DR. H. TÓTH ISTVÁN: Az utóbbi évszázad magyar emlékkönyvkultúrájáról

Nyomtatási nézet

Recenzió Vasvári Zoltán: Emlék, emlék, miért kísérsz? című könyvéről

Már a könyv borítója a színeivel, az illusztrációjával és címe is: „Emlék, emlék, miért kísérsz?” az olvasó tudatának a mélyrétegeiből egy tovatűnt idők világát idéző

Vasvári Zoltán művelődéstörténész, néprajzkutató ezúttal sem okoz csalódást az olvasóinak. Most olyan témát dolgozott fel, amely az emlékkönyvek mai használóinak: tulajdonosainak és bejegyzőinek is értékes gyűjtelék. A néprajzkutató szakkörök, a művelődéstörténet kevésbé feltárt területei iránt fogékonyak számára valóságos kincsesbánya Vasvári Zoltánnak ez a példásan kidolgozott monográfiája.

Számtalan értéke van ennek a hét (I–VII.) fejezetből, összegezésből (VIII.), adattárból, irodalomjegyzékből (szakirodalom és szöveggyűjtemények) és idegen nyelvű összefoglalóból (Summary) álló 168 oldalas kötetnek.

Van egy olyan értéktartománya Vasvári Zoltán jelen művének, amely miatt kötelességem ezt rögzíteni: az „Emlék, emlék, miért kísérsz? Tanulmány a XX. századi emlékkönyvkultúráról” megkerülhetetlen alapmű a hazai és a nemzetközi folklorisztika és művelődéstörténet számára. Arról van szó, hogy a szerző egy művelődéstörténeti korszakhatáron, egy soha meg nem ismételhető kulturális közegben, ha úgy tetszik, akkor a huszonnegyedik órában tárta fel a 20. századi magyarországi emlékkönyvkultúra komplex világát. A tény az, hogy korunk emlékkönyvírói mind gyakrabban blogokba, vagyis világhálós naplókba írják már a szentenciáikat, semmint a kisebb-nagyobb emlékfüzetekbe, vagy lakatkával zárható könyvecskékbe.

Vasvári Zoltán új könyvének a kettős címe korrekt útjelző az olvasó számára, ugyanis nem általában foglalkozik a kutató az emlékkönyvek komplexitásra törekvő feltárásával, „… hanem azok XX. századi kulturális és folklór vonatkozásaival, csakis azokkal a kérdésekkel, amelyeket a folklorisztikai emlékkönyvkutatásban a legfontosabbnak tartok.” [7] Az „Emlék, emlék, miért kísérsz?” felfedezőit biztos kézzel irányítja a szerző, például a műfaj korrekt definiálásával is: „… az emlékkönyv, mint jelenségkomplexum a nem-folklór jelentkezése folklórszerű megnyilvánulásokban és szabályszerűségek alapján a folklór és a nem-folklór határterületein.” [7] Gondos elemzésben tárul elénk a folklór és a nem-folklór kategóriák jelentéstartalma. A szerző avatott szakértője a folklór és a művelődéstörténet világának, ezért képes a széles hazai és nemzetközi szakirodalom elemző áttekintésére is. Ennek a részletes fogalomértelmezésnek a csúcsa – Radu Niculescu román folklorista szempontrendszerének a bemutatását követően –, hogy az írásbeli hagyományt is lehet folklórnak tekintenünk. Különösen napjainkban, amikor a szemünk láttára válik általánossá a személytelen írásbeli közlés a világháló fokozott térhódításával. [13] E nyilvánvaló művelődéstörténeti és folklorisztikai kutatások (Küllős Imola és Vasvári Zoltán eredményeire utalok elsősorban) mellett a személyes tapasztalataink is megerősítenek bennünket, olvasókat, a probléma iránt érdeklődőket.

Vasvári Zoltán jelen kötetének egyértelmű tárgya olyan 20. századi magyar nyelvű emlékkönyvek komplex folklorisztikai elemzése, amely emlékkönyvek magyar nyelvterületről valók. [14] A kutató ennek az anyagának a kiválasztásánál, azok összegyűjtésekor éppen arra törekedett példamutatóan, hogy az „… összegyűjtött anyagot a maga teljességében kell bemutatni.” [15] A szerző dokumentumtárát a 20. század utolsó évtizedéből való, saját isaszegi, zuglói, veszprémi és győri gyűjtései, közel 3000 szöveg adja. Figyelemre méltó, hogy lezárt emlékkönyvek teljes szöveg- és képanyagát gyűjtötte Vasvári Zoltán, mindeközben személyesen figyelhette meg a bejegyzések folyamatát, majd interjúk és kötetlen beszélgetések keretében tisztázott fontos kérdéseket a további elemzésekre tekintettel. Az alkalmazta anyaggyűjtési módszer következtében meggyőző képet tudott adni a kutató egy zárt közösségben élő korosztály emlékkönyvkultúrájáról. Vasvári Zoltán a 20. század első felének tekintélyes emlékkönyvanyagát a Magyar Nemzeti Múzeum Legújabb Kori Történeti Osztálya és az Óbudai Múzeum gyűjteményeiből választotta. [15]

A köznapi olvasókat, a tanítókat, tanárokat, a főiskolai és egyetemi hallgatókat egyaránt kutatási és elemzési tisztességre neveli, a művelődéstörténettel és a folklórral hivatásszerűen foglalkozókat tiszteletre készteti Vasvári Zoltán jelen kötetével is. Többek mellett azzal, hogy a gyűjtött dokumentumokat és a vizsgált szakirodalmat egységben kezelve, az elemzés–értékelés vonatkozásában komplexitásra törekedett. Ha áttekintjük a szerzőnek az ebben a tanulmányában alkalmazta szempontrendszert, nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy semmiféle kutatói önkényességről sincs szó, sőt sikeresen kerülte ki az alkalmi elemzési ötletek áradatát is. Mindenekelőtt a történeti tipologikus aspektust választotta, majd komplex irodalom- és művelődéstörténeti vizsgálat keretében tárta fel az emlékkönyvkultúra és az irodalom, az emlékkönyvkultúra és a tömegkultúra kapcsolatát. Ennek az elemzésnek az alapjául tekintettel volt az irodalomtörténeti és a stílustörténeti, közelebbről a stílusirányzatok történetének az általánosan elfogadott korszakhatáraira, s így megnyugtató eredményességgel derítette fel, hogy a műfajok és a stílusirányzatok milyen hatással voltak az emlékkönyvkultúrára. Ehhez a szempontrendszerhez sikeresen kapcsolta az úgynevezett műfaj- és szüzsétörténeti aspektust. Nem kerülte meg a strukturális elemzést sem, ennek köszönhetően vált lehetővé az emlékkönyvszövegek történeti változásainak a leírása. A jelentősnek nevezhető gyűjtött dokumentumtárát funkcionális aspektusú szétszálazásakor tekintettel volt a társadalomnéprajz, a szociológia és még a pszichológia eredményeire és módszereire is Vasvári Zoltán jelen példaértékű szakkönyve elkészítésekor.

E kötet második fejezete, a Művelődéstörténeti vázlat segítségével ismerhetjük meg Vasvári Zoltán körültekintő, forrásokban gazdag kutatásai nyomán, hogy az első ismert emlékkönyvek megjelenése, vagyis a 16. század óta miképpen alakult az emlékkönyvek eredete, miféle előzményekre megy vissza az emlékkönyvhagyomány. Ez a fejezet teljesen önálló tanulmányként is kiváló munka, sőt az ínyenceknek való hasznos olvasmányul éppúgy szolgál, mint a téma iránt érdeklődő, de az emlékkönyvkutatásban még nem rétegzett tudással rendelkezőknek is. [18–28]

Az emlékkönyvek kutatástörténetébe bevezető harmadik fejezet is gondosan felépített, szakszerű alapvetése Vasvári Zoltán jelen könyvének. A szerző nemcsak a szakma (művelődéstörténet, folklorisztika) előtt bizonyítja a témában való elmélyültségét, hanem további kutatási irányokat is vázol. Különösen termékenynek tűnik a folklorisztika és a kommunikációelméleti folklór komplexitásának az előtérbe állítása. Dicséretes a szerzőnek az a kiállása is az olvasói elé, amiként rögzítette: nehezítette az emlékkönyvvel foglalkozó irodalom áttekintését az, hogy a műfaj teljes körű bemutatásához elengedhetetlen volt a kéziratos versgyűjtemények, népi levelek, naplók és a felirat-irodalom, vagyis a népi írásbeliség bibliográfiájának és tanulmányainak a megismerése. Ezt a problémát rögzíthetjük ekként is: jelentős idejű és tematikájú búvárkodást kellett végeznie a szerzőnek a szakirodalomban, hogy a saját hipotézisét igazolhassa a gazdag gyűjteménye vonatkozásában. [30] Vasvári Zoltán a könyve témáját a 20. századi magyarországi személyes, azaz magán emlékkönyvek körében határozta meg. De idézte és hasznosította a vonatkozó szakirodalmat. A 205 tételből álló bibliográfiája [153–163] összeállításakor arra törekedett, hogy a magyar nyelvű emlékkönyvirodalmat lehetőleg teljességre törően szemlézze. Eredményes kísérletet tett a nemzetközi szakirodalomból a folklorisztikai és a folklorisztikailag hasznosítható munkák áttekintésére. Dicséretes és hasznos a szerzőnek ez az eljárása, mert az emlékkönyvekről a magyar kutatás eddig még semmilyen bibliográfiát nem tett közkinccsé. [30]

Vasvári Zoltán miután feltérképezte az emlékkönyvirodalmunk eszme- és művelődéstörténetét, azt követően részletesen adott számot arról, hogy a szakirodalom alapvetően az emlékkönyvek klasszikus korszakával foglalkozik, a vonatkozó tanulmányok e műfajnak a 16–17. századi történetére összpontosítanak. Kutatónk a szakirodalmi háttér tanulmányozását követően erre a megállapításra jutott: „A XIX. századi polgári emlékkönyv irodalma már jóval szegényebb.” [30] Ami pedig a közelmúlt, tehát a 20. századi emlékkönyvkultúrát illeti, kijelenthetjük, hogy magyar művelődéstörténeti feldolgozás Vasvári Zoltánnak köszönhetően került a kezünkbe az „Emlék, emlék, miért kísérsz?” jóvoltából. [30–35]

A művelődéstörténeti és az irodalomtörténeti megközelítésű kutatások hasonlóságot mutatnak, s ezt a problémát Vasvári Zoltán konkrét adatokkal, forrásokkal támasztja alá. [35] Mindkét tudományterület hasznos adatokkal, kutatási eredményekkel támogatja a másikat. Erre fontos példákat sorol a szerző monográfiája kifejtő részében, például a biedermeier hatásának az érvényesülésére, vagy az irodalmi-poétikai és nyelvi szempontok hatására az emlékkönyvek világában [35], továbbá a roppant gazdag bibliográfiájában [153–163] is.

Az emlékkönyvekben a legkorábbi időktől szerepelnek a szövegek mellett emblémák, képek, illusztrációk. Vasvári Zoltán jelen kutatása ebből a szempontból, tehát az ikonográfia aspektusából is kútfő értékű. Igaz, Verebélyi Kincső ötvözte először a magyar szakirodalomban a vizuális ábrázolások ikonográfiai vizsgálatát a folklorisztikai módszerekkel. Az általa elért eredményeket használhatta az emlékkönyvek képi világának az elemzésekor Vasvári Zoltán. [36–37]

Arról is képet ad Vasvári Zoltán, hogyan alakult, például Németországban, Lengyelországban az emlékkönyvek, a peregrinációs albumok katalogizálása. Magyarországon az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárának a katalógusa a legfontosabb, amelyből válogatást készített a szerző jelen kézikönyve olvasói részére. [37]

Az emlékkönyvek folklorisztikai kutatása fiatal, csak az utóbbi időszakban került az érdeklődés fényébe. A svéd és finn kutatások tanúságtevése szerint a magyar anyaghoz hasonlóan az ottani emlékkönyvek témavilágát is a barátság, a szerelem, az életművészet, a szex, az alkohol, az iskolai élet s más hasonlók adják, továbbá a romantika világát s a szentimentalizmust tükrözik. „A magyar anyagot illetően a folklorisztikai vizsgálódás éppen csak elindult” [39] – ám ebben Vasvári Zoltán oroszlánrészt vállalt, tanúsítja az „Emlék, emlék, miért kísérsz?” című jelen kötete is.

A 19. század végétől ismert emlékkönyveknek megvannak a részben felgyűjtött emlékei, különösen Keszeg Vilmosnak köszönhetően. Ugyanakkor Vasvári Zoltán keserűen jegyzi meg: „Szántai Lászlóné közel 200 emlékversére, amelyet az 1950-es években jórészt nagyanyjától, szájhagyomány útján tanult, mindmáig senki sem figyelt fel!” [40] Az emlékkönyvek folklorisztikai kutatását Magyarországon Voigt Vilmos kezdeményezte, maga Vasvári Zoltán is ennek hatására látott széles és elmélyült emlékkönyvkutatásaihoz.

Alapmunkának tekinthető az emlékkönyvekről Keszeg Vilmosnak az aranyosszéki gyűjtését elemző tanulmánya, amely a hagyományos folklorisztikai elemzés mellett érvényesítette a folklór modern kommunikációelméleti megközelítését: az emlékkönyvkultúrát diskurzusnak tekintette. Aki az emlékkönyvekkel legszorosabb rokonságot mutató jelenségek folklorisztikai munkáit is tanulmányozni kívánja, annak Vasvári Zoltán a felirat-irodalom tanulságait, a falvédő-kultúrát, a firkálások, a tetovált szövegek és a sírversek területén végzett kutatásokat ajánlja.

Az emlékkönyvkultúrával kapcsolatban több szempontból is rokon kutatási területnek tekinti Vasvári Zoltán a katonakönyveket, ezeket Küllős Imola nyomán jellegzetes, késői írásbeli folklóralkotások úgynevezett „másodlagos írásbeliség” [41] megnyilvánulásaként is értelmezhetjük. A kéziratos katonakönyvekben valódi emlékkönyvszövegek is felbukkannak.

Vasvári Zoltán jelen munkájának hasznos, mindenképpen kamatoztatandó járulékos vonulata az, ahogyan újabb és feltétlenül megvalósítandó kutatási lehetőségekre irányítja a figyelmet, például: „Feltételezésem szerint az emlékkönyvek jelentéstani vizsgálata (…) alkalmas lehet arra, hogy a csoporton belüli társas kapcsolatokra és a csoport értékrendjére fényt vessen.” [42]

Az emlékkönyv és az emlékkönyvszöveg műfaji meghatározásának a nehézségeibe is beavatja olvasóit Vasvári Zoltán. Az emlékkönyv definiálása egyszerűbb feladat, a nehézséget a beleírt szövegek műfaji meghatározása okozza. Először azért, mert az emlékkönyvszövegek tartalmilag más műfajokkal állnak kapcsolatban: a verses levéllel, a szöveges falvédőkkel, az emberélet fordulóinak a költészetével, a diákköltészettel, az aforizmákkal és a szépirodalmi lírával. Éppen erre a sokféleségre tekintettel, Vasvári Zoltán az emlékkönyvszöveg terminust használja következetesen. Az emlékkönyvek szöveganyaga főszövegeknek nevezhető bejegyzéseket és a főszövegekhez közvetlenül kapcsolódó, vagy azokat kiegészítő egyéb szövegeket tartalmaznak. Fontos megállapítása a kutatónak: „(…) egy-egy emlékkönyvlap komplex egész, melyen minden szövegnek meghatározott, fontos jelentése van.” [44]

Műfajilag a főszövegek – ez Vasvári Zoltán terminusa – sem egységesek, döntő többségük kötött, verses poétikai formában jelenik meg, a tartalom inkább prózai természetűnek nevezhető. A szövegek a funkcionális felosztás alapján az elmélkedés, kívánság, tanács, vallomás, alkalmi szövegosztályokba sorolhatóak. A főszövegek többsége hosszabb történeti múltra tekint vissza, legtöbb esetben a biedermeierig. Az emlékkönyvszöveg népszerű műfaj, állandóság és folyamatos bővülés jellemzi. Az újabbak általában tréfás-humoros tartalmúak, a műfaj komolysága azonban ma már fellazulóban van „a gyermekfolklórba való leszállásával” [46], Vasvári Zoltán megállapítása szerint.

Az „Emlék, emlék, miért kísérsz?” szerzője természetesen bemutatja az emlékkönyvek szerkezetét is, így megtudjuk, hogy az első oldalon rendszerint a tulajdonos nevét, a könyv/ecske megnyitásának a dátumát s általában a dedikációt is találhatjuk. Speciális szövegformula tudatja az emlékkönyv megnyitását. Léteznek záró formulák is. Egy-egy emlékkönyv szerkezetének további jellemzői a megszólítás és az ajánlás. Ezt követi a főszöveg. A lapot kolofon zárja, ebben megtalálható a bejegyző inkább keresztnévvel, ritkábban teljes névvel. A kolofon rendszeresen utal a tulajdonos és a bejegyző közötti viszonyra is. A 20. századi emlékkönyvekben fontos elem a titok-szöveg. A Vasvári Zoltán vizsgálta emlékkönyvekben megtalálhatóak a társas lapok, sőt a saját gyűjtésében vicces oldal mellékletre is talált néhány példát. Az emlékkönyvek világával foglalkozó Keszeg Vilmos kutatási eredményeit szem előtt tartó Vasvári Zoltán úgy látja, hogy a vicces oldal azért van eltűnőben, „(…) mert az emlékkönyvek komolysága a század második felében igen nagymértékben fellazult, és már a szövegek nagy része önmagában tréfás-humoros tartalmú.” [50]

Kiemelkedő jelentőségű kutatási eredménynek nevezhetjük Vasvári Zoltánnak ezt a hangsúlyos megállapítását: „Az emlékkönyvek egyrészről a kétszemélyes kommunikációt szolgálják, másrészről azonban túllépnek a kétpólusú üzenetközvetítés keretein. Annak a mikroközösségnek a speciális diskurzusára teremtenek fórumot, szerteágazó igények kielégítését lehetővé téve, amelybe az emlékkönyv tulajdonosa tartozik.”[51]

Vasvári Zoltán, amikor az emlékkönyvszövegek elemzését kezdte, arra a legfontosabb kérdésre kereste a választ, hogy milyen szerepet játszanak használóik és készítőik életében az emlékkönyvek, továbbá, milyen funkciót tölt be egy-egy kisközösség s az alkotó egyének életében az emlékkönyv.

Az első lépés az emlékkönyvek szövegeinek a tartalmi-funkcionális elemzése volt. Ez az elemzés tárhatja fel az emlékkönyvszövegek gondolatait, tartalmait, emócióit, értékeit, a bennük lévő gondolati, erkölcsi és társadalmi indítékokat, a kulturális, esztétikai és nyelvi megfogalmazás aspektusait. Az emlékkönyvszövegek vizsgálatánál a Keszeg Vilmos kidolgozta módszernek s a saját filozófiájú és nézőpontú finomított változatát alkalmazta Vasvári Zoltán.

A szövegek csoportosítása nem mindig egyértelműen megoldható feladat, mert a szövegek több funkciót is betölthetnek. Egy-egy szöveg tartalmazhat elmélkedést, ezt kívánság, tanács vagy vallomás követheti. Vasvári Zoltán az elemzésében nemcsak a megvalósuló funkciókat és a megjelenített témákat, hanem ezek gyakoriságát, népszerűségét, időbeli változását is vizsgálta, a feldolgozta korpuszt négy időszakra osztotta fel: 1. a 20. század elejétől 1950-ig; 2. az 1951-től 1970-ig; 3. az 1971-től 1990-ig; 4. az 1990-től napjainkig tartó korszakokra. Külön művelődéstörténeti fejtegetésre biztatom Vasvári Zoltánt, a kiváló kutatót, hogy egy újabb tanulmányában tárja fel minden részletre kiterjedően az alkalmazta kronológia megalkotásának az indítékait, tényeit és érveinek az összefüggéseit, ugyanis a fenti korszakolás érvényessége hátterének az árnyalt bemutatása hozzájárulhat a következő, szintén a 20. század művelődéstörténetével foglalkozó kutatások gazdagításához.

Vasvári Zoltán saját anyaga múzeumi gyűjteményekből, az általa véletlenszerűen gyűjtött emlékkönyvekből, továbbá különböző életkorú tulajdonosoktól való. A területi, társadalmi, szociális és életkori különbségeknek a szövegkorpusz alakulására, összetételére kifejtett hatását is bemutatta szerzőnk. Az egyes korszakok részletes elemzésekor Vasvári Zoltán ezeket az árnyalt témaköröket vitte végig következetesen: élet, boldogság; szerelem, udvarlás, házasság; barátság, szeretet; édesanya, szülői szeretet; emlékezés; iskola, tanulás, diákélet; erények; vallás; természet; egyéb. Az egyes korszakokból való dokumentumkészletét táblázatokba rendezte, hogy a statisztikai adatokból kiszámíthassa a kreativitási és a megterheltségi fokot.

A kreativitási fok szükségességét Vasvári Zoltán így magyarázza: „A kreativitási fok (…) egy százalékérték, amely az adott korszak szövegeinek és bejegyzéseinek arányát adja meg. Minél magasabb a százalékérték, annál magasabb lenne a korszak kreativitása. Ez az összefüggés természetesen csak tendencia szinten értelmezhető.” [57]

A megterheltségi fok kiszámításakor kapott érték érvényességére a kreativitási fokkal kapcsolatban megállapítottak szintén fönnállnak.

A 20. század első feléből való korpusz adatait értelmezve arra mutat rá Vasvári Zoltán, hogy „(…) ekkor a szövegek elsősorban a valóságban is működő, nem csak potenciális érzelmi igényeket elégítenek ki, az udvarlást könnyítik meg, a leányok és legények közti érzelmi kommunikációt szolgálják, továbbá egyfajta asszonyi világszemléletet fejeznek ki. Ezekből a női öntudatosulás és egy ahhoz kapcsolódó sajátos vágyvilág képe bontakozik ki.” [63] Nyilvánvalóvá vált Vasvári Zoltán emlékkönyvszövegeket feldolgozó kutatási adataiból és azoknak az értelmezéséből, hogy a megrajzolt kép a falvédő szövegek világával tart rokonságot.

Az 1951–70 közötti korszakban teljessé vált a nyolcosztályos általános iskolai képzés, ekkortól a lányok többsége is tovább tanul valamilyen középfokú intézményben. Az emlékkönyvek tulajdonosai ezért már inkább középiskolás lányok. Ezekben az évtizedekben elmélyül az emlékkönyvszövegek vallomásos jellege, maga „az emlékkönyv a nagylányok egymás közti kommunikációjának az eszközévé válik” [64] – állapítja meg Vasvári Zoltán a kutatási adatok birtokában. A 20. század első felében született emlékkönyvekhez képest az újdonságot abban látja Vasvári Zoltán, hogy „egy, a leányokat izgató sajátos, érdeklődésre számot tartó érzésvilágot fogalmaznak meg.” [65] Ezek a szövegek azt bizonyítják, hogy a bejegyzőnek tapasztalatai vannak a szerelem világáról. Az 1951–70-es évek emlékkönyvszövegeinek nagy része a szerelmet egyszerűen, érthetően, szinte banális képekben írja le. Ezek az emlékkönyvszövegek a lányok nővé válásának az igényét tükrözik vissza. Ezt a kutatási eredményt Vasvári Zoltán így összegezi: „Ez a vágyvilág alkalmas az életkori közösség, egy speciális társasság megteremtésére.” [65] Ebben az időszakban a szerelem-téma a legnagyobb arányú. A szövegek hangvétele pesszimista színezetű. Ugyanakkor elindult egy olyan folyamat az emlékkönyvkultúrában, amely a ’70-es években teljesedett ki: „(…) a szövegírók életkorának csökkenésével nő a szövegek szubjektivitása.” [66] Az 1951–70 közötti korszakban megszaporodtak az elmélkedések, háttérbe szorultak az alkalmi, tréfás-humoros jellegű szövegek mellett a kívánság-szövegek is. Kevés az eredeti, a kreatív ötlet, állapította meg erről az időszakról Vasvári Zoltán.

Az 1971–1991-es éveket felölelő korszakban az emlékkönyvnyitás életkora még lejjebb szállt, mivel „a felső tagozatos általános iskolai leánytanulók válnak az emlékkönyvkultúra továbbéltetőivé” – vonta le a következtetést a rendelkezésére álló tényekből Vasvári Zoltán. [72] A szöveganyagban a kívánságok vették át az elsőbbséget. Ez a szövegcsoport lehetőséget kínált a szubjektivitás kifejezésére, különböző gyakorlatias tartalmak megjelenítésére. A vallomások lettek az utolsók. Ugyanakkor a tréfás-humoros szövegek aránya jelentősen megnőtt. Feltűnő ebben a korszakban a szerelmi tematika visszaesése. Az iskolai koedukáció általánossá válásával a fiú–lány kapcsolat romantikus rejtélyessége eltűnt, mutat rá a probléma gyökerére Vasvári Zoltán. Ennek a korszaknak a legkedveltebb szövegtípusa az élettel és a barátsággal kapcsolatos kívánságok. [75]

Az 1990 utáni anyaggal kapcsolatban ezt tárta fel Vasvári Zoltán: „Az utolsó évek fejleménye, hogy az emlékkönyv nyitásának kora az írás-olvasás elsajátításának idejére süllyed.” [79] Természetesen, az életkor csökkenése hatással van a szövegkorpusz funkcionális megoszlására. A legnépszerűbb a kívánságok szövegcsoportja. A korszaknak új fejleményei, kreatív ötletei is vannak, ezek a paródiák. Az emlékkönyvkultúra 20. századi magyarországi alakulását illetően azt állapította meg Vasvári Zoltán, hogy a műfajok és a szokások hagyománya ebben az esetben is, egyre inkább elvesztette az eredeti funkcióját és a komédia irányába haladva puszta szórakozássá vált, lényegében játékformává lett a kisgyermekek világában. [81]

Vasvári Zoltán a rendelkezésére álló emlékkönyvszövegek funkcionális-tematikus elemzését zárva így összegezte a megfigyeléseit: „Azt is le kell szögeznünk, a szövegek egy részét a hagyományozódás tehetetlenségi ereje tartja fenn hosszú évtizedeken keresztül egészen napjainkig. Az emlékkönyvbe ugyanis nem lehet bármilyen szöveget bejegyezni. Az ilyen szigorú szabályok csak az 1990-es évektől kezdenek fellazulni. (…)” [86]

A folklóralkotások legkisebb tartalmi egységére, a motívumokra is figyelemmel volt Vasvári Zoltán, amikor az emlékkönyvek szövegelemzésében a Küllős Imola javasolta összehasonlító motívumvizsgálat tanulságait alkalmazta. Az emlékkönyvszövegek jellemző motívumai, például: az élet, a sír, a virág, a szív, az aranyfonál, a rózsa, a szikla, a fű stb. A motívumokon belül a virág egy-egy hasonlat, metafora részeként szerepel.

Az emlékkönyvek szövegeinek tüzetes elemzésekor a stilisztikai eszközökkel kapcsolatban ezt tapasztalata Vasvári Zoltán: „XX. századi emlékkönyvszövegeink stilisztikai eszköztára meglehetősen szűkös.” [97] Sűrítő, tipizáló, jelképes közlésformák az emlékkönyvszövegekben is előfordulnak, de ezek már kopottak, sablonosak, a hatásuk gyenge fokú. A legkedveltebbek a jelzős szerkezetek, ugyanakkor jelen vannak a hasonlatok és a metaforák is. Ezek többsége is a hosszú használatban elveszítette igazi megjelenítőképességét. Kedvelt stilisztikai eszköz még a fokozás és a halmozás is, ezek az affektivitás kifejezésében segítenek, alátámasztják a megjelenítendő minőséget, ám a túlzásba vitt használat miatt inflálódtak ezek is. [100]

Az emlékkönyvkultúrát vizsgálva, a ritmussal s a prozódiával összefüggésben erre a megállapításra jutott Vasvári Zoltán: „Az emlékkönyvszövegek az esetek zömében prózai tartalmak kötött poétikai formában való megfogalmazásai. (…)” [103] A Vasvári Zoltán gyűjtötte anyagban az a szerkezet a legnépszerűbb, amelyik négy felező nyolcas, páros vagy keresztrímű sorból áll, ezek mellett gyakoriak még a fél rímek mellett a bokorrímek is. A szövegszerkesztés egyik jellegzetes megoldása az akrosztichon és a telosztichon alkalmazása a Vasvári Zoltán elemezte korpuszban.

Az emlékkönyvszöveg idézet is lehet, ezt a jelenséget elemzi Vasvári Zoltán, amikor kitekint az emlékkönyvek kapcsolatrendszerére. [109–123]A vizsgált emlékkönyvek szöveganyagában behatárolt keretek között érvényesült a folklorizáció jelensége: az irodalmi szövegek egy (nagy) része a szerző nevének említése vagy egyenesen tudta nélkül is képes volt folklorizálódni (példaként Petőfi Sándor „Árva lyány”című versének híres sorait idézi Vasvári Zoltán [112–113]), míg kifejezetten emlékkönyvbe szánt/írt irodalmi alkotások, éppen személyességük miatt (jelesül Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor ilyen alkotásait), nem. A magyar irodalomból Petőfi Sándor, Arany János és Vörösmarty Mihály szövegei mellett Madách Imre, Móricz Zsigmond, József Attila, Váci Mihály és Gazdag Erzsi gondolatai is idézettekké váltak az emlékkönyvkultúrában. Az emlékkönyvekben citált magyar szerzők mellett esetleges a külföldi költők, írók megjelenése, de kiemelkedőnek mondható a Biblia, továbbá Ciceró, Andersen, Beethoven, Antoine de Saint-Exupèry idézettsége. Léteztek már a 19. században is, ugyanígy a 20. században is jelentek meg olyan vers-, aforizma- és speciális emlékkönyv-szöveggyűjtemények, amelyek erőteljesen segítették a míves tanulságok, jókívánságok, tanácsok és egyéb funkciójú fragmentumokat bejegyezni kívánókat. Ezekről a kötetekről is részletes összefoglalással és elemzéssel ír Vasvári Zoltán, utalva az adatgyűjtés idején igen frissnek számító, egy 1990-ben, akkor 14 éves szerzőtől származó emlékkönyv-szöveggyűjteményre. (Vasvári Zoltán e fiatal szerzővel, Vas Ágnessel az érettségijének az évében készített interjút, s megtudta, hogy valóban 14 évesen állította össze a gyűjteményét.) Értesülhetünk Vasvári Zoltán kutatásaiból arról is, hogy olyan emlékkönyvnek szánt szöveggyűjtemény is napvilágot látott, amely kötet üres oldalakat tartalmaz, lehetőséget kínálva újabb bejegyzésekre. [118] Ezek a jelenségek egyértelműen az emlékkönyvkultúra folklorizálódását mutatják. Találóan összegezi Vasvári Zoltán az emlékkönyvek mibenlétét: „(…) az emlékkönyvszöveg nagy autonómiával rendelkező önálló jelenségkomplexum, amely minden külső hatást öntörvényűen sajátos céljaihoz hasonít.” [123]

Kiváltképpen művelődéstörténeti szempontból látszik hasznos kutatási eredménynek az „Emlék, emlék, miért kísérsz?” című Vasvári-kötetnek a tradícióval és a kreativitással összefüggő elemzése: „(…) folyamatos az emlékkönyv-használók fogyasztóvá válása. Egy, az előző nemzedékektől készen kapott szövegrepertoárból válogatnak, illetve ezt a bázist használják fel a változatok és a parafrázisok megteremtéséhez.” [125] A kreativitás a parafrázisok mellett, a nyelvi játékok, a rímekkel és a ritmussal való játszadozásban érhető tetten, ugyanakkor megjelennek új témák és merőben új szövegek is. [128–130]

A kezdetektől, tehát a 16. századtól szervesen hozzátartoztak az emlékkönyvekhez az ábrázolások, a díszítő motívumok, a képek, az illusztrációk, a matricák, a beragasztások. Ezek a szöveg szintjén funkcionáltak az emlékkönyv-kultúrában. [130–137] Vasvári Zoltán kutatásaiból megtudjuk, hogy az 1980-as évektől, amikor az emlékkönyvkultúra fokozatosan a kisgyermekek világába került, a képi ábrázolásokban az emlékkönyvhasználók jóval nagyobb szabadságot vívtak ki, mintegy szakítottak a korábbi hagyományokkal: megsokasodtak azok a képi ábrázolások, amelyeknek semmilyen kapcsolatuk sincs a bejegyzett szöveggel. [137] Erről a folyamatról Vasvári Zoltán így rendszerezi a megfigyeléseit: „A XX. század végének vizuális «robbanása» pedig leolvasható az emlékkönyvek képi világából is. Az emlékkönyvek képanyagára a legnagyobb hatást a tömegkultúra gyakorolja.” [139]

Az emlékkönyv-kultúra társadalmi-közösségi funkcióinak az értékelésekor is hangsúlyozza Vasvári Zoltán azt a kutatási eredményét, miszerint az emlékkönyvkultúra folklór jelenség. Maga az emlékkönyvkészítés felfogható szórakoztató tevékenységnek, amely a kreativitást és a fantáziát is megmozgatja, továbbá maga „(…) az emlékkönyvkultúra oktató, és még jelentősebb módon, viselkedésszabályozó funkciót is betölt.” [141]

Vasvári Zoltán „Emlék, emlék, miért kísérsz?” című, a művelődéstörténeti és a folklorisztikai kutatásokban kiemelkedő jelentőségű tanulmánya – véleményem szerint kézikönyve – a 20. századi emlékkönyvkultúráról egyértelműen hiánypótló munka, amely tudományos alapokra építve, elgondolkodtató összegezést helyez elénk: „Az emlékkönyv természetesen még ma is az emlékezés-emlékeztetés eszköze.” [149] Intellektuális eseményt jelent az olvasónak a találkozás ezzel a Vasvári-kötettel.

Befejezésül

A Vasvári Zoltán végezte újabb kiváló művelődéstörténeti kutatást példaértékűnek tartom. A feltárt adatok nyomán készült rendkívül hasznos kötetnek a további gondozására vonatkozóan néhány észrevételemet is megosztom az olvasókkal.

Elsősorban azt rögzítem, hogy újabb kutatásokat látok szükségesnek ezzel a témával, vagyis az emlékkönyvkultúránkkal kapcsolatban. Talán nem lenne elvetendő szempont a Magyarország északi, keleti, déli régióinak a felfedezése is az emlékkönyvek írása, megőrzése, továbbadása vonatkozásában. Mindenképpen szét kellene tekinteni a Trianonban elcsatolt magyar lakta területek emlékkönyveinek az anyagában. Rendkívül érdekes és hasznos kárpát-medencei összegezésre és összehasonlító komplex vizsgálatra bátorkodom buzdítani a kiváló művelődéstörténészt és folkloristát, Vasvári Zoltánt.

Ha lehetőség adódna az „Emlék, emlék, miért kísérsz?” újabb kiadására, célszerű lenne tipográfiai és könyvészeti szempontból a tartalomhoz illő, a könyvesztétikai elvárásokat is szem előtt tartó tördelést, betűtípusokat, oldaltükröket kialakítani, fokozván ezzel is ennek a hasznos kötetnek a céltudatosabb alkotó–könyv–olvasó szempontú kommunikációját. S még valamit: erőteljesebbé válna ez a Vasvári Zoltán-könyv egy visszafogott terjedelmű, ám mindenképpen az eredeti emlékkönyvoldalak közül válogatott szemelvénygyűjteménynek a kötetbe illesztésével.

A magyar nyelvű művelődéstörténet és folklorisztika szakavatott művelőjének, Vasvári Zoltánnak és az „Emlék, emlék, miért kísérsz?” című kötet kiadójának, az Ad Librum Kft.-nek köszönhetően hiánypótló, korszakos jelentőségű és megkerülhetetlen jelentőségű könyvet kaptunk.

Köszönjük!

Prága, 2010-04-25

Vissza a tartalomjegyzékhez