Csekő Györgyi: Az olvasás öröme

Nyomtatási nézet

Neveld olvasóvá!

Az idén kilencedikes osztályfőnök lettem. Minden porcikámat átjárta a lelkesedés, a tettvágy, s már előre láttam, hogy négy év múlva a 9. c osztály biológia-kémia tagozatos diákjaiból orvost, gyógyszerészt, biológust, vegyészt, környezetmérnököt, szóval magasan kvalifikált értelmiségit nevelek.

Első kiábrándulásomat a reggel elkéső diákok okozták – azok, akik nyolc után három, öt vagy még több perccel később léptek be az ajtón. Nekik és szüleiknek is meg kell tanítanom, hogy a magyaróra szent, arról elkésni, sőt hiányozni sem illik. Épp a homéroszi hexametereket skandáltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egyesek kuncognak. Így nehezen fogjátok megérteni a görög eposzok velejét – gondoltam, majd átadtam nekik a szót. Engem már sok-sok éve bűvölnek a homéroszi gondolatok – most rajtatok a sor. A hangos és a néma olvasást váltogatva dolgoztuk fel az adott anyagot. A sok csacskaság, amit félreolvastak újabb derűt támasztott a diákok körében, én viszont elcsüggedtem, mert az én öreg Bencze tanító nénim jutott az eszembe, aki úgy lekapta körméről a makogó diákot, hogy mindenki lapult. De azt is tudtuk, milyen nagyszerű büszke érzés, a hangos, szép olvasásért az ő dicséretét kiérdemelni. Nyolc-kilenc évesen nem is ismertem nagyobb szégyent, mint az akadozó olvasást!

Vártam, de változatlanul csak a makogást, a betűk silabizálását, a szaggatott, az egy-egy szónak többször is nekilendülő diák keserveit hallgattam. Három egymást követő napon olvastunk, s súlyos mérleget kaptunk: az osztályból mindössze néhányan képesek értően, kifejezően olvasni. És a többi? Ők az olvasás technikáját sem sajátították el! Mindenki ugyanazt a kérdést teszi fel, hisz ezek a gyerekek évről évre egyre feljebb lépő osztályba kerültek. Hogyan fognak megbirkózni a terjedelmes szövegekkel, egyáltalán a gimnáziumi tananyaggal? Egyelőre költői kérdés ez. Őszi szünetben feladatul adtam: gyakoroljátok az olvasást!

Az olvasóvá érés útja

Mélyebbre kell visszanéznem, máshonnan kell merítenem – nyugtattam magam. Melyik volt az a pillanat, amivel rácsodálkoztam az első írásokra, s azt éreztem, örömet jelentett az olvasás?

Csak foszlányokat őrzök, néhány emléket mindössze. A szülői szigorral dacoló kislány képét, aki a paplan alatt zseblámpával olvas – de be kellett fejezni a megkezdett fejezetet!

Hetedik-nyolcadik osztályos koromban könyvtárba járó voltam, s alig vártam, hogy hazaérjek a legújabb szerzeményekkel. Mindent olvastam, minden érdekelt, diákpályázatot a bogyós gyümölcsű növényekről írtam, de leginkább a költészet és a szépirodalom bűvölt el. Előbb a pöttyös, majd a csíkos könyvek következtek. A versekhez különös vonzalom fűzött – csak úgy. Párhuzamosan is olvastam, mert türelmetlen gyermek voltam.

A magyar gyermekek többsége a klasszikus igényes gyermekverseken nő fel. Aztán valami történik, mert nem tudni hol és mikor, de nem ezen az úton folytatódik az olvasóvá érés. Ráadásul az olvasói kedv is elvész.

A jelen ifjúsága közül egyre kevesebben ismerik József Attila verseit. A szünetekben egymás közt sem versengenek már, ki kit tart nagyobb költőnek. Adyt vagy József Attilát? Az nemrég olyan természetes volt, hogy mindenkinek volt kedvelt, választott költője, akinek néhány versét lázasan citálta.

Vajon másoknak is feltűnt, hogy napjainkban a kamaszok többsége nem olvas verseket?

Nagyanyám falun élt, ő nem vett tudomást a rendszerváltásokról, amolyan bő szoknyás svábasszony volt, aki a saját erkölcse szerint élte életét. Hétvégén templomba járt, s ha nála töltöttem a szünidőt, akkor én is vele tartottam mindenhová. A szüleim nagyvárosban dolgoztak, így gyakran utazhattam a tolnai kis faluba – ma már az is város lett! Egy csontszínű kis imakönyvvel lepett meg egyik alkalommal; boldogságom abból táplálkozott, hogy ezután én is énekelhettem a misén. Azt ugyan nem tudtam, hogy mit, de olyan szép volt.

Talán kis harmadikos voltam, amikor a tanítómnak ki kellett lépnie az osztályból, s engem állított ki „vigyázónak”, távolléte alatt ügyeljek a rendre. Aznap – és valami csoda folytán épp aznap – ott lapult a kis imakönyv a táskámban. Elővéve felolvastam belőle az osztálynak. Áhítatos csend volt, tanítóm is meglepődött, amikor visszatérve azt hitte, hazamentünk. Persze behívatták a szüleimet, 1967-ben állami iskolában nem volt elfogadott a Szentírás felolvasása, még rendtartás céljából sem.

Felolvasni ma is szeretek, a legkülönösebb, legérdekesebb részeket önző módon nem engedem át még ma sem a gyerekeknek. Azt nem lehet elrontani, annak úgy kell szólnia és hatnia, ahogy én gondolom. Ez talán bocsánatos bűn.

A fiamat minden különösebb erőfeszítés nélkül, a világ legtermészetesebb módján olvasó emberré tudtam nevelni. Esténként párommal gyermekünk mellé kuporodtunk, s végigolvastuk a szebbnél szebb népmeséket. Aztán a Piroska és a farkas vált ki a többi közül, azt újra és újra kellett olvasnunk, miközben borzongott, kiült arcára a félelem, de neki a Piroska kellett. Néha másképp meséltem, egyből kijavított, nem engedett a történetéből. Ha kis barátai hozzánk jöttek, pillanatok alatt összetákoltak két szék leterítésével egy bábszínházat, s már folyt is az előadás. A bábszínházat már maguk játszották, kívülről fújták a meséket. A közös olvasásélmények széppé tették az estéket.

Vörösmarty Mihály Szózat című versét, Szép Ilonka románcát vagy a Vén cigányt könyv nélkül tudtam; anélkül, hogy értettem volna azokat. Mégis nagyon szépnek találtam. Aztán amolyan versmondóvá nőttem ki magam az iskolában. Minden pedagógusnap alkalmával elszavalhattam a Drága tanítóm című verset a tantestület előtt. Ragyogtam a boldogságtól, a hála szavait általa tudtam megformálni. Ma már ilyen nagylélegzetű, terjedelmes verseket nem is illik feladni. Ha hosszú a vers, a kijelölt részlet csupán a megtanulandó memoriter. A minap egyik gyerek füzetében a „Vmarti” változatot láttam. Először fel sem ismertem, aztán beugrott az sms-nyelv, amely ilyen megoldásokat teremt. Lehet, hogy ezért nem írok sms-eket, így biztos sohasem tudnám leírni a romantika vezérének a nevét.

Könyvet mindig mindenhová vittünk, viszünk magunkkal. Egymásnak fel szoktuk olvasni az érdekes részeket, ezzel ajánlva azt. Nincs olyan ünnep, hogy könyvet ne ajándékoznánk egymásnak. Igen, nálunk ajándék a könyv, s az árát tekintve egyre inkább az. És amit megveszünk, azt többnyire mindannyian elolvassuk, sőt amit szeretünk, azzal a barátainkat is meg szoktuk lepni. Kevés hóbortom van, többek közt egy időben otthon igyekeztem könyvtárat építeni, rendszerezni a meglévőket. Nem sikerült, félbe maradt. Nincs is más vágyam, mint végigolvasni mindazokat, amit eddig nem sikerült – csak ki ne fussak az időmből.

A „nagyok” olvasásélményei

A személyes élmények után tekintsünk bele, írók, költők, esztéták, gondolkodók (politikusok) miként vallanak első olvasmányélményeikről. Hogyan váltak olvasóvá?

Szabó Magdának ezt a kérdést tette fel Nádor Tamás az Ex libris című könyvében: „Emlékezik-e arra a kötetre, melyre most visszamutathatna: az volt az első könyve?

– Már hogyne emlékeznék, hisz megvan ma is. Bármikor elővehetem. Meg aztán az én első könyvem nem volt akármilyen, képeskönyv volt, szüleim készítették. Nem mintha igazit nem vehettek volna, de talán úgy vélték: ez sokkal érdekesebb, mert a képekhez tetszőleges szövegeket találhatok ki, s így lesz a könyv csakugyan az enyém. Apám válogatásában, anyám „ragasztásában” kapcsoltam kézhez a bohócot, rendőrt, artistát, mutatványost, szép kisasszonyt. S az volt a dolgom, mondjam el mit látok, melyik színes képhez mit képzelek. A rendőrben persze nem ismertem még a fel a „bobbít”, a majmos kisasszonyban s a kutyás ifjúban sem az állatidomárt, mert cirkuszban nem jártam még. (…)

(…) Olvasni nem tudtam még, szüleim mesémet szándékosan hagyták kanyarodni, így lett az én kis ragasztott füzetem a világ legjobb képeskönyve. Megindította a képzeletemet, sejtelem fokán elindulhatott az a munka, amelyből egyszer majd élni fogok (…)

Olyan voltam, mint a többi velemkorú, csak éppen szüleim az olvasásban nem kötöttek meg, jogász édesapám derűs bölcsességgel, édesanyám nagy képzelőerővel és szelíd játékossággal irányított.

Megírtam: anyám kitalált nekem egy Állítmány nevű, igen szorgalmas embert, aki mindig valamit állított. S mindent még, hogy észrevétlenül gyarapodjam igyekezetemben, erkölcsben, szellemiekben!

Ha például egy-egy mese vagy történetét hősét balsorsáért elsirattam, szüleim megengedték, hogy képzeletem és igazságérzetem szerint módosíthassam az életét. A hallott – majd később olvasott – így belesimult fantáziámba. S észre kellett vennem, hogy: milyen jó, hogy szeretett hőseimért annyit tehetek!”

Szabó Magda képzelőereje bátran szárnyalhatott, hiszen erre ösztönözték. Kezdetben irányították, később már a játék újabb játékokat generált.

Rousseau Vallomások című művéből kiemelve néhány részletet igyekszem nem olvasó diákjaim lelkiismeretét ébresztgetni. Apjával éjjeleken át olvasta édesanyja kedvelt regényeit, később a nagyapa könyvtárában lévő köteteket. „Ezekből az érdekes olvasmányokból és az apámmal róluk folytatott beszélgetésekből alakult ki szabad és köztársasági szellemem, büszke, fékezhetetlen, szolgaságot és rabigát nem tűrő jellemem, amely egész életem során gyötört a szárnyalásra legkevésbé sem alkalmas helyzetekben.

(…) miközben mesterségem bűneit elsajátítottam, szokásait nem tudtam magamévá tenni. Társaim szórakozásai untattak, s amikor a túlságos kényszer a munkától is elvette kedvemet, mindent megutáltam. Ettől visszatért olvasási kedvem, amit már rég elvesztettem. Az olvasás, minthogy elvont a munkától újabb bűn volt, amit újabb büntetés követett. De az ellenállástól felingerelt hajlam szenvedéllyé, majd dühvé fokozódott. A híres könyvkölcsönző Tribu asszony mindenfajta könyvvel ellátott. Jó vagy rossz, mindegy volt, nem válogattam, egyforma mohósággal olvastam valamennyit. Olvastam a munkaasztalnál, olvastam, ha megbízással küldtek valahová, olvastam az illemhelyen, és órákra ott felejtkeztem; zúgott a fejem az olvasástól, s mégsem tettem mást, csak olvastam. A mester meglesett, rajtakapott, elvert, könyveimet elszedte (…)”

A gyerekek és ifjak olvasási szokásai

Naiv hittel azt gondolom, hogy ez is ér valamit: vessük is egybe saját olvasási szokásainkkal! Elég érdekes megállapításokhoz jutunk:

• Csak a kisgyermeknek olvasnak a szülők, attól kezdve, hogy már tudunk olvasni, azt mondják: Olvass magadnak!
• Jó megbeszélni az olvasottakat, oly sok mindenre nem is gondolunk, pedig ott van leírva.
• Gyakran azonosulok a hőssel, néha olyat játszom, hogy ő vagyok, szeretnék olyan lenni.
• A wc-n már csak apukám olvas, anyukám szerint ott nem illik.
• Bennem nincs ilyen olvasási szenvedély.
• Könyvet kölcsönözni, könyvtárba menni fárasztó.
• Milyen lehet mohón olvasni? Én nem tudok hosszabb időn át olvasni, többször félbeszakítom a regényt, s nem is ott folytatom, ahol abbahagytam.
• Ha valamit nem értek, nincs már türelmem tovább olvasni, tv, zene, sport, még ez is sok.
• Fekve nem lehet olvasni, csak ülve.
• Én a közlekedési járműveken olvasok, akár állva, akár ülve.
• Némely tanárom könyvajánlását elfogadom, tudom, biztosan jót fogok olvasni.
• Egymásnak is ajánlunk könyveket, néha cserélünk is.
• Örülök, ha a kötelezőket elolvasom, szoktam újságot is, de netet mindennap.
• Elég az, ami a neten rám ragad.

Így vallották meg olvasási szokásaikat a 15-16 éves diákok. Egy évfolyammal feljebb lévők között már csak elvétve akad nem olvasó, a többség szeret olvasni, s nemcsak a kötelező irodalmat, hanem ajánlott műveket is.

• Szoktam olvasni, leginkább kalandregényeket. Kedvenc olvasmányom a Harry Potter, amelynek mind a hét részét elolvastam, valamelyiket többször is.
• Én nagyon szeretek olvasni, de csak az izgalmas könyveket, amelyikbe bele lehet feledkezni.
• Késő délután egy forró tea mellett mindig kedvem támad olvasni.
• A humoros élethelyzeteket bemutató könyveket szeretem. Mikszáth Új Zrínyiász című regénye jó volt. Az olvasótábor is szuper volt Orfaluban.
• A szüleim állandóan olvasnak, én is olvasok. Egyik barátom már hatévesen tudott olvasni, irigyeltem érte őt.
• Csak síri csöndben szeretek olvasni. Ha megzavarnak újra el kell olvasnom azt a részt, hogy visszarázódjak.
• Ha egy könyv nagyon tetszik, egész nap olvasok, mert érdekel a történet vége, s nem tudok elaludni, amíg a fejezet végére nem érek.
• Bemegyek a szobámba, kapcsolok valami zenét és úgy olvasok.
• Mindig van egy könyv, amit éppen olvasok, de sokszor elég sokáig tart, míg befejezem.
• Most fejeztem be a Sorstalanság című regényt, nagyon tetszett.
• Egyre ritkábban olvasok, inkább az internetet használom.

Iskolai könyvtárunkban minden hónapban meghirdetik a kollégák a hónap írója játékot, amiben a diákok érdekes feladatokat oldhatnak meg. Sajnos verseny szinten még nem tudjuk működtetni, pedig ez is egy lehetőség az olvasóvá nevelésre.

Az olvasás szakaszai

A magyar irodalom óriásai közül többen arról számoltak be, hogy meglehetősen korán, négy-öt évesen már tudtak olvasni. Például Arany János, akinek az édesapja hamuba rajzolta a betűket, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Baktay Ervin, Balogh János. Fejtő Ferenc igen korán, ötévesen már újságot olvasott, elsős elemistaként verseket írt Petőfi modorában. Mackó Mukit Andersen, Robinson Crusoe, Jókai, Arany és Vörösmarty műve követte. Kamaszkora közepéig főként verseket szeretett olvasni, amelyeket kívülről fújdogált.

A második olvasási hullám 10-13 éves korban éri el a gyerekeket. Ez az életszakasz az, amikor válogatás nélkül minden kezük ügyébe akadó művet falnak. A legtöbb embert ekkor éri maradandó hatás, s lesz a könyv meghatározó útravalóvá.

„Van egy gyermekkori emlékem: Wiseman Fabiolája – így kezdi történetét Supka Géza. Ha eltekintenek a benne élő zélosztól, még ma is életértéknek tartom ezt a könyvet: speciális szakom, a régészet iránt való érdeklődést ez lobbantotta ki először bennem s a Quo vadis-féle lázakat csak azon hatáson keresztül tudom megítélni, amit a Fabiola rám, mint gyermekre gyakorolt. A múltak emlékeinek megelevenítése, ködös korok felvilágosítása, ismeretlen elődök felderítése, a régészettel szomszédos határtudományok kutatása, keleti vallások összehasonlító története, a történeti kuriózumok gombostűre szedése, szóval az emberi kultúra történelmének első áramlataiban való munkálkodás – talán mindaz abból a gyönge gyökérből fakadt, amit a Fabiola klasszikus romantikája ültetett el bennem.”

Aradi Zsolt a meséket, főleg tündérmeséket, a fantáziát megmozgató történelmi históriákat említi meghatározó élményként. A gyermek József Attilát a hun királyról szóló hun történetek bűvölték el. Öcsödön, az olvasással valószínűleg nem bíbelődő nevelőszülei Pistának hívták, hiszen számukra még az Attila név is idegenen csengett, sőt megállapították, hogy Attila név nincsen. J. A. azt vallja, hogy ez az élmény tette gondolkodóvá, hiszen identitását keresve jutott el mélyebb igazságokhoz. Alapvetően a mesék, a mitológiai történetek, a hősmondák és a Biblia az, amelyet legtöbben említenek első igazi élményként: Arany János, Ady Endre, Balassa Imre, Lincoln stb.

Ortutay Gyula az alábbi kérdést tette fel:

„Mi marad meg ifjúságom olvasmányaiból? Minden profanizálás nélküli az egymás mellé állítás: a Biblia minden része s a mesék világa. Gyermekkorom sok olvasmánya mackótörténetek, Verne, May s annyi más «ifjúsági» könyv szinte nyomtalanul múlott el, már csak homályosan emlékszem rájuk, de a mesék és a Biblia hatása el nem múlhatik, a tudat racionális megvilágosodása sem olthatja ki azt a vallásos igényt s a szemléletemnek azt a ’vallásos’ habitusát, amit ez a két olvasmányterület sugallt.”

Mesék körében kitüntetetté váltak: a tündérmesék és a fabulák. Számos szerző dicséri Esopus és Benedek Elek műveit. Szabó Magda érdekes ellenpélda, ő a tündérekről másképp vélekedik: „Amikor aztán magam is betűértő lettem, hamar elolvastam minden Grimm-, Hauff-, és Benedek Elek-mesét. A tündérmeséket viszont nem szerettem. Sehogy sem tetszett, hogy a tündér így tett, úgy tett, aztán hipp-hopp meglett a csoda. Csalónak éreztem, mert semmit nem kellett tennie, és tüstént bármit elérhetett. (Ma úgy mondanám, hogy nem dolgozott meg semmiért.) Szüleimtől én mást tanultam. Meg is büntettem a tündéreket. Nem szép dolog, de bevallom: összefirkáltam őket, szemüket kiszúrtam, szárnyukat leragasztottam, hogy még papíron sem repülhessenek (…)”

De hát nem a tündérek szeretetén vagy elutasításán múlik, hogy olvasó felnőtt válik majd belőle! A mesék optimizmusa mindenesetre jó adalék az egészséges életfelfogáshoz, az akadályok megoldásához.

Ne higgyük, hogy a kortárs szerzők közt nincs olyan író, aki ezt a mágikus világot fel ne fedezte volna. Esterházy Péter Fancsikó és Pinta című vidám, derűs novellafüzérei ebbe a gyerekkorba vezetnek vissza; oda, ahol kisbarátaink segítségével tudunk csak eligazodni a tárgyak, illetve a felnőttek világában. Eleven kis lények, akik a családi béke és harmónia kedvéért mindent megtesznek, amire a felnőtteknek nincs idejük. Ismert a civakodó, veszekedő szülők párharca, ezek minden gyereket kiborítanak; hát akkor inkább jöjjön Fancsikó és Pinta! Élvezem Esterházy nyelvi leleményeit. Sokan azért nem, mert valahol elszakad egymástól a szál, az Esterházy-fonál, s a befogadó nem tud ebből a vert helyzetből talpra állni.

A mesék és a Biblia után Petőfi költeményei vezetik a sort. Legtöbb írónk őszintén megvallja, hogy örömet jelentett a serdülőkorban kapott Petőfi-kötet. Egyszerűségét, tisztaságát, jól megformált képeit emelik ki.

Szini Gyula, a Nyugat első nemzedékének esszéírója, hírlapíró, elmondása szerint: „Gyermekkorom legmélyebb hatása: Petőfi. Ifjúkoromé Flaubert, Wilde, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Stendhal. Férfikorom.: a klasszikus kínai költészet és filozófia és egyre inkább a messzi Kelet: Indiától Tokióig.”

„Az irodalomra és a magamban rejlő irodalmiságra Babits Mihály versei eszméltettek rá tizenhat éves koromban. Babits költészetének a hatását később követte Ady-é; és az oroszok és Ibsen.” – állította Szerb Antal.

A huszadik század írói közül legtöbben Csokonait, Petőfit, Aranyt, Jókait, Mikszáthot, Adyt és Babitsot nevezik meg kitüntetett szerzőként – és ezen nem is csodálkozunk.

A harmadik, de még mindig időben elkapott olvasási hullám a 17-18 éves korosztályé, amelyről íróink azt tartják: kifinomulttá váltak, s válogatni kezdték olvasmányaikat.

George Orwell Légszomj című 2006-ban megjelent könyvében így nyilatkozott szabadidős szokásairól: „ A pecázáson kívül ott volt az olvasás.

(…) Nos több hónapon át faltam a könyveket, mintha fizikai éhség hajtott volna. A Dick Donovan-os időszakom óta most először kaptam rá igazán az olvasásra. Eleinte nem is tudtam, hogyan lehet könyvekhez jutni. Azt hittem csak megvenni lehet őket. Ami érdekes, szerintem. Látszik, mennyi múlik a neveltetésen. Gondolom, a középosztálybeli gyerekek, az évi ötszáz fontos középosztály gyermekei már a bölcsőben hallanak a könyvtárakról meg a Times könyvklubjáról. Kis idő múltán már én is megismerkedtem a könyvkölcsönzés fogalmával, és beiratkoztam a Mudie-ba, meg egy másik könyvtárba Bristolban. És miket olvastam össze a következő bő egy évben! Wellse, Conrad, Kipling, Galsworthy, Barry Pain, W.W. Jacobs, Pett Ridge, Oliver Onions, Compton Mackenzie, H. Seton Merriman, Maurice Baring, Stephen McKenna, May Sincler, Arnold Benett, Anthony Hoppe, Elinor Glyn, O. Henry, Stephen Leacock, sőt Silas Hockint és Gene Stratton Porter.

Vajon Önöknek hány név ismerős a listából? A könyvek jó részét, amiket akkor komolyan vettünk, mára elfelejtették. De én eleinte úgy nyeltem őket, mint a bálna, aki egyszer csak egy rákraj közepén találja magát. Egyszerűen dőzsöltem a könyvekben. Egy kis idő múltán persze kezdtem kifinomulni, és már meg tudtam különböztetni a szennyirodalmat az igazi irodalomtól.”

Vagyis a szegény, érdektelen környezetből érkezőnek nagyobb utat kell megtennie, de a kölcsönözhető könyvek által eljuthat egy másik társadalmi közegbe. Feljebb, sokkal feljebb. Orwel sorsa kísértetiesen hasonló Csizmadia Imre és József Attila életéhez, akik szintén messziről verekedték fel magukat. Vagyis létezik a könyvek általi mobilitás.

Az olvasási kedv olykor dühbe csap át

Érdemes még felfigyelni a fizikai éhség kifejezésre. Az olvasási kedv kielégíthetetlensége olykor olvasási dühbe csap át. Balogh János így ír erről: „Az árvaházi csoporton belül mindig tudtam a helyem. Minden álszerénykedés nélkül mondhatom: különleges «húzóerőim» voltak. Az egyik az olvasottságban rejlett. Amikor rászabadultam a gimnázium önképzőköri könyvtárára, korlátlanuk jutottam hozzá a könyvekhez. És akkor is, amikor természetrajzi szertár felelőse lettem. Valóságos olvasási düh tört ki rajtam.” – akárcsak Rousseau-n.

Ugyanezt az élményt fogalmazta meg Elek Artúr a Nyugat első nemzedékének képzőművészeti kritikusa is: „Mint sok más gyerek, én is korán kezdtem az olvasást. Egy-két évi olvasgatás után kitört rajtam az olvasás dühe, és üldözött hosszú-hosszú esztendőkön át. Mindent elolvastam, ami nyomtatott betű elém került, és a könyv kedvéért mindent elhanyagoltam, legszívesebben a tanulást. Könyvre úgy tettem szert, ahogy éppen tudtam. Amit karácsonyra, egyéb ünnepi alkalomra kaptam, számtalanszor elolvastam, ismerőst, jó pajtást könyveitől megfosztottam és közben minden garasomat könyvre költöttem. Persze csak garasos könyvekre: Tatár Péter munkáira és a ponyvairodalom egyéb alkotásaira. A Rókus-kórház felső végén árulta falra szögezett madzagsorain szélben lobogó füzeteit az öreg bácsi, aki első könyvkerekedőm volt.

Véletlen volt minden olvasmányom. A pedagógusok a gyermekolvasó dühét ártalmas hajlandóságnak szokták minősíteni és leküzdését ajánlgatják. Azt kívánnák, hogy a gyermek olyan mértékkel éljen az olvasásnak, mint a meglett ember, mint pedagógusi önmaguk, kiknek az olvasás már régen nem szenzáció. De lehet az ismeretekre, az álmodozásra, a fokozott belső életre vágyó gyermekolvasó szenvedélyét erőszakos módon lebírni? Elbúvásra, alakoskodásra ösztönzik vele, s azzal, hogy a neki való könyvet elzárják előle, olvasmány dolgában kiszolgáltatják a véletlennek.

Nem okosabb akkor kielégíteni a szenvedélyét, és annyi könyvet rakni a gyermek elé, amennyit csak megbír, de legalább olyan könyvet, amely képzeletét el nem vadítja és ízlését meg nem rontja?”

Milyen igaza van Elek Artúrnak! Vajon mit látna, ha benézne a Libri vagy az Alexandra egyik boltjába? Megannyi szép könyvet kínálok a diákjaimnak, de ezzel az olvasási dühvel már nem lehet találkozni! Csak nem a bőséges kínálattól csömörlött meg a diákok kedve?

Még egy aranyos adalék: Elek Artúr: „Engem betűfelejteni küldtek szüleim a falura (...)”?! –sicc!

Az első könyv

Az első könyv kitüntetett könyv. Vannak olyan írók, akik ereklyeként őrzik az első példányt. És vannak olyanok is, akiket ez az első könyv indított el pályájukon.

Róhejm Géza néprajzkutató így vall erről: „Nyolcéves lehettem, amikor Cooper The of the Mohicans című regényét olvastam. Nincs meg a példány, tartalmára sem emlékszem, de azt tudom, hogy ettől lettem etnológus.

A második impulzust fantáziámnak Vámbéry Ármin adta meg a kalandos útleírásaival és a magyarok eredetének kutatásával. Aztán jött Tylor Primitive Cultura; a nagy mű, az etnológia az emberi szellem egységének tükre.” Még csak tizenöt éves volt, amikor a bálványromboló Charles Darwin The Descent Of Man és Herbert Spencer Prinipiles of Sociology című műveit kézbe vette.

Említhetem Heinrich Schliemann német régészt is, aki nyolcesztendős korában, 1830 karácsonyán a Világtörténet gyerekeknek című könyvet kapta ajándékba. Ekkor ismerkedett meg a trójai háború történetével és Homérosz hőseivel. A gyermeki képzelet gyújtotta meg, hogy felkutatja Tróját. 1870-ben kezdte meg az ásatásokat, s a Trója vii-nek nevezett szinten találta meg azt a hamuréteget, amely a tűzvész által pusztított város helyét jelezte.

Petrovics Elek művészeti író említi, hogy tizennégy éves korában került a kezébe Taine könyve A művészet filozófiája, melyben kifejti a műremek megszületésének feltételeit, mibenlétét. „Azzal a friss fogékonysággal olvastam Taine munkáját, amely a fiatalság kiváltsága.”

A gyermekköltészet megújulásának líratörténeti jelentősége

Ha gyermeknek írnak, micsoda követelménynek kell eleget tenni! Nem vitás, más a gyermek számára készülő könyv. Na, de mitől?

„Irodalomtörténeti vákuum után útkeresés kényszerpályán.” – így jellemzi Kulcsár Szabó Ernő a közelmúlt magyar irodalmának történeti áttekintésében az 1960-as évek első felétől 1979-ig tartó időszakot. A korszak két reprezentánsa: Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes. A magyar gyermekköltészet nagy felvirágzásának a kezdete, megújulása, elindulása. Weöres Sándornak hosszú idő után sorra jelennek meg új kötetei: A hallgatás tornya című (1956) Gyümölcskosár (1946) és a Bóbita (1955), ugyanezen kötetben olvasható a Magyar etűdök első és a Rongyszőnyeg második változata. Nemes Nagy Ágnesnél „felnőtt köteteiben” nem teszi közzé a gyermekverseit. Ám az újra megszólalás és a gyermekverskötetek publikálása nála is igen közel esik egymáshoz. Tizenegy évi hallgatás után 1957-ben adta ki a Szárazvillám című kötetét, s ezután két gyermekverskötet következett: az Aranyecset 1962-ben, a Lila fecske 1964-ben, majd a Napforduló című kötet 1969-ben.

„(...) rájöttem, hogy a gyermekvers: műfaj. Itt lehet valamit csinálni. Híve vagyok annak, miszerint a jó gyerekvers is ugyanolyan verscsírából indul ki, mint a valódi vers. Csak a feldolgozási módja, az előadási módja más. És hát ott is el tudtam játszadozni millióféle formával, rímmel, a magyaros ritmus meg a mértékes ritmus összecsengetésével, ahogy Weöres Sándortól tanultuk mindannyian.”

Ennek az időszaknak köszönhető a magas rangú magyar gyermekirodalom, amikor Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István hallgatásra kényszerültek, csak a gyermeklapokban jelenhettek meg. Tegyük még e kötetek mellé Pilinszky János meséit, Nagy László gyermekverseit. De jó is ezeket kézbe venni!

Érdekes arra is kitérni, milyen körülmények között olvastak íróink? Az éjszaka nagyobbik felét – Benjamin Franklin olvasással töltötte. Holdvilágnál olvasott Győrffy István, aki azonos intenzitással érdeklődött a kalendáriumok, illetve a török nyelvkönyvek iránt.

Fenyő Miksa „Gyermek- és ifjúkoromban olvasmányaim nagy részével úgy voltam, hogy valahogy beleszövődtek életembe – abba, melyet éppen akkor éltem – irodalmi jelentőségüknél sokkal fontosabb volt számomra, amit életlehetőségekben hoztak: csodákat, elérzékenyüléseket, elkalandozásokat.”

Mit adhat az olvasás az olvasónak?

Olvasó ember nem teszi fel ezt a kérdést, mert tisztában van az olvasás élményével, katartikus hatásával. A meggyőzés érdekében mégis érdemes csupán egyszeri felsorolással összerendezni az elemeket, mindazt, amit az olvasás adhat a befogadónak.

A leírtak által vezetett gondolkodást vagy az írott szövegek megértésének képességét? Az biztos, hogy fejlődik az olvasó szókincse, minőségében javulhat szóbeli és írásbeli kifejezőkészsége, nő a fogalomkincse, árnyaltabbá válik a gondolkodása. Képessé válik az önálló ismeretszerzésre. Életcélt és életfelfogást adhat, illetve mintát ahhoz, hogyan éljen a világban. Azonosulhat a szerepekkel, a jellemekkel, általa gazdagodhat a személyisége. Nemcsak szórakoztat, hanem tudást, szellemi gyönyörűséget, élményt válthat ki. Kiszakítja az embert a hétköznapok egyhangúságából, meggyújtja képzeletét, vágya különös titkok felé irányul. Az értelem kialakulására is döntő hatással bír. Ne feledkezzünk meg az érzelmekről sem, hiszen az életlehetőségeken túl elérzékenyülést is kiválthat. S ha élményeinket megosztjuk másokkal, akár barátokra, közösségekre lelhetünk.

A középiskolás diákok nagy része többnyire csak a tananyagra koncentrál, egyre kevesebben olvasnak csak úgy hobbiból. Közhelyszámba megy, de kikerülhetetlen, hisz köztudott: a gyerek ül a tévé vagy a komputer előtt és leginkább hallgat. Nincs visszajelzés vagy minimális. A feladatlapok is többnyire egy-egy szó beírására vagy bejelölésre késztetik, rosszabb esetben csak karikázásra vagy aláhúzásra. Ez a gyerek lassan semmiféle erőfeszítésre sem lesz képes.

Ki várja el tőle, hogy ne így tegyen?

Vannak olyan diákok is, akik tankönyvüket csak elvétve veszik a kezükbe. Számukra nem lényeges, hogy a képzést hány év alatt végzik el, nem motiváltak a tanulásban. Még az évfolyamismétlés sem rázza meg kellően őket. A statisztikába pillantva évről évre nő a bukott tanulók száma. Az új tanévben sem válnak kiemelkedővé, legjobb esetben közepes szinten teljesítenek az ismétlés évében. Az igazi megdöbbenés akkor ér, amikor ezek a bukdácsolók az érettségin harcolnak a pontjaikért, mert természetesen egyetemen akarnak továbbtanulni. És velük mi lesz? Nyilván törődnünk kell velük, sőt velük még többet, még nagyobb igyekezettel. Érdemes odafigyelni Harsányi István gondolataira, aki megfogalmazza a teendőket:

„Minden ember olvasóvá nevelhető, sőt rendszeres olvasóvá nevelheti önmagát. Olyan emberré, aki számára éppen annyira nélkülözhetetlen életkellék a jó könyv, a betű, mint a dohányos számára a nikotin, az alkoholista számára a szeszes ital. Csakhogy míg ezek pusztítanak, a jó könyv olvasása kiterjesztheti emberségünket, megsokszorozhatja örömünket.”

Akár mottó, akár végszó, számomra Márai Sándor fogalmazta meg mindazt az olvasásról, ami körül az agyam forog: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készül, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymásután előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a játékos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”

Teendőd világos: neveld olvasóvá a rád bízott gyermekeket!

Vissza a tartalomjegyzékhez