Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Vajda Kornél: Az olvasás öröme

Nyomtatási nézet

Az olvasás és az olvasásra nevelés néhány problémája

Jáki László hatalmas anyagot gyűjtött be és tett közre nagy olvasók, kivált nagy olvasók kezdő olvasási élményei, egyáltalán olvasóvá válás folyamatai dokumentumaiból. Ez az anyag, kivált annak remek csoportosítása okán, kit-kit igazán alaposan elgondolkodtathat az olvasás és az olvasóvá nevelés igencsak gazdag és bonyolult problémaköreiben. E sorok szerzőjével is ezt tette. Neki úgy tűnt, hogy több itt a probléma, mintsem sejteni lehetett. Mert hisz az biztos, hogy az olvasás, az olvasni tudás, a szenvedélyes olvasói buzgalom és gyakorlat valami abszolút jó dolog. Illetve. Biztos-e ez?

A szövegfogyasztás pótcselekvés is lehet

Talán nem annyira, mint általában gondolni szoktuk. Hisz lehet az olvasás, a regény, vagy egyáltalán a szövegfogyasztás pótcselekvés is. Németh László, bizonnyal az egyik legnagyobb és legértőbb magyar olvasók egyike, bevallotta, hogy nem olvas annyit, mint néhány általa ismert cselédlány, akik sokkal több szöveget fogyasztottak, mint ő. Sík Sándor azt írja, hogy – még mindig a cselédlányoknál tartunk – egy leánykát intenzíven bőgve lepett meg egy súlyosan nehéz klasszikus mű olvasása során. Kérdésére, hogy miért oly meghatott, amikor (ezt nem mondta neki), aligha értheti a regényt, azt a választ kapta, hogy azért, mert a főhősnőt ugyanúgy hívják, mint őt. Aligha van olyan ember, aki ne ismerné azt a szituációt, amikor valaki csak azért olvas, hogy valahogy elverje az időt. Minden mást szívesebben tenne, de hic et nunc csak olvasásra van, lehet érkezése. És mit szóljunk, mit szólunk, ha valaki rengeteg sárga úgynevezett füzetes regényt olvas (olvasott régebben, amikor ennek volt a divatja), vagy aki pornóregényeket (van belőlük bőven) olvas, vagy bestsellereket fal minden szabad idejében. Biztos, hogy sokat olvas, talán többet is, mint Sík Sándor vagy Németh László, de örülünk-e ennek. Abszolút, minden kétséget kizáróan jó-e tehát az olvasás, a sokat olvasás? Úgy tűnik, nem feltétlenül.

Az azonban biztosnak tűnik, hogy a nem olvasás bűn, hátrány, szinte intellektuális öngyilkosság. De csak tűnik annak. Hisz tudjuk, Jáki László anyaga is erről tanúskodik, hogy vannak egészen nagy nem olvasók is. Balassi Bálint nemcsak világraszóló nagy költő, de nagy olvasó is volt. Horváth Iván monográfiájából tudható, hogy több nyelven tudott és olvasott, mint akár Babits Mihály, akit pedig még ma is irodalmi költőnek szokás tekinteni. Ám a nála aligha kisebb költő, Burns gyakorlatilag félanalfabéta volt. Talán, ha többet, vagy egyáltalán olvas, nem viszi ennyire. Szini Gyula vagy Harsányi Kálmán nagy olvasók voltak, könyvek tízezreit tudhatták magukéinak, de vajon nagyobb, jobb írók lettek volna, mint a keveset, vagy alig olvasó Krúdy Gyula vagy Móricz Zsigmond? Walter Schulz és Wilhelm Weischedel biztosan a legjelentősebb huszadik századi filozófusok közé számítanak. Abszolút bizonyossággal mozogtak a nyugati filozófiatörténet teljes területén. Mindent és mindenkit olvastak. Náluk azonban bizonnyal nagyobb és jelentősebb volt Wittgenstein, aki még Arisztotelész főbb műveit sem ismerte. Hogyan lesz valaki nagy filozófus? Ha olvas, vagy ha nem? Ady, ezt mindenki tudja, jószerivel csak újságot olvasott. Igen műveletlen volt, de...

Árnyoldalak

Arra is tudunk példát – méghozzá számosat –, hogy bizonyos mennyiségű olvasás határozottan rosszat tesz, káros. Hamvas Béla bizonnyal jobban jár, ha nem olvassa bele magát annyira a modern, keleti hatás alatt álló metafizikákba. Egész életműve látta kárát ilyen irányú olvasási dühének. De Bibó Istvánnak sem használt, hogy Ferrero és hasonlók műveit szorgosan forgatta. Fülep Lajos élete nyolcvanhatodik évében hunyt el, tervezett és intenzíven munkált művészetfilozófiáját mégsem fejezhette be (csak töredékek, nekifutások, vázlatok maradtak belőle). Életműve egyik legjobb ismerője, Csanak Dóra szerint ebben az is bűnös, hogy Fülep mérhetetlen mennyiséget olvasott. (Ugyancsak szerinte, egymaga több külföldi könyvet hozatott meg, mint akadémikustársai összesen.) Annyit olvasott, hogy nem ért rá írni. De vannak még súlyosabb példák is. A nagy brit művelődéstörténész, Buckle – legalábbis munkája német fordítója véleménye szerint – egyszerűen halálra olvasta magát. Aki főművét tanulmányozza, a feldolgozott és hasznosított anyag iszonyú mennyisége láttán oszthatja ezt a vélekedést. Nicolai Hartmann, a huszadik század talán legjelentősebb filozófusa radikális megoldást választott. Hogy ideje, ereje, módja legyen életművét megalkotnia, elégette filozófiatörténeti jegyzeteit, abbahagyta filozófiatörténeti kutatásait. Talán sajnálhatjuk, hogy nem írt még néhány olyan nagymonográfiát, mint Hegelről szóló kongeniális munkája, ám jobb, hogy eredeti koncepciókkal, művekkel állt, állhatott elő.

Szépirodalom és/vagy szakirodalom

Bizonytalanságokat soroltunk, de még csak nagyon is kétségeseket. Vannak azonban komolyabb problémák is e téma terén. Egyáltalán: mit értünk azon, hogy olvasás. Jáki László anyaga arról látszik, de csak látszik tanúskodni, hogy az olvasás elsősorban (sőt mindenekelőtt) könyvolvasást, ezen belül is szépirodalmi könyvek olvasását jelenti. Igaz-e ez? Bizonnyal nem. Sokan a válaszadók közül a szakirodalmat is olvasmányaik körébe sorolják, mások élesen elválasztják a kettőt. Van, aki szakművekre is bőségesen hivatkozik, mások mintha csak legyintenének: aztán a későbbiekben – mint pl. Schütz Antal is írja – az „igazi” olvasást háttérbe szorította a szakirodalom kötelező rengetege. E sorok írója úgy véli, az olvasáskutatók sem teremtettek e téren rendet. Főleg a szépirodalom olvasása iránt érdeklődnek, de nem zárják ki a szakirodalmat sem. A distinkcióra pedig feltétlenül szükség lenne. Minek az olvasását figyeljük, regisztráljuk, mérjük? Milyen típusú művek olvasására kívánunk nevelni? A kérdés annál is inkább aktuális, mivel ma már (és ez a ma immáron több évtizedet jelent) nemcsak szak- és szépirodalom, sőt nemcsak könyv- és folyóirat irodalom, nemcsak könyv és napisajtó (stb.) különbségeit jelenti, jelentheti, hanem egészen más distinkciókat is. A számítógép szövegeit is olvassuk, az sms-ek szövegeit is, de az óriás vagy esetleg kevésbé óriás plakátokét, hirdetményekét, reklámcédulákét (stb.) is. Ez is olvasás? Ha nem miért nem? Ha igen, miért és hogyan igen. Tudjuk, ma már sms-versekre, mininovellákra is írtak, írnak ki pályázatokat. Lassan-lassan irodalomtörténészek is kezdenek foglalkozni a blogok stílusával, „műfaji” sajátosságaival. Szóval, hogyan van ez?

Az igazi, a nagy, a megkerülhetetlen problémát – legalábbis e sorok szerzője számára – azonban az alábbiakban kifejtendők jelentik. Igen sokan számolnak be Jáki László anyagában arról, hogyan, miként, mi okból, milyen körülmények között, minek-kinek a hatására kezdtek el olvasni. A megdöbbentő talán éppen az, hogy igen sokan nem a szülői ház, a sokat olvasó, az olvasást természetes életformának tekintő szülők hatására kezdték el, hanem épp ellenkezőleg. Analfabéta, félanalfabéta családi háttérrel, a könyvről, olvasmányról, olvasásról mit sem tudva kezdett el – például Galgóczy Erzsébet is – olvasni. Dacolva az „ellenséges” légkörrel, az olvasást valamiképp bűnnek, lustaságnak, munkakerülésnek (stb.) tekintő hangulattal, a könyvhöz, olvasnivalóhoz jutás iszonyú nehézségeivel. Óhatatlanul az jut az ember eszébe, hogy a Szovjetunióban is, nálunk is egy időben tiltották, korlátozták, büntették a pop-rock zenét, annak hallgatását. (Több rendszerváltás utáni orosz film mutatta be a félig illegális pop-koncertek rendőrségi megrohanásait.) Nemcsak nem neveltek rá, de gátolták, korlátozták, büntették is. És mégis. Milliók rajongtak érte. Minálunk évtizedeken keresztül népszerűsítették a népdalt, a Kodály-módszert, a tiszta forrásból való dalolást. Hogy milyen eredménnyel, azt jól tudjuk. A pop-rockot (bánom is én, a technót) legfeljebb is tűrték. És? Nincs valami ilyesmi az olvasással is? Aki – ki tudja miért, pedig de jó lenne tudni – olvasónak születik, az a legkétségbeejtőbb körülmények közt is igazi olvasóvá lesz. A többiek pedig? Mintha szolmizálniuk kellene.

Az álságosságokról…

De sort kell kerítenünk egy talán kevésbé fontos, ám annál érdekesebb témára is. Az álságosságok témájára gondolok. Mivel mindenki (?) tudja, hogy olvasni érdem, dicsőség, elismerésre méltó valami, a mindennapok egyszerű emberétől az akadémikusig mindenki igyekszik úgy tenni, mintha egyrészt nagy és szenvedélyes olvasó lenne, másrészt csak azt olvasná, ami a kánonban szerepel. Természetesen Jáki László anyagában is hazugságok (legyünk finomak: önstilizációk) tömkelege szerepel. Szinte mindenki sokat, nagyon sokat olvas. Szinte mindenki kedvenc szerzője Homérosz, Dante, Shakespeare stb. A magyar irodalom esetében ugyanez a helyzet: a kedvencek, az állandó olvasmányok Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady stb. Még jó, hogy vannak olyan dokumentumok, amelyek sokkal valószerűbbnek tűnő állapotokról vallanak. Az Új Írás folyóirat annak idején (jó régen volt), körkérdéssel fordult vezető magyar írókhoz, ugyan vallanák be, kiket nem olvastak el annak idején, de azóta se a kötelező olvasmányok szerzői közül. A több tucatnyi vallomásból az derült ki, hogy az írók szinte egyike sem (Vas István és Rónay György volt a két kivétel) olvasta a kötelezőket, vagyis a klasszikus magyar és világirodalom legnagyobbjait. Más. Hankiss Elemér annak idején, egy ifjúkori művében bevallotta, hogy lábjegyzetei, irodalmi hivatkozásai egy jó része „szélhámos” jellegű: ő nem forgatta lapjait, de komoly hivatkozások hívták rá fel figyelmét. Újabb könyveiben már nem olvasható ilyen vallomás. De ha valaki végignézi, mondjuk Az ezerarcú én című opusz irodalmi hivatkozásait, könnyen rájöhet, hogy három élet sem elegendő időben ahhoz, hogy e műveket valaki áttekintse.

Nem az álságosságok, hazugságok (önstilizációk) kategóriájába tartozik az, amit talán alkalmazott, eszközértékű olvasásnak tekinthetünk. E sorok szerzője annak idején csodálkozva vette észre, hogy egy faragatlannak, durvának és primitívnek tűnő őrvezető a kalocsai ezredkönyvtárban mindenféle szentimentális regényeket kölcsönöz. Megkérdezte tőle, mire neki ezek az olvasmányok. Őszintén felelt. Hogy a csajok lehúzzák a bugyijukat, nekem szövegelni kell. Ilyen szövegeket én nem tudok kitalálni. De az alkalmazott olvasásnak vannak rafináltabb módozatai is. Kihelyezett olvasásnak nevezhetnénk talán. A klasszikus példa az orvos (főorvos) feleségeké. Mint tudott, idősödő orvosok, főorvosok gyakorta vesznek feleségül (persze második, harmadik feleségül) ifjú bölcsészleánykákat. Jól jön az a társaságban, és a férjre is jó fényt vet, ha a legújabb irodalmi szenzációkról, a legfrissebb olvasnivalókról meghitten, bennfentesen, „elsőkézből” lehet társalkodni.

Korántsem értünk végére a felmerülhető problémáknak. Van azonban valami, ami e cikk szerzőjét leginkább izgatja. Lehet – láttuk – olvasni valamely cél érdekében, lehet – bizonnyal – azért, hogy műveltnek láttassunk, lehet azért, hogy elverjük az időt, lehet olvasni szakmabeli, hivatali előrejutásunk okán, lehet azért, hogy megtudjunk bizonyos dolgokat. És még sorolhatnánk. Igaziból azonban arra gondolok, hogy az igazi olvasó az, akit Szerb Antal jellemzett:

„Vannak, akik szórakozásból olvasnak, és vannak, akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani, de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó.”

Ilyen igazi olvasókat nevelni, ilyen olvasóvá nevelni valakit vajh, miként lehetne? Lehet-e egyáltalán?

E cikk címében a probléma szó szerepelt. Nos, a problémákat – általában – meg lehet, sőt meg kell oldani. A megoldhatatlan problémákat görög filozófiai szakszóval apóriának szokás nevezni. Megoldhatatlanok ezek, de semmiképp sem félrevethetők. A megoldás reménye nélkül is nekik kell esni újra és újra. Azt hiszem, jobb lett volna, ha a címben nem a probléma, hanem az apória kitétel szerepel.

Szívesen parafrazeálnám a régi római mondást: Navigare necesse est, vivere non est necesse (hajózni muszáj, élni nem muszáj) olymódon, hogy olvasni muszáj, élni nem muszáj. De...

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: