BÁRDOS JÓZSEF: AZ INTERAKTÍV KÖNYV

Nyomtatási nézet

Varga Emőke új könyvéről

Varga Emőke: Az interaktív könyv. Budapest, L’Harmattan, 2020.

Bárdos József PhD., professzor emeritus, Neumann János Egyetem Pedagógusképző Kar, Kecskemét

________________________________

A szerző neve nem ismeretlen a gyermekirodalom iránt érdeklődők körében. A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának főiskolai tanára, a Művészettel az Oktatásért Kutatócsoport vezetője évek óta a gyerekirodalom-kutatás élvonalába tartozik. Nyilván sokaknak volt kezében az a két kiadást is megért, A könyvek életre kelnek^[1] című kötet, melynek szerzője és szerkesztője is volt, s amely már az interaktív könyvet vizsgálta kutatási, de elsősorban gyakorlati, felhasználói szemszögből.

Az akkori kiindulást jól magyarázta a tény, hogy az interaktív könyv, amely az elmúlt tíz év legnagyobb innovációja és szenzációja volt az európai gyermekkönyv-piacon, megjelent Magyarországon is. Lehetett volna persze óvni tőle gyerekeinket, mint anno a tévétől, a számítógéptől, az okostelefontól, csakhogy jobb tudomásul venni a valóságot, mint elbújni előle.

Ennek a bátor szembenézésnek új, még eredményesebb fokozata Varga Emőke új könyve, amely méltán jelent meg az egyik legmegbízhatóbb tudományos könyvkiadó, a L’Harmattan kiadásában. Elég a felhasznált irodalom jegyzékét átfutni, hogy megbizonyosodjunk arról, a szerző rendkívül széles, nemzetközi tudományos háttérrel nyúl a kérdéshez, szinte a téma minden fontos szakértőjét így vagy úgy megszólaltatja könyvében, beavatva az olvasót a nemzetközi viták sűrűjébe is.

A könyv első fejezete azonnal állásfoglalásra késztet, holott látszólag jelentéktelen kérdést tárgyal. Hogyan nevezzük ezt a valamit, aminek csak futólagos leírása is elfoglal egy egész oldalt. Varga Emőke végül így dönt: „az interaktív könyv megnevezés mellett kell letennünk a voksot, […] mert a magyar gyártók és a reklámok jelenlegi szóhasználata alapján ez a nyelvi forma látszik meghonosodni”.

Rendben is volnánk, hiszen a nyelvi jelek önkényesek, tehát egy új jelenséget bárhogy elnevezhetünk, csak arra kell ügyelnünk, nehogy „magyar narancs”-ot (Bacsó Péter A tanú) állítsunk elő, ami sem nem interaktív, sem nem könyv, de a „mienk!”

Ettől a kényelmes eltévelyedéstől menti meg aztán olvasóját a könyv következő fejezete, amelyből világosan kiderül, hogy egész mással, valami teljesen új műfajjal, egy multimediális jelenséggel állunk szemben. Valami olyasmivel, ami egyszerre mutatja a diakép, a rajz- vagy bábfilm, a nyomtatott és hangoskönyv tulajdonságait, miközben egyikkel sem azonos. Ráadásul mindezektől különbözik is, főképpen abban, hogy a befogadó számára egyáltalán nem teszi kötelezővé a linearitást, ellenkezőleg: ismétlésekre, beavatkozásra, kitérőkre csábít, s ha tetszik, végül teljesen független játékká alakulhat át.

Miután azonban minden hagyományos(abb) műfajjal kapcsolatban áll, könnyedén beleeshet azok hibáiba is. Ezek közül is – példákkal bőségesen megtámogatva – többre rámutat Varga Emőke. A legkonvencionálisabb probléma a kép és a szöveg viszonya. A szerző ezen a téren is alapos elméleti felkészültséggel rendelkezik. Érdemes újra fellapozni Az illusztráció a teóriában, a kritikában, az oktatásban című munkáját (L’Harmattan 2012.), amely részletesen foglalkozik a szöveg és kép (illusztráció) lehetséges kapcsolatával. Mostani könyvében mindezt általánosabban az interreferencia jelenségeként vizsgálja. Azt, hogyan olthatja ki egy hangeffektus a szöveg vagy a kép hatását, hogyan válhat feleslegessé a mozgó elem a szöveg mellett, miképpen hat vagy tűnik el a háttérben a motívumhordozó zenei kíséret. Az eredmény akár az is lehet, hogy a multminedialitás hatása kisebb, mint bármely hagyományos műfajé lenne.

Ezzel Varga Emőke egyúttal az interaktív könyvek kritikai vizsgálatának alapjait is lerakja. Munkáját nemcsak a kritikusok, a felhasználók (szülők, pedagógusok), hanem a gyártók szíves figyelmébe is ajánlanám.

A könyv maga is vitára sarkall, már azzal is, hogy felhívja a figyelmet a kommercializálódás veszélyeire. Ami nem a holnap, de már a tegnap problémája. A tömegáru, a giccs azonnal lecsap ugyanis minden olyan lehetőségre, amely piaci rést kínál az olcsó, sikeres terjeszkedésre. S ha körülnézünk, a mai magyar gyermekkönyvpiac jó széles választékát nyújtják a mű-képes-, mű-mese-könyvek. És a giccs már az új műfajban is megjelent. S a kritika? Még fel sem ismerte az új jelenséget. Vajon miféle hatása lesz gyermekeinkre a romlott szövegekhez társított giccses képi világnak? Ne reméljük, hogy ez elvezet az irodalom vagy a képzőművészet kedveléséhez. Az új műfaj legfontosabb minőségi tényezőit összegezve a szerző két sommás véleményt is idéz. Jó érzés azonban, hogy maga ezeken mellett talán a legfontosabb kritériumnak a művészileg értékeset tekinti.

Jól bizonyítja ezt a könyv következő fejezete, mely esettanulmányon mutatja be, hogyan jár/járhat tévúton az interaktív könyv létrehozása, ha nem figyelünk a minőség követelményeire. A tücsök és a hangya Aiszóposznak tulajdonított fabulája a két összevetett interaktív könyv kiinduló szövege. Már eleve kérdéses, érdemes-e a XXI. század csupa ellentmondás világában ehhez az ősi, az irodalom határterületén álló műfajhoz folyamodni. Ugyanis két lehetőségünk van: vagy meghagyjuk az eredeti egyértelmű, a tücsök elítélésével végződő értelmezést, vagy átírjuk, átértelmezzük Aiszóposzt, s akkor kérdéses, miért hivatkoztunk rá. Azonnal felmerül a képi megjelenítés problémája is: a kép (a film) bugyuta műfaj, mindent kénytelen megmutatni. Már egyetlen mondat: – „A tücsök egész nyáron hegedült.” – szinte megoldhatatlan feladat elé állítja az illusztrátort. Hogy néz ki a nyár? Hogy néz ki a tücsök? Hol hegedült? Kinek muzsikált? Mi az, hogy egész nyáron? A képi világban nincs idő. Még a film számára is gond a külső és belső idő problémája. Persze a hozzáértő grafikus számára nincs akadály, viszont részletező megjelenítése ellentmond a fabula műfaji sajátosságainak. Behoz ugyanis olyan valóságos viszonylatokat, amelyek megléte esetén már hamis a fabula egyértelmű erkölcsi ítélete.

Korunk gondolkodásmódjához sokkal közelebb állnak La Fontaine fabula-feldolgozásai, melyek éppen az ilyen egyértelmű (elő)ítéletek megkérdőjelezésével és a fabula költészetté emelésével tették élővé a klasszikus műfajt. Más kérdés, hogy ezt nálunk mintha nem akarnák észrevenni. Így kerülhet be nálunk még tankönyvbe is La Fontaine neve alatt olyan prózai szöveg, amely az aiszóposzi fabula valamely tankönyvszerzői változatát tartalmazza.

Elemzése végén Varga Emőke meg is fogalmazza a bemutatott feldolgozások alapvető hibáját: „A klasszikus aiszóposzi történetet átkódoló alkalmazások, az interakciók révén a mesei szerepkörök összezavarásának folyamatába a felhasználót is bevonják…”. Mert, s ezt ismét a szerző mondja: minden interpretáció értelmezés. S baj, ha ez a befogadó és a mű közé áll. Aztán a gyerekkori előítélet-gyártás hatása messzire ér. Vajon azok, akik az ehhez hasonló aiszóposzinak nevezett álmeséken nőnek fel, fogják-e érteni a XX. század végének egyik legszebb magyar ars poeticáját, Nagy Lászlóét, aki Ki viszi át a szerelmet című versét így indítja:

„Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?”

A bajt a szerző empirikus vizsgálatokkal is bizonyítja. A kiinduló szöveg Rónay György fordítása. Kosztolányi Dezsőé bizonyosan jobb, bár mindkét fordításszöveg jelzi az aiszóposzitól való elmozdulást:

„»Tél elején sincs búzád már?
Hát a nyáron mit csináltál? «
»Mit csináltam? Kérem szépen,
Muzsikáltam –szólt szerényen
Tücsök mester. –Aki kérte,
Nótát húztam a fülébe!«”

(Rónai György)

„De ezt kérdezte végre tőle:
»Mit tettél a meleg időbe?«
»Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam.«"

(Kosztolányi Dezső)

Azaz a tücsök nem „henyélt”, nem „szórakozott” a nyáron (ahogy némely iskolai segédlet sugallja), ellenkezőleg, dolgozott, csak éppen mások kedvére. Nem saját magával volt elfoglalva. Jó volna, ha a fabula közvetlen haszonelvűsége helyett La Fontaine sokkal modernebb, a művészetet is teljes értékű hivatásként kezelő felfogását adnánk át a gyermekbefogadóknak.

Igen érdekes, hogy a vizsgálatba bevont mesevariációk (szóban mondott mese a Rónay György-szöveggel, illetve egy angol meseváltozat magyar fordítása interaktív könyves közvetítéssel) egyike sem érezte lényegesnek a tücsök zenélésének értékes voltát, a második változat a sajnálatra, együttérzésre játszik rá, így próbálja helyrehozni az aiszóposzi (elő)ítéletes zárást.

Annál nagyobb öröm, hogy a vizsgálatba bevont gyerekek – bár tudták, mi az „elvárt, helyes” válasz – mégis, érzelmi alapon szimpatikusabbnak találták a tücsök alakját, magatartását. Erre a szerző és felhívja figyelmünket: „mindkét mese esetében kevesebben szimpatizáltak a hangyával, mint ahányan igazat adtak neki, és többen szimpatizáltak a tücsökkel, mint ahányan igazat adtak neki.”

Varga Emőke elemzésében világosan kimutatja, miképpen befolyásolta a gyerekek döntéseit a beavatkozás lehetősége, a képi, hangi effektusok megjelenése, hogyan teremthetett bizonytalanságot a képi és szövegbeli információk differenciája, helyenkénti ellentmondása.

Most már igazán átláthatjuk, mennyire bonyolult feladat egy interaktív mese létrehozása. Erről beszél részletesen a könyv utolsó fejezete. Ez az Arany László gyűjtötte A kiskakas gyémánt félkrajcárja című mese interaktív mesealkalmazássá való feldolgozásának folyamatát mutatja be lépésről lépésre. Ez az alkalmazás volt az első, melyet a MOME és az SZTE Juhász Gyula PK Művészettel az Oktatásért Kutatócsoportja közösen hozott létre, s amellyel összefüggésben, 2014-ben az országban először konferencia szerveződött az interaktív könyv problémaköréről. Ez az együttműködés, amiből később a BOOKR Kids Kiadóval való együttműködés is kinőtt.

Varga Emőke végül az akkori kutatási eredményeket is ismerteti röviden.

Zárásként megfogalmazott gondolatai közül kettőt szeretnék kiemelni. Azt, hogy az új eszköz nem csodaszer, eszköz csupán, mellyel élhetünk jól és rosszul egyaránt. Illetve azt, hogy a gyermeket éppúgy nem hagyhatja magára a szülő/a pedagógus az interaktív könyvvel, mint a televízióval, az okostelefonnal, vagy a számítógéppel sem.

Végül pedig a könyv szerintem talán két legfontosabb üzenetére hívnám fel a figyelmet. Az egyik az, hogy a név ne tévesszen meg bennünket. Az interaktív könyv nem könyv. Ebből következik, hogy sem önmagában, sem automatikusan nem vezet el a könyvek világához, ilyen csodát ne várjunk tőle.

A másik, legalább ilyen fontos gondolat, amely áthatja Varga Emőke munkáját, az, hogy Petőfivel szólva „ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez!” Az interaktív könyv létrehozása elsősorban nem technikai, hanem művészi probléma. Művészi szöveg, művészi képi megjelenés, művészi összhatás a jó eszköz titka.

Ezekkel a gondolatokkal ajánlom minden szakember és minden érintett (pedagógus, szülő) figyelmébe ezt az új, izgalmas szakkönyvet.

Vissza a tartalomjegyzékhez