Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Bálint Endre: Az igazság két pillanata

Nyomtatási nézet

További kutatások Molnár Ferenc-ügyben

Mint arról az Egy sziget felfedezése Budapesten című cikkemben beszámoltam a Könyv és Nevelés 2012. évi 2. számának hasábjain, pár éve pusztán olvasói lelkesedésből A Pál utcai fiúk helyszíneinek kutatásába fogtam. Tevékenységem azzal járt, hogy a regény és írója kapcsán óhatatlanul belebotlottam más érdekességekbe, ellentmondásokba, feltáratlan kérdésekbe is. A folytatólagosan végzett kutatómunka néhány esetben új eredményeket fialt, még ha ezekre olykor illik is a cinikus szólás: annyira újak, hogy már csak a legidősebbek emlékeznek rájuk.

Először néhány kérdés, amiben nem sikerült előbbre jutnom Molnár Ferenc-kutatásaim során.

A Pál utcai fiúk kézirata. A Franklin Társulat épületeinek többségével együtt valószínűleg elpusztult Budapest bombázásakor, azonban a szó szerint vett Bulgakov-tétel miatt – kéziratok nem égnek – mégsem hagy nyugodni a sorsa. Talán mégis átvészelte valamiképpen a világégést. Talán ma is ott lapul egy magángyűjtemény iratai között. Talán mindenkitől elfeledve rejlik egy ismeretlen ház padlásán vagy pincéjében, felfedezésre várva. Talán egyszer még kézbe vehetjük azokat a huszadik század elején, egy kávéházi asztalon sietve telerótt lapokat.

Molnár Ferenc hangja. Az egyetlen ismert hangfelvétel a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokában és honlapján levő, 1951-es újévi köszöntő, ami az Amerika Hangja adásában hangzott el. Pedig bizonyíték van rá (Rádióélet, 1935. október 25., Ezt hallgassa meg!), hogy hangfelvétel készült viaszlemezre, legalább kettő, mert az elsőt az író eltréfálkozta. Íme, egy kis garantáltan eredeti Molnár-humor: megbeszélték a riporterrel, hogy először köszönnek egymásnak, utána jöhet a kérdezz-felelek. Riporter köszön, Molnár nem válaszol. Riporter mit tehet, a viaszlemez forog, felteszi az írónak az első kérdést. Mire Molnár: „Még nem mondtam, hogy jó napot.”

Néhány Pál utcai fiú sorsa. Az utolsó Pál utcai fiúnak tartott Ágoston Dezső nyilatkozatából (Magyar Ifjúság, 1958. ápr. 3.) úgy tudjuk, hogy „Bokából távírász lett, a Barabás postás, a Leszik betűszedő, s a Csele óratokkészítő”. Egyiküknek sem sikerült nyomára bukkannom a szakmai nyilvántartásokban, múzeumokban, évkönyvekben. Szerény kárpótlásul az alig ismert óratokkészítés mibenlétéről hadd idézzek egy 1911-es órás évkönyvből: „…az óra tokját (fedelét) nem az órás, vagy az óragyár készíti, hanem óratokkészítő iparos, illetőleg gyár, tehát hogy ez teljesen külön iparág. Óratokkészítő nem csinál szerkezetet, viszont órás tokot, azon egyszerű oknál fogva, mert nem ért hozzá, nem tanult mestersége.”

Szabad legyen hangot adnom annak a véleményemnek, hogy a sor negatív eredmény azt sugallja, hogy Ágoston Dezső talán nem is annyira hiteles Pál utcai fiú, hiszen például Bokát illetően (ld. később) bizonyíthatóan igen nagyot tévedett.

De azért beszámolhatok eredményekről is. Sikerült megtalálnom egy vendéglőt, amelynek érthetetlen módon nyoma veszett.

 

Az eltűnt vendéglő esete

 

Számos Molnár Ferenccel foglalkozó honlapon olvasható a következő mondat valamilyen változata: „A Pál utcai fiúk asztaltársasága a József körúti Brandl vendéglőben gyűlésezett. Csupán az utolsó Pál utcai fiú, Ágoston Dezső halála vetett végett találkozóiknak.” Egyes honlapokon Ágoston Dezső neve után a „halála” szó egyszerűen lemaradt, gyökeresen megváltoztatva a mondat értelmét. De ne akadjunk fenn sem ezen, sem azon a csacskaságon, miért az utolsó, és miért nem az utolsó előtti Pál utcai fiú halála vetett véget a találkozóknak – amikhez minimum két ember kell, ugyebár –, inkább próbáljuk megtalálni az említett vendéglőt!

A Pál utcai fiúk asztaltársaságának történetét oda vezethetjük vissza, hogy 1895. június 22-én, érettségijük évében Molnár (akkor még Neumann) Ferenc(z) és négy iskolatársa kötelezvényt írt alá, amely szerint tíz év múlva „Budapesten, a mennyiben lehetséges lesz, családunkkal együtt találkozni fogunk.” Az első találkozó tehát 1905-ben volt esedékes, és 1937-ben tartották az utolsót, amiről tudunk. Résztvevői feltehetően Molnár iskola- és grundbéli játszótársai lehettek, akikről regényének szereplőit mintázta.

A probléma az, hogy Brandl nevű vendéglőnek a József körúton nincs nyoma. Nincs leírása vagy fotója a Budapest Gyűjteményben, és nem szerepel a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum nyilvántartásában sem. Az igazság kedvéért hozzáteszem, hogy a múzeum illetékese a Brandl név és a József körút hallatán azonnal rávágta a jó megoldást, amit akkor már magam is sejtettem, lásd lejjebb.

Az interneten – a már említett, egy kalap alá vehető irodalmi honlapokon kívül – mindössze egyetlen forrás említi a Brandl vendéglőt ezen a néven. Egy nyilas szellemiségű, 1954-ből származó megemlékezésben ez áll: „1944. október 15-ének egynegyed két órája volt. A körúton békésen söröző franzstadtiak [értsd: fradi drukkerek B.E.] tódultak ki a Brandltól és a Tinódiból.”

A Tinódi söröző étterem megtalálható egy korabeli képeslapon, a felirat szerint a József körút 3. alatt üzemelt, vagyis a régi Nemzeti Színház tőszomszédságában, a Brandlnak azonban nincs nyoma. A régi körúti vendéglőket ábrázoló képeslapok átböngészésekor azután érdekes dolog került napvilágra: a József körút 46. szám alatt egykoron működő Bandl – tehát „r” nélkül – étterem képe.

Ez volt az a pillanat, amikor elégedetten hátradőltem, és azt gondoltam: heuréka! Megérintett az igazság szele. Biztosan éreztem, hogy ha bizonyítani nem is tudom, mégis kezemben a megoldás.

Bandl étterem. Tulajdonosa Bandl Ferencz volt, ismert vendéglátós família sarja. Elegáns enteriőr jellemezte, amint a Pesti Napló 1929. szeptember 29-i képes melléklete 15. oldalának fényképei tanúsítják. Étterem már sok éve üzemelt ezen a helyen, amikor Bandl Ferencz 1911-ben megnyitotta itt, a József körút és a József utca sarkán „jóhírű polgári éttermét, amely nemcsak a józsefvárosi polgárok, de a főváros előkelő társadalmának állandó találkozóhelye lett”. (Negyven év a magyar szállodás- és vendéglősipar életéből 1891–1931, 145. o.) Gundel Imre feljegyzéséből azt is tudjuk, hogy „a II. világháború után a vendéglőt özv. Bandl Ferencné üzemeltette”. Vagyis 1905 és 1937 között lehetett ez a vendéglő az asztaltársaság találkozóinak színhelye. (A szocializmus évtizedeiben azután előbb Otthon, majd Havanna étterem néven működött. Ma drogéria van a helyén.)

Még egy körülmény utal arra, hogy a Bandl étterem azonos lehetett a Brandlként emlegetett vendéglővel. Az FTC Baráti Kör története szerint az 1930-as években alapított FTC Baráti Társaság „kibővített vezetősége minden péntek délután a József körúti Bandl étterem különtermében együtt volt a labdarúgócsapat tagjaival.” A Bandl tehát a fradisták törzshelye volt. Ebben az időben a Fradi ugyanis nemcsak a Ferenc-, hanem a Józsefváros lakosságát is szurkolói közé sorolhatta. Vagyis könnyen megeshetett 1944-ben, hogy „franzstadtiak tódultak ki a Brandltól”.

De miként lehet a két név azonosságát bebizonyítani?

Bizonyíték lehetne például az a meghívó, amelyet az ún. ál-Nemecsek per során nyújtottak be. A nyomtatvány a Pál utcai fiúk asztaltársaságának 1937-es összejövetelére szólt, s vélhetően tartalmazta a vendéglő pontos nevét, de a per anyagai között ma már sajnos nem lelhető fel. A vendéglő utáni kutatásnak fontos szerepe volt abban, hogy e témánk szempontjából fontos per nyomára vezessen, esik még róla szó, de pillanatnyilag tegyük félre, mert bizonyításunk útja nem erre vezet.

A megoldáshoz egy szerencsés észrevétel révén jutottam el. A Brandl nevet használó honlapok között akadt egy lényegesen régebbi a többinél (N. Kósa Judit: Az ál-Nemecsek pere, Népszabadság, 1998. március 13.). Kiderült, hogy az 1963-ban zajló perről a „kékfényes” Szabó László által írt eredeti tudósításban még helyesen szerepelt a vendéglő neve: Bandl, azonban az ezen alapuló 1998-as cikk internetre felkerülő változatában már Brandl áll, s nyilván innen vették át a többiek, hibásan. Érdekes véletlennek tudható be, hogy ugyanez az elírás történt a korábban említett, 1954-es megemlékezés esetében is.

A vendéglő nevének és létezésének kérdése tehát szerencsésen megoldódott. Vannak azonban problémák, ahol a kutató, noha bizonyosan érzi, hogy a megoldás közelében jár, mégsem juthat el a teljes megoldásig. Ilyen a következő.


Ki volt Nemecsek modellje?

 

Hogy az elején, s megint csak egy elterjedt internetes idézettel kezdjem, sok honlapon olvasható az alábbi szöveg valamely változata:

„A regény utótörténetéhez tartozik még a botrányos 1962-63-as Jezsek Józsika-ügy is, amelynek részleteiről N. Kósa Judit, Horgas Judit és Molnár Gál Péter is megemlékeznek. Az említett csaló, Jezsek Józsika Ferenc, a '60-as években főleg abból élt, hogy önmagát Nemecsek Ernő irodalmi modelljének hazudta. Tanácsi bérlakását is ezzel a szédelgéssel utaltatta ki a maga számára, és az Úttörő Áruháztól szép napidíjat húzott azért, mert az áruház előterében ülve a gyerekek által behozott regényeket dedikálta. Az ál-Nemecseket Hollós Korvin Lajos buktatta le 1962-es Élet és Irodalombeli leleplező cikkével.” (Galuska László Pál: A Pál utcai fiúk értelmezésének kérdései a magyar gyermekirodalmi kutatásban, Könyv és Nevelés, 2008. 3. 75-86.p.)

Budapest Főváros Levéltára még őrzi a perirat maradványait, az említett személy ugyanis pert indított az ismert író ellen „személyhez fűződő jogok megsértése” miatt. Ma már csak az első- és másodfokú ítélet, valamint a Legfelsőbb Bíróság határozata található meg egy helyreigazító közlemény társaságában, a többi anyagot – keresetlevelet, tárgyalási jegyzőkönyveket, felek által benyújtott iratokat, így az említett meghívót is – leselejtezték. De mert az ítéletek indoklása számos esetben hosszan idéz a tanúvallomásokból, páratlanul érdekes és értékes forrásanyagul szolgál.

Voltaképpen hálásnak kell lennünk ennek az irodalmi szélhámosnak (született Jezsek Ferenc néven, majd vezetéknevét Józsikára változtatta, már így szerepel a per felpereseként), a per nélkül ugyanis számos információ feledésbe merült volna. Például a bíróság már 1963-ban építési okiratokra támaszkodva bizonyítottnak látta, amit előző cikkemben magam is kimutattam, hogy a grund helye a Pál utca 6. szám alatt volt (a felperes mást állított). Nem foglalt állást viszont abban a kérdésben, hogy a felperes A Pál utcai fiúk tragikus főhősének, a kis Nemecseknek a modellje volt-e. Noha nem zárta ki egyértelműen ennek lehetőségét, az elhangzott tanúvallomások és napvilágra került tények tükrében a közvélemény határozottan levonhatta az elutasító következtetést.

A Petőfi Irodalmi Múzeum kutatásaiból tudjuk, hogy a regény szereplőinek neve zömmel megtalálható Molnár Ferenc egykori iskolájának, a Lónyai utcai Református Főgymnasiumnak az évkönyveiben. Még azt is kiderítették, hogy a regénybeli Rácz tanár úr nevét a valóságban az iskola pedellusa viselte, Geréb mintájául pedig (talán) az előző részben említett Ágoston Dezső szolgált.

Két nagyon jelentős kivétel azonban akad: Boka János és Nemecsek Ernő.

 

Boka

 

Boka János modelljéről egy levélnek és a fellelhető irattári anyagoknak köszönhetően elég sokat tudhatunk. Az említett per kapcsán Hollós Korvin Lajos író, alperes levelet kapott a békéscsabai dr. Návai Dénes tsz-jogtanácsostól, akinek nevelőapja, „néhai dr. Vajda (Weisz) Mihály… az a Weisz, kiről a Pál utcai fiuk c. könyvben a gittrágás szól” egykor a Lónyay utcai iskolába járt, és személyesen volt alkalma hallgatni az iskolába 1913 végén vagy 1914 elején, egy irodalmi estre meghívott írót, aki mesélt a regény születéséről és a névválasztásokról is. Innen tudható, hogy Boka János modellje a szintén abba az iskolába járó Bóka Zoltán, aki 1881-ben született Kecskeméten, 1899-ben érettségizett a Lónyay utcai Református Főgimnáziumban, 1909-ben törvényszéki joggyakornok, 1910-ben törvényszéki jegyző; ugyanebben az évben született gyermeke, Bóka László, a későbbi író és irodalomtörténész; felesége, Zombory Rózsa 1912-ben tanítónő volt a Simor (ma Vajda Péter) utcai elemi iskolában; a család a IX. ker. Ipar u. 15-ben lakott. Dr. Bóka Zoltán később törvényszéki bíróként korának híresen kiváló jogásza lett. Biztosan nem véletlen, hogy Molnár éppen az ő nevét adta okos, komoly és megfontolt regényhősének, a Pál utcaiak vezérének.

Bokáról tehát elég sokat tudunk.

De ki volt Nemecsek?

 

Nemecsek

 

Önmagáról mintázta volna az író, mint egyes feltevések tartják?

Érvként idézhetjük Molnár Flaubert-re utaló, közismert mondását: „Nemecsek Emma én vagyok.” Érdekes, hogy Molnár Ferenc születésnapja, január 12. éppen Ernő-nap. Ha pedig végignézzük a tanulók osztálynévsorát, melyikük neve emlékeztet leginkább Nemecsekére, toronymagasan az a név vezet, amely megfelelő sorrendben tartalmazza a regényhős vezeték- és keresztnevének első három-három betűjét (Nem… Ern…), még ha a 2. és 3. között magánhangzó beékelődéssel is: Neumann Ferencz. Aki nem más, mint maga Molnár Ferenc.

Hasonló hangzású nevet, mint pl. Pollatsek, többen is viseltek az iskolában.

Szokták Nemecsek modelljeként Feiks Jenőt említeni, Molnár vékony testalkatú, szőke gyerekkori barátját, ő azonban 1939-ig élt, Molnár pedig úgy nyilatkozott az egyik ál-Nemecsek felbukkanásakor (több is volt), hogy az igazi Nemecsek rég meghalt tüdővészben.

Tudjuk, hogy a regényhősök nem mindig feleltethetők meg egy az egyben valóságos személyeknek, s tudjuk azt is, hogy a válasz függ attól, hogyan értelmezzük pontosan a kérdést: névre vonatkozik-e, külsőre, jellemre vagy megtörtént cselekedetekre. Mégis szeretnénk megnyugtató, egyértelmű választ kapni: ki volt az igazi Nemecsek?

A periratok és a perről készült tudósítások fényében körvonalazódni látszik egy személy. Valaki, aki nagyjából egyidős lehetett Molnárral, neve nagyon hasonlított a Nemecsek névre (vagy épp az?), sovány volt, szőke és beesett arcú, egy (talán szabó)üzletben (az apjáéban?) dolgozott a József-körút környékén, és fiatalon, 1918-ban vagy 1919-ben, esetleg a 20-as évek elején, tehát 40 éves kora körül halt meg tuberkulózisban vagy az első világháború után tomboló spanyolnátha-járványban. Ezt a személyt Molnár Ferenc maga vitte el az Astra filmgyárba (a mai Lehel út környékén), amikor 1917-ben a regény első, még némafilm változatát forgatták, s ő mutatta be a főhőst alakító Hatvani Jancsika gyerekszínésznek, mint a nagy, az igazi Nemecseket. (Egy érdekesség: a gyerekszereplők között volt Papír Magda művésznéven Szepes Mária, a későbbi írónő.) Fenti információk három tanú (Bródy András, dr. Bródy Pál, Kolozsvári Andor) vallomásaiból állnak össze, és a másodfokú ítéletet fogalmazó bíró szerint egyikük, Bródy András „tanú szerint azt is mondta Molnár Ferenc, hogy „ezt nyomtuk a víz alá”.”

Ekkor jött el számomra az igazság második pillanata. Mert ugye tetszenek érteni? Nem a vörösingesek vagy más gonosz ellenség nyomta víz alá a valódi Nemecseket – talán a Füvészkertben, talán másutt, több kisebb-nagyobb vizecske akadt a környéken, a Rákos utca neve is arra utal, hogy a mai Hőgyes Endre utca helyén még rákászásra alkalmas volt a terület –, hanem a saját pajtásai, köztük maga a későbbi író!

Pontosan azt éreztem, amit Fogarassy Miklós irodalomtörténész így öntött szóba a fenti idézet hallatán: „Ilyet nem lehet kitalálni!” Szerintem sem. Meggyőződésem, hogy ez a kendőzetlen igazság, akár tetszik, akár nem. Az írói fantázia azután elvégezte a többit. A regényben már minden jó és rossz cselekedet a helyére került a cselekményszerkesztés bevett elvei szerint.

Szerettem volna többet is megtudni erről a szomorú sorsú fiatalemberről. Mi volt a pontos valódi neve, hol lakott, mivel foglalkozott, s halványan reménykedtem, hogy talán fényképet is fel tudok kutatni róla. Reméltem, hátha Molnárral együtt lefényképezték a filmgyári látogatás alkalmával, de a filmforgatásról sajnos nem maradt fenn fotó. Akkoriban nem csípőből ment a fényképezés, mint manapság. (Előkerült viszont a mára elveszett némafilm- kópia néhány képkockája színezett képeslapként – Szepes Mária hagyatékából.) Talán a népességnyilvántartó születési, halálozási és lakcím adataiból kiszűrhető lenne valamiféle adat, ez azonban magánkutató számára megfizethetetlen próbálkozás.

Bizonyíték helyett marad tehát a józan feltevés. Nemecsek valóban élt, és valóban a víz alá nyomták. De legalább nem halt bele, mint a regényben. Legalább felnőhetett, élhetett felnőttként, amíg a rettegett tüdőbaj, a morbus hungaricus vagy a spanyolnátha engedte. Utódai pedig talán ma is köztünk élnek, oly elevenen, mint a regénybeli kis hős a lelkünkben.


 


 

Ezúton szeretnék köszönetet mondani kutatásom támogatásáért, a cikk anyagának gyűjtéséhez, feldolgozásához nyújtott segítségéért az alábbiaknak: E. Csorba Csilla főigazgató (Petőfi Irodalmi Múzeum), Emőd Teréz (Petőfi Irodalmi Múzeum), Balogh Gyöngyi (Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet), Bartók Ibolya (Postamúzeum), Becsei-Marton Eszter (Bexei-Watches-Aaron Becsei), Csapó Katalin (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum), Hollós Máté (Hollós Korvin Lajos író fia), Kóré Mária (Rádió- és Televíziótörténeti Múzeum), Krett Zoltán (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény), N. Kósa Judit (Népszabadság), Szita Gábor (Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár).

 


Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: