RÉBAY MAGDOLNA: AZ EÖTVÖS-FÉLE NÉPISKOLAI TÖRVÉNY HATÁSA A BARSI REFORMÁTUS EGYHÁZMEGYÉBEN

Nyomtatási nézet

Rébay Magdolna PhD, habil. egyetemi docens, Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar NMI Neveléstudományi Tanszék, Debrecen

Szeretett és tisztelt tanárom, a közelmúltban elhunyt Gáspár Dorottya (1942–2021) emlékére köszönetképpen.

Tartalmi összefoglaló

A báró Eötvös József kultuszminisztersége alatt elfogadott népiskolai törvény az oktatásügy felvilágosodás korában megkezdett modernizációjának fontos állomása volt. A törvény szabályozta az alapfokú iskolák fenntartásának, működésének feltételeit. Kutatásunkban azt vizsgáltuk meg, hogyan reagált a református egyház, konkrétan a Barsi Református Egyházmegye és a területén működő egyházközségek az említett törvényre. Forrásként az egyházmegyei közgyűlési jegyzőkönyvek szolgáltak. Módszerül a dokumentumelemzést választottuk. Foglalkozunk az iskolák számával és állapotával, a tanügyi bizottság munkájával, a tanítók anyagi helyzetével, valamint munkájuk értékelésével.

A népiskolai törvény kétségtelenül előrelépést hozott az oktatásügy területén a Barsi Református Egyházmegyében: növekedett például az iskolába járók száma, a tanítók közt egyre többen rendelkeztek oklevéllel. Az elvárásoknak nem volt könnyű megfelelni, annál inkább, mert többségében szegény gyülekezetekről van szó. A finanszírozási nehézségek lassították tehát a modernizációs folyamatot. Az iskolák tömeges átadására mégsem került sor. Ennek engedélyezését alapos vizsgálat előzte meg. Csak abban az esetben kapta meg a gyülekezet a hozzájárulást, ha képtelen volt a feltételek megteremtésére: például új iskola építésére és a tanítói fizetés előteremtésére. A vizsgált időszakban az egyházaknak még saját – értsd: egyházi – erőből kellett az iskolák működésének a fedezetét előteremteni. De már az 1890-es években felmerült megoldásként az államsegély.

A báró Eötvös József kultuszminisztersége alatt elfogadott népiskolai törvény az oktatásügy felvilágosodás korában megkezdett modernizációjának fontos állomása volt. A törvény szabályozta az alapfokú iskolák fenntartásának, működésének feltételeit. Az oktatásügy a középkortól kezdve egyházi ügy volt. A fordulat Mária Terézia oktatáspolitikájának köszönhetően következett be, aki az oktatásügyet állami reszortként fogalmazta meg. Az iskolaállítás szabadságát viszont meghagyta. A népiskolai törvény sem rendelkezett másként. A felekezetek dönthettek: továbbra is felvállalják a fenntartás feladatát, vagy átengedik másnak. Előbbi esetben azonban be kellett tartaniuk azokat az előírásokat, amelyet a törvény a működés feltételéül szabott.

Kutatásunkban azt vizsgáljuk, hogyan reagált a református egyház,[1] konkrétan a Barsi Református Egyházmegye és a területén működő egyházközségek az 1868. évi népiskolai törvényre. A kérdéssel korábban – Kósa László professzor úr ösztönzésére — a Pesti Református Egyházmegyét illetően foglalkoztunk,[2] Bényei Péterné általunk vezetett szakdolgozatában pedig az Alsószabolcs-Hajdúvidéki Egyházmegye esetét mutatta be.[3] Az előbbi a Dunamelléki, az utóbbi a Tiszántúli Református Egyházkerület része volt.

Jelen írásunkban a Barsi Református Egyházmegye oktatásügyére koncentrálunk, amely egy harmadik, a Dunántúli Református Egyházkerület része volt. Forrásként ezúttal is az egyházmegyei közgyűlési jegyzőkönyvek szolgáltak, amelyeket – a leginkább releváns tartalmak mellett, mint az esperesi jelentések és a tanügyi bizottsági értekezletek jegyzőkönyvei – teljes terjedelemben feldolgoztunk.

A legalább évente egy alkalommal megtartott egyházmegyei közgyűlések jegyzőkönyvei azonban hiányosak, a dualizmus korából az első elérhető példány 1875-ben jelent meg. Ezért a kutatásunkban az 1875 és az 1895 közötti időszakot vizsgáltuk meg.[4] 1895 kiválasztását egyrészt az új esperes megválasztása, másrészt az első részletes tanügyi jelentés közzététele indokolja. Utóbbi alapján megvonhatjuk az előző évtizedek népoktatási fejlesztéseinek a mérlegét.

A kutatási szempontokat a népiskolai törvény tartalma határozta meg. A két korábbi kutatásban – és az ezek eredményeit összehasonlító előadásban[5] – ezek az alábbiak voltak: 1. Az iskolák száma, épületek állapota, felszereltségük; 2. Az oktatás finanszírozása; 3. Tanítók, tanulók száma; 4. Tankötelesség érvényesítése; 5. Tanítói munka, tanítási módszerek; 6. Tanítói fizetések; 7. Egyházi felügyelet; 8. A tanév rendje; 9. Tantárgyak, tankönyvek, vizsgák; 10. Vallásoktatás. A Barsi Egyházmegye esetén azonban a forrásbázis adottsága (szűkszavúsága) miatt kevesebb kérdést tudunk tárgyalni. Foglalkozunk az alábbiakban az iskolák számával és állapotával, a tanügyi bizottság munkájával, a tanítók anyagi helyzetével, valamint munkájuk értékelésével.

Mielőtt azonban a szorosabban vett témánkra rátérnénk, bemutatjuk a református egyházon belül kialakult két teológiai irányzat (a teológiai ortodoxia és a teológiai liberalizmus) oktatáspolitikai felfogását.

Ugyan az egyházmegyék közgyűlési jegyzőkönyveiben a műfaji sajátosságok okán nem jelentek meg teoretikai elképzelések, netán viták a református egyház oktatáspolitikai felfogásával kapcsolatban, érdemes mégis a legfőbb nézeteket ismertetni, hogy az értelmezés lehetséges kereteit megadjuk.

A teológiai ortodoxia a korszakban főleg a Tiszántúli Egyházkerületben volt meghatározó. Ezen irányzat képviselői ellenezték az állami szuverenitás növekedését, mert a katolicizmus térnyerésétől, valamint centralizációtól, a bürokratizmus növekedésétől tartottak. A tanügyi autonómia híveként elvárták, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) kérje ki az őket érintő döntések előtt a felekezetek véleményét. Csak a formális állami felügyeletet tudták elfogadni. Az állam tanügyi jogalkotó tevékenységét egyházi szempontból hátrányosnak érezték. Szerintük ugyanis a jogszabályok olyan előírásokat tartalmaznak, amelyeket anyagi okokból az egyház nem tud megvalósítani. Ezért ezek a szabad verseny helyett a tehetősebb fenntartók – azaz a katolikus egyház – megerősödését fogják hozni – jósolták. Ezzel pedig véleményük szerint csorbul az iskolaválasztás szabadsága. Szerintük az államnak biztosítania kell a teljes vallásszabadságot, ami azt is jelenti, hogy mindenkinek meg kell adni a felekezete szerinti oktatás lehetőségét. A vallásoktatás megszervezését a teológiai ortodoxia hívei szerint a felekezetekre kell bízni, abba az állam nem avatkozhat bele. Sem az állam, sem a polgári községek nem kérdezhetik meg ugyanis véleményük szerint a felekezeti hovatartozást. A vallásoktatást pedig nem írhatják elő, az kényszer nem lehet.[6]

A teológiai liberalizmus képviselői ezzel szemben üdvözölte az állam térnyerését a közoktatás területén is. Az állam, nézetük szerint, a protestantizmus szövetségese; érdekeik egybeesnek; sőt, a tanügy területén az államérdek az egyházinál előbbre való. Nem ragaszkodtak a felekezeti fenntartás megőrzéséhez, ahogy Ballagi Mór fogalmazott: „A felekezetiségnek az iskolában addig van értelme, míg az iskola a mindenekfelülről fenyegetett vallásszabadságnak szolgál elővédül.”[7] A teológiai liberalizmus követői szerint a felekezetiség a teljes közösség szempontjából káros is lehet, mert a különbségekre irányítja a figyelmet. Másik érvük a felekezeti iskolákkal szemben, hogy a szaktudományok önállókká váltak, a felekezeti szempontok tudományokban történő érvényesítése ezért meghaladottá vált. Úgy vélték, az anyagi szempontok is ellene szólnak. Fontosnak tartották azonban, hogy a felekezeti jellegű vallástan oktatása a világi, így az állami iskolákban is maradjon meg, s egyúttal járuljon hozzá a nemzeti nevelés biztosításához.[8]

Az egyházmegye története

A Barsi Református Egyházmegye (1. térkép) a XVI. század második felében keletkezett. A század végi 13 anyaegyházközségből a XVII. század közepére 30 lett. Az ekkor kezdődő üldöztetések hatására azonban erőteljesen csökkent az egyházközségek száma, s az csak a türelmi rendelet következtében kezdett ismét gyarapodni. Ekkor a Bars vármegye területén működő református egyházközségek egyesültek 3 Esztergom és 9 Hont vármegyei egyházközséggel, s így jött létre az új Barsi Református Egyházmegye, amely egyházigazgatásilag a Dunántúli Református Egyházkerülethez tartozott.

1. térkép: A Barsi Református Egyházmegye jelenlegi gyülekezetei (szerkesztette a szerző).[9]

Az egyházmegye gyülekezeteinek a többsége tehát Bars vármegye területére esik. Itt 1901-ben 17 anyaegyháza volt: 1. Alsóvárad (társegyháza Felsővárad és Töre), 2. Bajka (társegyháza Barsendréd), 3. Garamlök (leányegyháza Felsőpél és Töhöl), 4. Garamszentgyörgy, 5. Garamvezekény (leányegyháza Ágó és Zeliz [Zseliz]), 6. Kiskálna (leányegyháza Nagykálna), 7. Kissáró (leányegyháza Nagysáró), 8. Léva, 9. Mohi, 10. Nagyod, 11. Nagysalló (leányegyháza Mezőkissalló és Hölvény), 12. Nagyszecse (leányegyháza Kisszecse), 13. Nemesoroszi, 14. Pozba (leányegyháza Baracska, Besse és Lóth), 15. Szódó (leányegyháza Garammikola), 16. Újbars-Marosfalva (leányegyháza Kiskoszmály), 17. Vámosladány (leányegyháza Óvár).[10] Ezen települések közül egyedül Lévának volt városi rangja. A községek közül a legnépesebb Nagysalló volt. Köztük vannak református többségű, valamint reformátusok és katolikusok által vegyesen lakott települések is. A katolikus lakosok egyes helyeken szlovák nemzetiségűek voltak. Evangélikus temploma egyedül Lévának volt.[11]

1. kép: Nagyölved református temploma és tőle balra egykori iskolája (2021, a szerző felvétele).

A Bars vármegyei anya- és leányegyházakban a XX. század elején Bajka és Szodó kivételével református felekezeti népiskolák működtek.[12] Mind a két iskola a népiskolai törvényt követően szűnt meg, átadásuk körülményeivel alább részletesen foglalkozunk. A társegyházak közül Törének és Barsendrédnek nem volt az 1870-es években sem saját iskolája.[13] Az anyaegyházakhoz csatlakozás a lelkészi és tanítói állások sorsának, egyben javadalmazásának az átgondolását tette szükségessé.[14] A társegyházak, az anya- és a leányegyházak közt egyébként gyakori volt a közös ügyek – így a közös iskola, közös tanító – finanszírozása körüli vita, tehát hogy kinek mekkora hányadot kell vállalnia a költségekből.[15]

2–3. kép: A zalabai református templom és mellette a ma már romos iskola (2021, a szerző felvétele).

A Garam völgyi települések mellett három Esztergom vármegyei egyházközség is az egyházmegyéhez tartozott: Farnad, Érsekkéty (Kéty) és Nagyölved (1. kép). Ezek jórészt református lakosúak voltak. Farnadon a katolikusok mellett evangélikusok is nagyobb számban éltek.[16]

A Barsi Egyházmegyének Hont vármegye területén lévő református egyházközségeit a Bars és az Esztergom vármegye felé eső területeken keressük![17] Varsány északon található, Léva közelében. A századelőn a Hont vármegyeiek közül egyedül ez a református egyházközség nem tartott fenn népiskolát. A korszak elején azonban még ez is működött; később gyakran marasztalták el a fenntartóját az oktatásügy elhanyagolása miatt – erről is lesz szó a későbbiekben.

A Szikince-patak völgyében fekszik Kisölved, Tergenye és Zalaba (2. és 3. kép). Az ugyanitt található Füzesgyarmat és Garamkissalló a legnagyobb települések közé tartozott a vármegyeiek közül. Viszonylag népes volt Ipolypásztó is, ahol szintén éltek katolikus vallásúak is. Alsó- és Felsőfegyvernek, Bori (túlnyomóan) református település volt kis egyházközségi iskolákkal, ahogy a kicsit népesebb Nagypeszek is. Mindegyik falu magyar lakossággal rendelkezett.[18]

Összegezve: az egyházmegye területén felekezetileg homogén és heterogén települések egyaránt megtalálhatók voltak, s döntően magyar lakossággal rendelkeztek. Egy kivétellel falvak voltak, s többségük kis- vagy aprófalu. Az egyházmegye népessége 1892-ben kb. 21000 fő volt.[19]

A vizsgált időszakban Nagy János nagysallói (1855–1880), majd Jókai Lajos kisölvedi (1881–1895) lelkész állt esperesként az egyházmegye élén. Világi vezetője, azaz gondnoka 1884-ig Konkoly-Thege Pál, majd báró Nyáry Béla volt.[20]

Az egyházmegye iskolái és azok állapota

A Barsi Református Egyházmegye anya- és leányegyházai csekély kivétellel működtettek elemi népiskolát. Magasabb fokú oktatási intézménye viszont nem volt az egyházmegyének. A komáromi középiskolának az Entwurf miatt bekövetkezett megszűnésével a legközelebbi református gimnázium Pápán, illetve Pesten működött. A losonci hatosztályos református gimnázium ugyanis 1869-ben egyesült az evangélikus algimnáziummal, majd 1870-ben államivá vált. Rimaszombaton egyesült protestáns hat-, majd (1884) nyolcosztályos gimnázium várta a továbbtanuló fiúkat. Selmecbányán pedig evangélikus főgimnáziumban lehetett oktatást nyerni a korban.[21] Tanítóképzője Pápán volt az egyháznak,[22] polgári iskolája Pesten és Szentendrén, felsőbb leányiskolája – a századelőtől – Budán működött. Messze voltak tehát a protestáns iskolák. A továbbtanulni szándékozóknak ezért – ha nem akartak az esztergomi, a lévai és a komáromi katolikus lehetőségek közül választani-, vállalniuk kellett az ottlakás költségeit.[23] A tanítóképzőt választók legközelebb Léván, állami intézményben szerezhettek képesítést.[24]

A Barsi Református Egyházmegye gyülekezetei tehát „csak” alapfokú iskolákat tartottak fent: elemi népiskolákat és ismétlő iskolákat. Az iskolákra az egyházmegye Nagy Sándor esperes szavaival úgy tekintett, mint a gyülekezetek vallásos buzgalmának tanúira.[25]

Az egyházmegyében működő népiskolák közül a korszakban csak néhányról mondtak le a fenntartóik. A legkorábbi ismert eset a szódói iskoláé, amely a polgári község fenntartásába került. Az utolsó református felekezeti tanító hiába pályázott itt állásra, nem kapta meg.[26] Az átadás után meg kellett oldani a vallásoktatás kérdését. Az egyházközség a tanítónak a feladatért földet adott használatba, amelyet a község megnagyobbított. Cserébe (?) viszont az egyházközség nem adhatott 500 Ft építkezési támogatást, mivel azt az egyházmegye megtiltotta – minden bizonnyal az egyház vagyonának védelme érdekében.[27] Az iskolaátadások ügye jellemzően évekig elhúzódott. Ez a szódói iskola esetében is így történt. Az egyházmegye után az egyházkerületi közgyűlés engedélyét kellett megkapnia az egyházközségnek. Az egyházkerület 1880-ban tárgyalta a kérdést. Kifogásolta, hogy az egyházközség egy 354 négyszögöles telket átengedett a községi iskola számára. Az esperestől pedig helytelenítést kifejezve kérte az átadást engedélyező iratok beterjesztését.[28] Az elérhető jegyzőkönyvekben az átadás kérdése újra már nem került elő. Az engedélyek tehát idővel megérkeztek.

Tanulságos a bajkai református iskola esete is. Fenntartója 1890-ben kérvényezte az egyházmegyétől a községi vagy állami tulajdonba adás engedélyezését. Ezt a közgyűlés „sajnos tudomásul szolgál” megjegyzéssel fogadta.[29] A csekély létszámú, szegény gyülekezet ezután felmondott a tanítójának. 1892-ben ezért az egyházmegyei közgyűlés bizottságot küldött ki az eset megvizsgálására: hogyan alakult községivé az iskola, s vajon a felekezeti vagyont az átadás veszélyeztette-e.[30] Az esperes kijelentette, a községivé válás előzetes bejelentés nélkül történt, ezért szükséges az ügy kivizsgálása.[31] A kiküldött bizottság a községesítés ideiglenes elfogadását javasolta, s azt indítványozta, hogy amennyiben az államsegéllyel kapcsolatos törvény megszületik, az iskola kerüljön vissza az egyházhoz, amely az államsegély felvételével elő fogja tudni teremteni a működéshez szükséges összeget.[32] Végül a küldöttek egy újabb vizsgálat során arra jutottak, hogy a szükséges új iskolát és tanítói lakot az egyházközség képtelen felépíttetni. Ezzel a községesítés elhúzódó folyamata lezárult. Az egyházmegyei közgyűlés feltételül szabta, hogy a községnek mindenkor református vallású tanítót kell alkalmaznia.[33] A vizsgált időszakban tehát e két iskola átadása történt meg: a háttérében egyértelműen anyagi és nem elvi megfontolások húzódtak. A két ügy elhúzódása is mutatja az egyház ragaszkodását az iskoláihoz.

A népiskolai törvény az iskolaépületekre, azok nagyságára is fogalmazott meg elvárásokat. Ezeknek a fenntartó egyházközségeknek is meg kellett felelniük. Több egyházközség is épített új tantermet, tanítólakot, vagy alakította át meglévő iskoláját.[34] Erre hol a rossz állapotuk, elégtelen nagyságuk, hol tűzvész miatt volt szükség.[35] Ha az építkezés elmaradt, az állami hatóság (alispán, VKM) is közbelépett, s figyelmeztette az esperest, hogy ha nem történik változás, bezáratja az iskolát (Nagyod, Újbars, Garamszentgyörgy).[36] A felújítás vagy az építkezés fő akadálya a hívek szegénysége volt, ahogy a varsányi iskola esete mutatja.[37] Itt is mindenképp szükség lett volna új épületekre, viszont az építkezés címen kivetett adót az egyházi elöljáróság nem tudta behajtani. Az egyházmegye ezért a szolgabíró segítségét kérte.[38] Építkezés esetén a terveket és a költségvetést a fenntartóknak be kellett nyújtaniuk jóváhagyásra az egyházmegyei közgyűlésre.[39] Az megvizsgálta, hogy a terv megfelel-e az esztétikai és pedagógiai követelményeknek.[40]

Az egyházmegyében az építkezések nagy áldozatot jelentettek a fenntartók számára. Nehezítette a helyzetüket, hogy magánszemélyek igen ritkán adtak kimondottan erre a célra jelentős adományt.[41] A kivetett (extra) egyházi adó elégtelen volta miatt számos egyházközség adósságba verte magát. A garammikolai gyülekezet a hitelek törlesztése miatt eseti engedélyt kapott az egyházmegyei közgyűléstől arra, hogy a kiadásai csökkentése érdekében egy ideig ne rendes, hanem ideiglenes segédtanítót alkalmazzon.[42]

Nemesoroszi egyházközsége szintén a rossz anyagi helyzetére hivatkozva a különálló lelkészi és tanítói állás összeolvasztását, tanítókáplán alkalmazását kérte. E segédlelkész tehát lelkésztanítóként működött. Az egyházmegye az érvet elfogadva, ideiglenesen engedélyezte a változtatást.[43] Az egyházközségben végül az ideiglenes tanító megmaradt, aki mint a tanítókáplán segítsége – segédtanítói funkcióban – végezte a munkát. A hosszabb távú célja – így nyilatkozott legalábbis – az egyházközségnek ekkor még a tanítói föld jövedelmének tőkésítése révén a rendes tanítói állás betöltéséhez szükséges összeg előteremtése volt.[44]

Nemesorosziban az egyházközség leányegyházzá alakulásakor ismét kérdésessé vált az iskola sorsa. A források nagyon szűkszavúak. Azt sejtetik, mintha az egyházközség fel akarta volna adni az iskolát, az épületét pedig bérbe kívánta volna adni. Az egyházmegyei közgyűlés azonban nem engedélyezte a bérbeadást, s egy évre rá rendes tanító választására kötelezte az egyházközséget. Még ugyanebben az évben azonban visszakozott: elégnek tartotta, ha a rendes tanítót az egyház ideiglenes tanítóként foglalkoztatja a továbbiakban. Feltehetőleg alku született, így maradhatott meg a református iskola a faluban.[45] Egy évre rá a tanítói lakásnak használt épület bérbeadásának az engedélyezését kérte az egyházközség.[46] Ez valószínűleg a régi tanítólak volt, az egyház ugyanis jelentős áldozatokkal új iskolát és új tanítói lakot építtetett. Anyagi helyzete azonban annyira megromlott, hogy megint lelkésztanítói állást akart szervezni. Az egyházmegye a feltételek és általában az egyházközség anyagi helyzetének feltérképezésére ebben az esetben is bizottságot küldött ki. Az megállapította, hogy a lelkésztanítói fizetést (min. 600 Ft) az egyház nem tudja kigazdálkodni, ezért meg kell tartania a bizonyos lelkészi feladatokat is ellátó, ún előkönyörgő tanítói állást.[47] Végül az egyházközség mégis megkapta az engedélyt, sikerült ugyanis a szükséges összeget előteremtenie.[48]

Előfordult, hogy az egyházközséget a polgári község segítette ki, ahogy ez Kisszecsén történt, ahol házat és udvart kapott az egyház az iskolája javára.[49] Az építkezéshez gyakran folyamodtak az egyházközségek református országos közalapi segélyéért. Ezeket a kérelmeket az egyházmegyei közgyűlés útján az egyházkerületi közgyűlésre kellett felterjeszteni. Az egyházmegye részéről az elvi támogatást a gyülekezetek megkapták, a rossz anyagi helyzetre, illetve az etnikai és/vagy felekezeti missziói szerepre történő hivatkozással.[50] Hogy valóban megkapták-e a gyülekezetek a segélyt, a vizsgált forrásból nem derül ki.[51]

A tantermek és a tanítólakok állapota – az önerőből, hitelből vagy segélyből történő – fejlesztések dacára sem lett mindenütt megfelelő a vizsgált időszak végére: a tantermek 25%, a tanítólakok 32%-a nem felelt meg a feltételeknek (1894). Az előbbiekre tehát valamivel jobban odafigyeltek, mint az utóbbiakra. Az arány azonban mindkét esetben jelentős.[52]

Az egyházközségek döntő többségében csak egyetlen iskola működött; s általában egyetlen tanító foglalkozott az összes gyermekkel. Kivétel volt Léva és Nagysalló.[53] Utóbbiban harmadik tanítói állást is megszerveztek 1893-ban.[54] Újabb tanítói állások létrehozásának főként anyagi akadálya volt. Mohi egyházközsége például a másodtanítói állást részben az első tanító fizetése terhére próbálta megszervezni. Ezt azonban az egyházmegyei közgyűlés nem engedte, hanem előírta, hogy vagy egy újabb rendes tanítói állást létesítsen, vagy segédtanítót alkalmazzon.[55] A probléma más településeken is fennállt: 1888-ban öt iskolát kellett volna bővíteni és új tanítói állást megszervezni.[56]

A javasolt bővítés egyik oka a tankötelezettség érvényesítésének a javulása lehetett. Erre vonatkozó adataink az egyházmegyére vonatkozóan azonban csak az 1880-as évek végétől vannak (1. ábra). Ezek alapján 1889-ben[57] a tankötelesek 95%-a járt iskolába, 1891-ben és 1892-ben 98%-uk, míg 1894-ben 97%-uk. (Az utolsó évi csökkenés a Nagyodra vonatkozó adatok hiányából is fakadhat.)

Az iskolába járók aránya némileg növekedett tehát, azonban igen magas maradt a mulasztók száma. Ez jelentősen megnehezítette a tanítók munkáját.[58] 1887-ben (1886/87-ben?) 2295 6–12 éves tanköteles igazoltan 10879, igazolatlanul pedig 7965 fél napot mulasztott.[59] 1889-ben a mulasztások 34%-a volt igazolatlan![60] A fenntartónak a mulasztásról készített jegyzéket be kellett terjesztenie a polgári hatóságoknak.[61] De úgy tűnik, ennek nem lett érdemi következménye.

1. ábra: Mindennapos iskolai tankötelesek és közülük az iskolába járók száma (fő).[62]

Az ismétlő iskolák megszervezése ebben az egyházmegyében is késedelmesen történt. 1888-ban került elő először a helyzetük a vizsgált forrásokban. Ekkor a Hont vármegyei egyházközségekben fel voltak állítva, Bars vármegye területén azonban csak kevés helyen működtek. Ennek a legfőbb oka az esperes szerint az volt, hogy a tanítók extra munkáját nem tudták a gyülekezetek megfizetni. Az esperes ezért felhívta a figyelmüket arra, hogy kérjék a polgári községek segítségét. Bars vármegye ugyanis kötelezte ezeket, hogy 30 Ft-ot fizessenek ki a tanítóknak az ismétlő iskolások oktatásáért.[63]

Az ismétlő iskolák hiánya az egyik oka volt annak, hogy a 13–15 évesek tankötelezettsége a fiatalabbaknál sokkal kisebb arányban valósult meg. A javulás azonban fokozatos és igen jelentős arányú volt (2. ábra): 57%-ról 83%-ra emelkedett. A mulasztások száma itt még magasabb volt: 1889-ben 77%-uk ráadásul igazolatlan volt.[64]

2. ábra: Ismétlő iskolai tankötelesek és közülük az iskolába járók száma (fő).[65]

3. ábra: A barsi református iskolák felszereltsége 1894-ben (N=44 tanterem).[66]

Az iskolák feleszerelése a szükséges taneszközökkel a fenntartó feladata volt. Hogy ezen a téren lehettek hiányosságok, azt az esperes 1879-ben megfogalmazott észrevétele és kérése is bizonyítja.[67] Sőt, utóda még 1892-ben is sok kívánnivalót talált az iskolák felszereltségében több helyen.[68] 1894-ben hat iskolában egyetlen taneszköz sem volt (3. ábra)! Problémát jelentett a tornaterem hiánya is: ugyanebben az évben összesen 8 helyen volt tornahelyiség, de ezekben sem voltak meg a szükséges tornaeszközök. A mezőgazdasági oktatást segítő faiskola 28 helyen volt.[69]

A tanügyi bizottság munkája

Az egyházmegyében működő oktatási intézmények munkáját felügyelő tanügyi bizottságot 1876-ban állították fel az esperes munkája könnyítésének céljára hivatkozva. Elnöke az egyházmegye két elnöke lett: az esperes és a gondnok. Tagjait, akik közt lelkészek és világiak (az egyházmegyei főjegyző, tanítók, valamint egy tanítóképző intézeti igazgató) egyaránt voltak, a közgyűlés választotta meg. Közülük került ki a hét iskolalátogató, akiknek kötelessége volt évente legalább egy alkalommal ellenőrizni és értékelni az illetékességük alá tartozó intézményeket.[70] Az egyházkerület tanügyi bizottságába ugyanakkor anyagi helyzetére hivatkozva az egyházmegye nem küldött tagot – az utazási költségeket és a napidíjat neki kellett volna ugyanis állnia.[71] (Később lehet, hogy ez változott.)

Az iskolák beosztása utóbb többször módosult. 1877-ben például kilenc körzetet alakítottak ki, döntően lelkészi vezetéssel. Őket körfelügyelőknek hívták.[72] 1892-ben hét, 1895-ben pedig 8 körbe sorolták az egyházmegye iskoláit.[73] Érdekes, hogy ezek közé az átadott iskolákat is bevették, ezeket az intézményeket is látogatták, ellenőrizték tehát. Az utolsó felosztásban már minden körzetben működött külön körlelkész és körtanító. Megvalósult tehát a paritás elve.

A 4. ábra az iskolák minősítését tartalmazza. Ebből úgy tűnik, hogy az elvárások képlékenyek lehettek. Nagyon változott ugyanis a két legjobb kategóriába kerülő iskolák száma. Az alig elégséges vagy elégtelen minősítést csak ritkán adták.

4. ábra: A barsi református népiskolák minősége.[74]

Az egyházmegyei tanügyi bizottság feladata volt, hogy az egyházkerületi hasonló bizottság kezdeményezésére szakmai kérdésekben véleményt alkosson. Ez történt 1877-ben, amikor a népiskolai rendtartást és tantervet[75] tárgyalták, s 1880-ban, amikor a tanítóválasztási szabályzatot vitatták meg.[76]

A bizottság javaslatokat is megfogalmazhatott a kerület számára. 1878-ban például március 12-e helyett a szeptember 1-jei tanévkezdést indítványozta. Az érv szerint így a gyermekek nyáron nem felejtenék el a tavaszi hónapokban tanultakat.[77] Ugyanekkor a tanítás folytonossága és a jobb eredmény elérése érdekében az évi két vizsga helyett egyetlen megmérettetés beiktatását javasolta.[78]

A tanügyi bizottság mellett a tanítók értekezlete is foglalkozott az oktatásügyet érintő kérdésekkel. Bizonyos ügyeket – pl. tanítói segélyek, nyugdíj – az egyházmegyei közgyűlés erre a fórumra delegált. Az értekezlet javaslatokat is megfogalmazott az egyházmegye közgyűlésének.[79] Ezek között szerepelt a kántortanítói fizetés megosztásának a kérdése. Az 1890-es évek elején ugyanis előkerült a nyugdíjalap témája. A VKM pedig a kántortanítók fizetésének a felét akarta tanítói fizetésnek venni, így csak az számított volna bele a nyugdíjba. A tanítói értekezlet ezzel szemben 7:1 arányú megosztást javasolt. Az egyházmegyei közgyűlés azonban elvi okokból elutasította azt. A felosztást autonómiasérelemnek vette, s hangsúlyozta a két feladat elkülöníthetetlenségét. Hozzátette: a református tanítók nem végeznek az állami tanítóknál kevesebb munkát, s a fizetésük is csekélyebb, tehát az egész fizetést a nyugdíj alapjává akarta tenni.[80]

A református tanítók anyagi helyzete

Az egyházmegye közgyűlése elé kerülő, oktatást érintő kérdések többsége anyagi természetű volt. A vitáknak az egyházmegye igyekezett elejét venni azáltal, hogy csak akkor engedte a tanítói állás meghirdetését, ha az egyházközség az ún. díjlevelet[81] beterjesztette, s azt rendben találták. A fizetésnek ugyanis meg kellett haladnia a kötelezően előírt minimumot (300 Ft).[82] A díjlevélben szereplő összegen az egyházközség utóbb változtathatott, de csak pozitív irányban: például a pozbai egyházközség földet adott a tanítónak használatra fizetéskiegészítésként.[83]

A népiskolai törvény által megszabott minimumfizetés teljesülését a vármegyei közigazgatási bizottság is ellenőrizte. Hont vármegye bizottsága 1878-ban arra jutott, hogy hat református egyházközség nem adja meg a 300 Ft minimumot. Az egyházmegyei közgyűlés reakcióként elismerte, hogy „…a népnevelés ügyének anyagi feltételei is vannak, s hogy a tanító anyagi jóléte nagy horderővel bir a szellemi jobblét felvirágoztatására…”, s az elnöki hivatal – az esperes és a gondnok – közbenjáró intézkedését kérte.[84]

De vajon mennyi is lehetett egy rendes tanító fizetése a korban és miből állt? A 334 Ft-ra konstatált, 1888-ban kiállított tergenyei tanítóé ezekből a tételekből állt:

• 10 hold külső föld,
• 3 hold legelő,
• 8 hold belső rét és föld használata;
• 1 telek után járó erdei fakivágási jog,
• évi 3–4 öl fa,
• 12 Ft,
• 8 szapu búza,
• 40 Ft munkadíj, amelyet egy 610 négyszögöl, 4 év alatt beültetni ígért szőlő haszonélvezete kivált majd,
• az öreg temető haszna,
• 60 négyszögöl káposztásföld használata;
• a diákok tandíja.[85]

A 300 Ft-os minimum az 1890-es évekre kevéssé vált. 1895-ben két iskolában is betöltetlen volt a tanítói állás jelentkező hiányában (Nagyod, Varsány). Az esperes felhívta az egyházakat, hogy a tanítói fizetést 400 F-ig egészítsék ki, s ha másként nem lehetséges, fizetéskiegészítő államsegélyt igényeljenek.[86]

A tanítók alacsony fizetése a vizsgált korszak egészében feszültséget szült az iskolafenntartó egyházközségek és a tanítók közt. A tanítói díjlevelek kérdése gyakran előkerült az egyházmegyei közgyűléseken. Volt, amikor ennek megváltoztatását kérte valamelyik fél: egyes elemeinek pénzre történő váltását, vagy éppen fordítva, például az egyháztagok közmunkájával történő helyettesítését.[87] A földjárandóság átváltásának célját azzal indokolták, hogy a tanítónak így több ideje maradna a tanításra, nem kellene a gazdálkodással foglalkoznia. A díjlevél ügyében az egyházmegye alapelve az volt, hogy díjlevelet megváltoztatni nem lehet, a pénzváltságról az egyházközségnek és a tanítónak kell megegyeznie egymással.[88]

Olykor a járandóságot illetően vita bontakozott ki az egyházközség és a tanítója közt. A nagyodi tanítótól például a munkaadója megtagadta a forspontot, azaz a tanító szállítását, ami pedig korábban megillette. Az egyházmegyei közgyűlés azonban ezt az általa „századosnak” titulált szokást kötelezővé tette, s évi 10 forspont kiszolgáltatását előírta.[89] Egy másik példa: a garamlöki tanító földjeinek szántását tagadta meg a helyi egyházközség, a közgyűlés azonban kötelezte erre.[90] Előfordult, hogy a használatra adott legelő után nem fizette ki az egyházközség az állami adót, noha kötelessége lett volna.[91] Más esetben a tanítói lakhoz járó melléképületek felépítésének elmaradása miatt alakult ki vita.[92] A váradi egyházközség pedig a díjlevél egyik tételét csak az egyházmegyei közgyűlés közbelépésére fizette ki. Így lehetett az üresedésben lévő tanítói állást betölteni.[93]

A díjlevélben szereplő összeget olykor azért nem fizette ki teljes egészében az egyházközség, és alkalmazott csak helyettes tanítót – ahogy azt fentebb Nemesoroszi példáján is láthattuk –, hogy a tanteremépítés költségeit megspórolja.[94] A tanító nyugdíja kapcsán is robbant ki vita, amelyben az egyházmegye közbelépésével született meg csak az egyezség.[95] A tanítók szegénységére utal a gyümölcsfák átültetése körüli nézetkülönbség: volt, amikor az új helyre megválasztott tanító vitte magával az addig nevelt fáit, volt, amikor a tanító özvegye ültette át azokat a tanítói kertből a sajátjába. Az egyházmegyei közgyűlés mind a két esetben előírta a fák kifizetését.[96]

Az egyházmegye igyekezett anyagilag megsegíteni a rossz helyzetbe jutott tanítókat. Két pénztára[97] is volt e célból, az egyik vagyona készpénzből, a másiké gabonából állt. (Ezekhez a tanítók segélyért és kölcsönért egyaránt folyamodhattak.)[98] Az utóbbi átváltása az 1870-es évek közepétől állandóan napirenden volt, mert a tárolás, a kártevők elleni védekezés sok munkával és gyakran veszteséggel járt.[99] 1876-ban a kérdés megvizsgálására kiküldött bizottság mégsem javasolta a teljes átváltást, hanem a kezelés megkönnyítését és a kezelési körök számának növekedését indítványozta. Végül a magtárat felszámolták.[100] Az említett tanítói segélypénztárakat 1891-ben beolvasztották a tanítógyámoldai pénztárba.[101]

A tanítók nehéz helyzetét mutatja, hogy báró Majthényi Lászlóné több alapítványt is tett tanítói fizetés javítására.[102] A szódói tanító (és a lelkész) javadalmazására is született alapítvány. Igen ritka volt azonban az ilyen jellegű felajánlás.[103]

Az egyházmegye kötelezte tanítóit, hogy az általa működtetett, ún. tanítói gyámoldai pénztárba a fizetésük egy részét befizessék. Az összegyűlt összegből kaptak a nyugdíjas tanítók, illetve a megözvegyült tanítónék és árváik támogatást. A gyámoldai tagdíj kötelező volt, ennek ellenére sokan nem fizették be időben. 1875-ben a közgyűlés ezért határozatot hozott: amíg a gyámolda pénztárának alapszabályait a tanítók nem írják alá, addig nem kaphatják meg a díjlevelüket. Fizetése alól hiába kért felmentést tanító, azt nem kapta meg.[104] A gyámoldai tagdíjból jelentősebb hátralékot is felhalmoztak egyes tanítók. Ezért felmerült a kizárásuknak a lehetősége is.[105]

A tanítók munkája

A népiskolai törvény a tanítói munka professzionálissá tétele érdekében megkövetelte a tanítóképzők elvégzését. Rendes tanítói alkalmazás feltételévé ezért az egyházmegye az oklevelet tette. Ennek ellenére még 1894-ben sem rendelkezett minden rendes tanító oklevéllel (5. ábra). Ugyanakkor a 38 református tanító közül 37 volt rendes tanító, egy pedig helyettes tanítónő.[106]

5. ábra: A barsi református tanítók képzettsége (1894, N=42).[107]

Az egyházmegyében elhelyezkedni kívánó tanító kérhette az előjegyzését. Az oklevele bemutatása után bekerülhetett az egyházmegyei tanítói névjegyzékbe, tehát bekebelezték. (Az 1870-es évek közepén még elég volt a képzés megkezdése és a befejezés ígérete.)[108] Üresedés esetén így nagyobb előnye volt az alkalmazásra.[109] Ritka kivétel volt a bekebelezés megtagadása. 1880-ban erre egy esetben került sor. Az egyházmegyei közgyűlés arra hivatkozott, hogy már így is több alkalmazás nélküli tanító szerepel a jegyzékben.[110]

Az iskolák nagy többségében egy iskola és egy tanító működött. Kivételt képezett Léva és Nagysalló, ahol két református iskola is fogadta a diákokat.[111] Ha egyetlen tanítót foglalkoztatott az egyházközség, akkor neki a kántori feladatokat is el kellett látnia. Leányegyházakban[112] pedig, ahol nem volt rendes lelkész, előkönyörgő tanítót alkalmaztak, aki vezette az istentiszteleteket, de szentségeket nem szolgáltathatott ki.[113]

Az iskolai feladatoknak a népiskolai törvény utáni – fizetésükkel nem arányos – sokasodása miatt az egyházmegyei tanítói értekezlet 1874-ben kérte a tanítók templomi szolgálat alól történő felmentését. Ezt azonban a közgyűlés kánonellenesnek és több helyt kivihetetlennek titulálta, valamint határozottan elítélte a kérvény megfogalmazásához szerinte vezető vallási közönyt: „…a félreértett korszellemétől félrevezetett tanítóknak a kérvényben kifejezett vallási közönyösséget tanúsító elveiket komolyan rosszalja; holott mint felekezeti tanítók kötelességszerűleg arra vannak hivatva, hogy a gyönge növendékek szivébe a vallásos érzést belecsepegtessék, s a felnőttek előtt is vallásosságot tanúsítanak…”.[114] A közgyűlés mindazonáltal kérte: ahol van helyben lelkész, a lelkészi feladatoknak ő tegyen eleget, azok egy részét se ruházza át a tanítóra.[115]

A tanítók munkájának értékelése először az esperes, majd felállítása után az esperes mellett a tanügyi bizottság feladata lett – ahogy ezt fentebb már említettük. Az értékelés során kapott rosszabb/legrosszabb besorolás oka nem derül ki. Erkölcsi kifogás az alapítványi magtár kezelésével kapcsolatban merült fel Huszár Károly esetében, de őt ideiglenes tanítóként foglalkoztatták ezután is, eredményes munkájával végül feledtetni tudta az esetet, és rendes tanítóvá is kinevezték.[116]

Kötelességteljesítés elmulasztása miatt az ágói tanító ellen merült fel kifogás. Ugyanis két tanévben engedély nélkül, idő előtt befejezte a tanítást. Az egyházmegyei közgyűlés ezért fegyelmi eljárást indított ellene, amelynek az eredményéről azonban nincs tudomásunk.[117] A házasságtörést elkövető váradi tanítót azonban – noha a szakmai munkájával meg voltak elégedve – elbocsátották törvényszegésre, hitelvesztésre hivatkozva. Erkölcsiséget ugyanis csak erkölcsös ember taníthat – fogalmazta meg az illetékes egyházközség.[118]

A Barsi Református Egyházmegye gyakorlati oktatáspolitikája a teológiai ortodoxia alapelveit tükrözte. A népiskolai törvény kétségkívül előrelépést hozott: növekedett például az iskolába járók száma, a tanítók közt egyre többen rendelkeztek oklevéllel. Az elvárásoknak nem volt könnyű megfelelni, annál inkább, mert többségében szegény gyülekezetekről van szó. A finanszírozási nehézségek lassították tehát a modernizációs folyamatot. Az iskolák tömeges átadására mégsem került sor. Ahogy láthattuk, ennek engedélyezését alapos vizsgálat előzte meg. Csak abban az esetben kapta meg a gyülekezet a hozzájárulást, ha képtelen volt a feltételek megteremtésére: például új iskola építésére és a tanítói fizetés előteremtésére. A vizsgált időszakban az egyházaknak még saját – értsd: egyházi – erőből kellett az iskolák működésének a fedezetet előteremtenie. De már az 1890-es években felmerült megoldásként az államsegély. A rossz anyagi helyzet mellett az egyháztagok növekvő közönyével is meg kellett küzdeni. Ezért 1890-ben az esperes hangsúlyozta a belmisszió jelentőségét: az egyháziasság erősítését az egyházon belül, amitől az áldozatkészség erősödését is várták.[119]

Források

1868. évi XXXVIII. tc. a népiskolai közoktatás tárgyában. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=86800038.TV.

Jkv. 1875/1. = A barsi helv. hitv. egyházmegye 1875-dik évi február 17, és május 3, 4-dik napjain Léva városában tartott közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta: Molnár Sámuel. Pápa, 1875.[1]

Jkv. 1875/2. = A barsi helv. hitv. egyházmegye 1875-dik évi aug. 20-dik napján Léva városában tartott közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta: Molnár Sámuel. Pápa, 1876.

Jkv. 1876. = A barsi helv. hitv. egyházmegye 1876. évi május 17, 18-dik napjain Léva városában tartott közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta: Molnár Sámuel. Pápa, 1876.

Jkv. 1877. = A barsi evang. reform. egyházmegye 1877. évi máj. 2, 3. napjain Léva városában tartott közgyűlésének jegyzőkönyve. Kiadta: Molnár Sámuel. Pápa, 1877.

Jkv. 1878/1. = A barsi evang. egyházmegye 1878-dik évi május 23-, 24-dik napjain Léva városában tartott közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta: Molnár Sámuel. Pápa, 1878.

Jkv. 1878/2. = A barsi evang. reform. egyházmegye 1878-dik évi octóber 2-án Léva városában tartott közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta: Molnár Sámuel. Léva, 1880.

Jkv. 1879/1. = A barsi evang. reform. egyházmegye 1879. évi május 27, 28. napjain Léva városában tartott közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta: Molnár Sámuel. Léva, 1880.

Jkv. 1879/2. = A barsi evang. reform. egyházmegye 1879. oct. 9-ik napján Léva városában tartott közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta: Molnár Sámuel. Léva, 1880.

Jkv. 1880/1. = A barsi ev. ref. egyházmegye 1880. ápril. hó 14-én Nagy-Sarlóban tartott képviseleti közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta Juhász Pál. Pápa, 1880.

Jkv. 1880/2. = A barsi ev. ref. egyházmegye 1880. szept. hó 6-án Léva városában tartott képviseleti közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta Juhász Pál. Pápa, 1880.

Jkv. 1881/1. = A barsi helv. hitv. egyházmegye 1881 Május 18, 19 napján Léván tartott képviseleti közgyülésének Jegyzőkönyve. H. n., É. n.

Jkv. 1881/2. = A barsi ref. e. megye 1881. évi szeptember 7-ikén Léván tartott közgyülésének Jegyzőkönyve. H. n., É. n.

Jkv. 1882. = A barsi ref. e. m. 1882. aug. 30. Léván, 1883 év március 12 ugyanott, 1883 március 19-én Zelizen, s 1883 ápril 25-26-án N. Sallóban tartott gyűléseinek jegyzőkönyve. H. n., É. n.

Jkv. 1883, 1884 = A barsi ref. e. megye 1883. sept. 17-én Léván, 1883. október 22. Pozbán, 1884. febr. 4. Léván és ugyanazon évi május 14–15-ikén szinte Léván tartott közgyüléseinek jegyzőkönyve. Kiadta: Sz. Kiss Károly. Pápa, 1884.

Jkv. 1888 = A barsi ev. reform. egyházmegye 1888. évi május hó 14–15 napjain Léván tartott közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta: Szabó Lajos. Pápa, 1888. [Benne: 1888. aug. 27-i rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve.]

Jkv. 1889. = A barsi evang. reform. egyházmegye 1889. évi junius hó 5-én Léván tartott közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta: Juhász Pál. Pápa, 1889. [Benne: 1889. aug. 12-i rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve.]

Jkv. 1890. = A barsi ev. reform. egyházmegye 1890. évi május 19, 20-ik napjain Léva városában tartott közgyülésének jegyzőkönyve. Kiadta: Juhász Pál. Pápa, 1890. [Benne: 1889. okt. 30-i rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve.]

Jkv. 1892. = A barsi evang. reformált egyházmegye Léván 1892. évi junius 13. 14 és augusztus 10-én tartott gyüléseinek jegyzőkönyve. Kiadta: Juhász Pál. Pápa, 1892.

Jkv. 1892/93 = A barsi ev. reform. egyházmegye 1892. évi deczember 2-án, 1893. évi április 5-én és 1893. évi junius 7, 8-án Léván tartott gyüléseinek jegyzőkönyve. Kiadta: Juhász Pál. Pápa, 1893.

Jkv. 1895. = A barsi evang. reformált egyházmegye 1895. évi szeptember 21-án Léván tartott gyülésének jegyzőkönyve. Kiadta: Juhász Pál. Pápa, 1893. [Benne: 1895. jún. 5–6-i közgyűlés és az 1895. aug. 5-i rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve.]

Irodalom

Bakó István (1903): Léva. In: Borovszky Samu (szerk.): Bars vármegye. (Magyarország vármegyéi és városai). Budapest, Apolló Rt. 131–145. https://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0004/9.html.

Barcza József (1983): Az egyház iskolaügye. In: Bartha Tibor – Makkai László (szerk.): Tanulmányok a Magyarországi Református Egyház történetéből 1867–1978. (Studia et Acta Ecclesiastica V.) Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya. 116–126. https://en.mandadb.hu/dokumentum/882814/Tanulmnyok_a_Magyarorszgi_Reformtus_Egyhz_1867_s_1978_kztti_trtnelmbl_1.pdf

Bars vármegye községei. In: Borovszky Samu (szerk.): Bars vármegye. (Magyarország vármegyéi és városai). Budapest, Apolló Rt. 13–85. https://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0004/6.html.

Bényei Péterné (2017): Népoktatás az Alsószabolcs-Hajdúvidéki Református Egyházmegyében (1867–1918). Szakdolgozat. Debreceni Egyetem BTK Neveléstudományi Tanszék. https://dea.lib.unideb.hu/dea/handle/2437/237983

Bényei Péterné (2021): Népoktatás az Alsószabolcs-Hajdúvidéki Református Egyházmegyében (1867–1918). In: Bivio. Tanulmányok az Evangélikus Országos Könyvtár műhelyéből 2020. Szerk. Mányoki János, Pintér Gábor. Budapest 2021. Evangélikus Országos Gyűjtemény. [Megjelenés alatt.]

Elkészült a Barsi Református Egyházmegyét Bemutató Vándorkiállítás https://felvidek.ma/2018/01/elkeszult-a-barsi-reformatus-egyhazmegyet-bemutato-vandorkiallitas/

Juhász Pál (1903): Az ev. ref. egyház szervezete. In: Borovszky Samu (szerk.): Bars vármegye. (Magyarország vármegyéi és városai) Budapest, Apolló Rt. 214–215. https://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0004/14.html.

Kovács Sándor (1903): Bars vármegye közoktatásügye. In: Borovszky Samu (szerk.): Bars vármegye. (Magyarország vármegyéi és városai) Budapest, Apolló Rt. 169–178. https://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0004/11.html.

Mészáros István (1988): Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája, 996–1948. Általánosan képző középiskolák. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Móricz Zsigmond (1909): Esztergom vármegye népe. In: Borovszky Samu (szerk.): Esztergom vármegye. (Magyarország vármegyéi és városai) Budapest, Apolló Rt. 76–87. https://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0006/8.html.

Rózsa Vitál (1909): Közoktatásügy. In: Borovszky Samu (szerk.): Esztergom vármegye. (Magyarország vármegyéi és városai) Budapest, Apolló Rt. 117–128. https://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0006/10.html.

Rébay Magdolna (2010): Az autonómia határai(n): Református kontra állami oktatáspolitika az 1920-as években. Iskolakultúra, 20. 3. 76–86.

Rébay Magdolna (2011): Református közoktatás a fővárosban a kezdetektől 1952-ig. Kitekintéssel az illetékes egyházmegyék és a Dunamelléki Református Egyházkerület közoktatási politikájára. Debrecen, Csokonai Könyvkiadó.

Rébay Magdolna (2014): Megoldási kísérlet a kisiskolák helyzetére: a lelkésztanítóság intézménye a református egyházban a Horthy-korszakban. Egyháztörténeti Szemle. 15. 1. 51–73. https://epa.oszk.hu/03300/03307/00041/pdf/EPA03307_egyhaztorteneti_2014_01_051-073.pdf

Rill József (1906): Hont vármegye közoktatásügye. In: Borovszky Samu (szerk.): Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir. város. (Magyarország vármegyéi és városai). Budapest, Apolló Rt. 208–216. https://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0011/15.html.

Virter Ferenc (1906): Hont vármegye községei. In: Borovszky Samu (szerk.): Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir. város. (Magyarország vármegyéi és városai). Budapest, Apolló Rt., 25–71. https://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0011/5.html.

Zoványi Jenő (1977): Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya.

The public school act implemented under Baron Eötvös’s cultural ministry was an important stage in modernising the education system, a process that had started in the Age of Enlightenment. The act regulated the conditions regarding how primary schools were to be maintained and run. In our research, we examined how the Calvinist church, more accurately the Calvinist Presbytery of Bars and the congregations functioning on its territory reacted to the aforementioned act. For this research, the diocese’s assembly records served as a source. For our method method was chosen the document analysis. The paper dealt with the number of schools and their condition, the educational committee’s work, the teachers’ financial status as well as the evaluation of their work.

The public school act undoubtedly constituted a step forward in the field of education in the Calvinist Presbytery of Bars: for example, the number of students attending the school increased, with gradually more and more teachers possessing a diploma hired. It was not easy to meet the expectations; particularly as the congregations in question were primarily poor. Thus, these difficulties in financing the school slowed down the process of modernisation. However, en masse school inaugurations never happened. Thorough examinations had to precede such a permit. The congregation only got the approval in case they were unable to establish the conditions: for example, build a new school and produce the teachers’ salaries. In the era examined, the churches still had to produce the coverage for running these schools out of their own – meaning: ecclesiastical – resources. However, already in the 1890’s, state subsidy came up as a solution.

Vissza a tartalomjegyzékhez