Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Hermann Róbert: Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc képe a középiskolai tankönyvekben a Kádár-korszaktól 2014-ig

Nyomtatási nézet

________________________________

Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc a magyar történelemoktatás legfontosabb témái közé tartozik. A tanulmány azt elemzi, hogy az 1966-tól 2014-ig tartó időszak középiskolai tankönyvei hogyan ábrázolják és értékelik a 1848–1849 magyarországi eseményeket. Az 1945 után kialakuló szocialista rendszer vezető ereje, a Magyar Kommunista Párt a forradalom örökösének tekintette magát, ezért a történelemkönyvekbe is a kommunista ideológiának megfelelő kép került. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után a rendszer már nem a forradalmi és szabadságharcos hagyományokban kereste legitimációját. A 1960-as években – az alapkoncepció fenntartása mellett – szemléletváltás kezdődött a történettudományban, és a tankönyvek tartalma fokozatosan átalakult. A 80-as, 90-es években számos új és meghatározó tudományos eredmény látott napvilágot. A folyamat eredményeként az ezredforduló tankönyvei megítélésének elsődleges szempontjaivá a történelmi hitelesség és a történettudomány eredményeinek tükrözése válhatott. A tankönyvírók egyre inkább figyelnek a szakma új (vagy régebbi) eredményeire, s a terjedelmi keretek szorításában is igyekeznek ezekből minél többet megosztani a diákokkal.

[Hermann Róbert az MTA doktora, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanára, Budapest]

________________________________

Az 1945 után kialakuló rendszer valamennyi demokratikus (vagy magát demokratikusnak valló) pártja 1848–49 örökösének vallotta magát, ám ezen az örökségen mindenki mást értett. A legerősebb külső bázissal, a szovjet állam és hadsereg támogatásával rendelkező Magyar Kommunista Párt leplezetlenül törekedett az 1848–49-es örökség kisajátítására, ám ez a kisajátítás nem jelentette az egész örökség vállalását. A kommunista történelemszemlélet emblematikus figuráivá Kossuth, Petőfi és Táncsics váltak.[1] E történelemszemlélet lényege abban foglalható össze, hogy 1848–49 forradalma és szabadságharca azért nem volt képes győzelmet aratni, mert a vezetés már 1848 áprilisában kicsúszott a forradalmi erők kezéből, s noha Kossuth révén 1848 szeptemberétől egy részük ismét a hatalom közelébe került, a legradikálisabbak, s ezért legtisztábban látók mindvégig kívül maradtak ezen a körön. E történelemszemlélet alapjait a szovjetunióbeli emigrációban a rendszer későbbi fő ideológusa, Révai József rakta le a magyar forradalomról írott tanulmányaiban. Révai szakított az események mind közjogi, mind hadtörténeti jellegű periodizációjával, s helyette egy csupán a belpolitikára, azon belül is az „osztályharcra” koncentráló korszakolást alkalmazott. E periodizáció részint a Szabó Ervin által felvázolt koncepció,[2] részint pedig a történelmet az osztályharcok történetének tekintő marxista történelemszemlélet logikus következménye volt. Mindez az 1930-as évektől kezdve kiegészült az osztályharc állandó éleződéséről szóló sztálini doktrínával, ez pedig 1945, majd 1948 után a belpolitikai harcokban is igen alkalmas történeti-ideológiai eszközzé vált.

Miután a magyar 1848–49-et nem az osztályharc folyamatossága és állandó éleződése jellemezte, Révai ezt az osztályharcot kénytelen volt a ténylegesen kialakulatlan magyar pártrendszeren belüli pártharcok történetévé átalakítani. Ennek logikus következménye volt aztán, hogy Révainál a magyar nemesi radikálisok 1849 március-áprilisi kiszorulása a hatalomból vált a szabadságharc hanyatlásának és bukásának kezdetévé, noha ez az időpont egybeesett a honvéd fősereg sikeres tavaszi hadjáratával. Ez a mulatságos korszakolás aztán egészen az 1980-as évekig tovább élt a magyar történeti összefoglalókban.[3]

1848–1849 története az 1948–1956 közötti időszakban egyértelműen politikai kérdés is volt. Az új rendszer 1848–1849 igazi örökösének és kiteljesítőjének vallotta magát. Kossuth Lajos lett Rákosi Mátyás történelmi előképe, aki 1848–1849-ben csupán egy komoly hibát követett el – nem számolt le kellő határozottsággal a belső ellenséggel – s így Rákosi Mátyásnak ebben kétségtelenül sikerült őt túlszárnyalnia. A korszak történelemszemlélete nem integratív, hanem kirekesztő szemléletű volt: csak azoknak jutott hely a dicsőségtáblán, akik kellő határozottsággal képviselték a forradalom ügyét. A Batthyány-kormányból így lett megalkuvó politikusok gyülekezete, Széchenyiből reakciós, Görgeiből áruló, a tisztikar arctalan tömegéből a katonai ellenforradalom lehetséges bázisa, a nyugati hatalmakból a szabadságharc sírásói. Azt a kellemetlen tényt pedig, hogy a magyar szabadságharcot végül is az oroszok verték le, egy szemantikai bravúrral sikerült áthidalni: az oroszokból cáriak lettek, az orosz népnevet pedig meghagyták a magyar forradalommal rokonszenvező tucatnyi orosz demokratának.

A rendszer történelemszemléletét tükröző szintézis megalkotását az új történésznemzedék egyik tagja, Spira György vállalta magára. A kézirat első változata 1955-re készült el, ám a teljes szöveg csak 1959-ben látott napvilágot. A Révai-féle koncepciót tükröző, tényanyagát tekintve igen gazdag munka kettős mércével mér. Elvi szinten mindenben a radikálisoknak ad igazat, a gyakorlatot tekintve viszont Kossuth a mérce. A külpolitikai fejezetekben a tényleges helyzetet felvázolva, egy álomképhez mérte a magyar külpolitikai törekvéseket; ti. abból a fikcióból indult ki, hogy az európai forradalmak egymásra voltak utalva, s hogy a forradalmárok legjobbjai ezt tudták is. A nemzetiségi kérdés tárgyalásánál a fegyveres konfliktus létrejöttéért elsősorban a magyar politikusokat hibáztatja. A munka hivatkozásai közül csak a Marx-, Engels-, Lenin- és Mao-citátumok visszakereshetők, a többi egyáltalán nem. A szerző későbbi összefoglaló munkái – a nagy klasszikusok idézeteitől megfosztva – lényegében ugyanezt a képet tükrözik.[4]

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után a rendszer – tanulva a történtekből – már nem a forradalmi és szabadságharcos hagyományokban kereste önnön legitimációját. Ennek köszönhetően csökkent a szakmára nehezedő ideológiai nyomás is. Korábban „veszélyesnek” vagy „gyanúsnak” minősülő témák is a történeti kutatás látókörébe kerültek, noha az előző korszak támogatott történészei mindent megtettek pozícióik védelmére. A hatvanas években megjelent monográfiák többsége még az ő tolluk alól került ki. A különbség – amely azonban szakmai szempontból igen jelentősnek mondható – az volt, hogy immáron levéltári kutatások alapján, saját korábbi koncepciójukat többé-kevésbé módosítva írták meg azokat.[5] Az óvatos szemléletváltást, vagy inkább -módosulást jelezte az is, hogy a korszak első reprezentatív történeti összefoglalójában, a Molnár Erik főszerkesztésében megjelent kétkötetes Magyarország története I.[6] kötetében a Varga János által írott 1848–1849-es fejezet visszatért az 1948 előtti, a szabadságharc időszakát a fegyveres harc dinamikája és a közjogi helyzet által együttesen meghatározó periodizációhoz – azaz, a szabadságharc vereségének kezdetét nem a tavaszi ellentámadástól, hanem az orosz intervenciótól számította. Mindez nem járt persze együtt az előző korszak historiográfiai örökségének teljes felülvizsgálatával, amint azt pl. a Görgei szerepéről írottak is mutatják – de apró lépést jelentett a normalitás felé.

E korszakban több mint másfél évtizedig volt használatban Unger Mátyás 3. osztályos gimnáziumi történelemtankönyve, amelynek első kiadása 1966-ban jelent meg, s jelen sorok írója még azok közé tartozik, akik ebből a kötetből ismerkedtek meg az újkor, s azon belül 1848–1849 történetével.[7] Unger Mátyás nem volt a korszak kutatója, egyetemi oktatóként a 16–18. századi magyar történelem kiváló, alapos és szigorú tanára volt. Történelem-módszertani ismeretei és tanítási gyakorlata egyértelműen alkalmassá tette őt arra, hogy egy általa alapkutatási szinten nem művelt korszakról tankönyvet írjon.

A tankönyv hat (ha az áprilisi törvényekről szóló forrásfeldolgozó, illetve az összefoglaló leckét is idevesszük, nyolc) fejezetben tárgyalja 1848–1849 történetét. Az első, A márciusi forradalom és vívmányai című fejezet az európai forradalmi hullámtól az áprilisi törvények szentesítéséig tekinti át az eseményeket, s nagyjából egyenlő terjedelemben tárgyalja a pozsonyi/bécsi és a pesti eseményeket. A márciusi ifjakon és Táncsicson kívül egyedül Kossuthot, illetve egy – Kossuth politikáját elismerő idézet erejéig – Széchenyit említi; Batthyány Lajos neve elő sem kerül. Megemlíti, hogy a jobbágyfelszabadító törvényeket már a királyi szentesítés előtt kihirdették, de nem említi, hogy ez Batthyány egyik első miniszterelnöki rendeletére történt így. Rendkívül alapos viszont az áprilisi törvényeket feldolgozó forráselemző lecke apparátusa.

A második fejezet A Batthyány-kormány kísérlete a forradalom konszolidálására címmel 1848 áprilisától július közepéig tekinti át az eseményeket. Ez pontosan summázza a kormány előtt álló feladatokat és nehézségeket, a kormány intézkedéseit, és hangsúlyosan szól a nemzetiségi törekvések jelentette problémákról. A kormány érdemeként általánosságban említi a honvédség megszervezését (Batthyány Lajos ezzel kapcsolatos szerepe nem kap kellő súlyt), ugyanakkor sokkal hangsúlyosabban szerepel Kossuth 1848. július 11-i megajánlási beszéde.

A kormány külpolitikája ebben a fejezetben nem, csupán a harmadik, Az ellenforradalom nyílt fellépése. A szeptemberi fordulat című fejezetben kerül elő. Itt sem annyira a kormány akcióiról, sokkal inkább a külpolitikai mozgástérnek a párizsi munkásfelkelés, s a prágai felkelés, valamint az észak-itáliai forradalmi mozgalmak leverése következtében történt beszűküléséről van szó. A szöveg általánosságban említi, hogy „az erőviszonyok láttán a kormány nem zárkózott el jelentős politikai engedmények elől,” de az Udvar nem volt hajlandó tárgyalni. Megemlíti a kormány lemondását és a szeptember 11–12-i országgyűlési ülések forradalmi határozatait, de nincs szó Batthyány második miniszterelnökségéről és honvédelmi intézkedéseiről. Batthyány szerepének súlytalansága miatt aztán némileg érthetetlen lesz a megtorlást tárgyaló fejezetben az, hogy miért végezték ki „a lojális, együttműködést kereső miniszterelnököt.”(266. o.) A szövegből úgy tűnik, mintha a végrehajtó hatalom már szeptember közepén az új forradalmi kormány, az Országos Honvédelmi Bizottmány kezébe került volna. (Ennek jelentőségét a korszak egyik kedvenc Marx-idézete is segít kiemelni a Dantonhoz és Carnot-hoz hasonló Kossuth Lajosról). Ezt követi Jellačić támadásának és kudarcának ismertetése, egészen az október 6-i bécsi forradalomig. Az előző korszak szellemét idézi az a megállapítás, hogy a Jellačićcsal szemben álló kis sereg fővezérei egymás után árulókká lettek, vagy, hogy „a dunántúli parasztok élénk gerilla- (partizán-)harcot folytattak.” (186. o.)

Az ellenforradalom decemberi koncentrált támadása című negyedik fejezet az október 6-i bécsi forradalomtól a kormányzat Debrecenbe költözéséig, illetve Erdély esetében 1849. márciusáig tekinti át az eseményeket. Kárhoztatja a magyar hadsereg Lajta-menti tétovázását 1848 októberében, s azt állítja, hogy Görgei decemberben „rideg katonai szempontok szerint döntött, s az ellenállás minden kísérlete nélkül három hét alatt feladta a Dunántúlt.” (189. o.)

Az ötödik, A magyar forradalom ellentámadása 1849 tavaszán című fejezet a főhadszíntéren 1849. február elejétől a tavaszi hajárat végéig, illetve a Függetlenségi Nyilatkozatig tárgyalja az eseményeket. A szöveg szerint Görgei – a korszak történetírásában képviselt uralkodó álláspontnak megfelelően – „a középnemesség békepárti szárnyához közelített,”[8] s noha a váci nyilatkozatban kimondta ragaszkodását az áprilisi törvényekhez, kivonta magát az OHB hatásköréből. „Hatalomvágya és hiúsága Kossuth ellenfelévé tette, a feltétlen megadásra azonban ő sem volt hajlandó.” (191. o.) Általánosságban említi Dembiński fővezérségét és a kápolnai vereséget, illetve azt, hogy a tisztikar megtagadta neki az engedelmességet; de a szövegből úgy tűnik, mintha Görgei már ekkortól a fősereg vezére lett volna. Pontos a tavaszi hadjárat ismertetése, s a szerző azt is megemlíti, hogy a függetlenség kimondásával kapcsolatban Kossuth „a hadsereg vezetőitől nem kapott egészen egyértelmű biztatást.” (194. o.)

A szabadságharc leverése című hatodik fejezet elején a szerző megállapítja, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat nem váltotta be Kossuth kül- és belpolitikai reményeit. Elismeri a Szemere-kormány tagjainak tiszta szándékát és hazafiságát, de a kormány politikáját alapvetően tévesnek tartja, hiszen az abból indult ki, hogy nincs már szükség rendkívüli intézkedésekre. Ilyen téves intézkedésként említi a kormánybiztosságok és a vésztörvényszékek felszámolását, holott a kormánybiztosságokat csak az ellenségtől nem fenyegetett megyékben, s akkor is csupán három-négy hétre szüntették meg; a vésztörvényszékek helyébe pedig, az ítélkezési egyformaság érdekében egy központi vésztörvényszéket állítottak fel.

Súlyos hibának nevezi, hogy Komárom felmentése után Görgei nem üldözte a megvert ellenséget, s Buda bevételére fordult vissza, s Görgei felelősségének tudja be a Vág-menti vereségeket, amelyeket az alvezérek szenvedtek el, miközben „Görgei lapalapítási kísérlettel és politikai cselszövéssel töltötte az idejét.” (195. o.) A (cárinak keresztelt) orosz intervenció előtörténetének ismertetése után idézi Görgei emlékiratának azon passzusát, amely szerint nem politikai kérdésekkel, hanem az ellenség megverésével kellett volna foglalkoznia.

A nyári hadjáratot röviden ismerteti, s a sikertelen ellenállás okaként egyforma súllyal említi a dermesztő túlerőt és a bénítóan ható megoldatlan szociális helyzetet. Általánosságban szól az erőösszpontosítás szükségességéről, s Görgeinek tulajdonítja ennek elmaradását, mondván, hogy az „keresztülhúzta az általa is elfogadott haditervet,” s csak július közepén indult el Komáromból. (196. o.) Az augusztus 9-i temesvári csatát döntő vereségnek nevezi, de nem szól Dembiński és Bem felelősségéről.

A végnapok ismertetését követő apró betűs rész szerint „az ellenség megnyilatkozásai arról tanúskodnak, hogy az elkerülhetetlen vég más is lehetett volna.” Ismerteti I. Miklós augusztus eleji levelét Paszkevicshez, amelyben a hadműveletek gyors befejezését kéri tőle, nehogy a beálló rossz időben és a betegségek miatt elpusztuljon a sereg fele; illetve Paszkevicsnek a fegyverletételt követően Haynauhoz írott levelét, amelyben azt fejtegeti, hogy Görgei és tisztjei még hosszan elhúzhatták volna a háborút. Végül, Andics Erzsébet egy tanulmánya alapján azt állítja, hogy az osztrák kormány széles körű amnesztiatervezetének megvalósulását az oroszok előtti feltétel nélküli fegyverletétel akadályozta meg – holott az augusztus 17-én Bécsben kelt amnesztiatervezet négy nappal későbbi keltezésű, mint ahogy a fegyverletétel megtörtént, s Haynau legfeljebb augusztus 20. után kaphatta volna meg – addig viszont övé volt a teljhatalom.[9]

Az összefoglaló lecke hangsúlyozza, hogy 1848–1849-ben szorosan egybekapcsolódott a polgári átalakulás és a nemzeti függetlenség ügye, s hogy a forradalom történetét csak az európai összefüggésekbe ágyazva lehet megérteni. A forradalom és szabadságharc nemzetközi jellegét a honvédsereg külföld önkénteseivel, a bécsi forradalommal és az angol munkásság rokonszenvének megnyilvánulásaival, illetve a nagyhatalmak reakciós egységfrontjának fellépésével demonstrálja.

Az 1970-es évek közepétől a forradalom és szabadságharc történetírásában komoly fordulat következett be. Noha a nagy összefoglalókban, így a „tízkötetes” Magyarország története vonatkozó kötetében még mindig a régi szemlélet élt tovább, egymás után jelentek meg azok a monográfiák, amelyek a korábbiaknál sokkal objektívebben és nagyobb empátiával tárgyalták az 1848 tavaszi eseményeket, vagy méltatták a Batthyány-kormány hadseregszervező tevékenységét.[10] Jelezte a megértőbb szemlélet térnyerését a forradalom és szabadságharc 125. évfordulójára rendezett konferencia előadásait tartalmazó kötet is.[11] Az évtized végén jelent meg Katona Tamás nagy forráskiadványa az aradi vértanúkról, amelyet több általa szerkesztett emlékirat- és dokumentumkiadás követett.[12] Urbán Aladár nagymonográfiája gyökeresen újraértékelte Batthyány Lajos történeti szerepét.[13] Bona Gábor életrajzi adattárai és a Magyarország hadtörténetében általa írott fejezet pedig a szabadságharc katonai történetének feldolgozását újította meg.[14] Ezek az új kutatási eredmények lehetővé tették a tankönyvek 1848–49-es fejezeteinek újraírását is.

A szemléletváltáshoz egy újabb történészgeneráció is hozzájárult. Ennek kinevelésében fontos szerep jutott Szabad Györgynek, aki a magyar polgárosodás vizsgálata során foglalkozott 1848-49 történetével.[15] Kossuthról szóló életrajza a pálya első teljességre törő, eszmetörténeti megközelítésű feldolgozása.[16] A főleg az ő tanítványi köréből kikerülő fiatalok (Borsi-Kálmán Béla, Csorba László, Dénes Iván Zoltán Erdődy Gábor, Frank Tibor, Gergely András, Gerő András, Kovács István, Miskolczy Ambrus, Pajkossy Gábor, Veliky János) a magyar polgári átalakulás történetének egészét kívánták feldolgozni, s a forradalom és szabadságharc történetét is e folyamat fontos, de a folyamat egészéből ki nem szakítható állomásának tekintették és tekintik.

Unger Mátyás tankönyvét az 1980–1981-es tanévtől egy új, a korábbinál jóval modernebb tördelésű és módszertanú tankönyv váltotta fel Závodszky Géza tollából. Már maga a címlap is elütött elődeitől azzal, hogy teljesen színes volt. A leckék szövegének tördelése kéthasábos, az egyik hasábban a törzsszöveget, a másikban a forrásszövegeket, az ezekhez kapcsolódó kiegészítő információkat és a leckék feldolgozását segítő kérdéseket tartalmazta. Emellett a fejezetek illusztráltsága is jelentősen megnőtt: pl. az 1848–1849. évi fejezeteken belül minden oldalra jutott legalább egy kép, térkép vagy más ábra. A könyv hosszabb ideig volt használatban, mint Unger Mátyásé, s így elmondható róla, hogy amiként az előbbi a konszolidált Kádár-korszak (1967–1980) több nemzedékének történelemképét határozta meg, az utóbbi a késő Kádár-kortól a rendszerváltás első évtizedéig meghatározó, azt követően pedig legalábbis fontos szerepet játszott a történelmi tudat formálásában.[17]

A kötet öt (pontosabban, ha az áprilisi törvényekkel kapcsolatos forrásfeldolgozó órát is ide vesszük, hat) fejezetben tárgyalja 1848–1849 történetét. A Forradalom! című Kossuth március 3-i felirati beszédétől a Batthyány-kormány hivatalba lépéséig, a Rend és béke? a Batthyány-kormány lemondásáig, a Harc, győzelem, visszavonulás Jellačić szeptember 11-i támadásától nagyjából 1849. február elejéig; A tetőpont című Bem erdélyi hadjáratától 1849. május végéig; A szabadságharc veresége című fejezet pedig az orosz intervenciótól az 1849. októberi kivégzésekig. A kronologizálás nem sikerült tökéletesen: Batthyány szeptember végéig tartó második miniszterelnöksége a Rend és béke? című fejezetben található, Jellačić szeptemberi támadása már a következőben; így viszont nem kap kellő hangsúlyt az a hihetetlen szervezőmunka, amit Batthyány szeptember 12–27. között végzett. Ugyanígy jelentős időbeli átfedés van a Harc, győzelem, visszavonulás és A tetőpont című fejezetek között: az előbbi a főhadszíntéren Guyon Richárd 1849. február 5-i branyiszkói áttörésével végződik, az utóbbi viszont Bem 1849. januári erdélyi fellépésével kezdődik.

A kronologizálás tekintetében jelentős pozitívum, hogy – hasonlóan Unger Mátyás tankönyvéhez – nem a Révai-Spira-féle ideomán korszakolást követi. (Csupán Görgei fővezéri kinevezésének kapcsán van egy halvány utalás arra, hogy ez „már a forradalom politikai hanyatlásának jele volt.”) Ez is jelzi, hogy a szerző szemléletében nem tudott teljesen megszabadulni a korábbi időszak munkáitól.

Különösen szembeötlő ez Batthyány Lajos és Görgei Artúr esetében. Batthyány 1848 tavaszán először akkor jelenik meg, amikor „– nem kevés latolgatás után – április elejére megalakította kormányát.” (125. o.) Holott a miniszterelnök már március 23-án bejelentette a kormánynévsort – a királyi megerősítés elhúzódása nem rajta múlott. Az úrbéri terhek és a papi tized eltörlése kapcsán a szerző feljegyzi, hogy azt a megyék „a királyi szentesítést meg sem várva,” azonnal kihirdették – de említetlenül marad, hogy erre a kinevezett miniszterelnök utasította őket az egyik első körlevelében. Nem kap kellő hangsúlyt Batthyány szerepe a nemzetőrség és a honvédség megszervezésénél – utóbbi általános alannyal és azzal a téves kommentárral szerepel, hogy az első tíz honvédzászlóalj a magyar hadügyminisztérium alá tartozott (holott a nemzetőrséggel együtt az Országos Nemzetőrségi Haditanács irányította). Név szerint kiemeli viszont a szerző Kossuth július 11-i megajánlási beszédét, noha ennek az önálló hadsereg megteremtésére jóval csekélyebb hatása volt. A nemzetiségi törekvéseknél a paraszti osztálykövetelések szerepét hangsúlyozza – holott ez legfeljebb az erdélyi román mozgalom esetében volt meghatározó, a horvát és a szerb esetén nem. Szemrehányást tesz a pozsonyi törvényhozásnak amiatt, hogy az elhalasztotta „a szerb határőrkatonák nehéz helyzetének rendezését” – holott a Határőrvidékkel kapcsolatban mind az országgyűlésnek, mind a kormánynak meg volt kötve a keze – a többi törvény szentesítésének fejében ugyanis a minisztereknek meg kellett esküdniük arra, hogy nem érintik a Határőrvidék belszerkezetét. Végül, bekerült a szövegbe az a soha senki által nem bizonyított – főleg Spira György által propagált – állítás, hogy Batthyány és Deák augusztus végén bécsi tárgyalásaik során lemondtak volna az önálló magyar pénz- és hadügyről.

Görgei esetében már maga az arcképe alatt olvasható jellemzés megadja az alaphangot. „A forradalmárnak hitt katonáról hamarosan kiderült, hogy a megegyezést kereső birtokosok nézeteit osztja. A polgári kormányzatot gyűlölte. Erélyével fékezhetetlen hatalomvágy párosult.” A párhuzamos oldalon pedig Perczel arcképe alatt olvashatjuk, hogy „Görgeit – elsőként – árulónak nevezte.”

Tényszerűen téves az az állítás, hogy Görgei harc nélkül vonult vissza Windisch-Grätz támadása elől: a feldunai hadsereg csapatai 1848. december 14. és 1849. január 3. között nyolc kisebb-nagyobb ütközetet vívtak – annyit, mint a felső-magyarországi hadtest 1848. december 11. és 1849. január 23. között. Nem Görgei adta fel harc nélkül a fővárost, hanem a január 2-i haditanács döntött erről. Görgei felvidéki téli hadjáratáról csak annyit olvashatunk, hogy „a felvidéki hegyek között passzivitása miatt nehéz helyzetbe került” – holott január 11. és 27. között hadtestének csapatai hat ütközetet vívtak. A január 5-i váci kiáltványban a szerző szerint Görgei felajánlkozott az egyezkedésre – holott a kiáltvány negyedik pontja éppen az 1848-as alkotmány esetleges feladása ellen tiltakozott. A Dembiński elleni 1849. március 3-i tiszafüredi fellépésről a szerző azt írja, hogy „Görgei, maga mögött tudva a tisztikar többségét, Dembińskinek az engedelmességet megtagadta” – holott a fővezérnek valamennyi hadtestparancsnok és a teljes tisztikar mondta fel az engedelmességet – miután az nem volt hajlandó haditanácsot tartani a kápolnai kudarc után. A szövegből nem derül ki, hogy a felsőfokon dicsért tavaszi hadjáratban Görgei volt a fővezér (pontosabban, úgy tűnik, mintha Kossuth már március elején neki adta volna át a fővezérséget). A Függetlenségi Nyilatkozat kapcsán – nyilván Görgeire utalva – egy apró betűs félmondatban a szerző így fogalmaz: „a hadsereg legfőbb vezetése már korábban alkupárti kézbe került.” Ehhez még hozzáteszi, hogy a győzelmeket „ezért is nem lehetett kiaknázni.” Ugyanakkor nem foglal állást abban a kérdésben, hogy hibás vagy helyes döntés volt-e Buda ostroma.

A nyári hadjáratnál arról értesülhetünk, hogy Görgei „hetekig várta az osztrák [béke]ajánlatot” – holott a Délvidékről megígért erősítések felvonulását várta. A szöveg az ő rovására írja a Vág-menti hadjárat kudarcát, majd szemrehányást tesz az erőösszpontosítás elmaradása miatt, amit az okozott, hogy Görgei kezéből „kicsúszott a kezdeményezés.” Ugyanakkor egyetlen szót sem olvashatunk Görgei komáromi összpontosítási tervéről. Nyári felvidéki hadjáratát ugyan megdicséri, mondván, hogy ügyesen manőverezett – az aradi összpontosítás elmaradását viszont Görgei és Dembiński együttes késésének tulajdonítja – holott Görgei legfeljebb egy-két napot késett – Dembińskinek viszont szándékában sem állt Aradra jönni. A fegyverletétel Görgei egyszemélyi döntésének eredményeként szerepel – holott az oroszok előtti fegyverletételről a hadsereg haditanácsa Görgei távollétében döntött. Végül, itt is előkerül az Andics-féle koncepció az elsietett fegyverletételről és az amnesztia-tervek elmaradásáról.

Némileg halványabbra sikeredett a szabadságharc hadtörténetének ismertetése. Időnként tényszerűen téves állításokkal is találkozhatunk: „Az önként jelentkezők annyian voltak, hogy hónapokig nem kellett sorozást elrendelni, és a létszám folyamatosan tízezrekkel haladta meg a rendelkezésre álló fegyverek számát.” (133. o.) A tanuló a 130. oldalon olvashatta, hogy Szemere Bertalan királyi szentesítés nélkül elrendelte az újoncozást (pontosabban, a királyi szentesítést nem igénylő újoncösszeírást), tehát joggal támadhatnak kételyei. Már csak azért is, mert (s ez a szövegben nem szerepel) szeptember 19-én Batthyány ügyvezető miniszterelnök a Ház határozata alapján már elrendelte az újoncozást. A fegyverhiány és az önkéntesség között nincs összefüggés, a „tízezrek” kitétel pedig inkább tűnik szónoki túlzásnak, mint a tények indokolta megállapításnak. A korábbi korszak népi partizánromantikája köszön vissza az olyan állításokban, hogy Bem „támaszkodott, sőt, számított a népfölkelésre;” hogy 1849 tavaszán Somogyban és Zalában „30.000 paraszt fogott kaszát, nyársat, puskát” a megszállók ellen (jó, ha az egyharmada), s hogy „gerillák szabadították fel a bányavárosokat és a Szepességet” – itt egy „is” szócska maradt ki. Rosszul járt Szemere Bertalan és kormánya. A szerző fejükre olvasta, hogy „a békepárt kezére játszva, föloszlatták a rendőrséget, visszahívták a kormánybiztosokat, megszüntették a vésztörvényszékeket.” (139. o.) Holott, a rendőrséget csak átszervezték s betagolták a belügyminisztériumba (a másik két váddal kapcsolatban l. az Unger Mátyás tankönyvéről írottakat).

A rendszerváltás utáni kiadásokban az első változathoz képest jelentős változásokon ment keresztül az 1848–49-es forradalmat tárgyaló fejezet.[18] Kiegyensúlyozottabbá és objektívebbé vált a Batthyány-kormány értékelése. Kellő teret kapott Batthyány hadseregszervező tevékenysége, s 1848. augusztus végén a szerző szerint a Batthyány-kormány az osztrák államadósság átvállalása (s nem a had- és pénzügyi tárca feladása) ügyében lett volna hajlandó engedményekre. Hiányérzetünk csak akkor támad, amikor Batthyány második miniszterelnökségéről érdemben egy szót sem olvashatunk, s helyette az Országos Honvédelmi Bizottmányt továbbra is „forradalmi végrehajtó hatalomként” dicséri a szerző. Görgei megítélésében továbbra is a negatív elemek dominálnak, de a képaláírásból kimaradt a polgári kormányzat gyűlöletére vonatkozó passzus; fővezéri kinevezése kapcsán „harcolni kész” személynek nevezi, s a nyári hadjáratnál – ha áttételesen is – értesülhetünk a komáromi koncentráció tervéről. Ugyanakkor azt állítja, hogy Görgei nem engedelmeskedett a szegedi összpontosítási tervnek – holott erről 1988-ban Katona Tamás bebizonyította, hogy tényszerűen téves állítás. Az aradi összpontosítás elmaradásában a szerző immár Dembińskinek tulajdonít súlyosabb felelősséget.

A 2001. évi kiadásnál a Batthyány Lajos és a Batthyány-kormány megítélése nem változott.[19] Ismét módosult a Görgeit ábrázoló kép aláírása: „Az erélyes és tehetséges katona nem volt forradalmár, de szilárdan állt az áprilisi törvények által biztosított alkotmányosság mellett. A parancsnoksága alatt álló egységekből a visszavonulás közben szervezett ütőképes haderőt.” (144. o.) Perczel arcképe alá a következő szöveg került: „Görgeit vetélytársának tekintette és árulónak nevezte.” (153. o.) A váci nyilatkozat értékelésében hangsúlyozottan szerepel az 1848-as alkotmányhoz történő ragaszkodás, s kikerült az alkura való felkínálkozás. (145. o.) Tovább finomodott a nyári hadjárat ábrázolása: bekerült Görgei komáromi összpontosítási terve, s kikerült a Görgei komáromi engedetlenségéről szóló passzus. (153. o.)

A rendszerváltás/változás/változtatás kétségkívül valamennyi tantárgy közül talán a történelemtankönyvek tartalmára gyakorolta a legnagyobb hatást – és itt nemcsak a korábbi rendszer legitimitásának olyan sarokkövei mozdultak ki, mint 1956 vagy általában az 1917–1919 utáni magyar és egyetemes történelem, hanem a korábbi korszakoknál is megszűnt a formációelv alapján történő korszakolás kényszere. Egyben megindult a tankönyvek pluralizálódása – az 1990-es évek közepétől felnövő nemzedékek (pontosabban, iskoláik és tanáraik) egyre több tankönyv közül választhattak.

Hozzáteendő, hogy az 1970–80-as években megindult szemléletváltás elsősorban a politikatörténetet érintette, az összefoglaló munkák hadtörténeti fejezetiben még sokáig kísértettek a régi beidegződések. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején lépett színre az az új hadtörténész-generáció, amely Urbán Aladár, Katona Tamás és Bona Gábor munkái által kijelölt irányban kezdte meg a szabadságharc hadtörténetének feldolgozását. Tagjainak többsége (Hajagos József, Kedves Gyula, Pelyach István, Zakar Péter és jelen sorok írója) Katona és Urbán tanítványa volt, de ide tartozik Molnár András, Csikány Tamás és ifj. Rabár Ferenc is. Ennek a generációnak az eredményei már a rendszerváltás utáni időszak tankönyveinek 48-képét formálták, nem utolsósorban a történelmi népszerűsítő folyóiratokban (főleg a Rubiconban) megjelent írásaiknak köszönhetően.

1996-ban jelent meg Herber Attila, Martos Ida, Moss László és Tisza László tankönyve a hatosztályos gimnáziumok 5. osztálya számára.[20] Kimondottan üdítő jelenség, hogy a kötet az európai és a magyar 1848-1849-es eseményeket közvetlenül egymás után tárgyalja, s magukra az európai eseményekre igen jelentős terjedelem jut. (Ez azóta sem jellemző, és ez nemcsak 1848-1849 esetében jelent problémát.) Egyben – Kosáry Domokos egy tanulmánya alapján – igyekszik tipologizálni és kronologizálni őket.[21] Külön fejezetek foglalkoznak a francia, a német, az osztrák és az olasz forradalmakkal és ezek egymásra hatásával. (Apróság, de az itáliai várnégyszög egyik erődje nem Legnano, hanem Legnago, Windisch-Grätz herceg pedig nem Prága város katonai parancsnoka volt 1848 júniusában, hanem a prágai központú csehországi főhadparancsnokság vezénylő tábornoka.)

A magyar eseményeket két nagy fejezet mutatja be. A forradalom címűben a Kossuth-féle március 3-i felirati javaslattól nagyjából 1848. augusztus végéig, A szabadságharc című fejezet pedig az augusztus 31-i osztrák államirattól a szabadságharc leveréséig tekinti át az eseményeket. Az előbbin belül külön alfejezet jut magának a forradalomnak, az áprilisi törvényeknek, a nemzetiségi mozgalmaknak és az első népképviseleti országgyűlésnek. Kissé elsikkad a Batthyány-kormány tevékenysége, ezen belül az önálló haderő megteremtésére tett sikeres erőfeszítések. A nemzetiségi mozgalmaknál a horvát követelések közül kimaradt a Magyar Tengermelléke, a Muraközre és Szlavóniára formált horvát igény. A szerbeknél érthetetlen az áprilisi törvények következtében elvesztett feudális kiváltságok emlegetése – hiszen ilyen kiváltságaik nem voltak.

A szabadságharc kezdete című alfejezetben az 1848 őszi politikai és hadi eseményeket ismerteti a kötet, jobbára a főhadszíntérre koncentrálva. Az alfejezetben nem szerepel Batthyány második miniszterelnöki megbízatása és tevékenysége, viszont már szeptember 15-én előkerül az Országos Honvédelmi Bizottmány, holott megválasztását csak 21-én jelentették be, s Kossuth – a szöveggel ellentétben – nem szeptember közepétől, csak október 8-ától volt a testület elnöke. Lamberg Ferenc altábornagyot nem Magyarország teljhatalmú katonai biztosává nevezték ki, hanem a Magyarországon állomásozó valamennyi haderő főparancsnokává (a királyi biztosi kinevezését határozottan visszautasította.) Kimaradt a végleges szakításhoz vezető október 3-i uralkodói manifesztum, s enyhe túlzás a Görgei parancsnoksága alá kerülő feldunai hadseregnél a „kaszás, mezítlábas nemzetőrök” emlegetése; ezek ugyanis Schwechat után hazatértek.

A téli és a tavaszi hadjárat című alfejezet a 1849 januárjától Buda visszavételéig terjedő időszak eseményeit ismerteti. Korrektül mutatja be Görgei január 5-i váci nyilatkozatát, az alfejezet végén pedig irreálisnak minősíti azt a feltételezést, hogy 1849 tavaszán reális lehetőség lett volna Bécs elfoglalására. Téves viszont az a feltételezés, hogy Görgei váci nyilatkozata vezetett volna Dembiński Magyarországra hívásához – valójában erre már korábban sor került. A Függetlenségi Nyilatkozat és következményei című alfejezetben a szerző határozottan cáfolja azt a feltételezést, hogy a függetlenség kimondása vezetett volna az orosz intervencióhoz. A szabadságharc bukása című alfejezet – meglehetősen röviden – az utolsó hónapok krónikáját nyújtja. A megtorlásról már a Magyarország 1849-67 című részben kapunk képet.

1999-ben jelent meg Bihari Péternek, a Fazekas Mihály Gimnázium tanárának az 1776-1870 közötti időszakot tárgyaló tankönyve.[22] A korábbiakhoz képest viszonylag rövid időtartam lehetővé tette az egyes kérdések igen részletes tárgyalását. Magukat az európai forradalmakat is nagy terjedelemben ismerteti. Kiváló illusztrációs anyag, remek táblázatok egészítik ki a szerző mondanivalóját.

A magyar 1848–1849. története alkotja a könyv hatodik fejezetét, Küzdelem a nemzeti önállóságért címmel. A felvezető szöveg leszögezi, hogy 1848 sok szempontból a reformkor folytatása volt; hogy 1848-ban „törvényes forradalom” zajlott le, s hogy Magyarország a bécsi központi kormányzat aspirációi miatt nem kerülhette el a fegyveres küzdelmet, az orosz beavatkozás után pedig nem nyerhette meg azt. 1848–1849 fő tanulsága az volt a magyar politikai elit számára, hogy nem állhat egy időben szemben Béccsel és a nemzetiségekkel, s valamelyik féllel meg kell egyeznie. (247. o.)

Magukat az eseményeket három nagy fejezetben tárgyalja. A törvényes forradalom című, Deák István meghatározását átvevő fejezet a párizsi forradalom hírének megérkezésével és Kossuth március 3-i felirati beszédével indítja az események ismertetését, külön-külön alfejezet tárgyalja a pesti forradalmat, az áprilisi törvényeket és a Batthyány-kormány tevékenységét 1848. június elejéig, s itt kapunk részletes portrét Batthyány Lajosról (bár a születési évszáma rosszul szerepel). Lényeges, hogy az áprilisi törvénye „hiányosságait” nem sietséggel vagy figyelmetlenséggel, hanem az erőviszonyok tisztázatlanságával magyarázza. Szintén kiemelendő, hogy kellő hangsúlyt kap a Batthyány-kormány hadseregszervező munkája, illetve a Magyarországon állomásozó cs. kir. haderő feletti rendelkezés biztosítása. Fontos továbbá annak bemutatása, hogy az önálló magyar állam politikai mozgásterét alapvetően a német egységmozgalom sikere vagy sikertelensége határozta meg. (253. o.) Ezt követi a nemzetiségi mozgalmak ismertetése nagyjából a nyár végéig, a Műhely rovatban a román, a szerb és a szlovák követeléseket tartalmazó forrásrészletek közreadásával. (Némileg zavaró, hogy a horvát mozgalmat azonosítja a Jellačić-féle udvarhű irányzattal; azaz, nem kapunk képet arról, hogy melyek voltak azok a horvát nemzeti követelések, amelyek miatt a horvát társadalom nagy része felsorakoztatható volt a magyarokkal szemben.)

A következő fejezet A szabadságharc 1848-ban címmel a népképviseleti országgyűlés 1848. július eleji összeülésétől a főváros 1849. januári elvesztéség tárgyalja az eseményeket. Az önvédelem szervezése című alfejezet a hadsereg-állítási törvény meghozatalát tárgyalja, a Szakítás és ellenszegülés című alfejezet pedig az itáliai háborúban aratott osztrák győzelemtől az augusztus 31-i osztrák államiratig és a magyar országgyűlés bécsi küldöttségének visszaérkezéséig mutatja be az eseményeket. (A fejezetcímben van némi ellentmondás, hiszen magában a szövegben azt olvashatjuk, hogy a szakítás még nem történt meg. 258. o.) A harmadik alfejezet – A horvát betörés és a szeptember fordulat – Jellačić betörésétől és a kormány lemondásától a pákozdi csatáig, illetve az Országos Honvédelmi Bizottmány hatalomra jutásáig terjedő időszakot tárgyalja. (Ez utóbbi itt is kicsit túl hamar kerül elő, s emiatt Batthyány második miniszterelnökségének a jelentősége itt is elsikkad.) A negyedik, immáron nem kronológikus, hanem tematikus fejezet a honvédsereget és vezetőit mutatja be, néhány pontatlansággal. (Görgei pl. a cs. kir. fősereg támadásáig nem három, hanem csak másfél hónapon át kovácsolhatta hadsereggé katonáit; az 5. tüzérezred katonái nem voltak ott a horvát haderőben Pákozdnál; Aradon nem 13, hanem 12 honvédtábornokot végeztek ki, ugyanis Lázár Vilmos csak ezredes volt, 260–261. o.) E fejezet után kapunk részletes portrét Görgei Artúrról. Az utolsó alfejezet a cs. kir. főerők decemberi támadását mutatja be, s röviden kitér a délvidéki és erdélyi polgárháborúra is. A fejezethez kapcsolódik a szabadságharc hadseregére vonatkozó forrásválogatás.

A harmadik, A szabadságharc 1849-ben című fejezet 1849. januárjától októberéig mutatja be az eseményeket. Egyetlen fejezetbe került az 1849. téli és tavaszi hadjárat, benne Bem portréjával. (Maga a tavaszi hadjárat összesen két mondatot kapott.) A Függetlenségi Nyilatkozat és a cári intervenció címmel 1849. április-májusának kül- és belpolitikai fejleményeiről olvashatunk, majd ezt követi A szabadságharc veresége című alfejezet, amelyben a szerző méltatja Görgei komáromi összpontosítási tervét, s megállapítja, hogy a temesvári vereségért elsősorban Dembińskit terheli a felelősség. Az utolsó alfejezet a megtorlást tárgyalja; itt legfeljebb azt jegyezhetjük meg, hogy ezt teljes egészében Haynauhoz köti, s nincs szó arról, hogy a megtorlás már Windisch-Grätz fővezérsége alatt megkezdődött. Végezetül a Műhely-ben az aradi vértanúkra vonatkozó forrásokból kapunk válogatást.

A kötet 1848-as fejezete alapvetően a nemzetközi környezetbe ágyazva tárgyalja a magyar eseményeket; a korábbiaknál jóval kiegyensúlyozottabb képet fest a Batthyány-kormány tevékenységéről vagy Görgeiről. Ugyanakkor kronológiai szempontból vitatható a Batthyány-kormány tevékenységének, vagy a téli hadjáratnak két fejezetben történő tárgyalása, s a harmadik fejezetben a politikatörténeti részek talán túlzottan nagy terjedelmet kaptak a hadtörténelmiekhez képest.

2009-ben jelent meg Száray Miklós 11. évfolyamosoknak szóló történelemtankönyve a Forrásközpontú történelem sorozatban. Ez három, igen tekintélyes fejezetben tárgyalja a korszakot.[23] A Törvényes forradalom és konszolidációs kísérlet című fejezet az utolsó rendi országgyűlés kezdetétől Kossuth július 11-i megajánlási beszédéig tekinti át az eseményeket. A jól tömörített, nagyjából másfél oldalnyi összefoglalót hét és fél oldalnyi forrásszöveg kíséri, azaz a tanulók komoly lehetőséget kapnak a korszak források alapján történő feldolgozására. Kiemeli Batthyány érdemét a honvédség megszervezésében, s azt a tényt, hogy a nemzetiségi mozgalmak intenzitását a jobbágyfelszabadítás mélysége, illetve a magyar kormány fennhatóságának tényleges érvényesíthetősége egyaránt befolyásolta.

A védelem megszervezése című második fejezet a nemzetiségi kérdés ismertetésével kezdődik, majd a szerb felkelés és a horvát támadás ismertetésével folytatódik, s 1849. február elejéig tekinti át az eseményeket. Kiemeli, hogy a tervezett Szerb Vajdaság területi állománya jelentős magyar-, német- és románlakta vidékeket is magában foglalt volna. Megemlíti Batthyány második miniszterelnökségét, de a miniszterelnök honvédelmi tevékenysége elsikkad az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakítása mögött. Korrekt módon mutatja be a hadi eseményeket, s a decemberi hadjáratnál mind Kossuth, mind Görgei nézőpontját megismerteti az olvasóval. Ezt a, valamivel több, mint másfél oldalnyi fejezetet közel öt és fél oldalnyi forrásszöveg kíséri, a (hadi) eseményeket öt térkép segít megérteni.

Fényes győzelmek és tragikus vereség címmel Dembiński 1849. februári ellentámadási kísérletétől a végnapokig tekinti át az eseményeket a harmadik fejezet. A kápolnai vereséget részben Dembiński hibájának tudja be, s ebből vezeti le a fővezér leváltására indított mozgalmat (amelynek támogatói közé tévesen Damjanichot is besorolja.) Ezt követi a tavaszi hadjárat és a Függetlenségi Nyilatkozat kimondásának ismertetése azzal, hogy ez utóbbi nem segített az ország külpolitikai helyzetén. Ezt követi a nemzetiségi kérdés megoldására tett kísérletek ismertetése. A nyári hadjárat leírásánál megemlíti Görgei komáromi és a kormányzat szegedi összpontosítási tervét. Az összpontosítás elmaradását Dembińskinek tulajdonítja. A fegyverletételnél kiemeli, hogy Görgei az osztrákok által addig végrehajtott kivégzések miatt is döntött az oroszok előtti fegyverletétel mellett. A másfél oldalnyi törzsszöveget itt hat és fél oldalnyi forrásszöveg egészíti ki. A diák megismerkedhet a szabadságharc végnapjainak Kossuth és Görgei-féle interpretációjával, illetve egy jellegzetesen marxista történetírói állásponttal (Mód Aladár), továbbá jelen sorok írójának értékelésével is. Az önkényuralmi korszak első fejezetében a megtorlás ismertetésénél itt is a 13 honvédtábornok kivégzése szerepel.

A tankönyv 10. évfolyam számára átdolgozott legújabb változata négy fejezetre bontja az eseményeket.[24]Törvényes forradalom és konszolidációs kísérlet című fejezet az utolsó rendi országgyűlés kezdetétől az áprilisi törvényekig, illetve az ezek által létrehozott új kormányzati rendszer bemutatásáig tekinti át az eseményeket, s külön alfejezetben mutatja be a jobbágyfelszabadítás eredményeit. A terjedelem kb. felét a törzsszöveg adja, a forrásszövegek száma jelentősen csökkent, ezért viszont kárpótolnak a rendszert értelmező ábrák, illetve a gazdag képanyag.

A fegyveres harc kirobbanása, a védelem megszervezése című második fejezet a szerb felkelés ismertetésével kezdődik, s október 8-ával végződik, amikor az országgyűlés az Országos Honvédelmi Bizottmányra ruházta a végrehajtó hatalmat. A nemzetiségi mozgalmaknál hangsúlyozza a Határőrvidék szerepét a katonai potenciál megteremtésében. A képek, ábrák, térképek és forrásszövegek arányos elosztása itt is komplex feldolgozást tesz lehetővé.

Az Önvédelmi harc és fényes diadal című harmadik fejezet az október 6-i bécsi forradalomtól a függetlenség kimondásáig, illetve a Szemere-kormány megalakulásáig mutatja be az eseményeket. Apróság, de a Jellačić támadását bemutató térképen a Roth-hadoszlop útjának ábrázolása téves: egyrészt, csak Székesfehérvár alól fordult vissza dél felé, másrészt Ozorától aligha fordulhatott vissza, mert ott kapitulált. (234. o.) Ugyanígy téves a felvidéki hadjáratot ábrázoló térképen a hadmozdulatok bemutatása. (238. o.)

Némileg zavaró, hogy a tavaszi hadjárat eseménytörténete átkerült a következő, Fényes győzelmek és a túlerő diadala című leckébe. Itt is vannak gondok az illusztrációkkal, a tápióbicskei huszárrohamnál Sebő Alajosból Szabó Alajos lett, az isaszegi csata térképe pedig nem észak-déli, hanem nyugat-keleti tájolású. (240. o.) Az isaszegi csata képén nem lehet megtalálni – a kapott feladatnak megfelelően – Damjanich tábornokot, az ott látható szakállas figura ugyanis Klapka György (241. o.). Kicsit leegyszerűsített a végnapok térképi ábrázolása: Görgei feldunai hadserege Tokajtól Nagyváradig nem egy, hanem két oszlopban haladt (244. o.) Az előző kiadáshoz képest tartalmilag jelentős változás nem történt, viszont a szerző néhány apró betűs szöveg beiktatásával segítette a hadi események jobb megértését.

Domokos Zsuzsa 2003-ban napvilágot látott 11. osztályos történelemtankönyve öt fejezetben mutatja be a forradalom és szabadságharc korát.[25] Az első fejezet a pesti forradalmat – s szinte csak a pesti forradalmat – mutatja be, a pozsonyi országgyűlés, Kossuth felirati beszéde, a március 15-i országgyűlési küldöttség vagy Batthyány kinevezése nem kapott helyet a szövegben; vagy ha kapott, nem volt benne köszönet. A szöveg szerint Kossuth „a pesti tömegtüntetés hírétől ijedt hangulatot ügyesen kihasználva, a pestiek programját átvéve, elérte, hogy most valóban elfogadja a felsőtábla is, a király is követeléseit.” (268. o.) Ez tényszerűen téves, hiszen a 12 pont alapult Kossuth felirati javaslatán, s nem fordítva – a pestiek március 15-i programját pedig március 15-én Pozsonyban aligha vehette át, s aligha gyakorolhatott vele nyomást a felsőtáblára. Az áprilisi törvényekre két mondat jut azzal a nem különben érdekes megállapítással, hogy közülük a legfontosabb a választójogi törvény lett volna – nem pedig a független felelős kormányról vagy az úrbéres viszonyok eltörléséről szóló cikkelyek.

Támadás a törvényes magyar forradalom ellen című fejezet a Batthyány-kormány hivatalba lépésétől az október 30-i schwechati vereségig mutatja be az eseményeket. A szöveg azonban mind itt, mind a későbbiekben annyira kaotikus, annyira tele van tévedésekkel és félreértésekkel, hogy szakemberként is nehéz értelmezni, mikor mire gondolt a szerző. Pl. azt írja, hogy 1848 tavaszán és nyarán a románok „az ortodox pópa és a nagyszebeni osztrák kapitány segítségével fegyveres szabadcsapatokat hoztak létre.” (270. o.) Az ortodox pópa ezúttal Andrei Şaguna nagyszebeni görögkeleti püspök – a nagyszebeni osztrák kapitány pedig Anton Puchner báró, altábornagy, a nagyszebeni főhadparancsnok. Ez nagyjából olyan, mintha Tomori Pált Mohácsnál „papnak és végvári vitéznek” neveznénk. Ugyanebben a fejezetben arról ír, hogy Kossuth „a népképviseleti országgyűlésen megszavaztatta, hogy 200 ezer újoncot állítsanak fel, majd az Alföldre indult toborzó körútra.” (270. o.) Igen ám, csakhogy a két esemény között közel két és fél hónap telt el (július 11. és szeptember 24.).

A harmadik fejezet A szabadságharc kezdete – leghíresebb csatáink 1848-ban címmel az Országos Honvédelmi Bizottmány kormányra kerülésétől Dembiński fővezéri kinevezéséig, a Kísérlet a független magyar állam megteremtésére című lecke Dembiński ellentámadási kísérletétől a tavaszi hadjárat végéig, pontosabban, a magyar-román megbékélés kísérletének kudarcáig tekinti át az eseményeket. Az utolsó fejezet I. Miklós cárnak az orosz intervenciót bejelentő kiáltványától Komárom kapitulációjáig tárgyalja a történteket.

A vonatkozó fejezetek sajnos tele vannak kronológiai zavarokkal, téves tényleírásokkal, össze nem tartozó események egymás mellé helyezésével és összefüggésbe állításával. (Pl. Bem sikeres téli hadjáratának örömét beárnyékolta Görgei váci nyilatkozata – noha az előbbi 1849. március második felében ért véget, az utóbbit pedig Görgei január 5-én adta ki.) A piski ütközetnél a szerző Kemény Farkast átkeresztelte Bethlen Farkasra, Komárom 1849. január és április közötti védelmét Klapka Györgynek tulajdonítja (holott Klapka csak május végétől volt az erődítmény kinevezett parancsnoka); Eftimie Murgu szerinte Táncsiccsal együtt szabadult ki a budai börtönből (holott Murgu a pesti Újépületben raboskodott, s csak 1848 áprilisában szabadult.)

Ujvári Pál 2007-ben napvilágot látott 11. osztályos történelemtankönyve összesen két fejezetben tárgyalja 1848–1849 történetét.[26] A márciusi forradalom című 8. fejezet a magyarországi pártalakulásoktól az első népképviseleti országgyűlésig tekinti át az eseményeket. 1848 tavaszán dátum szerint is kiemeli Batthyány Lajos miniszterelnöki megbízatását. Megemlíti, hogy a kormányalakítás után is kétséges volt, vajon a Magyarországon állomásozó cs. kir. csapatok „az uralkodónak vagy a Batthyány-kormánynak fognak-e engedelmeskedni” (106. o.), de nem szól arról, hogy ezeket az uralkodó május 7-én a kormány alá rendelte. A 9., A magyar szabadságharc: a nemzet önvédelmi háborúja című fejezet nagyjából 1848 augusztusával indul, de dátum szerint először a pákozdi csatát említi. A honvédelem megszervezése című alfejezet elég kaotikusra sikeredett: előbb a Batthyány-kormány lemondását és az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulását említi (Batthyány második miniszterelnöksége itt is kimarad), téves dátummal szól az uralkodónak az országgyűlést feloszlató rendeletéről, majd hirtelen visszaugrik 1848 májusára, az első tíz honvédzászlóalj megszervezésére (ismét Batthyány érdemeinek nevesítése nélkül). Ezt követi két mondatban az 1848 őszi és 1848–1849. téli hadjárat ismertetése (az október 6-i bécsi forradalom és a schwechati vereség említése nélkül), majd a tavaszi hadjárat zanzásított bemutatása. A függetlenség és a trónfosztás kimondása kapcsán hangsúlyozza, hogy azok semmilyen konkrét külpolitikai eredménnyel nem jártak. Sajnálatos módon bukásnak nevezi a szabadságharc utolsó szakaszát, általánosságban szól a Kossuth–Görgei nézeteltérésről. A nyári hadjárat bemutatása az erőviszonyok téves ismertetéséből (132.000 honvédet említ) és a világosi fegyverletételből áll. A túlzott tartalmi összevonás azért is érthetetlen, mert mindkét fejezet végén egy félig üres oldal található.

Czeglédi Sándornak a Református Pedagógiai Intézetben készült tankönyve először 2008-ban, majd javított kiadásban 2011-ben jelent meg.[27] A kéthasábos tördelésű, gazdagon illusztrált kötet oldalain az egyik hasáb az események leírását tartalmazza, a másikon forrásszövegeket, illetve történészi véleményeket tanulmányozhat a diák. (Bár Gergely András történészi álláspontja alatt Pajkossy Gábor neve szerepel a 147. és a 157. oldalon.) A magyar és az egyetemes történeti eseményeket – ritka kivételként – szinkronban tárgyalja. Ezt már a vonatkozó fejezet címe is jelzi: 1848–49 Európában és Magyarországon. Az első alfejezet Forradalmak 1848-ban Európában címmel országonként tekinti át az európai forradalmakat (Franciaország, Itália, Habsburg-birodalom és Németország). A Forradalom és törvényhozás című 2. alfejezet Kossuth március 3-i felirati beszédétől az áprilisi törvényekig tekinti át az eseményeket. A pozsonyi, bécsi és pesti eseményeket arányosan tárgyalja, nem értékeli túl, de nem is becsüli le a pesti mozgalom jelentőségét. Kossuth szerinte azért kapta a pénzügyminiszteri tárcát, „mert ezzel lehet a legkönnyebben megbukni.” (138. o.)

A 3. alfejezet A Batthyány-kormány politikája 1848. április és augusztus között címmel kiegyensúlyozott képet ad az első kabinet működéséről. Főleg a nemzetiségi kérdés jelentette problémákkal foglalkozik. Batthyány honvédelmi politikája ismét általánosságban jelenik meg: „A kormány a nemzetőrség keretei között hozzákezdett a honvédség megszervezéséhez.” (144. o.) Ehhez képest valódi előrelépésnek tekinti Kossuth július 11-i beszédét. A 4., A szeptemberi fordulat és következményei című alfejezet az augusztus 31-i uralkodói leirattól az országgyűlés december 31-i határozatáig tekinti át az eseményeket. A tankönyv – üdvös kivételként a többihez képest – kiemeli Batthyány szerepét a honvédelem 1848. szeptemberi szervezésben, s noha némileg „lebegteti” az Országos Honvédelmi Bizottmány ekkori szerepét és jelentőségét, nem ezt tekinti döntő kormányzati tényezőnek a szeptemberi napokban. A pákozdi csatáról viszont egy olyan térképet közöl, amely nem felel meg a tényeknek: a horvát felállítás tökéletesen téves, a csatamezőn szerepelteti a meg nem érkezett Hartlieb-hadosztályt, a horvát balszárnyat alkotó Kempen-hadosztályt a jobbszárnyra helyezi, a magyar jobbszárnyat pedig Pátkától nyugatra állítja fel, holott attól keletre foglalt állást. (147. o.)

Megújulás (1849. január–május) című 5. alfejezet a téli és a tavaszi hadjárat eseményeit tekinti át. Korrekt módon ismerteti Görgei váci nyilatkozatát, sőt, a forrásszövegek között közli lényegi részét. Görgeiről és Bemről is – portréjuk mellett – remek életrajzi összefoglalót ad; Görgeinél azonban tévesen említi azt, hogy szeptember végén „kormánybiztosként felakasztatta gróf Zichy Ödönt,” ugyanis Görgei soha nem volt kormánybiztos; az ítéletet a Csepel-sziget parancsnokaként hozta. Pontos a hadi események ismertetése, illetve a debreceni politikai fejlemények összefoglalása. Görgei és Kossuth gödöllői, április 7-i találkozója kapcsán ismerteti mindkét fél verzióját azzal, hogy mindezek alapján nem lehet megállapítani, mi is hangzott el közöttük a függetlenség és a trónfosztás kimondásával kapcsolatban. Buda ostromának célszerűségével kapcsolatban nem foglal állást, csak magát a tényt közli.

A szabadságharc leverése (1849. június–október) című 6. fejezet ismerteti Görgei komáromi és a kormány szegedi összpontosítási tervét, a nemzetiségek megbékéltetésére tett kísérleteket, illetve az utolsó harcokat és a fegyverletételt. A megtorlást ismertető bekezdésben tévesen 13 tábornok kivégzése szerepel. A 7., Összefoglalás című alfejezet ismét európai összefüggésekben tárgyalja a magyar eseményeket, s színes betétként a honvédsereg egyenruháiról és zászlóiról is közöl leírást. Hibái ellenére korrekt munka, amely nagy mértékben tükrözi az elmúlt évtizedek kutatási eredményeit.

Végezetül meg kell említenünk a legújabb, ún. kísérleti 10. évfolyamos történelemtankönyvet.[28] Ez a korábban már bevált kéthasábos tördeléssel (törzsanyag – forrásszövegek) készült, igen gazdag, részben eleddig Magyarországon nem publikált illusztrációs anyaggal. Hasonlóan a Czeglédi Sándor-féle tankönyvhöz, ez is európai összefüggésben tárgyalja a magyar eseményeket. Az öt fejezet közül az első Az utolsó rendi országgyűlés és a népek tavasza Ausztriában címmel az 1844-es országgyűlés befejezésétől az 1847. évi rendi országgyűlésig tárgyalja a magyar eseményeket, majd ezt követi a Habsburg Birodalom forradalmi mozgalmainak ismertetése, egészen 1849. augusztusáig. A második, Forradalom és alkotmányos átalakulás Magyarországon 1848 márciusának és áprilisának eseményeit tárgyalja Kossuth felirati beszédétől az áprilisi törvényekig. A harmadik fejezet Az önvédelmi háború kibontakozása címmel áttekinti a Batthyány-kormány tevékenységét, illetve a szabadságharc első szakaszát az 1848. október 30-i schwechati vereségig. Hangsúlyosan szerepelnek a kormányzat katonai intézkedései és diplomáciai próbálkozásai, ugyanakkor 1848 szeptemberénél továbbra is túlzott hangsúlyt kap az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása, s jóval csekélyebbet Batthyány Lajosnak a honvédelmet szervező tevékenysége. A sikeres katonai ellenállás című negyedik fejezet a trónváltozástól, illetve a téli hadjárat kezdetétől (Erdély esetében 1848 októberétől) a tavaszi hadjárat befejezéséig, illetve a Szemere-kormány megalakulásig tekinti át az eseményeket. (Ez egyébként az első olyan tankönyv, amely nem teremt közvetlen ok-okozati összefüggést a kápolnai csata és az olmützi oktrojált alkotmány között).[29]

Végül az utolsó, A szabadságharc katonai veresége című fejezet az ország külpolitikai elszigetelődésétől, az orosz intervenció elhatározásától a fegyverletételig tartó időszakot mutatja be. Külön alfejezet foglalkozik a nemzetiségekkel való megbékélés folyamatával, s igen összefogott az utolsó hadműveletek bemutatása is; legfeljebb azt kifogásolhatjuk, hogy a segesvári ütközetet nevezi az erdélyi hadjáratban elszenvedett végső vereségnek, holott ez csak augusztus 6-án, Nagycsűrnél következett be.

Minden fejezethez egy Kitekintő című rész kapcsolódik. Itt olvashatunk a Habsburg Birodalom jövőjével kapcsolatos elképzelésekről, Táncsics politikai arculatáról, Széchenyi 1848-as pályaszakaszáról, a honvédsereg szervezéséről és összetételéről, a Görgei elleni vádakról – utóbbiról pl. Kossuth vidini levele és Vörösmarty Görgeit átkozó költeménye alapján.

A kötet 1848-as fejezetei alapvetően a történeti kutatás legújabb állapotát és ismereteit tükrözik, s tartózkodnak megcáfolt legendák vagy idejétmúlt nézetek felidézésétől. Batthyány, Kossuth, Görgei szerepének bemutatása pártatlannak és tényszerűnek mondható.

Áttekintve a tankönyvek 1848–1849-es fejezeteit, megállapítható, hogy a szerzők többségének komoly gondot jelentett a megfelelő kronologizálás és tagolás. Ezzel magyarázható, hogy a tankönyvek egy része a Batthyány-kormány tevékenységét (főleg, ha a miniszterelnök második megbízatását is idevesszük) két egymást követő leckében tárgyalja. Ugyanez figyelhető meg a hadi események bemutatásánál is: a téli hadjárat több esetben is kettéválik, az 1848–1849 fordulójáig tartó, illetve azt követő periódusra, és a „sikerorientált” szemlélet jegyében Bem egész erdélyi hadjárata átcsúszik a téli hadjárat második felére. Holott a magyar szabadságharc továbbfolytatását éppen az tette lehetővé, hogy mindig volt olyan hadszíntér, ahol éppen a magyarok voltak előrenyomulóban, így az erőforrásokat a kritikus pontokra lehetett összpontosítani. (Más kérdés, hogy a tankönyvi fejezetek terjedelme, illetve az órakeret alkalmas-e ilyen finom összefüggések érzékeltetésére?)

További problémát jelent, hogy a korszak politikatörténeti fordulópontjai nem feltétlenül esnek egybe a hadtörténeti csomópontokkal, azaz, bármelyik szempont következetes érvényesítése a másik szempont háttérbe szorításával jár együtt. Ha fejlődési ívet szeretnénk felvázolni, jól látható, hogy Batthyány és Görgei szerepének megítélése az elmúlt évtizedekben egyre objektívebbé vált, anélkül egyébként, hogy ezáltal Kossuth történeti érdemei háttérbe szorultak volna. Batthyány esetében azonban még további „finomításokra” lenne szükség. A nemzetiségi kérdés tárgyalásánál lassan megszűnnek azok a „bűnbánó” megnyilvánulások, amelyek a magyar politikai elit felelősségének elsődlegességét hangsúlyozták e kérdés elmérgesedésében. Ugyanakkor még mindig kísértenek bizonyos régi beidegződések, amit főleg az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulásának bemutatása kapcsán figyelhetünk meg.

Összességében azt láthatjuk, hogy a tankönyvírók egyre inkább figyelnek a szakma új (vagy régebbi) eredményeire, s a terjedelmi keretek szorításában is igyekeznek ezekből minél többet megosztani a diákokkal. 1848–1849 esetében az események hihetetlen sűrűsége és dinamikája az, ami alapvető problémát jelenthet mind a leírásnál, mind a feldolgozásnál. Az egy időben három-négy hadszíntéren folyó háború teljes bonyolultságának érzékeltetésére a tankönyvek nyilván nem alkalmasak – de nem is ez a feladatuk.



[1] Ennek 1918–1919-es előzményeire l. Vörös Boldizsár (1999): 1848–49 történelmi személyiségei – 1918–19-ben. In: Emlékezet, kultusz, történelem. Tanulmányok az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából. Szerk. Hudi József és Tóth G. Péter. Laczkó Dezső Múzeum – VEAB. Veszprém. 45-50. p.

[2] Szabó Ervin (1921): Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban. Bécs. Új kiadása: Szabó Ervin (1979): Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban. In: Szabó Ervin történeti írásai. Válogatta, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Litván György. Történetírók Tára. Gondolat. Bp. 237-580. o.

[3] Révai József (1966): Marx és a magyar forradalom. 124-176. p.; Kossuth Lajos 325-268. p.; Magyar szabadság – világszabadság 189-234. p. In: Révai József: Válogatott történelmi írások. Bp. Kossuth, 1966. I. k.

[4] Spira György (1959): A magyar forradalom 1848–49-ben.  Gondolat, Bp. Magyarország története III. Szerk. Mérei Gyula és Spira György et al. (1961) Tankönyvkiadó, Bp. Polgári forradalom (1848–1849). In: Kovács Endre (főszerk.), Katus László (szerk.) (1979): Magyarország története 1848–1890. Akadémiai, Bp. 6/1. kötet.

[5] Andics Erzsébet (1961): A Habsburgok és Romanovok szövetsége. Akadémiai, Bp. V. Waldapfel Eszter (1962): A független magyar külpolitika 1848–1849. Akadémiai, Bp. Andics Erzsébet (1968): 1848–1849. Tanulmányok. Kossuth, Bp. Spira György (1964): 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a. Akadémiai, Bp.

[6] Magyarország története. Szerk. Molnár Erik, Pamlényi Ervin, Székely György. Gondolat, Bp. 1964.

[7] Unger Mátyás (1974): Történelem a gimnázium III. osztálya számára. 8. kiad. Tankönyvkiadó, Bp.; 14. kiadás. Tankönyvkiadó, Bp., 1980.

[8] L. erre Varga János (1960) A Görgey-kérdéshez. Valóság. 3. 94-104. o. uő. (1964): Az áruló. Megjegyzések Németh László Görgey-drámájához. Történelmi Szemle. 3-4. 596-614. o.

[9] Andics Erzsébet (1965): 1849 augusztus. Ismeretlen adalékok az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc végnapjairól. Századok, 99. 3. 425-454. o. uő. (1968): 1848–1849. Tanulmányok. Kossuth, Bp. 361-402. o.

[10] Varga János (1971): A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Akadémiai, Bp. Urbán Aladár (1973): A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Akadémiai, Bp.

[11] Spira György – Szűcs Jenő (szerk.) (1976): A negyvennyolcas forradalom kérdései. Akadémiai. Bp.

[12] Katona Tamás (szerk.) (1979): Az aradi vértanúk. Szépirodalmi, Bp. I-II. k.

[13] Urbán Aladár (1986): Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Magvető, Bp. (Nemzet és emlékezet)

[14] Bona Gábor (1983): Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban. Zrínyi, Bp. (Azóta még három, folyamatosan bővített és átdolgozott kiadása jelent meg, a legutóbbi 2015-ben.) Bona Gábor (1988): Kossuth Lajos kapitányai. Zrínyi, Bp.; Bona Gábor (1985): Szabadságharc 1848-49-ben. In: Magyarország hadtörténete. Főszerk. Liptai Ervin. Szerk. Borus József. Zrínyi, Bp. I. k. 449-549. o.

[15] Szabad György (1986): Magyarország önálló államiságának kérdése a polgári átalakulás korában. Akadémia, Bp.

[16] Szabad György (1977): Kossuth politikai pályája. Ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Kossuth. Magyar Helikon, Bp.

[17] Závodszky Géza (1986): Történelem a gimnázium III. osztálya számára. Az újkor története. 7. kiad. Tankönyvkiadó, Bp.

[18] Závodszky Géza (1993): Történelem a középiskolák III. osztálya számára. 14. kiad. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.

[19] Závodszky Géza (2001): Történelem III. a középiskolák számára. Átdolgozott kiadás. Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Bp.

[20] Herber Attila, Martos Ida, Moss László és Tisza László (1996): Történelem 5. 1789-től 1914-ig. Reáltanoda Alapítvány, Bp.

[21] Kosáry Domokos (1987): 1848: az európai forradalmak autonómiája. In: Kosáry Domokos: A történelem veszedelmei. Írások Európáról és Magyarországról. Magvető, Bp., 1987. 256-278.

[22] Bihari Péter (1999): Polgári társadalmak és nemzetállamok, 1776-1870. Raabe, Klett. Bp.

[23] Száray Miklós (2009): Történelem III. Középiskolák 11. évfolyam. Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó. 1. kiadás. Bp. (Forrásközpontú történelem).

[24] Száray Miklós (2014): Történelem 10. Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó. 1. kiad. Bp.

[25] Domokos Zsuzsa (2003): Történelem a középiskolák 11. évfolyama számára. Korona, Bp.

[26] Ujvári Pál (2008): Történelem a 11. évfolyam számára. Műszaki, 2. kiad. Bp.

[27] Czeglédi Sándor (2011): Történelem III. Tankönyv középiskolák részére. 2., javított kiad. Református Pedagógiai Intézet, Bp.

[28] Történelem. Tankönyv. 10. Tananyagfejlesztő: Borhegyi Péter. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Bp., 2014.

[29] Hermann Róbert (2011): Lázadó csordák – oktrojált alkotmány. Egy legenda története. Századok, 145. évf. 5. 1117-1145. o.

_________________________________

Róbert Hermann: Conceptions of the 1848/1849 Revolution and War of Independence in high school textbooks from the Kádár Era to 2014

The 1848/1849 Revolution and War of Independence is one of the most important topics of teaching of Hungarian history. In this study, it is analysed, how the events of the Hungarian revolution 1848/1849 are represented and evaluated in high school textbooks from the years 1966 to 2014. After 1945, the Hungarian Communist Party, the leading force of the developing socialist system considered itself as the heir of the revolution, so new pictures – in accordance with the communist ideology – were included in textbooks. But after the Revolution and the War of Independence in 1956 the tradition of revolution and war of independence has no more acted as an agent of legitimation for the ruling system. In the 1960s – conserving the basic concept – attitude began to change in history, and the texts of textbooks gradually transformed. In the 1980s and 1990s many new and determining scientific evidence came to light. As a result of this process, reflection of historical authenticity and the results of history has become the primary concern in evaluating of the textbooks of the millennium. Textbook authors pay more and more attention to new (or older) professional results and want to share them as much as possible by students in spite of the restricted content frames.

________________________________

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: