Kósa András: Apróságok

Nyomtatási nézet

Apróságok ezek! Vaj azok! de ki várakat épít,
A legapróbb szegnek, tudja, mi haszna vagyon.
(Kazinczy Ferenc)

Az utolsó néhány száz évben alig volt olyan magyar gondolkodó, tudós, író, művész vagy jövőbe látó politikus, akinek anyanyelvünkről szóló vallomásai újra és újra nem melengetnék meg a szívünket. Zászlóvivői voltak ők annak a harcnak, amely nemcsak megőrizte a magyar nyelvet, hanem a kiművelt nyelvek sorába emelte. Gyakran és szívesen idézzük ezeket a vallomásokat. Vannak közöttük olyanok is, amelyek nyelvünket erős várnak, csodálatos palotának, nemzetté válásunk legfontosabb tényezőjének, továbbá – nem ritka nagy bajaink esetén – végső menedéküknek tekintik. Fontos azonban, hogy ezt a várat őrizzük, erősítsük és bővítsük, megtartva annak szilárdságát, szépségét, és minden új elemét – a Kazinczy-vers szellemének megfelelően – gondosan, vigyázva kell elhelyeznünk.
Sokszor elálmélkodunk a világ hét – vagy ha úgy tetszik, kilenc, sőt száz – csodáján. Életre szóló élmény a valóságban látni őket vagy akár csak könyvekben, képernyőn találkozni velük. Maradjunk csak a hétnél: néhányat én is láttam közülük, és emléküket, a csodákat teremtő természet vagy emberi szellem nagyszerűségét igyekszem magamban hordozni, megőrizni. De az idő múlásával egyre inkább ráébredtem az én nyolcadik csodámra, amellyel együtt élek. Ez magyar anyanyelvem, amelyet bármely világcsodával összemérhetőnek érzek, és amelynek szépségei, titkai kifürkészhetetlenek egy teljes életen át. Érte nem kell utazni, állandóan előttünk és bennünk van, minden tevékenységünk velejárója és segítője, egy nemzet kincse és egy páratlan szépségű kultúra alapanyaga, hordozója. Tudom, hiszek benne és tapasztalom, hogy akit megérint ez a nyolcadik csoda, nem lehet közömbös anyanyelvünk mostani állapota iránt sem. Nehogy félreértés legyen: bármely más nyelv is lehet egy közösség nyolcadik csodája. Vannak népek, amelyek hozzánk képest jobban tudatában vannak ennek.
A magyar nyelv egy nemzet kincse. Azt, illetve az afölötti illetékességet egyetlen csoport vagy foglalkozási ágazat sem sajátíthatja ki. Ezzel kapcsolatban bizonyos kettősségnek lehetünk tanúi. Immár hagyomány, hogy nyelvvédők-nyelvművelők őrködnek azon, hogy a Kazinczy említette szögek, illetve a sokkal vaskosabb építőelemek anyanyelvünk várába jól illeszkedjenek. Néha tévednek, de munkásságukat – eltekintve egy-két, főként korábban az iskolai oktatásba is beerőltetett melléfogástól – szükségesnek, eredményesnek és tiszteletre méltónak tartom. Mások gyakran éles támadásokat zúdítanak rájuk, hangsúlyozottan a nyelvtudomány védelmében. Ezt azonban néha olyan durva stílusban teszik, amelyet a legnagyobb szellemi rugalmassággal sem lehetséges egy tudományos igényű iratban elfogadni.   
Mindössze két „apróságot” említek a mindennapokból. Az egyiket a nyelvünket rágcsáló élősdinek érzem, a másik pedig egy meglehetősen kétséges szabályozásra vonatkozik.

Első apróság: BETŰSZAVAK
Az írott sajtóban, sőt a tankönyvekben is egyre sűrűbben szerepelnek idegen kifejezések kezdőbetűiből alkotott betű- vagy mozaikszavak. Egy részük gond nélkül mellőzhető lenne, némelyek használata mellett azonban – bizonyos sajátos szempontok szerint – valós érvek is felhozhatók. Igazi problémát okozhat azonban ezeknek az idegenből átvett betűszavaknak a kiejtése, ami beszélt nyelvünket sokszor bántóan elcsúfítja. Nézzünk néhány példát!
Az angol – és ne legyünk igazságtalanok, a nemzetközi – közgazdasági nyelv egyik fontos fogalma a Gross Domestic Produkt. Magyarul: bruttó hazai termék. A magyar elnevezést azonban ritkán használják, szinte általános az angol rövidítés: GDP. Ez a betűcsoport magától értetődően anyanyelvünkön is könnyen kiolvasható: gédépé. De mi, bizonyságot téve rendkívüli műveltségünkről, ezeknek a tisztességes (latin) betűknek az angol nevét használva a dzsídípí hangképződménnyel élünk. Úgy illik ez bele a magyar beszédbe, mint – hogy egy enyhe hasonlattal éljek – egy szép pázsitba a vakondtúrás. A rádiók és a tévék hírközlő műsorai állhatatosan elkötelezték magukat a dzsídípí-zés mellett.
Főként a mostanában sújtó gazdasági válság során mind az írott sajtóban, mind a közgazdasági irodalomban szinte kulcsszó lett az International Monetary Fund kezdőbetűiből alkotott IMF mozaikszó. Az ezt jelölő intézmény magyar neve: Nemzetközi Valutaalap. Használhatnánk ezt is, sőt az sem okozna félreértést, ha egyszerűen csak a Valutaalap elnevezéssel élnénk. Még az is elviselhető lenne, ha az IMF betűszót íemef-nek ejtenénk (nagy ritkán ez a tévében elő is fordul). De szinte általános az angol ájemef kiejtés. Egyszer annak is fültanúja voltam, hogy az egyik tévéadásba betelefonáló idősebb asszony kioktatásban részesült a „helyes” kiejtést illetően: ő szegény valamilyen e-ejemef hangképződménnyel igyekezett felnőni az adó fennkölt nyelvi színvonalához.
Nem lenne igazságos mindent a közgazdasági kifejezések és nevek anglomániás kiejtésére hárítani. Sajnos, a felsőoktatás sem mentes tőle. 1993 óta tudományos fokozat csak egyetemeken szerezhető, ami – többek között a régi egyetemi „kisdoktori”, valamint az akadémiai „nagydoktori” címtől megkülönböztetendő – új nevet igényelt. Átvettük a főként az angolszász országokban honos latin Philosophiae Doctor elnevezést. Magyarul: a filozófia doktora. Elfogadtuk ezt a szóhasználatot, jóllehet a legtöbb területen (műszaki, természettudományi stb.) a megszerzett fokozatnak csak igen áttételesen van köze a filozófiához. A latin kifejezés rövidítése: PhD. A szokás és a gondolkodás itt is tetten érhető tehetetlenségi nyomatéka azonban oda vezetett, hogy ennek a latin kifejezésnek a kezdőbetűiből alkotott mozaikszó elemeit angol betűnevekkel erőszakoljuk be nyelvünkbe: píécsdí. Mennyivel kifejezőbb, tudományosabb ez a normális péhádé kiejtésnél? A rendszerint választékos egyetemi szövegek hallatán ez a píécsdí olyan érzést válthat ki, mint sima autózás közben egy előre nem látható, bosszantó és veszélyes kátyú.
A példákat szándékosan nem a közbeszédből vagy a médiumok típusnyelvéből vettem. Ott gyakran szinte elmerülnek az écsbió, jupíszí, ájtiti, ájendzsí, pípípí stb. szavakban (hangképződményekben). A pípípí különben nem a dadogásra utal és nem is a gazdaasszony hívó szava a kiscsibéknek, hanem (bizonyos partnerséget jelentő) Public Private Partnership angol elnevezés kezdőbetűiből álló betűszó (PPP).
Nehéz megérteni, hogy mi vezethet tanult embereket, például tanárokat, a tudomány művelőit vagy a médiumok szereplőit arra, hogy részesei, sőt terjesztői legyenek a szép magyar beszéd fentebb érintett értelmetlen kisiklatásának. Az elképzelhetetlen, hogy szinte folyamatosan nyilvánosságra kívánnák hozni a latin betűk angol kiejtésének az ismeretét. Arra sem gondolhatunk, hogy egy bizonyos körben elterjedt, emelkedettnek hitt beszéd kedvéért teszik. Meggyőződésem, hogy egyszerűen rossz beidegződésről, nemtörődömségről, közömbösségről van szó. Nem gondolnak arra, hogy rossz példával szolgálnak, amikor össze-vissza verdesik a rozsdás szögeket nyelvünk épületébe, és az elvárható nevelési kötelezettség helyett valójában megnehezítik az ifjúság nyelvi kultúrájának a kialakulását. Ehhez kapcsolódik a következő kis történet.  
Kilenc-tízéves lányka utazik édesanyjával a 6-os villamoson. Szabad ülőhely nincs, egymással szemben állnak. Hozzám is elhallatszik, hogy egy autókirándulást tervezgetnek. Olyan vidékre, ahol eddig még nem jártak. A kislány biztosra veszi, hogy könnyen odatalálnak. Többször is megismétli: ott van a dzsípíesz, az majd odavezet. (GPS = Global Positioning System; kialakult magyar elnevezése nincs, lehetne helymeghatározó, autós navigátor, autókalauz stb.) Az anyja a sok dzsípíesz után megjegyzi: „Kislányom, magyarul úgy mondjuk, hogy gépées, ahogy írva van, az angol kifejezés kezdőbetűit olvasva. Ha angolul beszélünk, akkor mondjuk, hogy dzsípíesz.” Pedagógus lehet a mama – gondoltam. Megértem, nyilván idegesíti – miként engem is – a kislány szájából kijövő, a magyar fület bántó, szónak tűnő szörnyszülemény. A kislányt azonban nem kellett volna kioktatnia: hozzá az ügyes technikai szerkezet a dzsípíesz néven kapcsolódott. Beszéde javításakor úgy érezhette, hogy megfosztják valamitől. Láthatóan zokon veszi a kiigazítást, hátat fordít az anyjának, és dacos arcocskáján látszik, nem hagyja magát. Félhangon folyamatosan mondogatja maga elé: dzsípíesz, dzsípíesz, dzsípíesz … Leszálláskor elöl megy a mama, utána – utolsónak – a kislány száll ki. Az ajtóban visszafordul, széttárja a karját, arcán a kétségbeesés: „látjátok, utastársaim, hogy mibe kerültem!”, majd hirtelen megkomolyodik az arca, és éles hangon bekiáltja a kocsiba: dzsípíesz.
Az alkalmi szülői figyelmeztetés nem sokat ér. Csak az oktatástól – az általános iskolától az egyetemig – várható el, hogy rendet teremtsen ebben a különben végtelenül egyszerű problémában: a magyar beszédben a betűket a magyar ábécének megfelelően kell kiejteni. A rádióknak és a tévéknek is szigorúan ehhez kellene tartaniuk magukat. Az igazi megoldás természetesen az lenne, ha létrejönnének és elterjednének az idegen szavak magyar megfelelői.
Az idegenből érkezett mozaikszavak kiejtésénél célszerű egyéb tényezőkre is figyelemmel lenni. Van, amikor nem betűzzük, hanem önálló szóként kezeljük őket. Fontos a tradíció is, például az Amerikai Egyesült Államok (United States of America) esetében az USA betűszó régóta használt magyar kiejtése: usa. Korábban talán épebb volt az emberek nyelvérzéke. Nem csináltunk például az s-ből sz-et. Életemben egyszer – akkor is egy színházi előadásban, gúnyolódva – hallottam e betűszó júeszéj kiejtését. Az egy szóként való kezelés azonban, még ha kiejtése nagyon egyszerű is, nem mindig kívánatos. Például a német Christlich-Soziale Union (Kerésztény-szocialista Párt) CSU rövidí-tését nem szerencsés csu-nak ejteni, hanem jobb élni a szabályos, betűnkénti céesu formával.
Anyanyelvünkbe egyre több idegen szó kerül. Komoly probléma, hogy szükség van-e rájuk vagy feleslegesek, gazdagítják-e vagy sekélyesítik nyelvünket, van-e kulturális hozadékuk stb. Fontos a mi hangkészletünkbe illő kiejtésük is. Ez betűszavak esetében – miként fentebb érzékeltettük – igen könnyen megoldható. Éljünk vele!
Második apróság: HOSSZÚ MONDATOK – RÖVID MONDATOK
A hosszú, gyakran szinte megmászhatatlan mondatlépcsőkből álló szövegek régóta nyújtózkodnak a tankönyveinkben is. Sokan helyesnek tartják a hosszú mondatok számának a korlátozását, sőt újabban ezt rendeletben elő is írták  . Ennek lehet pozitív hozadéka is, ha nem esünk abba a hibába, hogy olyan tartalmakat igyekszünk kurta mondatokba erőltetni, amelyek azokba nem férnek bele.
Az alábbi példákat – tapintatból – a saját szakterületemről, pontosabban iskolai matematika-tankönyvekből vettem. A velük kapcsolatos mondanivaló megértése nem igényel szakmai ismereteket.

1. Hosszú, bárgyú mondat
MÓRA FERENC   a maga finomságával és okosságával, kissé a matematikusok iránti csipkelődésnek szánva, idézett egy „definíciót”. Egy, a 13 évesek számára − a szerző szerint − „röviden, világosan, magyarosan” írt könyvből:
„Az esemény kezdetének keltét úgy számítjuk ki, hogy az esemény keltéből múlt időt csinálunk s abból levonjuk az esemény időtartamát, amikor az esemény kezdete keltének múlt idejét kapjuk meg, amiből keltet csinálunk.”

2. Menthetetlenül hibás, hosszú „definíció”
Részlet egy újabb tankönyvből. Ezt is 13 éves tanulók számára írták. Úgy tűnik, a 13. év az, amikor a tanulókat „meg kell törni” nyakatekert mondatokkal.
„A reláció tranzitív, ha minden két elempárjára nézve igaz a következő: az első elempár első eleme és a második elempár második eleme között fennáll a reláció akkor, ha az első elempár második eleme ugyanaz, mint a második elempár első eleme.”
Nem lenne célszerű ezt a „definíciót” emberi nyelvre átírni, mivel a matematikai tartalma is sületlenség. Eddig száznál jóval több tankönyvet bíráltam, lektoráltam. Általános tapasztalatom, hogy a szakmai hibák és a zavaros, összekuszált fogalmazás igen gyakran kéz a kézben járnak.

3. Rövid, reménytelenül hibás állítás
Egy, forgalomban lévő matematika-tankönyv – a határérték úgy-ahogy elfogadható definíciója után – kitér egy sajátos esetre:
„A konstans határértéke önmaga.”
Rövidnek rövid ez a mondat, de matematikailag teljesen értelmetlen. Szerepel benne a konstans szó. Nagyvonalú hozzáállás esetén ez jelenthet (állandó- vagy konstans-)függvényt, némely sajátos esetben pedig számot. A határérték fogalma (az iskolai tananyagban) kizárólag függvényekhez van kötve, és ez, ha létezik, mindig szám. Mármost, ha a konstanst függvénynek tekintjük, akkor a határértéke nem lehet önmaga, hiszen a határérték mindig szám. Ha pedig a konstans számot jelent, akkor értelmetlen a határértékéről beszélni. Sajnos, még a mostani tankönyvekben is előfordul az a képtelenség, hogy ugyanaz a szó – akár egy mondaton belül is – különböző fogalmakat jelenthet, mindig azt, aminek éppen „értelme van”.   
Nyilvánvaló, hogy a mondat hossza csupán egy, és semmiképpen sem döntő szempont a tartalom értékét illetően. A már idézett Magyar Közlöny hosszúnak minősít egy mondatot, ha az 150-nél több betűhelyet tartalmaz. Évfolyamonként szabja meg, hogy legfeljebb hány százaléknyi ilyen mondat lehet egy tankönyvben. Ennek a korlátozásnak lehetnek pozitív hatásai is, de félő, hogy az erre való összpontosítás elvonja a figyelmet más fontos dolgokról. Mindegyik példánk nyugodtan átcsúszhatott volna ezen a vizsgán: az első kettő mint megengedett kivétel, a harmadik pedig szinte mintamondatként. Különben érdemes figyelmesen átnézni a közlöny említett oldalát. Sajnos, nem ép mondatokból áll. Baj van a névelők használatával és a központozással is. A hosszúságkorlátozást előíró rendelet megfogalmazói figyelmen kívül hagyták azt a nagyon is ide illő követelményt, hogy magyarázó mondataik rövidek legyenek. Majdnem mindegyik meghaladja a 150 betűhelyet, némelyik annak háromszorosát, sőt négyszeresét is. Ha ezek, az alapjában egyszerű tényt közlő mondatok ilyen nagy terjedelmet igényelnek, akkor nem dokumentált önámítás-e például az érettségi tárgyak sokkal bonyolultabb összefüggéseire bevezetni az említett tiltást. További fontos kérdés: a főként kurta mondatokon nevelődött diák hogyan ért meg például egy gyógyszerhez csatolt betegtájékoztatót, egy egyszerű használati utasítást, illetve hogyan állja meg a helyét a felsőoktatásban.
Fenti fejtegetéseimnek távolról sem az a célja, hogy helyeseljem a tankönyvek teletömését hosszú mondatokkal. Csupán arra kívántam rámutatni, hogy a mondatméricskélés egyoldalúsága aligha lendíthet tankönyveink használhatóságán. Ezt egy hasonlattal is érzékeltetném.
Tegyük fel, hogy valaki egészséges életmódot kíván folytatni, és ebben a legnagyobb szerepet a táplálkozásnak tulajdonítja. Képzeletbeli szigorú orvosa előírja neki, hogy egyszerre csak keveset egyék, bőséges lakomákra csak ritkán kerítsen sort. Emberünk fegyelmezett, tartja magát a korlátozásokhoz. Egy idő után azt tapasztalja, hogy jelentős súlygyarapodás érte, barátja pedig, aki eléggé gyakran étkezik bőségesen, tartja a súlyát. E nem kívánatos fejleménynek nyilván az (ismétlem: képzeletbeli) orvos az oka, akinek látókörébe egyetlen mennyiségi mutatón kívül a többi fontos vagy még fontosabb táplálkozási tényező nem fért bele. A kúra így kudarcba fulladt.
Ugyanígy, a tankönyv értéke csak igen kis mértékben függ a mondatok hosszúságától. Létrehozásukhoz sok egyéb fontos tényezőre van szükség: bölcs oktatásirányításra, a szerzők és a lektorok képzettségére, műveltségére, tehetségére, valamint kulturált kiadókra. Ezek együttesen biztosíthatják azt, hogy a mondatok mint a könyv építőkövei, egyszerűek, világosak, okosak, pontosak, egymáshoz kapcsolódók legyenek, és a tanulókhoz szóló barátságos stílusban íródjanak.

Vissza a tartalomjegyzékhez