Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Kósa András: Anyanyelvünk becsülete a tankönyvekben

Nyomtatási nézet

Kedves Kolléganők, Kollégák!

 

Sokszor eljátszom azzal a gondolattal, hogy elém áll egy mesebeli tündér, és megígéri, teljesíti egy kívánságomat, csupán egyet, de azt szánjam a hazai oktatás javára. Gondolhatnék természetesen azokra az anyagi problémákra, amelyek oktatásunkat hovatovább ellehetetlenítik. Mégis inkább olyat választanék, ami „ingyen” is megvalósulhatna. Kívánságom ez lenne: az iskola tudatosítsa minden diákban, hogy anyanyelvünk az egyik legértékesebb nemzeti kincsünk, és egyben legfontosabb munkaeszközünk is; óvása, gondozása és kulturált fejlesztése mindannyiunk elemi és természetes kötelessége.

Valóban olyan messze állunk anyanyelvünk kellő megbecsülésétől, hogy kívánságom teljesülése csak mesebeli fordulattól várható? Félek, hogy igen.

Valamennyien tapasztalhatjuk, hogy anyanyelvünk napról napra szennyeződik, sivárabbá, torzabbá és egyre inkább idegenné válik.

Az élet számos területén már most is egy ronda, magyar–angol habaréknyelv van kialakulóban, illetve lesz uralkodóvá. Ez nemcsak Magyarországra vonatkozik, hanem igaz – az angol nyelvterületet kivéve – szinte mindegyik európai országra. Máshol azonban, személyes tapasztalataim szerint nagyobb és átgondoltabb a védekezés.

Észre kell vennünk, hogy nyelvhasználatunk mai alakulásában egyre kisebb szerepe van az irodalomnak, a nép ízlésének, rostájának. Annál nagyobb a felülről jövő vagy a külső befolyásnak, illetve diktátumnak. Főbb irányítói a különféle tömegtájékoztatási eszközök, a sajtó, az úgynevezett szórakoztatóipar, az üzleti élet, a reklámáradat stb. Legtöbbjük mögött komoly anyagi érdekeltség áll, eszük ágában sincs törődni egy nyelv sorsával, sokszor magát a problémát sem érzékelik. Egy, a sok ezer példa közül: hány embert csúfoltak meg azzal, hogy a nyereményjátékokon a „főnyeremény” helyett immár rendszeresen a „jackpot” szót kellett használniuk. Sajnálatos, hogy a nyelvrontásban a tudományos érintkezés, az oktatás és a sok tankönyv is segédkezik. Ugyanakkor valamennyien találkozunk anyanyelvünk védelmének, ápolásának lelket melengető megnyilvánulásaival. A társadalmi élet egészét tekintve azonban csak szórványos jelenségek ezek, amelyek nem vehetik fel sikerrel a harcot a pénzvilág eszközeivel, a szinte általános közömbösséggel, a gyakran igen erőszakos idegenimádattal és sznobizmussal szemben. A teljes magyar oktatási és kutatási rendszer azonban felvehetné. Anyanyelvünk megbecsülésének belső kényszeréből és abból a célból, hogy a megfelelő új tudományos eredmények valamennyi munkatárs, illetve diák számára érthető, világos nyelven legyenek hozzáférhetők.

Az imént feltételes módot használtam. Sokirányú tapasztalataim szerint joggal. Következzék néhány példa!

Jelen tanácskozásunk.

Nem számítva a határon túli nyelvész kollégákat, összesen hét hazai professzor vesz részt rajta. Korábbi, más témájú tanácskozásainkon legalább százan voltunk.

Tankönyveink.

Előttem egy általános iskolai olvasókönyv. Már az ábécé betűinek a felsorolása is hibás. Szinte mindegyik oldalon van egy-két helyesírási hiba.

Tizenhárom évesek számára írt matematika tankönyv egyik definíciója: „A reláció tranzitív, ha mindkét elempárjára nézve igaz a következő: az első elempár első eleme és a második elempár második eleme között fennáll a reláció akkor, ha az első elempár második eleme ugyanaz mint az második elempár első eleme.” (Nesze neked, világos magyar nyelv! A szöveg különben szakmai szempontból is ostobaság.)

Egyetemi tankönyv térképekkel. A francia és az olasz városok többségének a neve angolul. Az egész szöveg idegen, jóllehet a szavak többsége magyar.

Mindezek nem elszigetelt ritkaságok. Szomorú példák százait tudnám egymagam is felsorolni. A tankönyvek hibái természetesen összefüggnek egyéb oktatási-tudományos tevékenységünkkel.

Kezemben egy igen tekintélyes testület munkaanyaga. Négy oldal, de csak hármat voltam képes elolvasni belőle. Addig 67 nyelvi, illetve helyesírási hibát találtam.

Gyakran rendezünk tanácskozásokat, amelyeket „workshop”-oknak nevezünk. Beiktatunk néhány „coffe break”-et is. Nem is gondolunk arra, hogy alapjában milyen nevetségesek vagyunk, amikor magyar beszédben angol – sőt nem csak angol – kifejezések rövidítését angolul ejtjük ki (gdp, pr, phd stb.), ahelyett hogy a tisztességes magyar szavakat keresnénk rájuk. Hányszor erőltetünk magunkra összeráncolt tudós homlokot, ha egy új (vagy nem is új) fogalomra valaki magyar szót vagy kifejezést javasol, mondván, hogy „ez nem pontosan azt jelenti”. (Legtöbbször az idegen nyelvben sem pontosan azt jelenti!) Eltűrjük, hogy egy doktorandusz a védésén saját vagy mások angol nyelvű cikkeiből összefércelt szöveget vetítsen elénk. Hallgatóinknak nem adunk diplomát, ha eltévesztik az angol igeidők egyeztetését, és megbuknak a nyelvvizsgán, de az nem zavar bennüket, ha egy egyetemi tanár saját előadásának a címét vagy munkahelyének a nevét nem tudja helyesen leírni („adatbázis kezelés”; „minőség biztosítás”; „Idegennyelvi tanszék” stb.). Gyakran büszkélkedünk azzal, hogy szakmai cikkeinket könnyebben írjuk meg angolul, mint magyarul. Igen, mert elhanyagoljuk alapvető kötelességünket, és nem alakítottuk ki tudományterületünk magyar szaknyelvét. Nem követjük nagy elődeinket, például azokat, akik már a xx. század elején gyakran egyszerre közölték eredményeiket magyarul és valamelyik világnyelven. Hadd említsem meg Than Károly nevét. Méltatlan utódok vagyunk, nem él bennünk annak a hatalmas munkának tisztelete, amely a magyar nyelvet a kiművelt nyelvek közé emelte. Hirdetjük a „lifelong-learning” fontosságát, de saját gyakorlatunkban megengedhetőnek tartjuk a korábban (például az iskolai nyelvtanórákon) tanultak semmivé foszlását.

Térjünk vissza a tankönyvekhez!

Több százat lektoráltam vagy bíráltam. Igen gyakran a rossz nyelvezet, a zavaros fogalmazás szinte velejárója volt a szakmai hibáknak. Anyanyelvünk megbecsülése, lehetőségeinek tankönyveinkben való kulturált felhasználása felbecsülhetetlen jelentőségű lehet az egyes szakterületek és a diákok számára egyaránt.

Még két fontos témát érintenék, mindegyik szoros kapcsolatban áll tankönyveink nyelvezetével.

Idegen szavak.

Több ezer már sajátunkká vált, befogadtuk őket. Egyetemi előadásaimban én is differenciálhányadosról és nem különbzéki hánylatról beszélek. Teljesen értelmetlennek tartom a már meghonosodott idegen szavak mániákus irtását. Ugyanakkor valóban bosszantó és nagyon káros következményű az a rengeteg idegen szó és kifejezés, amely előbb-utóbb nyelvünket – a tudományban is – magyar–angol hibriddé alacsonyíthatja. Idegen szavak a jövőben is óhatatlanul bekerülnek a nyelvünkbe, arányuk azonban, egészséges fejlődés mellett, egyik tudományterületen sem mutathat ugrásszerű növekedést. Fontos az is, hogy az idegen divatszavak ne szoríthassanak ki világos, pontos tartalmú magyar szavakat. Azt hiszem, hogy az annyit emlegetett „magyar szürkeállományból” arra is kellene futnia, hogy az új fogalmak és tevékenységek megnevezésére megszülessenek a megfelelő, a széles körű haza gondolatcserét biztosító magyar szavak és kifejezések.

Sajnos vannak, akik az anyanyelvük kulturált fejlődését célzó tisztességes törekvést – gyakran koncepciós gyanúsítgatásokkal – akadályozni kívánják. Arra célozgatnak, hogy aki korlátozni akarja az idegen szavak elburjánzását, az előbb-utóbb, szinte automatikusan ellenszenvet, sőt utálatot fog érezni idegen emberekkel szemben. Sunyi vád ez, akár butaságból, akár gonoszságból fakad. El akarják hitetni azt is, hogy idegen szavak el nem fogadása más kultúrákon keresztüli gazdagodástól foszt meg bennünket. Nagyon is különböző dolgok összemosásáról van szó: más az angol nyelv hordozta hatalmas kultúra, és más az anyanyelvünknek angol szavakkal való gátlástalan teletömködése. Az az idegenszó-áradat, amely az utóbbi évtizedben betört hozzánk, bizony nem „jackpot” sem anyanyelvünk, sem egész kultúránk számára.

Még egy fontos problémakör.

Anyanyelvünk gondozása, fejlődésének biztosítása valamennyiünk feladata. Eredményt hozhat minden tisztességes szándék, tépelődés és kezdeményezés. Az igazi szaktudás azonban nyelvészeink birtokában van. Tevékenységük nélkül a jelenlegi helyzet sokkal áldatlanabb lenne. Bizonyos aggályaim mégis vannak.

Hallgatom a rádióban egy nyelvész előadását az ikes igékről. Nagyon engedékeny, ragozásuk így is jó, úgyis jó, mindegyik forma elterjedt. A „suk-sükölés” is meglehetősen gyakori, vele kapcsolatban is várható a közeli feloldozás? Temessük el végleg anyanyelvünk egyik érdekes sajátosságát, az ikes ragozást? És üljünk tort felette, nagy „eszek-iszok” mellett?

Ismét a rádió. Kedves női hang ígéri, hogy néhány év múlva a gyerekek már nem alanyról és állítmányról fognak tanulni az iskolai nyelvtanórákon. Lesz helyettük predikátum, szubjektum, comment, topic, copula stb. Lehet, hogy az ezeken alapuló elmélet a mi nyelvtanításunkban is értékessé válhat, nem értek hozzá. De jogos kívánság, hogy mindenekelőtt találjanak tisztességes magyar kifejezéseket ezekre a fogalmakra, és győzzék meg a több ezer magyar szakos tanárt az új elmélet hasznosságáról. Ha ez sikerül, akkor lehet tervezni a beharangozott változtatásokat, enélkül csak káosz keletkezhet! A saját szakterületemről is tudnék több példát mondani arra, hogy az oktatásban évtizedekig tartó zavarokat okozhatnak az elő nem készített fogalommódosítások. És még egy szempont: a tudomány nagyon gyorsan fejlődik, ami egy-két területen az iskolai oktatásban is szükségszerűen mutatkozik. Gyakran már az idősebb testvér sem tud segíteni a fiatalabbnak. Nagy hibának tartanám azonban, ha ez a magyar nyelvtanra is állna; legalább ebben értsék a szülők, hogy a gyerek mit tanul, és tudjanak segíteni neki. Aki az elmondottakban valami káros konzervativizmust talál, legyen következetes: vágja nagyobb fába a fejszéjét, és – önmagát megvalósítandó – indítson világméretű mozgalmat az angol helyesírás szabályai ellen.

Arról, hogy a sok ezer magyar nyelvű tankönyvből mennyire tűnik ki anyanyelvünk megbecsülése, sommás ítélet nem formálható. Azok a problémák azonban, amelyeket általában a kutatás és az oktatás nyelvével kapcsolatban felvetettem, rájuk is vonatkoznak, sőt gyakran belőlük erednek.

Befejezésként egy hasonlattal szeretném érzékeltetni, hogy milyennek látom én anyanyelvünket.

A magyar nyelv egy csodálatos, kész palota. Természetesen nem csak hazai anyagból készült. Rendszeresen óvni, gondozni kell, és az idők folyamán szükségessé válhat a bővítése is. De az nemes anyagból és szakértő építészekkel történjék. Ne hulladék anyagból, és ne olyan alkalmi munkásokkal, akik nem értenek hozzá, vagy utálják magát az épületet…

 

(Elhangzott a Magyar Professzorok Világtanácsa „Tudomány és anyanyelv” című konferenciáján; Nyíregyháza, 1999. november 6. Megjelent
a Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratban,
2000, 112. szám, 24–27. oldal.)

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: