Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Pátrovics Péter: Antropológiai és kognitív nyelvészeti szempontok alkalmazása az aspektuskutatásban

Nyomtatási nézet

A nagy aspektuselmélet nyomában

Sokak számára talán furcsa, hogy a Könyv és Nevelés lapjain egy ilyen, kifejezetten nyelvészeti jellegű tanulmánnyal jelentkezünk, ám komoly megfontolás alapján tesszük ezt. Legfőképpen azért, mert fontosnak érezzük, hogy az olvasókat az újabb nyelvészeti irányzatokról tájékoztassuk, mindezt pedig egy olyan nyelvi kategória prizmáján keresztül, amelynek létéről – legalábbis Wacha Balázs 1976-os tanulmánya[1] óta – immár a hazai nyelvész-aspektológus körökben is élénk diskurzus folyik, mégis, a pedagógustársadalom egy része (sok magyartanár és idegen nyelvet oktató kolléga) még viszonylag keveset tud róla. Számukra aligha kell bizonygatni, mennyire hasznos lehet egyrészt egy újabb látásmód kimunkálása a tanulók nyelvről szóló gondolkodásában,[2] másrészt – a comparer, c’est comprendre[3] szellemében – az idegen nyelv grammatikai kategóriáinak pontos fogalmi elhatárolása és azoknak az eszközöknek a maradéktalan számbavétele, amelyekkel jelentéseik az anyanyelvben visszaadhatók. Az elvontnak tűnő nyelvészeti háttértudás sok esetben eredményesen alkalmazható a gyakorlati nyelvoktatásban. Magunk is ezt tettük, amikor aspektológiai és tempuszológiai stúdiumaink eredményeit egy kifejezetten glottodidaktikai céllal íródott kötetben adtuk közre.[4] A jelen cikkben tárgyalt témákban való tájékozódáshoz nyújthatnak segítséget a bibliográfiában hivatkozott művek, amelyek közül kiemelendő a Balázs Géza és Takács Szilvia szerzőpáros antropológiai nyelvészeti tárgyú munkája (2009), Bańczerowski Janusz 2008-as, a kognitív nyelvészetről szóló tanulmánykötete, míg az aspektus témakörében főként Kiefer Ferenc 2006-os monográfiája, illetve a Krékits József – Jászay László szerzőpáros által jegyzett, 2008-ban megjelent mű ajánlható a téma iránt komolyabban érdeklődők figyelmébe.

Természetesnek kell neveznünk, hogy a nyelv leírására kidolgozott stratégiák – általában a nagy szellemi áramlatokkal együtt haladva, illetve azok hatására – folyamatosan változtak az idők folyamán és velük együtt módosult az ember nyelvről alkotott képe is. A jelen írásnak azonban nem célja, hogy az ember nyelvről szóló gondolkodásának történetét részletesen ismertesse, vagy, hogy legalább ennek az útnak az eddigi főbb stációira kitérjen. Ez egyrészt jelentősen meghaladná a rendelkezésre álló kereteket, másrészt – mivel a kérdéskörrel számos kompendium és alaposabb szakkönyv is foglalkozik – így nemhogy a szakembereknek, de talán még a téma iránt érdeklődő nagyközönségnek sem sikerülne érdekeset, újat mondani. Ezért inkább annak vizsgálata mellett döntöttünk, hogy a címben megjelölt nyelvészeti irányzatok mennyiben jelentenek „új” megközelítési módot az eddigiekhez képest, és mivel járultak/járulnak hozzá egy számos más nyelvi kategóriát is érintő, azokkal sok esetben és sok vonatkozásban összefüggő nyelvi kategória, az aspektus rejtelmeinek hatékonyabb feltárásához, működésének jobb megértéséhez. Adódik persze a kérdés, hogy miért szólunk egy tanulmány keretében egyszerre erről a két, valójában különböző nyelvészeti irányzatról. Az ok, amely összekapcsolja őket, azon túl, hogy – mint az alábbiakban látni fogjuk – mindegyikük képes új szempontokkal gazdagítani az aspektuskutatást, az, hogy mindkét irányzat – a nyelven keresztül bár – de végső soron mégiscsak a nyelvet létrehozó embert, az emberek alkotta közösségeket, az emberit helyezi vizsgálódása homlokterébe. Ahogyan Tolcsvai Nagy fogalmaz Bevezetésének Előszavában: „A nyelvnek a humanitásba, az emberi közegbe visszahelyezése történik itt, szigorú, de a dolgot magát előtérbe helyező tudományos keretben, amelynek során a megismerő, cselekvő ember és az emberi közösség alkotó tényezői kerülnek viszonyba a nyelvi rendszerrel” (Tolcsvai Nagy, 2013: 9). S e szavakkal kezdődik a magát antropológiainak, vagyis „embertaninak” nevező nyelvészet szám szerint éppen 20 alaptörvényének a legtöbbje is: „Minden (természetes) emberi nyelv…” (Balázs és Takács, 2009: 28-31).

Fontos, lényeges tehát, hogy az emberi (természetes) nyelv e felfogások szerint (s különösen igaz ez a kognitív nyelvészetre) immár nem a kommunikáció eszköze, tehát nem egy emberen kívül létező eszköz, hanem az ember kognitív „repertoárjának”, pontosabban szólva, tudásának a része. „Amennyiben persze a nyelv tudás, úgy megismerés is: szerkezet és művelet” (Tolcsvai Nagy, 2013: 11). Ily módon a nyelv tehát magától az embertől nem elválasztható, és nem valamiféle szigorú és racionális szabályok alapján működő kódolási mechanizmus, ahogyan ezt a 20. században keletkezett és máig ható nyelvelméletek hirdették/hirdetik, mivel: „a nyelv nem létezhet a konkrét embereken kívül. Így a nyelv eszközként való felfogása teljesen elfogadhatatlan. Az ember fogalma kötelezően implikálja a nyelv fogalmát is. Az ember olyan lény, amely természeténél fogva nyelvileg meghatározott. A nyelv nem valamilyen kiegészítője az embernek, hanem konstruktív tényezője, kognitív felszereltségének a része” – írja Bańczerowski (2008: 23).

Anélkül tehát, hogy részletes áttekintést nyújtanánk a 20. századi nyelvelméletekről, ismertetnénk főbb jellemzőiket, vizsgálatunk során elsősorban arra leszünk figyelemmel, hogy hozzájuk képest – ezúttal főként az aspektuskategória szempontjából – mennyiben mondanak mást az emberi nyelvről, mennyiben jelentenek új megközelítési módot az antropológiai, illetve a kognitív nyelvészeti irányzatok. Meggyőződésünk ugyanis, hogy az antropológiai és a kognitív megközelítés képes új megvilágításba helyezni az aspektuskategória működését (és ezen keresztül a nyelvi kategóriák működését általában), s képes „újat mutatni” az elméleti nyelvészet eddigi eredményeihez viszonyítva. Mielőtt azonban mélyebbre merülnénk a nyelvészeti okfejtésben, azt szükséges tisztáznunk, hogy mi fán is terem maga az aspektológia, illetve mit is értsünk az aspektus kifejezésen.

Az aspektológia az aspektus nyelvi kategóriájának vizsgálatával foglalkozó nyelvészeti szakág, más szóval az aspektológia tárgya maga az aspektus. Az aspektus pedig olyan nyelvi kategória, amellyel a beszélő azt fejezi ki, hogy egy eseményt (történést vagy cselekvést) úgy tekint-e, mint amely már eredményesen lezárult (a maga teljességében megvalósult, ill. elérte a célját) a múltban, illetve biztosan le fog zárulni a jövőben, vagy pedig úgy, mint amely még folyamatban van és nem tekinthető lezártnak. A legtöbb nyelvben az aspektuális tartalmak kifejezése főként az igéhez, illetve annak különféle alakjaihoz (pl. az igenevekhez), valamint a vele szorosabb kapcsolatban lévő szófajokhoz (pl. az igékből képzett főnevekhez) kötődik. Maga az aspektus azonban mint kategória mind szinkrón, mind pedig diakrón értelemben kapcsolatban áll(hat) még más kategóriákkal is: esetenként hatással lehet azok szerepének erősödésére vagy éppen gyengülésére. Ezek között elsősorban a nyelvi idő kategóriájáról szokás szólni, hiszen az igeaspektus hozzá kötődik a legszorosabban (az aspektusnyelvnek számító oroszban pl. létezik a kettőt „egyszerre” kifejező aspektus-idő kategória (видо-временная категория) elnevezés is, akárcsak a németben néhány igeidő (pl. a Perfekt) kapcsán a hozzá hasonló jelentésű Aspektotempus, a széles körben ismert angolban pedig pl. a continuous „időformák” (az éppen zajló cselekvést/történést jelölő), ún. progresszív aspektuális tartalmak hordozói is egyben. Esetükben valójában az ún. progresszív aspektus különböző időalakjairól van szó, még ha ezt az iskolában sokszor nem is pontosan így tanítják… (Pete, 1993: 385-401), de megemlíthető még a határozottság – határozatlanság (névelőkategória) kifejlődésének kérdése (ill. megléte vagy hiánya) is bizonyos nyelvekben.

A nyelvészeti értelemben „nézőpont”, „szemlélet” jelentésben használt aspektus szó a latin aspecto ’szemügyre vesz’ ’ránéz’ kifejezésen alapul, ezért néhány szláv nyelvben (pl. az oroszban, a csehben vagy a horvátban) saját szóval vidnek ’(ige)szemlélet’ nevezik az aspektust. A nyelvek különfejlődésük miatt (vö. az antropológiai nyelvészet 7. alaptörvényében, a nyelvekben ható konvergens és divergens tendenciákról írottakkal l. Balázs és Takács, 2009: 29) különböznek abból a szempontból, hogy az egyes aspektuális jelentések közül (pl. a cselekvés tartóssága – pillanatnyi jellege, pontszerűsége, éppen zajló esemény – ismétlődés) melyiknek a kifejezését tartják fontosnak és aspektuskifejező eszközeik jellegében (pl. morfológiai, mondattani) is eltérések mutatkoznak közöttük. A szláv nyelvekben például a folyamatosság és befejezettség döntően morfológiai eszközökkel (pl. a szótőhöz járó képzőkkel) jut kifejezésre (vö. lengyel przepisać bef. : przepisywać foly. ’átír’ : ’többször átír’, amelyben az ywa képző a lengyelben a gyakran a folyamatos szemlélethez kötődő ismétlődés kifejezője), míg az angolban az éppen zajló cselekvések vagy történések egy valamikori lexikális szerkezet grammatikalizálódásával, a jelen nyelvállapotra vonatkozóan azt lehetne mondani, hogy egy speciális nyelvtani szerkezet (a be létige + -ing: he is writing an essay) ’most éppen esszét ír’ segítségével fejeződnek ki. (Itt jegyezzük meg, hogy a magyarban az éppen zajló cselekvések/történések kifejezésének tipikus, bár nem kötelező szintaktikai eszköze az igekötő hangsúlyos hátravetése: éppen szállt le a buszról vs. leszállt a buszról.) Az aspektushoz szorosan kapcsolódik egy másik, alapvetően lexikai kategória is, az ún. cselekvésmód vagy cselekvésminőség (a németből átvett szakszóval Aktionsart) kategóriája. Ezzel a beszélő nemcsak (vagy elsősorban nem) azt fejezi ki, hogy az adott cselekvés/történés eredményesen lezárult-e, elérte-e a célját, hanem inkább azt, hogy milyen módon ment végbe. A helyzetet bonyolítja, hogy egyes nyelvészeti munkákban nem határolódik el egymástól világosan az aspektus és a cselekvésmód, az Aktionsart fogalma. Ennek oka lehet, hogy sajátos kölcsönviszony áll fenn közöttük: egyes cselekvésmódok kifejezetten befejezettséget, míg mások folyamatosságot föltételeznek, de vannak olyanok is, amelyek ebből a szempontból „semlegesnek” nevezhetők, vagy inkább mindkét: folyamatos és befejezett értelemben is megjelennek. Ez utóbbira lehet jó példa az iterativitás (ismétlődés), amely a szláv nyelvekben nemcsak a folyamatos szemlélettel, de akár a befejezett szemlélettel (pl. többszöri ismétlődés a múltban) is összefér. A nyelvekben az aspektuális tartalmak – mint fentebb már utaltunk rá – különböző szinteken (morfológiai, szintaktikai, fogalmi-szemantikai) jelentkeznek, vannak például olyan nyelvek (jelesül a német), melyekben az aspektustartalmak döntően csak fogalmi-szemantikai síkon megragadhatók, ami magyarázatul szolgálhat a jelenség eltérő értelmezési módjaira (Pátrovics, 1997: 245-252).

Az aspektus terminus valójában csak a 19. század közepe felé bukkan fel a nyelvészeti szakirodalomban, s nem sokkal utána, a század végén jelenik meg a vele összefüggő, fentebb már említett Aktionsart ’akcióminőség’ terminus is. Ez utóbbit Wilhelm Streitberg alkotta (Kiefer, 2006: 10) és ma ismert jelentésében Sigurd Agrell használta egy 1908-ban megjelent művében (Agrell, 1908). Agrellnek köszönhető az aspektus és az akcióminőség fogalmának elhatárolása is (Frączek, 2000: 206). Az aspektus és az akcióminőség megkülönböztetésének a problémája Agrell óta élénken foglalkoztatja az aspektológusokat, elég, ha csak Erwin Koschmieder, A. V. Bondarko, JU. Sz. Maslov, Stanisław Karolak, Tomasz Czarnecki és Markus Egg, vagy a hazai aspektológusok közül Jászay László, Krékits József, Pete István vagy Wacha Balázs és Kiefer Ferenc munkáira gondolunk. A problémáról találóan jegyzi meg Bokor József, hogy: „Az igeszemléletnek az akcióminőséggel való kapcsolata annyira szoros, hogy egyes nyelvekben csak az egyiknek, másokban csak a másiknak a létezését ismerték el. A szláv nyelvek tudományára az aspektológiai megközelítésű leírás a jellemző, a magyar nyelvtudományban az akcióminőség szerinti különbségtevés terjedt el” (Bokor In: Jászó, 1994: 202).

Az aspektológiával kapcsolatosan el kell még mondani, hogy – amint arra már több nyelvész is felhívta a figyelmet – hogy e nyelvészeti szakágon belül ma sincs olyan elmélet, amely egységesen elfogadott lenne,[5] ehelyett elméletek sokaságával találkozunk[6] (Pete, 2009: 29; Stambolieva, 2008: 16). Hasonló konklúzióval zárul Kiefer Ferenc Aspektus és akcióminőség című műve is: „jelenleg még nem rendelkezünk olyan aspektuselmélettel, amely az aspektus minden fontos szempontjáról számot tudna adni” – összegzi véleményét tömören a szerző (Kiefer, 2006: 311). Ezzel azonban az aspektológia nem áll egyedül a tudományos diszciplínák között, s a jelenség okát talán nem is kizárólag a szóban forgó kategória és a hozzá kapcsolódó, fentebb már említett kategóriák sokszor bonyolult összjátékában kell keresnünk.[7] Még ha ez utóbbi is a fő ok, talán nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a nyelvészek és a grammatikusok már viszonylag hosszú ideje foglalkoznak az aspektus jelenségével, így nem kell azon csodálkozni, hogy a tárgyban számos, bizonyos elemeiben egymásnak sokszor ellentmondó, egymást átfedő vagy éppen kiegészítő elmélet született. Gondoljuk csak meg, hogy szemantikai igeosztályokat már a szanszkrit grammatikusoknál is találunk (i.e. 5. század), jóllehet az események osztályozását Arisztotelész végezte el, nála olvashatunk először az állapotoknak és a cselekvéseknek a teljesítményekkel és az eredményekkel történő szembeállításáról.

Voltaképpen azonban mindegy, hogy inkább az aspektualitás körébe tartozó nyelvi jelenségek igen széles repertoárja és hihetetlen összetettsége, vagy a kutatásukra eddig szánt nem kevés idő-e a fő oka a szakirodalom hatalmas név- és műgazdagságának. A helyzet az, hogy az aspektusról szóló szakirodalom (számos más tudományterületéhez hasonlóan) mára szinte áttekinthetetlenné duzzadt, benne eligazodni csaknem lehetetlen. Aki viszont mégis rászánja magát, hogy a témában valamelyest elmélyüljön, annak nagy segítségére lehetnek az egyes nyelvek aspektológiai kutatásainak eredményeit bemutató összefoglalások.[8] Miközben pedig − még a szláv aspektológián belül is − számos vitás kérdés létezik[9] (vö. Jászay, 1995, Jászay, 1998, Jászay, 2003, Lebieď, 1993: 97-103, Krékits, 2010), egyre általánosabbá válik az a vélemény, hogy egy-egy kérdésről szólva újat mondani ma már nem, vagy csak a részletekre vonatkozóan lehet. A helyzet némileg hasonlít ahhoz, mint ami korunk elméleti fizikáját[10] jellemzi: ahogy a tudomány a világmindenség egészének leírására alkalmas, egységes elmélet megalkotásán munkálkodik (Hawking, 2003: 11-25), úgy az aspektológián belül is tapasztalhatók olyan törekvések, amelyek egy általános elmélet kidolgozásának az irányába mutatnak. Az elméleti fizikához hasonlóan az aspektológiában is olyan elméletre lenne szükség, amely egy nekifutásra írja le − ez esetben természetesen nem az egész mindenséget − csupán e nyelvi kategóriának a működését. Mivel pedig ez igen nehéz feladat, ezért sokan inkább felaprózzák a problémát és részleges érvényű elméleteket dolgoznak ki.[11] E részleges elméletek érvénye azonban csupán a megfigyelések bizonyos csoportjaira: például csak egy adott nyelvre, vagy egy adott nyelv bizonyos szegmentumára terjed ki, és a leírások elhanyagolnak, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagynak más nyelveket vagy nyelvi kategóriákat. Komoly problémát jelenthet egyes nyelvi adatok félreértelmezése vagy téves volta is (Stambolieva, 2008: 18). Mindezeken túl pedig létezik az a valós veszély, hogy egyes kutatók − legtöbbször az anyanyelvük hatására[12] − képesek túl- vagy épp ellenkezőleg: alulértékelni bizonyos nyelvi jelenségeket és így végeredményben „hamis”, vagy inkább mondjuk úgy: torzított képet adni az adott nyelvről (Pátrovics, 2004: 66-67, 112).

Az is elképzelhető persze, hogy a részletekből építkező megközelítés alapjaiban rossz. Ha a nyelvben (Bańczerowski, 2009: 253-263) minden alapvetően függ minden mástól (ld. pl. a kognitív nyelvészet holisztikus nyelvszemléletét), akkor a probléma elkülönített részeinek a vizsgálata talán soha nem hozhatja elérhető közelségbe a teljes értékű megoldást. Tabakowska arra figyelmeztet, hogy: „a megrögzött szokások, amelyek arra kényszerítik a kutatókat, hogy éles határokat lássanak ott, ahol a kognitivizmus az elemek kontinuumát hirdeti, meggátolják őket abban, hogy a nyelvi jelenségeket a maguk teljes szemantikai dimenziójában szemléljék” (Tabakowska, 2001: 3-4). Később mindehhez a lengyel nyelvre vonatkozóan hozzáfűzi, hogy „csak az aspektus, az igei prefixáció és az eset holisztikus vizsgálata segíthet kimutatni azt, hogy az igevonzat az elöljárószavas szerkezetekben szemantikailag vagy pragmatikailag motivált-e, valamint, hogy a nyelvtani esetek között fennálló oppozíció (pl. genitivusz vs akkuzatívusz) nemcsak az adott eset szemantikája által motivált, de hatással van rá az ige aspektusa és az igei csoporton belüli főnévi frázis szemantikája is” (Tabakowska, 2001: 10).[13]

Az is kétségtelen azonban, hogy a múltban éppen a részkutatások módszerével sikerült előbbre jutni. A jelenleg létező részleges elméletek ellentmondásaik vagy tévedéseik ellenére számos aspektussal összefüggő jelenségre kielégítő magyarázattal szolgálnak. Ahogyan Kiefer fogalmaz: „mindegyikük hozzájárult az aspektus fogalmának tisztázásához, az aspektus és a szintaxis kapcsolatának leírásához, az eseményszerkezetek és az aspektus viszonyának a vizsgálatához” (Kiefer, 2006: 311). Ha tehát a nyelvet úgy fogjuk fel, mint (jel)rendszert, amely a szerkezetét alkotó különböző egységekből áll, és amelynek funkcionálását szigorú szabályok irányítják − ahogyan a strukturalisták gondolják −, akkor csak össze kell hangolnunk a részleges elméleteket, hogy az így létrejövő egységes elmélettel leírhassuk az aspektuskategória működését. Meglehet azonban, hogy az aspektuskategóriát minden szempontból maradéktalanul számba vevő, s talán kissé misztikusan is hangzó „nagy elmélet” gondolata az aspektológiában − akárcsak a Nagy Egyesítő Elméleté a fizikában − nem más, mint une grossière erreur de calcul, azaz alapvető tévedés (vö. Pátrovics, 2006: 325). Legalábbis e mellett érvel Marcelo Gleiser, aki szerint a sürgető kényszert, hogy a szabályokat minden területen egységbe foglaljuk és nagy, átfogó elméleteket alkossunk, tudatalatti vallásos impulzusok táplálják.[14] A „végső elmélettel” szemben további problémaként merül fel az, hogy egy ilyen elmélet azt feltételezi, hogy a szabályok örökérvényűek, abszolútak, megdönthetetlenek és érvényességük mindenre kiterjed. Pedig jól tudjuk, hogy a nyelvi szabályok nem feltétlen érvényűek, hogy egyes szerkezetek inkább vagy éppen kevésbé helyesek, mint mások.[15] Maga a jól formáltság sem abszolút, hanem fokozati jellegű ismérv (Cseresnyési, 2004: 5), s az idővel is változik. Kis túlzással: ami tegnap még általánosan elfogadottnak és helyesnek számított, nem biztos, hogy ma is az (mert időközben esetleg már avíttá vált), és megfordítva: ami ma még elfogadhatatlan, holnapra lehet, hogy polgárjogot nyer.[16] Azaz a nyelvi szabályok viszonylagosak, és a nyelvi megnyilatkozások is csak viszonylagosan helyesek és kanonikusak. Akkor pedig hogyan lehetne a működésüket egy abszolút elmélettel leírni?[17]

De menjünk tovább: talán nemcsak maga az aspektuskategóriát maradéktalanul leíró nagy elmélet téveszme, de az aspektusról szóló eddigi részleges elméleti modellek sem tükrözik adekvát módon azt, ahogyan az anyanyelvű nyelvhasználókban a nyelvnek ez a szegmentuma él. Igen valószínű, amit Bańczerowski állít, hogy egész nyelvi tevékenységünk (tehát az aspektushasználat) racionalizálása is csak másodlagos jellegű, egy előző állapot produktuma, és ez a tevékenység a valóságban más elvek alapján működik (Bańczerowski, 2008: 28). Lehetséges, hogy a kész nyelvi produktumok elemzésének segítségével szerzett explicit tudásunk alapján megalkotott nyelvi-, illetve aspektusmodellek nem tükrözik a nyelv (és benne az aspektuskategória) működését. Azt, hogy az anyanyelvi beszélők hogyan hozzák létre, és hogyan használják a nyelvet és az aspektust mindennapi kommunikációjuk során. Ha pedig ez így van, akkor a nyelvnek mint kutatási tárgynak a racionális elrendezése és az ennek eredményeképp létrehozott kategóriák (így pl. az aspektus) nem azt az állapotot mutatják, amely a nyelvhasználat feltétele és alapja. Egy logikai törvények szerint felépített konstruktum, mint amilyen a metanyelvi modell is, nem képes megmagyarázni és modellálni azt, hogy hogyan operál az ember a nyelvvel (és annak olyan szegmentumaival, mint az aspektus) a mindennapi használatban. Bańczerowski azt állítja, hogy „semelyik lingvisztikai [és tegyük hozzá aspektusról szóló] elmélet vagy modell nem lesz képes elérni azt, amit a nyelvhasználók elérnek saját nyelvi intuíciójuk alapján” (Bańczerowski, 2010: 33), ami pedig egy újabb érv bármiféle „nagy elmélet” létjogosultsága ellen. Szerinte „a nyelv és a benne rögzült világkép nagyon összetett és sokszínű képződmény [...] s bár első pillantásra meggyőzőnek tűnik, hogy a beszéd generálásakor [...] gazdaságosabb lenne elsősorban szabályokra támaszkodni, nem pedig kész objektumokat tárolni a memóriában. [...] Ez a vélt „haszon” azonban csak akkor állna fenn, ha a nyelvet egy stabil, egyszer s mindenkorra adott és teljesen racionálisan, azaz szabályszerűen viselkedő létnek tekintjük” (Bańczerowski, 2008: 29). A fentiekben azonban már tisztáztuk, hogy a bennünk élő nyelv nem ilyen.

Az emberi nyelv ugyanis sokkal inkább egyfajta „folyamatos tevékenységként” írható le, amely nem rendelkezik rendezett struktúrával, éppen ellenkezőleg: folytonosan változik, számos szabálytalanság és rendellenesség fordul elő benne. Viszonylag könnyen belátható, hogy egy racionális szabályok szerint nem rendezett, X egységet tartalmazó nyelvi korpusszal csak úgy lehet sikeresen operálni, ha minden elemét külön memorizáljuk, és ezeket szükség esetén előhívjuk az emlékezetből. Bańczerowski ezt az eljárást, − amely egyben a szabályok mellőzését is jelenti,[18] és amely a nyelvhasználó számára gazdaságosabb − reproduktív stratégiának nevezi. Úgy vélekedik, hogy „ha a nyelvet hosszabb időtartamban nézzük, amely nélkül a nyelv reálisan nem is létezhet, és ha a nyelvet nem „absztrakt objektumként”, hanem folyamatos „létezésként” képzeljük el, akkor a reproduktív mód, annak ellenére, hogy néha rendezetlennek és illogikusnak tűnik, sokkal gazdaságosabb és értelmesebb, mint a generatív stratégia.[19] Pontosabban fogalmazva, ez az egyetlen lehetséges mód, amely képes felölelni azt a végeláthatatlan, gigantikus terjedelmű és rendkívüli mértékben összetett jelenséget, amelyet a nyelv képvisel a beszélői szubjektum egész élete folyamán fennálló nyelvi létezésében” (Bańczerowski, 2008: 31).

Az eddig elmondottakból kiindulva a nyelvhasználat alapegységének a kommunikációs fragmentumot (KF) lehet tekinteni, amely „az emberi memóriában tárolt nyelvi tapasztalatnak az olyan állandó és különböző nagyságú beszédszegmentuma, amelyet a nyelvhordozó felhasznál a megnyilatkozások létrehozásakor és értelmezésekor” (Bańczerowski, 2008: 36; 2010: 35-36). Ehhez kapcsolódóan érdemes megjegyezni, hogy nemcsak a magyarban, hanem pl. a lengyelben is az egyes igekötők (perfektiválási funkciójuk mellett) sajátos sémákat, forgatókönyveket idéznek fel, s a szónál nagyobb előre gyártott elemeket (az ún. diskurzustömböket) is helyzeti értelmezésük, jelentésük kontextusaival együtt tároljuk a memóriánkban (Cseresnyési, 2004: 26).[20] Mivel a nyelv alapvető egységeit ezek az előre gyártott és egymással teljesen egyenrangú információs fragmentumok alkotják, el kell vetni a nyelvi rendszer hierarchikus felépítésének gondolatát is, annak ellenére, hogy ez a gondolat igen régtől fogva markánsan jelen van a leíró nyelvészetben.[21] Az adott nyelv aspektushasználatára az van döntő hatással, hogy az adott nyelvközösségben egy helyzet leírására mely szerkezetek számítanak szituációadekvátnak, valamint az, hogy mely KF-ok mely más KF-okkal kompatibilisek. Mindkettő annak a függvénye, hogy az adott nyelvközösségben az egyes szerkezetek az adott szituációkhoz (szituációs potenciál), illetve egymáshoz viszonyítva is (fúziós potenciál/kompatibilitás) hogyan konvencionalizálódtak.[22]

Az orosz vagy a lengyel nyelv esetében az aspektushasználat különbségeinek például leginkább az lehet a magyarázata, hogy e nyelvekben bizonyos esetekben eltérő a KF-ok szituációs potenciálja, mivel az a két nyelv történetének során más-más módon konvencionalizálódott (hagyományozódott).[23] Ez pedig azt eredményezi, hogy a két nyelv aspektushasználatának számos hasonlósága ellenére léteznek olyan esetek, amikor egy azonos szituáció leírására más típusú fragmentum számít ma szituációadekvátnak az oroszban és más a lengyelben, illetve egyes hasonló felépítésű konkrét szerkezetek az oroszban kompatibilisek egymással (tehát fuzionálhatnak), míg a lengyelben nem. Ennek fényében az olyan megállapítások, mint pl. „a múlt idejű tényközlő cselekvés kifejezésének egzisztenciális változatában az oroszban még véletlenszerű vagy nem kívánatos cselekvés esetén is kötelező a folyamatos ige használata, szemben a nyugati szláv nyelvekkel, amelyekben elvileg mindkét aspektus használható, azonban az eredmény hangsúlyozásakor valószínűbb a befejezett alak” (Krékits és Jászay, 2008: 169-170) utólagos, és meglehetősen szofisztikált magyarázatoknak tűnnek. Az anyanyelvű beszélők kommunikatív kompetenciájuk teljes birtokában intuitíve a szituációadekvát és az adott nyelvközösség szokásával megegyező, tehát: „helyes”[24] aspektusformát tartalmazó KF-okat használják az ilyesfajta szituációk leírására anélkül, hogy tudatában lennének annak, hogy mi az értelme pl. a „tényközlő cselekvés egzisztenciális változata” kifejezésnek. A beszélők tehát nem absztrakt szabályokat alkalmazva, egyfajta elméleti síkról jutnak el a konkrét realizáció gyakorlati síkjáig,[25] hanem a memóriájukban tárolt konkrét KF-okból indulnak ki: konvencionalizálódott és interiorizálódott (a tudatukba beépült) szituációs potenciál, valamint kompatibilitási sémák alapján választják ki és léptetik fúzióra egymással a megfelelő KF-okat.

A fentebb elmondottak alapján tehát kijelenthető, hogy az emberi nyelvről (és az aspektusról) szóló eddigi elméleti modellek nem tükrözik megfelelően azt, ahogyan a nyelv bennünk tárolódik vagy ahogyan annak elemeit használjuk. Cseresnyési azonban Hjelmslev és Chomsky nyomán hangsúlyozza, hogy: „reális megfontolás indokolja azt, hogy a szerkezeti nyelvészet a nyelvet formális rendszerként törekszik megadni” (Cseresnyési, 2004: 8), s Bańczerowski is beszél arról, hogy bizonyos esetekben szükség van ilyen megközelítésre[26] (Bańczerowski, 2008: 28). Szó sincs tehát arról, hogy a nyelvet, vagy annak részrendszereit logikai elvek alapján felépített struktúrának tekintő elméleteket egytől-egyig a racionalizmus szellemi kényszerzubbonyában vergődő nyelvtudósok túlbonyolított, esetenként zavaros elképzeléseinek bélyegezzük. Igaz, akadnak az egyes nyelv- és aspektuselméletek között olyanok, amelyek inkább a kiagyalóik szórakoztatására megalkotott öncélú, intellektuális játékok kategóriájába tartoznak. A használható elméletek azonban (amelyekkel érdemes foglalkozni) minden hiányosságuk ellenére segítenek az emberi elme számára (egyfajta racionális) rendet teremteni a nyelvi valóság néha meglehetősen kuszának tűnő dzsungelében, különálló kategóriákra tagolva a nyelv egységes kontinuumát, szabályokba fogva az egyes részrendszereken (így az aspektuskategórián belül) az elemeket kormányzó erőket. Reális lehetőségként merül fel az aspektus feltérképezésének[27] gondolata is, ami jó esetben visszahathat a nyelvoktatásra. Tudjuk, hogy az antropológiai nyelvészet elfogadja a Sapir-Whorf hipotézisként számon tartott ún. nyelvi relativizmus egy „gyengébb” változatát, amely szerint bár túlzás lenne azt állítani, hogy a nyelv meghatározza a gondolkodásunkat, ám bizonyos hatása azért lehet arra, ahogyan érzékelünk és emlékezünk, vagy, hogy mennyire érzünk nehéznek bizonyos mentális feladatokat (Balázs és Takács, 2009: 30). Ennek fényében továbbgondolásra érdemes kérdés, hogy vajon az ún. aspektusnyelveket, illetve az igeidőkben gazdag nyelveket beszélők mentális világára (érzékelésére, emlékezésére), illetve nyelvi világképére van-e/lehet-e valamilyen hatással az, hogy pl. anyanyelvükben a legtöbbször választaniuk kell az események közötti időviszonyokat kifejező, sokszor igen változatos szerkezetek között, vagy – mint a szláv nyelvekben – egy esemény lezártságát jelölő befejezett, illetve annak lezáratlanságát jelölő folyamatos igealak között… A szláv aspektus kemény dió, nem véletlenül írta Papp Ferenc az orosz igeaspektus kapcsán, hogy „Alig van nem magyar anyanyelvű, aki az alanyi-tárgyas ragozást tudja: ugyanennyi, vagy még ennél is kevesebb a nem orosz anyanyelvű, aki a szemléletet tudja” (Papp, 1979: 229). – Ha a nyelvről, illetve az aspektusról beszélünk, több párhuzamosan létező, eltérő megközelítési módról és ebből következően eltérő kutatási stratégiáról van szó, a stratégia azonban befolyással lehet magára a kutatási eredményre is. A nyelv vagy annak része: az aspektus pedig ebben az esetben hasonlóan viselkedik egy anamorf technikával készült képhez: olyannak mutatja magát, amilyen perspektívából a szemlélő nézi.



[1] Wacha, B. (1976): Az igeaspektusról Magyar Nyelv, 57. 1. 59-69.

[2] Saját tapasztalat, hogy bizonyos esetekben – még „tanultnak” mondható embereknél is – egyenesen riasztó a nyelvi intelligencia csaknem teljes hiánya, a nyelvről való naiv és téves elképzelések burjánzása, ami általában az idegen nyelvek tanulásakor, illetve a nyelvről szóló hétköznapi beszélgetések során is markánsan megmutatkozik.

[3] ’Az összehasonlítás a megértéshez vezet.’ – francia szentencia

[4] Pátrovics P. 2004. Igeidők az angol és a német nyelvben. Képzés – jelentés – használat. Anno Kiadó, Budapest.

[5] A szakirodalomban oly sokszor hivatkozott Vendler-féle osztályozás nem aspektuselmélet. A szerző 1957-ben megjelent tanulmányában magát az aspektus szót nem is használja. Zeno Vendler alapvető célja ugyanis nem az igék, hanem az arisztotelészi kategóriák vizsgálata. Ennek ellenére az általa alkotott igei felosztás mégis jelentős hatást gyakorol a későbbi aspektuskutatásra. Henk Verkuyl elméletének köszönhetően lehetővé válik, hogy olyan nyelvekben is beszéljünk aspektusról, amelyekben az nincs lexikailag meghatározva (pl. a német), ellentétben pl. a szláv nyelvekkel, ahol az aspektus az ige morfológiájában kifejezésre jut és az egész mondat aspektusát meghatározza. A Verkuyl által bevezetett mondataspektus és kompozicionalitás fogalmak a későbbi aspektuskutatás maradandó elemeivé válnak és megjelennek Dowtynál is, aki az aspektuális igék jelentését jelentéskomponensekre bontja. Elméletét azonban nehéz lenne aspektuselméletnek nevezni, mivel az általa tárgyalt problémák az aspektus kérdését csak áttételesen érintik. Dowty elgondolásait fejleszti tovább és alkalmazza a német nyelvre később Marcus Egg (Egg, 1994, erről: Pátrovics, 2004: 20-24). Carlota Smith sok ellentmondást tartalmazó, ún. kétszintű aspektuselmélete már a Vendler-féle eseménytípusoknak megfelelő szituációs aspektusról (situation aspect) és nézőpontaspektusról (viewpoint aspect) beszél. Az egyes nyelvek aspektus- és igeidő-rendszerének, illetve az aspektusnak és az időszinteknek a megfeleltetéséről több elmélet is szól (Desclés és Guentchéva, 2006: 11- 38, Guławska, 2000, Harweg, 1976: 5-28, Kozłowska-Raś, 1980: 35-46, Lindstedt, 1985). Kiefer például az aspektust a mondat belső időszerkezetével azonosítja (Kiefer, 1992: 799-886). Figyelemreméltó Bańkowski (tulajdonképpen a szláv aspektus eredetére vonatkozó) elmélete is (Bańkowski, 2000: 19-20). Ő azt vallja, hogy a szláv igék két aspektusának (folyamatos vs. befejezett) kialakulása az igéhez kapcsolódó ún. konverbiumok két lehetséges (az ige előtti vagy az ige utáni) pozíciójával függ össze. Mindezek már az aspektuskutatás Kiefer által inkább csak érintett szláv vonalához vezetnek át minket, ahol a számos elmélet közül leginkább Bondarkoé emelkedik ki, aki az aspektus problémáját a funkcionális grammatika keretében tárgyalja és bevezeti az aspektualitásnak mint funkcionális-szemantikai mezőnek a fogalmát. Bondarko elméletének leírását l. Bondarko (1983: 76-115). Az elmélet tömör összefoglalását találjuk Jászaynál (1993: 7-9). Jegyezzük meg, hogy Bondarko Carlota Smithénél jóval kidolgozottabb és következetesebb − elmélete szintén lehetőséget kínál arra, hogy aspektusról beszéljünk azokban a nyelvekben is, amelyekben az aspektus nem morfológiai síkon fejeződik ki (ennek alkalmazásáról a nem szláv nyelvekre l. Jászay, 1993: 64-69, Pátrovics, 2004: 54-77, Kątny, 1989). A számtalan aspektuselmélet között egészen különöseket is találunk, Kabakchiev felfogásában például az aspektus a névelő (!) sajátos, szláv megfelelőjeként szerepel (Kabakciev, 2000).

[6] Az elméletek sokasága persze maga után vonja a terminológia sokszínűségét is. Plungjan egy cikkében (Plungjan, 1997: 191) egyenesen azt állítja, hogy a mai aspektológiai terminológia kifejezetten „a feudális széttagoltság” állapotában van. Jászay véleménye szerint viszont a szakkifejezések gazdagsága éppen az aspektológia fejlődését jelzi (említi: Pete 2009: 29). Plungjan megállapítását alátámasztani látszik az, hogy egyes nyelvészeti munkákban még maga az aspektus vagy az aspektológia kifejezés sem mindig teljesen ugyanabban az értelemben fordul elő (Czarnecki, 2000: 9-20), sőt az egyes nyelvészek jelentős számban alkotnak teljesen új, soha nem hallott terminusokat is (l. Czarnecki, 1998). Mindezeket figyelembe véve egyáltalán nem tűnik túlzásnak kijelenteni, hogy a mai aspektológiát terminoló­giai káosz fenyegeti.

[7] „Az aspektus fogalmát hagyományosan a legnehezebben definiálható nyelvtudományi fogalmak közé szokták sorolni” írja Kiefer Ferenc könyvének befejezésében (Kiefer, 2006: 313).

[8] Az aspektuskutatás főbb irányairól jó áttekintést nyújt Kiefer könyvének egy fejezete (Kiefer, 2006: 259-311.) A szláv (főként az orosz) aspektológia eddig elért eredményeiről Jászay számol be egy 2005-ös munkájában (Jászay, 2005), illetve a Krékits−Jászay szerzőpáros nemrégiben megjelent műve (Krékits és Jászay, 2008) is kapcsolódik ehhez a témához. A lengyel aspektológia eredményeiről Cockiewicznél olvashatunk (Cockiewicz, 1992).

[9] Ilyen vitás kérdés többek között, hogy az aspektus-viszony esetében szóképzésről vagy csupán formaképzésről van-e szó. Elfogadható-e, ha azt állítjuk, hogy a perfektiválás, illetve az imperfektiválás során létrejött szemléletpárok egy igei szót alkotnak és tagjaik egy lexéma részei, következésképp az aspektusképzés nem más, mint formaképzés; vagy csak a szuffixális párok tekinthetők „tisztán” grammatikalizáltnak, ezért esetükben formaképzésről, míg a prefixális szemléletpárok esetében már szóképzésről indokolt beszélni, hiszen ezek szóképző folyamat eredményeképp jönnek létre? Ezzel függ össze az a kérdés is, hogy vajon léteznek-e transzparens, az alapige jelentését csak befejezettség tekintetében módosító prefixumok? Megalapozott-e az, ha egy igepár tagjait külön szónak tekintjük, ami mellett szintén jelentős morfológiai és strukturális érvek szólnak (Jászay és Tóth, 1978: 24-26). Végeredményben arról van itt szó, hogy a szláv aspektus grammatikai szubkategóriáját a flexió vagy a szóképzés tárgykörébe soroljuk-e, esetleg köztes kategóriának tekintsük? Ez utóbbi álláspontot fogadtam el magam is Breu (Breu, 1984: 18-20) nyomán (Pátrovics, 2004: 148), és úgy tűnik, hasonló véleményen van Jászay is (Krékits és Jászay, 2008:, 216, 317). A „köztes kategória” felfogás ellen érvel Pete (Pete, 2007: 358-359). Fontos kérdés az is, hogy a szláv aspektusoppozíció privatív vagy ekvipolens jellegű-e, amire − legalábbis a legutóbbi kutatások fényében − úgy tűnik, szintén nem adható fenntartások nélküli, kategorikus válasz (Jászay, 1998: 270-275).

[10] Többeknek furcsának tűnhet, hogy az aspektológia − egy nyelvészeti szakág − helyzetét az elméleti fizikáéhoz hasonlítjuk, és talán szokatlanul hat az is, hogy vele kapcsolatban (vagyis egy általános aspektuselméletre vonatkozóan) az elméleti fizikából kölcsönzött „nagy (egyesített) elmélet” (vö. Grand Unified Theory (GUT)) terminust használjuk. Emlékeztetnénk azonban arra, hogy mindez nem előzmény és példa nélküli, a nyelvészet már eddig is nem egy esetben kölcsönzött a természettudományoktól szakkifejezéseket. Gondoljunk csak arra, hogy az egyes nyelveket régen is szokás volt biológiai analógiával „organizmusnak” nevezni, ugyanígy beszélhetünk nyelvi ökológiáról is (Cseresnyési, 2004: 198), vagy gondolhatunk a „mező” terminusra, amely a fizikából származik (l. Pátrovics, 2004: 186), esetleg a függőségi grammatikában használatos „valencia” kifejezésre, amelynek eredetileg ’vegyiérték’ a jelentése és a kémia területéről került a nyelvészetbe. Steven Pinker könyvének 11. fejezetében (Pinker, 2006: 331-366) az ember nyelvi képességeinek ugrásszerű fejlődését a kozmológiából ismert elmélet elnevezése után a „Nagy Bumm” (Big Bang) terminussal jellemzi.

[11] A holisztikus és atomisztikus szemléletről a nyelvészet vonatkozásában ld. Kálmán (2007), ennek kritikáját ld. Pete (2008: 461-447)

[12] Tekinthetjük ezt úgy, mint az ún. nyelvi relativizmus vagy meghatározottság (mely elmélet szerint a különféle nyelvek meghatározzák az adott nyelvet beszélők gondolkodását) „gyengébb”, az antropológiai nyelvészet által is elfogadott változatának (vö. Balázs és Takács, 2009: 30) érvényesülését. Másrészt ez egybevág azzal a kognitív modell által is hivatkozott megállapítással, amelyre a filozófiai hermeneutika, a relativitáselmélet, a kvantummechanika, a mélylélektan, az alaklélektan és a kognitív pszichológia is felhívja a figyelmet, hogy ti. „Az objektívnek tűnő megismerési eredmények korlátozottak, nem teljesek, […] a tárgyilagos leírásból nem iktatható ki a megismerő ember, sőt a mérőeszköz hatása” (Tolcsvai Nagy, 2013: 11).

[13] Az aspektualitás, az eset, a referencialitás és a temporalitás összefüggéseiről a német és a szláv nyelvek vonatkozásában nyelvtörténeti szempontból magunk is szóltunk (Pátrovics, 2000: 69-86, 2004: 112‑131).

[14] Forget theories of everything [...] the urge to unite laws of nature into an elegant whole is driven by unconscious religious impulses [...] I now think that the very notion of a final theory is faulty ’Felejtsük el a mindent átfogó elméleteket [...] azt a kényszert, hogy a természeti törvényeket egy elegáns egységbe fogjuk, tudatalatti vallásos impulzusok vezérlik [...] most azt gondolom, hogy magának a végső elméletnek a fogalma téves’ (Gleiser, 2010: 28-29).

[15] Ezt igazolja Tabakowska két lengyel példája: *wypić lekarstwa ’kiinni az orvosságot’, *dosłodzić herbaty ’kicsit megédesíteni a teát’. Bár a mondatok közül egyik sem igazán jó, az első kevésbé helytelen, szemben a másodikkal, amelyik teljesen elfogadhatatlan. Az orvosságot ugyanis lehetséges apránként kiinni, a teába tett édesítőszer azonban nem a folyadék egyes részeiben, hanem annak egészében oldódik fel (Tabakowska, 2001: 9-10).

[16] Aspektuális vonatkozásban példa lehet erre az ún. Lavrentyevszkaja letopisz-nek nevezett óorosz nyelvemlék, ami jól illusztrálja, hogy egyes igekötős igék, amelyek a mai oroszban befejezettek, az óoroszban még nem feltétlenül voltak azok, így előfordulhattak folyamatos jelentésben (vö. Pátrovics, 2004: 95).

[17] Azt viszonylag könnyű belátni, hogy a nyelvben a szabályok nem örökérvényűek (Leech, 1983: 21), hogy a nyelvről szóló tudásunkban számos olyan ismeret van, ami nem abszolút módon határozható meg, hanem viszonylagosan (Cseresnyési, 2004: 33). Még a nyelvtan legalapvetőbb kategóriái, a szófajok is fokozati, azaz életlen (fuzzy) jellegűek (vö. Cseresnyési, 2004: 3-6). Nehezebb elfogadni talán azt a gondolatot, hogy az oly sokáig örökérvényűnek hitt szabályok viszonylagosságának, fokozatos változásának, ha úgy tetszik: evolúciójának a gondolata az elméleti fizikában is felmerült (Frank, 2010: 33-37). Úgy tűnik tehát, hogy az újabb kutatások fényében sem a nyelvről, sem pedig a világegyetemről nem mondható el, hogy stabil, örök időkre adott szabályok szerint működő rendszer lenne (Bańczerowski, 2008: 29, Powell, 2010: 6-7). Talán az egyetlen dolog, amit a nyelv és a világegyetem változatlanul jellemző sajátságának lehet tekinteni, az paradox módon maga a változás. Az elméleti fizikus John Archibald Wheeler szerint: „semmi sem abszolút, semmi sem olyan alapvető, hogy ne tudna megfelelő, rendkívüli körülmények között megváltozni − és ez a világegyetem legalapvetőbb törvényeire is igaz.” Idézi: Davies (2008: 13). 18) A változás és az azonosság paradoxonját jól ragadja meg Wittgenstein „a nyelv, mint egy régi város” hasonlata, idézi: Bezzel (2000: 11). Egy régi városban − akárcsak a nyelvben − egymás mellett vannak jelen a régi és az új elemek. A város, ahogy a nyelv is, folytonosan változnak, mégis valamiképp önmagukkal azonosnak tekintjük őket.

[18] Az aspektus vonatkozásában is könnyen ellenőrizhető tény, hogy az átlagos nyelvhasználók beszédtevékenységük során nem gondolnak szabályokra, vagy nincs is róluk tudomásuk. A legtöbb átlagos német beszélő nem tudja, mit is takar az Aktionsart kifejezés, de a legtöbb lengyel beszélő sem ismeri az olyan fogalmak jelentését, mint az „aspektus” vagy a „cselekvésmód”. Az anyanyelvi beszélő számára egy-egy szabály implicit, azaz nem tudatos és nem kifejtett (Cseresnyési, 2004: 16).

[19] A generatív stratégia abból indul ki, hogy a közléshez szükséges nyelvi anyag nem áll közvetlenül rendelkezésre, azt előbb létre kell hozni meghatározott mennyiségű szabály alkalmazásával.

[20] A lengyelben például a wy- igekötőt tartalmazó wyleczyć ’meggyógyít’ ige automatikusan az „orvos” szót: wyleczył go lekarz ’meggyógyította az orvos’, míg az u- igekötőt tartalmazó uleczyć ’meggyógyít’ a „bioenergoterapeuta” vagy a más, nem konvencionális módszerekkel dolgozó, gyógyítót jelentő kifejezéseket hívja elő: uleczył go bioenergoterapeuta ’meggyógyította a bioenergoterapeuta’. (További példák ld. Pátrovics, 2004: 154-155).

[21] A nyelv hierarchikus felépítését tükrözik a fonémákból, morfémákból kiinduló, egyre magasabb szintekre eljutó hagyományos nyelvleírások. Hierarchia az alapja a Lucien Tesnière által kidolgozott és később német nyelvészek (J. Erben, U. Engel) által továbbfejlesztett ún. függőségi grammatikának is. A transzformációs-generatív grammatikák fadiagramjai szintén tipikus vizuális megjelenítési módjai a szintaxison belüli hierarchiáknak.

[22] (1)   A lengyelben a befejezett igét tartalmazó KF-ok használatosak például:

a)   az olyan már lezárult vagy a jövőben biztosan lezáruló cselekvések és állapotok leírására, amelyeket a nyelvhasználó a maguk totalitásában szemlél;

b)   az egyszeri, pillanatnyi cselekvések/történések leírására;

c)   az olyan cselekvések leírására, amelyek már elérték vagy a jövőben biztosan elérik majd céljukat, tehát eredménnyel zárultak vagy fognak zárulni (rezultatív jelentés);

(2)  folyamatos igéket tartalmazó KF-ok használatosak azonban többek között:

a)   a jelenre is érvényes, tehát az éppen zajló cselekvések vagy az éppen fennálló állapotok leírására, illetve az olyan múltbeli vagy jövőbeli cselekvések vagy állapotok leírására, amelyeket a nyelvhasználó folyamatukban szemlél;

b)   két múltbeli cselekvés közül a tartósabb kifejezésére, amely a közbejött eseménynek mintegy hátteréül szolgál;

c)   két párhuzamosan folyó, tartós cselekvés kifejezésére;

A mai lengyel nyelvű beszélők tudatában tehát az (1) szituációs halmaz esetében a befejezett, míg a (2) szituációs halmaz esetében a folyamatos igéket tartalmazó KF-ok számítanak adekvátnak. Más nézőpontból szemlélve ezek (több más, itt nem említett szituációtípussal együtt) a lengyel befejezett, illetve folyamatos aspektus alapjelentései.

[23] Mindez egybevág az antropológiai nyelvészet hagyományról szóló tanításával, hogy ti. „minden nyelv hagyományon alapul”, illetve: „a hagyományközpontúság megragadható a nyelvi szerkezetben, a szókészletben, az ahhoz szorosan kapcsolódó frazeológiában” (vö. Balázs – Takács 2009: 29).

[24] Gombocz szerint: „Helyes az a nyelvi kifejezés, amely egy nyelvközösség szokásával megegyezik, helytelen az, ami vele ellentétben áll.” (Gombocz 1931: 11). „A beszélők számára valami pontosan olyan mértékben „helyes”, mint amilyen mértékben előfordul.” − írja Cseresnyési (2004: 10).

[25] Az újabb kutatások lehetővé teszik az agy elektromos aktivitásának feltérképezését (BEAM – brain electrical activity mapping (system)) és vele a mentális tevékenység alapfunkciójának tekintett „gondolat” sebességének a mérését, ami egy egészséges embernél 0.32 sec (ami 320 ezredmásodperc). Ennyi idő aligha elegendő többszintű, bonyolult szabályok felidézésére, végiggondolására, értelmezésére és alkalmazására. Forrás: www.discoveriesinmedicine.com/.../Electroencephalogram-EEG.html

[26] Ha nyelvet tanítunk, akkor azt általában logikus, gyakran többszintű szabályok szerint felépült rendszerként mutatjuk be a nyelvtanulónak, akinek a számára a szabályok igazodási pontként szolgálnak a nyelv használata során. Magasabb szintű nyelvtudásnál a szabályok mintegy „beépülnek” (interiorizálódnak) és – legalábbis performancia tekintetében – egyre kisebb lesz a különbség az anyanyelvű és a nem anyanyelvű beszélő között.

[27] „Z teoretycznego punktu widzenia wydaje się [...] celowym „skartografowanie aspektu” ’Elméleti szempontból célszerűnek tűnik [...] az aspektus feltérképezése’ (Pátrovics, 2001: 57; 2006: 326).

________________________________

Irodalom

Agrell Sigurd (1908): Aspektänderung und Aspektbildung beim polnischen Zeitworte. k.n. Lund.

Balázs Géza és Takács Szilvia (2009): Bevezetés az antropológiai nyelvészetbe. Pauz-Westermann – Inter – PRAE.HU, Celldömölk – Budapest.

Bańczerowski Janusz (2008): A világ nyelvi képe. A világkép mint a valóság metaképe a nyelvben és a nyelvhasználatban. Tinta, Budapest.

Bańczerowski Janusz (2009): A nyelvészeti strukturalizmus és kognitivizmus tézisei és alapelvei. Magyar Nyelvőr. 133. 3. 253−263. http://real-j.mtak.hu/6075/1/MagyarNyelvor_2009.pdf (2017. 01. 10.)

Bańczerowski Janusz (2010): Nyelv, nyelvhasználat és a világ nyelvi képe. In: Bárdosi Vilmos (szerk.): Világkép a nyelvben és a nyelvhasználatban. Tinta, Budapest. 31−40.

Bańkowski Andrzej (2000): Etymologiczny Słownik Języka Polskiego. A-K. t. I. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa.

Bezzel Chris (2000): Wittgenstein zur Einführung. Junius, Hamburg.

Bondarko A. V. (1983): Принципы функциональной грамматики и вопросы аспектологии. "Наука", Ленинград, 76-115.

Breu Walter (1984): Grammatische Aspektkategorie und verbale Einheit. In: W. Girke und H. Jachnow (szerk.): Aspekte der Slavistik. Festschrift für Josef Schrenk. München, 7-25.

Cockiewicz Wacław (1992): Aspekt na tle systemu słowotwórczego polskiego czasownika i jego funkcyjne odpowiedniki w języku niemieckim. (Rozprawy habilitycyjne nr 231.), Uniwersytet Jagielloński, Kraków.

Cseresnyési László (2004): Nyelvek és stratégiák, avagy a nyelv antropológiája. Tinta, Budapest.

Czarnecki Tomasz (1998): Aspektualität im Polnischen und Deutschen. Bedeutungen und Formen in einer konfrontativen Übersicht. Wydawnictwo Uniwersytetu Gdańskiego, Gdańsk.

Czarnecki Tomasz (2000): Zur Verwendung des Terminus "Aspektualität" in der sprachwissenschaftlichen Forschung. In: Aspektualität in germanischen und slawischen Sprachen. Kątny Andrzej (szerk.), Wydawnictwo UAM, Poznań. 9−20.

Davies Paul (2008): A megbundázott világegyetem. Akkord, Budapest.

Declés Jean-Pierre és Guentchéva Zlatka (2006): Référentiels aspecto-temporels dans les textes. In: Studia Kognitywne 7. Semantyka kategorii aspektu i czasu. PAN – Instytut Slawistyki, Slawistyczny Ośrodek Wydawniczy, Warszawa. 11−38.

Egg Marcus (1994): Aktionsart und Kompositionalität. Zur kompositionellen Ableitung der Aktionsart komplexer Kategorien. (Studia grammatica, 37.) Akademie Verlag, Berlin.

Frączek Agnieszka (2000): Zur Darstellung von Aktionsarten in den polnisch-deutschen Wörterbüchern des XIX. Jahrhunderts. In: Aspektualität in germanischen und slawischen Sprachen. Kątny Andrzej (szerk.), Wydawnictwo UAM, Poznań. 205−225.

Frank Adam (2010): Who wrote the Book of Physics? Discover, April, 33−37.

Gleiser Marcelo (2010): Perfectly imperfect. New Scientist, 206. 2759, May 8th, 28−29.

Gombocz Zoltán (1931): Nyelvhelyesség és nyelvtudomány. Magyar Nyelv, 27. 1−11.

Guławska Małgorzata (2000): Aspektualität im Polnischen und Deutschen. Eine praktische Untersuchung am Beispiel der Übersetzungen beider Richtungen. (Slavistische Beiträge 393.), Verlag Otto Sagner, München.

Harweg Roland (1976): Aspekte als Zeitstufen und Zeitstufen als Aspekte. Linguistics, 181. 5−28.

Hawking Stephen (2003): Az idő rövid története. Akkord, Budapest.

Jászay László (1993): Лекции по глагольному виду. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Jászay László (1995): На грани словообразования и словоизменения (в связи с категорией вида). In: Slavica, 27. Debrecen. 27−38.

Jászay László (1998): К дискуссии видовой оппозиции. Привативность или эквиполентность? In: Nyelv. Stílus. Irodalom. Köszöntő Könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. Zoltán András (szerk.) ELTE BTK Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszék, Budapest. 270−275.

Jászay László (2003): Видовая пара и проблема лексического тождества ее членов. Русское слово в мировой культуре. Русский текст и русский дискурс сегодня, Х Конгресс МА-ПРЯЛ.: Издательство Политехника, Санкт-Петербург. 340−346.

Jászay László (2005): Видовые корреляции русского языка в системе грамматических оппозиций. ELTE, BTK, Szláv és Balti Filológiai Intézet, Budapest.

Jászay László és Tóth László (1987): Az orosz igeaspektusról – magyar szemmel. Tankönyvkiadó, Budapest.

Jászó Anna (1994, szerk.): A magyar nyelv könyve. Trezor, Budapest.

Kabakciev Krasimir (2000): Aspect in English. A 'Common Sense' View of the Interplay between Verbal and Nominal Referents. Kluwer Academic Publishers, Dordrecht.

Kálmán László (2007): A holisztikus szemlélet a nyelvészetben. Szabad Változók. 4. http://www.szw.hu/cikkek/holisztikus-szemlelet-a-nyelveszetben)

Kątny Andrzej (1989): Zu ausgewählten Aktionsarten im Polnischen und deren Wiedergabemöglichkeiten im Deutschen erste Vorüberlegungen. In: Theorie und Praxis der deutsch-polnischen Konfrontation und Translation. Kątny Andrzej (szerk.), Wydawnictwo Wyższej Szkoły Pedagogicznej, Rzeszów. 121−136.

Kiefer Ferenc (1992): Az aspektus és a mondat szerkezete. In: Kiefer, F. (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan. I. Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest. 799−886.

Kiefer Ferenc (2006): Aspektus és akcióminőség különös tekintettel a magyar nyelvre. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kozłowska Raś Renata (1980): Kategoria czasu, aspektu i rodzaju czynności w systemie konjugacyjnym języka szwedzkiego i polskiego. Zestawienie kontrastywne. In: Zeszyty Naukowe Wydziału Humanistycznego. Studia Scandinavica. Gdańsk. 3. 35−46.

Krékits József és Jászay László (2008): Szláv igeaspektus különös tekintettel az orosz nyelvre. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Krékits József (2010): Diskutable Aspektfragen. Studia Slavica. 55. 2. 347–357.

Lebieď Swietłana (1993): О некоторых спорных вопросах славянской аспектологии. In: Badania nad czasownikiem w językach słowiańskich. Wydawnictwo Uniwersytetu Warszawskiego, Warszawa. 97−102.

Leech Geoffrey (1983): Principles of Pragmatics. Longman, London.

Lindstedt Jouko (1985): On the Semantics of Tense and Aspect in Bulgarian. (Slavica Helsingiensia, 4). University Press, Helsinki.

Papp Ferenc (1979): Könyv az orosz nyelvről. Gondolat, Budapest.

Pátrovics Péter (1997): Einige Probleme der Aspekt- und Aktionsartreferenz zwischen dem Deutschen und Polnischen. In: Hungaro-Slavica Studia in honorem Stephani Nyomárkay  Bańczerowski Janusz (szerk.), ELTE Szláv Tanszékcsoportja, Budapest, 245−252.

Pátrovics Péter (2000): Aspekt – Kasus – Referentialität – Temporalität. Ihre Relation im Deutschen und in den slawischen Sprachen. In: Aspektualität in germanischen und slawischen Sprachen. Kątny Andrzej (szerk.), Wydawnictwo UAM, Poznań. 69−86.

Pátrovics Péter (2001): Aspekt czasownika polskiego w świetle glottodydaktyki. In:, Studia Slavica Savariensia. 1-2. Gadányi, Károly (szerk.), Berzsenyi Dániel Főiskola, Szláv Tanszékcsoport, Szombathely. 57−64.

Pátrovics Péter (2004): Az aspektus története és tipológiája. (Philosophiae Doctores 29.) Akadémiai Kiadó, Budapest. http://static.akkrt.hu/media/1/6/1/9/1619.pdf (2017. 01. 12.)

Pátrovics Péter (2006): Wokół aspektu polskiego czasownika. Uzus i norma. In: Rohozińska, E. et al. (szerk.): Na chwałę i pożytek nasz wzajemny. Złoty jubileusz Polonicum. Wyd. UW, Warszawa. 325−333.

Pete István (1993): Az időviszonyok szemantikai rendszere. Magyar Nyelv, 89. 4. 385-401.

Pete István (2007): Pátrovics, P. Az aspektus története és tipológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. Philosophiae Doctores 29., (recenzió). Magyar Nyelvőr, 131. 3. 348− 365.

Pete István (2008): Nyelvészeti atomizmus és holizmus. Magyar Nyelvőr, 123. 4. 461−447.

Pete István (2009): Аспектуальность и трехступенчатость. Studia Slavica. 54. 1. 29−46.

Pinker Steven (2006): A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az elme a nyelvet? Typotex, Budapest.

Plungjan V. A. (1997): Вид и типология глагольных систем. In: М. Ю. Черткова (szerk.) Труды аспектологического семинара филологического факультета МГУ им. М. В. Ломоносова. т. 1 Москва. 173−190.

Powell Corey S. (2010): „Fads in science move at a very different pace from fads in popular culture” In: Discover,  April, 6−7.

Stambolieva Maria (2008): Building Up Ascpect. A study of aspect and related categories in Bulgarian, with parallels in English and French. (Contemporary studies in descriptive linguistics 6). Peter Lang AG, International Academic Publishers, Bern.

Tabakowska Elżbieta (2001): Kognitywizm: Obrazki z polskiej sceny. Glossos 1. http://www.seelcr.org/glossos/issues/1/ (2017. 01. 15.)

Tolcsvai Nagy Gábor (2013): Bevezetés a kognitív nyelvészetbe. Osiris, Budapest.

Application of the aspects of anthropological and cognitive linguistics in aspectological research. In search of the great aspect theory

The present paper seeks to find an answer to the question of whether an all-embracing „great theory” of aspect is possible. First, the author describes shortly the situation in aspect research of our days and also examines the applicability of anthropological and cognitive aspects to aspect research, then he draws a comparison between the present state of aspectology and that of the theoretical physics. Refuting existing views on human language and its category, the aspect as a stable, once and for all fundamental and completely rational system which acts by rules, the paper presents arguments in favour of the existence of communication fragments (CFs) being the fundamental units of language (and aspectual) usage. The author’s claims are also supported by the latest results of cognitive psychology and brain research. At the end of the study the author points out that the theoretical results could be of use in language teaching practice as well.

Keywords: antropological linguistics, cognitive linguistics, aspectology, tenses, verbal aspect, aspect theories

_________________________________


Multimédia tartalom:

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: