Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Szontágh Pál: Alkalmazott dráma az általános iskolai történelemtanításban

Nyomtatási nézet

Tizenhat éve tanítok történelmet általános iskolásoknak; 2008 óta sajátos nevelési igényű (pszichés fejlődési zavarral küzdő, beszédfogyatékos, tanulásban akadályozott és autizmussal élő) gyerekeknek. Szép és nemes feladat. Az évek során ugyanakkor sok gyakorlati problémával találtam szemben magamat.

A fő nehézséget az okozza (a többi ennek folyománya), hogy a leggyakrabban alkalmazott frontális munkaforma módszereinek (előadás, magyarázat, elbeszélés stb.) keretei között – a tananyagot direkt módon átadva – nehéz a gyerekek figyelmét megtartani, legyen az a legizgalmasabb anyagrész, csak ideig-óráig, percekig sikerülhet. Jó megoldás lehet a hagyományos módszerek és munkaformák variálása (frontális, páros, csoport), de tapasztalatom szerint a lényegen ez sem sokat változtat: a tanulók nem kerülnek közelebb a „száraz” anyaghoz, számukra a történelem ezután is csak adatok és nevek halmazából áll. (Sokszor hallani felnőttek közötti beszélgetésekben is, hogy „nem szerettem a történelmet, az a sok évszám, meg név…”) Nyilvánvaló azonban, hogy a történelem nem csupán adatok halmaza, és nem is csupán „osztályharcok története” – mint ahogy az 1989 előtti marxista történetírás állította –, hanem összefüggő és egymásból következő folyamatok és események láncolata, amelyek nem nélkülözik a konfliktusokat, a drámaiságot.

 

A történelem tanítása – célok, feladatok

Az általam évek óta használt „mozaikos” tankönyvcsalád köteteinek hátsó borítóján a szerkesztő célként jelöli meg, hogy „úgy vezesse végig a tanulókat a történelmi eseményeken, hogy közben eléjük tárja a nagy korszakok kultúráját, hangulatát és embereinek hétköznapi világát is.”

A Nemzeti alaptanterv (NAT) 2012. szerint „az Ember és társadalom műveltségi terület megismertet a társadalmi együttélés történetével, alapelveivel és főbb intézményeivel; betekintést nyújt a civilizáció folyamatába, a kultúra életébe.”

A NAT 2012. célként jelöli meg a tevékenység-központú történelemtanítást, valamint kiemelt fejlesztési területnek tekinti, hogy „a találkozás a történelmi múlttal, valamint a történelemből fakadó tanulságok feldolgozása személyes élményt jelentsen a tanulók számára.” A műveltégi terület fejlesztési feladatainak felsorolásánál, a „Kritikai gondolkodás” pont alatt az összes évfolyamon fejlesztési feladatként jelöli meg a következőket: „Mindennapi élethelyzetek eljátszása a különböző szereplők nézőpontjából.” Ugyanott: „Történelmi jelenetek elbeszélése, eljátszása különböző szempontokból.” A kommunikációra vonatkozó pontban  fejlesztési feladat „események, történetek, jelenségek mozgásos, táncos dramatikus megjelenítése.[1]

Az 51/2012. (XII. 21.) EMMI rendelet (a kerettantervek kiadásának és jóváhagyásának rendjéről) mellékletében található kerettanterv célmeghatározása szerint „a történelem tanításának és tanulásának a célja olyan, hazánk és az emberiség múltjával kapcsolatos műveltség és képességek elsajátíttatása és elsajátítása, amely közös kommunikációs alapot szolgáltatva biztosítja egymás kölcsönös elfogadását a szűkebb és tágabb közösségek számára.[2]

Nem igényel hosszas bizonyítást annak a kijelentésnek az elfogadása, hogy a NAT és az azt kifejtő kerettantervek elvárásainak (célok, fejlesztési feladatok) teljesítése a hagyományos ismeretátadási módszerek és munkaformák alkalmazásával csak nehezen teljesíthető. Ezeket a készségeket (konfliktuskezelés képessége, alkalmazkodóképesség, kreativitás, önismeret, önbizalom), csak „együttes cselekvés, interakciók során lehet fejleszteni, a klasszikus módszerek (magyarázat, előadás, megbeszélés, szemléltetés, egyéni munka) nem nagyon alkalmasak rá.”[3] Szükség van tehát a történelemtanítás módszertanának megújítására, a gyerekek nagyobb, aktívabb részvételén alapuló formák bevezetésére; egyszóval: a drámapedagógia által kínált dramatikus tevékenységformák (drámajátékok, alkalmazott dráma) alkalmazására. Közelebb kell hozni a gyerekekhez a tananyagot, átélhetővé és élményszerűvé tenni számukra a történelmet.

Ha hallom, elfelejtem, ha látom, emlékszem, ha csinálom, megtanulom” tartja a kínai közmondás.[4] Meg kell tehát találni azon eljárásokat, amelyek hagyományos módszerek helyett (mellett) a cselevést, az élményközpontú tanulást hívják segítségül az ismeretek átadásakor. Hasznos lehet az utóbbi időben terjedő kooperatív módszerek, illetve a projektmódszer alkalmazása. Az elmúlt évek során szerzett tapasztalataim és próbálkozásaim azonban egyre határozottabban győznek meg arról, hogy a drámajátékok, illetve a konkrét tantárgyi ismeret átadására kidolgozott alkalmazott dráma módszere hatékonyabbá teszi a tantárgy oktatását. A tananyag átadásának hatékonysága mellett a drámajátékok (az alkalmazott dráma) fejlesztik a koncentrációt, a megfigyelőkészséget és a memóriát, a beszédkészséget és a kifejezőképességet, a mozgáskoordinációt és a térérzékelést, a gyerekek fantáziáját, kreativitását. Oldják a feszültséget és a gátlásokat, illetve kielégítik a szereplési vágyat. Közismert a játék személyiségfejlesztésben betöltött szerepe is.

A következőkben tehát azt igyekszem bizonyítani, hogy az alkalmazott dráma, mint dramatikus tevékenység, órai alkalmazása – fentebb felsorolt előnyein túl – segíti a helyzetfelismerést, fejleszti a döntési képességet, megkönnyíti az összefüggések felismerését, ezáltal segíti a tananyag elsajátítását, mélyebb megértését.

Az alkalmazott dráma

A drámapedagógus „drámával tanít”. A drámapedagógiában nyilvánvaló, hogy a szigorúan a drámára, mint műnemre vonatkozó definíciók kevéssé használhatóak. Jó kiindulási alap lehet viszont Arisztotelész, aki Poétikájában cselekvéssel történő utánzásról ír.[5] A cselekvés áll a dráma pedagógiai alkalmazásának középpontjában is. Az, hogy a cselekvésen keresztül formálható a személyiség Jakob Levy Moreno felismerésén alapul, aki a drámát elsőként terápiás tevékenysége során is felhasználta. Az általa kidolgozott pszichodráma módszerének lényege: „pszichoterápia emberi kapcsolatokon és dramatikus játékon keresztül”. A drámapedagógia és a pszichodráma gyökerei azonosak. Más céllal, de mindkettő a cselekvésre, a játékra épít, cselevésen keresztül tapasztalunk meg valamit.[6]

Martin Esslin magyar származású, brit drámaesztéta a drámát az információtovábbítás egyik fő eszközének, az életről és a különböző élethelyzetekről való gondolkodásunk általános formájának tekinti.[7] Szerinte a dráma a gondolkodás és a megismerés eszköze. Olyan módszer, amely lehetővé teszi, hogy a világ elvont tartalmait konkrét emberi viszonylatokra fordíthassuk le, és ezzel modellezzük a világot. A modellt aktuális céljainknak megfelelően forgathatjuk, alakíthatjuk, változtathatjuk, így értelmezzük a világot. A „világot” tehát közös cselekvésen keresztül ismerhetjük meg, és ez a közös cselekvés a drámapedagógia legfontosabb ismérve is.[8]

Kaposi László szerint a „dráma olyan csoportos játéktevékenység, amelynek során a résztvevők képzeletbeli »fiktív« világot építenek fel, ebbe a képzeletbeli világba szereplőként vonódnak be, a fiktív világon belül valós problémákkal találkoznak, s ebből valós tudásra és tapasztalatra tesznek szert.”[9] Ezt a meghatározást az ún. tanítási drámára szokták alkalmazni, melyet Gavin Bolton „D” típusú drámának nevez, és röviden úgy határozza meg, hogy az a gyakorlatok („A” típus), a dramatikus játék („B” típus) és a színház („C” típus) sajátos ötvözete: „dráma a dolgok megértése érdekében”.[10]

A tanítási dráma fenti meghatározása az alkalmazott drámára is igaz, azzal, hogy a „valós tudás” ebben az esetben konkrét tantárgyi ismeretet jelent, valamint a kontextus adott, azt (a „fiktív világot”) nem a résztvevők építik fel. Talán ezért a szerzők nem is nagyon „bajlódtak” definíciók megalkotásával. Lényeges azonban, hogy meglátásom szerint kétféle értelmezés létezik a dráma tanórai alkalmazása tekintetében: az alkalmazott drámajáték és az alkalmazott dráma.

Az alkalmazott drámajáték szűkebb értelemben a drámajátékok tudatos tanórai alkalmazása a tananyag feldolgozása során, az oktatás hatékonyabbá tételére. „Ezen a ponton szükséges annak meghatározása, hogy mit is értünk drámajáték alatt.” A drámajáték a drámapedagógia eszköze, „minden olyan játékos emberi megnyilvánulás, melyben a dramatikus folyamat jellegzetes elemei lelhetők föl. […] Drámajátékaink az emberépítést célozzák, feladatuk a személyiségformálás, a kapcsolatfelvétel,  a kapcsolattartás, a közlés megkönnyítése.[11] A drámajátékok alkalmazásával a játékban rejlő tanító és nevelő erőt használjuk fel nevelési és oktatási céljaink elérésére.[12] Ebben az értelemben használta a drámajátékokat a történelemtanításban Mezei Éva, aki már a hetvenes évek elején alkalmazta óráin azokat, s azt vizsgálta, hogy azok milyen változásokat idéznek elő a gyerekek személyiségében és gondolkodásmódjában.[13]

Mikor, milyen célok elérése érdekében és milyen drámajátékokat építhetünk be tanóráinkba? Az első kérdésre a legkönnyebb a válasz: gyakorlatilag az ismeretek átadásának folyamán bármikor, sőt az ismeretek rendszerezése valamint a számonkérés során is. Alkalmazásuk elsődleges célja a tantárgyi ismeretek megszerzése, elmélyítése, mélyebb megértése. Emellett azonban a drámajátékokkal színesebbé tehetjük a „szárazabb” anyagrészek feldolgozását, a fáradt csoportot felrázhatjuk, megmozgathatjuk.

Az alkalmazott dráma[14] ezzel szemben a „feldolgozásra váró irodalmi mű, ill. történelmi helyzet feldolgozása; a műben, ill. a történelmi helyzetben rejlő valódi drámai szituációk feltárása, elkülönítése, többoldalú vizsgálata dramatikus eszközökkel, azaz: mélyebb megértésének a folyamata.” Dolgozatomban ezen értelmezést veszem alapul, a tananyag vizsgálatakor a „valódi drámai szituációkat” keresem meg, azokra tervezem a foglalkozásvázlatokat.

Az alkalmazott dráma jellemzője, hogy a feldolgozás alapját képező drámai kontextuson, vagyis az irodalmi műben, illetve a történelmi helyzetben meglévő tényeken nem változtathatunk (pl. Nemecsek Ernő halála, egy Arany ballada, illetve a mohácsi vereség vagy Kossuth és Görgei vitája). A tanítási drámától eltérően a drámai kontextus tehát adott.

Az alkalmazott drámában a tanár és a diák munkájának alapfeltételei vannak. A drámához szánt tananyagot a tanár választja ki. Feltétel továbbá, hogy a tanár rendelkezzen dramatikus képességekkel, a diák pedig dramatikus tapasztalatokkal. Fontos a gyerekek részéről a játékkedv, a megfelelő motiváltság. Mindkét „félre” vonatkozó feltétel a gyakorlat típusú játékok ismerete, a drámai helyzetek felismerésének, valamint a drámai szituációk értelmezésének képessége.

Míg alkalmazott drámajátékot bármikor és bármilyen időtartamban beépíthetünk az órán, az alkalmazott dráma – a tanítási drámához hasonlóan – hosszabb időt vesz igénybe, tudatosan szerkesztett és egymásra épülő mozzanatokból áll.

Körömi Gábor, már idézett cikkében[15], tételesen felsorolja a történelemórán felhasználható dramatikus tevékenységeket. Ilyenek például: szabályjátékok, dramatikus játékok, szakértői játék, más társművészetek bekapcsolása (pl. történelmi táncok, zenehallgatás, közös zenélés), konvenciók. Konvenció alatt a szerző is a tanítási drámában használatos konvenciókat érti azzal, hogy azokat szabadon bővíthetjük céljaink függvényében (szövegfeldolgozás, ismeretátadás, elmélyítés, összefoglalás).[16]

Foglalkozások és tapasztalatok

Az elméleti bevezetés után lássuk, „mire is jutottam”, hogyan használom az alkalmazott drámát a történelem tanítása során. Munkám lényege, hogy az általános iskolai történelem tananyag vizsgálata során kiválasztom azokat konfliktussal és feszültséggel teli, „drámaiságot” tartalmazó szituációkat, történelmi helyzeteket, amelyek az alkalmazott dráma módszerével feldolgozhatóak. A személyek vagy egyes (érdek)csoportok közötti ellentétet tartalmazó „valódi drámai szituációk” mellett feldolgozásra alkalmasnak tartom azokat is, melyek a magyarság, más népek, illetve az emberiség életében, mint sorsfordító események jelentek meg, s így szükségképpen feszültséget hordoznak magukban. A foglalkozásokat az esetek többségében az adott tananyag (lecke) feldolgozása után célszerű megtartani, hiszen azok az egyes anyagrészekre épülnek, a mélyebb megértést segítik. Ebben az esetben hasznos, ha a foglalkozás szűkebb témáját adó eseményt vagy szituációt (amennyiben ez lehetséges) a megelőző tanórán csak érintőlegesen említjük meg.

Eddig a teljes ötödikes tananyagot, valamint a magyar történelem honfoglalástól 1526-ig terjedő szakaszát vizsgáltam meg, és 23 foglalkozástervet készítettem. Ezek nagy részét meg is tartottam. Célom a teljes általános iskolai tananyag feldolgozása. Az alábbiakban, mintegy szemléltetésként, három tervezetet ismertetek. A foglalkozástervek elején a minden esetben meghatározom az oktatási/nevelési célt, a tananyagot, a szűkebb témát és a fókuszt, valamint a feldolgozáshoz javasolt munkaformákat (a foglalkozás vázlata). Az „oktatási/nevelési cél” pontok alatt felsorolt fogalmak minden esetben az adott foglalkozással érintett tananyag feldolgozásához szükséges ismeretanyagra vonatkoznak, és tartalmazzák az elsajátítandó történelmi személyek neveit, valamint a fontosabb évszámokat is.

 

Foglalkozástervek, -vázlatok

„A kocka el van vetve”

Oktatási/nevelési cél: A történelem egyik legnagyobb formátumú politikusának és hadvezérének tevékenysége eredményeképpen Róma történetének új fejezete vette kezdetét. Fontos, hogy a tanulók különbséget tegyenek a Caesar által létrehozott egyeduralom és a későbbi császárság között. Pályafutásának tanulsága, hogy személyes ambícióit és Róma érdekeit egyaránt szem előtt tartva, céltudatosan és olykor az erőszaktól sem visszariadva hozta létre azt a diktatórikus rendszert, amely alapja volt a későbbi birodalomnak. Fogalmak: szenátori párt, néppárt, Julius Caesar (Kr.e. 100–44), Gallia, Rubicon, teljhatalom, egyeduralom, március idusa, Brutus.

Tananyag: Az Útban a császárság felé című lecke[17] tanórai feldolgozása, a tananyag legfontosabb csomópontjainak (a köztársaság válsága, pártharcok, Caesar felemelkedése, hódítások, Caesar egyeduralma és bukása, újításai és jelentősége), valamint annak a folyamatnak a vizsgálata, amely során a polgárháborús zűrzavarból egy jelentős politikus segítségével sikerül megtalálni a válságból kivezető utat.

Szűkebb téma: Caesar politikai sikerei és útja a hatalomig.

Fókusz: Annak a történelmi helyzetnek a vizsgálata, amely során egy hadvezér saját városa ellen vezeti hadseregét.

 

A  foglalkozás vázlata

1)  Játék (A szabadulás útja)[18]

2) Egész csoportos tabló-állókép (A Caesar meggyilkolása utáni pillanat megjelenítése. Gyilkosok és hívek. Fel kell hívni a gyerekek figyelmét arra, hogy ne az agresszív cselekedetre, hanem a jelenlévők lelkiállapotának esemény utáni megjelenítésére helyezzék a hangsúlyt.)

3) Gondolatkövetés (A gyilkosoknak és Caesar híveinek kihangosított gondolatai.)

4) Megbeszélés (Mi volt az indíték? A gyilkosok hogyan képzelték el Róma jövőjét Caesar meggyilkolása után? Volt-e Caesar híveinek elképzelése a jövőről a gyilkosságot követően?)

5) Kiscsoportos munka – naplórészlet (Caesar katonája vagy a galliai hadjárat idején. Mit írnál a naplódba aznap este, amikor Caesart a Szenátus felszólította, hogy serege nélkül térjen vissza Rómába?)

6) Tanári narráció (Ismétlés – Caesar útja a hatalomig. Mire használható az állam érdekeinek képviseletén túl egy hatalmas és vezéréhez hű hadsereg?)

7) Szerep a falon (Milyen tulajdonságai miatt rajongtak katonái Caesarért?)

8) A mérleg nyelve (Egy tanuló mint Caesar a lehetőségeket mérlegeli. A csoport egyik része arról próbálja meggyőzni, hogy teljesíteni kell a Szenátus kérését, a másik része a Róma elleni támadás mellett érveljen. „Caesar” ahhoz a táborhoz közelít, amelyiknek az érveit elfogadja.)

9) Megbeszélés (Mely érvek dönthettek végül Caesar döntése mellett? A személyes ambíciók vagy az állam érdeke vezérelte inkább?)

10) Közös rajzolás (Ha marad rá idő, egy nagy kiterített csomagolópapírra közösen rajzolják fel a gyerekek – a már ismert „pókábra” módszerével – Caesar maradandó tetteit, újításait [hódítások, naptárreform, építkezések, adózás újjászervezése, szegényeknek ingyen gabona, „napilap” a Fórumon.])

 

„Ha kedves az életed, a kardot válaszd!”[19]

Oktatási/nevelési cél: A „várkonyi választás” néven emlegetett esemény feldolgozásán keresztül a Szent István örökében című anyagrész megértésének segítése (a „trónviszályok kora”). Középpontban a hatalomhoz való ragaszkodás, annak minden áron való megszerzése és megtartása, a testvérek közötti viszály áll. Fogalmak: Pogánylázadás, trónviszály, I András (1046–1060), I. Béla (1060–1063), Várkony.

Tananyag: I. András király (1046–1060) megosztotta a hatalmat öccsével, Bélával, és neki adta az ország területének egyharmadát (dukátus = hercegség). A kezdetben jó kapcsolatban lévő testvérek viszonya akkor romlott meg, amikor Andrásnak fia született, Salamon személyében. Béla ekkor belátta, hogy nem örökölheti a trónt bátyja után, ezért úgy döntött: erőszakkal szerzi azt meg. Amikor ez András tudomására  jutott a Tisza melletti Várkonyba hívatta öccsét, és kérte, válasszon az elébe tett korona és kard között. Ha Béla a koronáért nyúlt volna, bátyja emberi azonnal lekaszabolták volna. Miklós ispán, a főajtónálló, azonban tudomást szerzett a király tervéről, és figyelmeztette Bélát bátyja szándékáról. Így az a kardot választotta, vagyis megelégedett a hercegséggel. András megbocsátott öccsének, aki ennek ellenére sereggel vonult ellene. András a harcban halálos sebet kapott, és nemsokára életét vesztette.

Szűkebb téma: András király próba elé állítja testvéröccsét, hogy megtudja: királyságát akarja-e, vagy megelégszik a hercegi hatalommal.[20]

Fókusz: A testvérek közötti viszony megromlása, irigység, hatalomvágy, testvérféltékenység, megbocsátás. A hatalom megszerzése, illetve megtartása – bármi áron.

 

A foglalkozás vázlata

1) Játék (Sziámi – együttműködés párokban.[21])

2) Megbeszélés (Egymásrautaltság, közös cselekvés – érzések, tapasztalatok szavakba öntése.)

3) Csoportos állóképek (Két csoportban személyek közötti megromló viszony megjelenítése. A személyek mellett szerepeljenek „híveik” is.)

4) Tanári narráció (Felolvasás a Képes Krónikából, majd a hallottak közös értelmezése. A beszélgetés során a tanárnak ki kell emelnie, hogy András és Béla viszonya kezdetben jó volt.)

5) Egész csoportos improvizáció (András bejelenti öccsének, hogy gyermeke született, így Béla nem örökölheti a trónt. Próbáljuk „vérre menő” vitáig végigvinni a játékot.)

6) Tanár szerepben (A tanár szerepben – mint András – híveinek arról számol be, hogy öccsét próbatétel elé állítja. Fontos, hogy elmondja, megbocsát, ha Béla a kardot választja, ellenkező esetben viszont emberei meg fogják ölni a lázadó testvért.)

7) Csoportos állóképek (Annak a pillanatnak a megjelenítése, amikor Miklós ispán figyelmezteti Bélát – gondolatkövetés.)

8) Kiscsoportos improvizációk, fantáziajáték (Két csoportban. Első: Béla a koronát választja, de bátyja nem öli meg, hanem börtönbe záratja. Állókép: A király meglátogatja öccsét a börtönben – gondolatkövetés. Második: Béla a kardot választja, András megbocsát neki. Állókép: A testvérek kibékülése – gondolatkövetés.

9) Megbeszélés (Középpontban Béla magatartása és tettei az esemény után.)

 

 

„Ekkor végre a király… Budáról kicsiny kísérettel kivonult…”[22]

Oktatási/nevelési cél: A középkori magyar államnak és az ország függetlenségének megszűnését előidéző mohácsi vereség okainak és következményeinek megértése. Széthúzás és pártviszályok. Fogalmak: I. Szulejmán, II. Lajos, Tomori Pál kalocsai érsek, Szapolyai János erdélyi vajda, Szapolyai György, Mohács, 1521, 1525, 1526. augusztus 29.

Tananyag: I. Szulejmán szultán (1520–1566) uralkodásának kezdetén összehangolt támadást indított a magyar végvári rendszer ellen. 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt, így nyitva állt előtte az út az ország belső területei felé. A magyar nemesség azonban nem törődött a veszéllyel, az országban pártharcok dúltak (bárók-köznemesség), a végvárak felszerelésére, katonáik zsoldjának kifizetésére nem jutott pénz. Az 1525-ben tartott országgyűlésen az új nádor megválasztása (Werbőczi István) és a lutheránusok ellen hozott törvények meghozatala került csak napirendre. S bár a következő évre újabb török támadás fenyegetett, a védelemmel senki sem törődött. A végvárak fizetetlen parancsnokai egymás után mondtak le tisztségükről. Magyarország külpolitikailag is elszigetelődött. A Habsburgoktól – II. Lajos felesége Habsburg Mária – nem kaphatott segítséget, hiszen ők éppen I. Ferenc francia királlyal versengtek az Európa feletti hegemóniáért. Amikor 1526 tavaszán I. Szulejmán megindította hadait Magyarország elfoglalására, az ország védtelenül állt a túlerővel szemben. Egyedül Tomori Pál kalocsai érsek próbálta kicsiny seregével feltartóztatni az ellenséget – sikertelenül. II. Lajos király július végén indult Budáról hadaival. A mohácsi síkra érve serege – a csatlakozott főúri bandériumokkal és a kis létszámú cseh és német segédcsapatokkal kiegészülve – kb. 25 ezer főt számlált, szemben a mintegy 60 ezer fős török sereggel. Az 1526. augusztus 29-én megvívott csatában a magyar haderő katasztrofális vereséget szenvedett.

Szűkebb téma: A mohácsi csatavesztés előzményeinek vizsgálata során annak megértése, hogy „hazánk romlását az országos méltóságok nemzetvesztő politikája idézte elő, azoké, akik csak saját céljaikat, gazdagodásukat tartották szem előtt, a védelmet viszont elhanyagolták, s állandó pártharcaikkal romlásba döntötték az országot.[23]

Fókusz: Milyen körülmények vezettek a mohácsi tragédiához és a középkori magyar állam bukásához?

 

A foglalkozás vázlata

1) Játék (Karmesterjáték – egész csoport együttműködése.[24])

2) Tanári narráció (Emlékeztető a parasztháború utáni helyzetről, az országon belüli széthúzásról és az ország nemzetközi elszigeteltségéről.)

3) Egész csoportos improvizáció (Szulejmán szultán – a tanár – a Magyarország elleni hadjáratról szóló döntését közli hadvezéreivel. A gyerekek a pasák szerepében.)

4) Kiscsoportos tablók, gondolatkövetés (II. Lajos a királyi tanácsban értesül a támadásról, a szultán és serege elindult Konstantinápolyból.)

5) Beszélgetés (Miért gondterhelt a király? A magyar nemesség csak saját gazdagodásával és a főbb tisztségek megszerzésével törődik. Csak akkor fognak fegyvert, ha a király személyesen száll hadba. Külföldről sem számíthat segítségre.)

6) Vita két csoportban (A magyar főurak az ország védelméről vitáznak. Első: a király feladata az ország védelme. Második: közösen kell megvédenünk országunkat a töröktől.)

7) Belső hangok (II. Lajos király az indulás előtt. A királyt önként jelentkező tanuló játssza, a tanár segítse gondolataival a probléma megértését.)

8) Egész csoportos improvizáció – haditanács (A mohácsi táborban megjelentek a csata vállalása mellett döntenek. A tanár Tomorit játssza.)

9) Tanári narráció (A csata lefolyásáról. Részletek felolvasása Brodarics István leírásából.)

10) Kiscsoportos munka (A csata egyik túlélője szeretteihez írt levélben számol be a vereségről.)

 

Tapasztalatok

A fenti három, illetve a többi megtartott foglalkozás tapasztalatai röviden a következőkben összegezhetőek:

A gyerekek minden alkalommal nagy kedvvel és lelkesedéssel fogtak munkához, kezdetben nyilvánvalóan a kíváncsiság és a játék öröme, később egyértelműen az ismertszerzés vágya is motiválta őket. Kisebb fegyelmezetlenségek előfordultak, de ilyenkor sem volt szükség határozott közbelépésre, a csoport nem hagyta magát kizökkenteni a munkából. A fegyelmezetlen tanuló egyedül maradt, és hamar „visszatalált” a közös munkába.

A foglalkozások a csoport által már ismert és gyakorolt munkaformákat tartalmaznak, így azok magyarázatára az órákon már nem kellett időt szakítanom. Ez azért is fontos, mert az órákat így mindig sikerült a 45 perces időkereten belül megtartani. Néhány perces csúszások előfordultak, de a csoport a kicsöngetés után is minden esetben befejezte az órát, nem követelte hangosan a szünetet.

A tananyag elsajátításának szempontjából lényeges, hogy játék közben azok az információk (nevek, fogalmak, évszámok, főbb összefüggések) is magától értetődő természetességgel „jöttek elő”, amelyeket egy hagyományosan megtartott órát követő számonkérés során sokkal nehezebben lehetett volna a gyerekekből előhívni.

Előbbiekből következik, hogy ezek a foglalkozások – a közös játék élménye mellett – a tananyag elsajátításának, a rendszerező ismétlésnek, a kevéssé megértett összefüggések helyretételének is megfelelő terepei. A gyerekek a játék közben észrevétlenül „szívják magukba” a tananyagot úgy, hogy eközben tulajdonképpen nem is tanulnak.

Az előbbi megállapítás igazolására jó példa a témazárók eredményeinek az összehasonlítása. A drámafoglalkozásokkal „támogatott” anyagrészek témazárói és röpdolgozatai egyértelműen jobban sikerültek, az általában gyengébben teljesítő tanulók több pontot értek el, mint a hagyományos ismeretátadás utáni számonkérések esetében.

Mit értek a helyzetfelismerés és a döntési képesség segítésén? Játék közben a gyermek – még ha ez a játék valamiképp összefüggésben van a számára esetleg nem annyira kedvelt tananyaggal – szinte ösztönösen cselekszik, reagál a helyzetekre. Miután a történelem véleményem szerint jórészt egymással – hol szorosabb, hol lazább – ok-okozati összefüggésben lévő emberi cselekvések egymásutánja, így ha a játszó gyermek aktív részese az „oknak”, könnyebben rátalál az „okozatra”, a történelmi következményre, még akkor is, ha ezt nem a tananyag ismerete miatt teszi. Ilyen helyzet például a spártai népgyűlés döntésével kapcsolatos játék, vagy az a helyzet, amikor Caesar tetteinek indítékait vizsgáljuk. A játék tehát az összefüggések felismerését, a tananyag mélyebb megértését is megkönnyíti. Az, hogy a foglalkozások változatossá
és élményszerűvé teszik a tantárgy oktatását, nem igényel különösebb indokolást. A gyerekek ezeket az órákat nem „törióraként” élik meg, hiszen a helyzet és a helyszín (a drámaterem) is más. Nem kell felszerelést kikészíteni, nem kell a füzetben vázlatot írni, és házi feladatot sem kapnak az óra végén.

A megtartott foglalkozások tapasztalatai határozottan megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy a történelem tanítása során igenis helye van a gyerekek aktív részvételén alapuló módszereknek: az alkalmazott drámajátéknak és az alkalmazott drámának.

A feladat tehát adott: a megkezdett úton tovább haladva, az alkalmazott dráma segítségével megújítani a tantárgy tanításának hagyományos módszereit és munkaformáit. Mindezt annak a kitűzött célnak az érdekében, hogy a gyerekek a játék, a közös dramatikus tevékenység által közelebb kerüljenek az olykor unalmasnak tűnő tananyaghoz, szeressék és szívesen tanulják a történelmet.

 

 

Felhasznált források

A Nemzeti alaptanterv kiadásáról, bevezetéséről és alkalmazásáról szóló 243/2003. (XII. 17.) Kormányrendelet 202/2007. (VII. 31.) Kormányrendelettel módosított, egységes szerkezetbe foglalt szövege.

110/2012. (VI. 4.) Kormányrendelet a Nemzeti alaptanterv bevezetéséről és alkalmazásáról.

51/2012. (XII. 21.) EMMI rendelet a kerettantervek kiadásának és jóváhagyásának rendjéről. [online] [2013.11.15.] <http://kerettanterv.ofi.hu/>.

Arisztotelész: Poétika. (Fordította: Sarkady János.) Bp.: Helikon Kiadó, 1963.

Bolton, Gavin: A tanítási dráma elmélete. Színházi Füzetek V. Bp.: Marczibányi Téri Művelődési Központ, 1993.

Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról. Fordította: Kardos Tibor. Bp.: Magvető Könyvkiadó, 1983.

Esslin, Martin: A dráma vetületei. Szeged: JatePress, 1998.

Esslin, Martin: A dráma természetrajzához (I. rész). In: Színház. 1993. november.

Gabnai Katalin: Drámajátékok. Bp.: Helikon Kiadó, 1999.

Geréb László (ford.): Képes Krónika. Kálti Márk krónikája a magyarok tetteiről. Bp.: Magyar Helikon, 1959.

Heathcote, Dorothy: A konvenciókról. In: Kaposi László (szerk.): Drámapedagógiai Olvasókönyv. Színházi Füzetek VII. Bp.: Marczibányi Téri Művelődési Központ, 1995.

Horváth Andrea-Horváth Levente Attila: Történelem 5. osztály. Az őskor és az ókor története. Szeged: Mozaik Kiadó, 2008.

Horváth Andrea-Horváth Levente Attila: Történelem 6. osztály. A középkor és a kora újkor története. Szeged: Mozaik Kiadó, 2008.

Kaposi László (szerk.): Játékkönyv. Színházi Füzetek IV. Bp.: Marczibányi Téri Művelődési Központ, 2002.

Kaposi László: Tanítási dráma. Kézirat. Szada: 2002.

Körömi Gábor: Történelmi korszak tanítása drámával. In: Drámapedagógiai Magazin. 2009. 1. sz.

Marunák Ferenc: Mi is az a drámapedagógia. In: Drámapedagógiai Magazin. 1991. 1. sz.

Mezei Éva: Történelmi játékok. In: Drámapedagógiai Magazin. 1991. 2. sz.

Neelands, Jonothan: Konvenciók. In. Kaposi László (szerk.): Drámapedagógiai Olvasókönyv. Színházi Füzetek VII. Bp.: Marczibányi Téri Művelődési Központ, 1995.

Neelands, Jonothan: Dráma a tanulás szolgálatában. Színházi Füzetek VI. Bp.: Magyar Drámapedagógiai Társaság - Marczibányi Téri Művelődési Központ, 1994.

Palásthy Ildikó: A pszichodrámától a drámapedagógiáig. In: Drámapedagógiai Magazin. 1992. 1. sz.

Szajkó Ottília: A drámajáték lehetséges alkalmazási területei a történelemórán. [online] [2013.11.15.] <http://taní-tani.info/084szajko>.



[1] NAT 2012. Ember és társadalom műveltségi terület, Alapelvek, célok. A NAT követelményeire hivatkozik cikkében Szajkó Ottília: A drámajáték

 

[2] Történelem, társadalmi és állampolgári ismeretek. Kerettanterv.

 

[3] Szajkó: A drámajáték

 

[4] Idézi Körömi Gábor: Történelmi korszak tanítása drámával.

 

[5] Arisztotelész: Poétika. p.5-10.

 

[6] Morenót idézi Dr. Palásthy Ildikó: A pszichodrámától a drámapedagógiáig.

 

[7] Martin Esslin, 1998. p.15.

 

[8] Martin Esslin, 1993.

 

[9] Kaposi László: Tanítási dráma.

 

[10] Gavin Bolton, 1993. p.18. Az angol szerzők egyébként nem használják a drámapedagógia, csak a dráma elnevezést.

 

[11] Gabnai Katalin, 1999. p.9.

 

[12] Marunák Ferenc: Mi is az a drámapedagógia.

 

[13] Mezei Éva: Történelmi játékok. Vö. Gabnai, 1999. p.197-221.

 

[14] A gondolatmenet Gyombolai Gábor (színész-drámatanár, KÁVA Kulturális Műhely) előadáson elhangzott definícióján alapul, aki az alkalmazott drámát – a Bolton-féle felosztást kiegészítve – „G” típusú dramatikus tevékenységnek nevezi.

 

[15] Körömi: Történelmi korszak

 

[16] A konvenciókról ld. pl. Dorothy Heathcote, 1995. p.153. és Jonothan Neelands, uo. p.157-161., valamint Jonothan Neelands, 1994. p.70-75.

 

[17] Történelem 5. osztály, p.103-105.

 

[18] Kaposi László, 2002. p.40.

 

[19] Képes Krónika, p.123.

 

[20] A foglalkozás a Szent István örökében c. leckéhez kapcsolódik. Történelem 6., p.49-51.

 

[21] Kaposi László, 2002. p.12.

 

[22] Brodarics István, 1983. p.24.

 

[23] A foglalkozás a Mohácshoz vezető út c. leckéhez kapcsolódik. Történelem 6. p.96-98.

 

[24] Kaposi László, 2002. p.32.

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: