Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

H. Tóth István: A velünk élő Jókai-életmű retorikai szempontokból

Nyomtatási nézet

Adamikné Jászó Anna (2016): Jókai és a retorika. Trezor, Budapest.

Adamikné Jászó Anna új könyve, a Jókai és a retorika című – a magam alkalmazott nyelvészeti aspektusa mentén – alapvetően négy főfeladatot teljesít:

1.    összegezi a Jókairól szóló gondolatait;

2.    rendszerezi a kiterjedt Jókai-kutatását;

3.    bemutatja ennek a kutatásnak a távlatos hozadékát;

4.    a kutatás és annak eredményei nyomán kijelöli a tanításban történő felhasználás lehetséges legjobb megoldásának az irányát: az értő, értető, elemző, reflektáló szövegértő olvasás stratégiájának szükséges lépéseit a retorika nézőpontjából.

Minden bizonnyal többféle olvasata, másképpen szólva: megközelítési, értelmezési tartományai is lehetnek a Jókai és a retorika című, a Trezor Kiadónál 2016-ban megjelent kézikönyvnek. Kívánom, hogy legyenek is, vagyis olvassuk minél többen ezt a régóta szükséges, a Jókai-kutatásba és a Jókai-életmű tanításába új szempontokat bevezető kötetet, mert hozzá kell szólnunk Szerzőnknek az itt bemutatott értékvilágához éppúgy, amiként a nemzet lelkiismeretét ébren tartó Jókai Mór életművének a változatlan időszerűségéhez is.

A stílusos fejezetcímek, azaz a Prológus (9–12. o.) és az Epilógus (253–56. o.) között meggondolkodtató és korunkban, éppen az előítéletekből gyarapodó hordalékkúpok eltakarítására tekintettel is rendkívül időszerű fejezeteket olvashatunk. Elsőként a Jókai és regénypoétikája című áll (13–48. o.), hogy ennek az alapvetései után a teljességgel új, jelesül retorikai aspektusú elemzéssorozat következzék. A Jókai és a retorikai érvelés (inventio) című (49–101. o.) klasszikus ok-okozati fejtegetés keretében készíti elő a Jókai és a regényszerkezet (dispositio) sokszínű taglalást (103–162. o.), amelyik kiteljesedése – egyúttal jelen Jókai-kutatásnak a csúcsa –, a Jókai stílusáról (elocutio) következik (163–251. o.). A Felhasznált irodalom 87 olyan tételből áll (259–263. o.), amelyek egyenként is – nemzetközi és hazai szerzőktől egyaránt – rendkívül gazdag továbbvezető szakirodalmakat hasznosítanak az elmélyülni szándékozók nem kis örömére, érdemes és szükséges is élnünk ezzel a pazar kínálattal. Feltétlenül figyeljünk mind Szerzőnk szakirodalom-használatára, mind az általa vett kutatási eredmények megismerésére, mert az újabb Jókai-kutatások újabb dolgokat fedeztek fel, ezekből adódóan eddig másképpen gondolt, illetőleg látott értékekre irányítják érdeklődésünket. Vegyük például azt, hogy a románcra Nyilasy Balázs hívta fel a figyelmet, az összetett jellemekről Szajbély Mihály állapított meg most már megkerülhetetlen tudnivalókat, vagy ügyeljünk Fried István azon kutatási eredményeire, amelyek Jókai öregkori műfaji kísérletezéséről adnak hasznos ismereteket. De mindezekről a 2012. évi Nemzeti alaptanterv, sajnos, nem vesz tudomást. Ha megkeressük a vonatkozó forrást, különösebb erőfeszítés nélkül is szembeszökővé válik, hogy 1. felületesen taníttatja, 2. az érettségi vizsgakövetelményekből kihagyható státuszba süllyeszti a Jókai-életművet, illetőleg a Jókai-problémát.

Szerzőnk a Jókai regénypoétikáját taglaló 36 oldalas könyvrészben kíméletlen őszinteséggel mutat rá a Jókait láttató sztereotípiákra éppúgy, mint a Jókai lefokozását látványosan tükröző irodalomtörténeti és tankönyvi összefoglalásokra, amelyek mára egyértelműen visszájára fordulva durván hatnak a 2012. évi Nemzeti alaptanterv vonatkozó fejezeteiben, és idekívánkozik az a tény is, Jókai Mór életműve egyszerűen kimaradhat az érettségi vizsgakövetelményekből, sajnos, ezt az emberek nem igazán tudják. Kétségtelenül hasznos, további érdeklődést felkeltőek Szerzőnknek a Jókai realizmusával és romantikus attitűdjével, valamint az új regénytípussal, nevezetesen a románccal is foglalkozó alfejezetei. Aki a magyar nemzet történetével kíván (ismét) foglalkozni, az részletesen jegyzetelje a Jókai-regényeket a cselekményidejük sorrendisége mentén taglaló részt. Nemcsak irodalom- és magyar nyelv óráink hatásdúsítói tudnak lenni az itt sorjázott tények, adatok és következtetések. A történelem és a képzőművészet értékeit tárgyaló órák immár nélkülözhetetlen háttérismereteit árnyaló tudnivalókat vonultatott fel Szerzőnk ezeken a lapokon, amikor a Jókai-regényekben jelenlévő árulás motívumot bontotta ki, mégpedig nem csupán általánosságban, hanem – és ez roppant nagy értéke jelen kézikönyvnek! – A varchoniták, a Fráter György, az Erdély aranykora, a Törökvilág Magyarországon, a Szeretve mind a vérpadig és A lőcsei fehér asszony című Jókai-művek végigpásztázásával, rámutatva egyúttal az összetett jellemekre is. A fogalmazástanítás terén is példamutató lehet az alakzatok funkcionális tanításakor jelen kézikönyv I. részének 3. fejezete, ahol is Szerzőnk valamennyi alcímét kérdésként komponálta meg, de természetesen nem költői, hanem problémaközpontú kifejtendő kérdésként.

Kielégítette a nemzet hiúságát, takargatta önismeretének hiányát? (42. o.)

Főnemesek helyett köznemesek? (42. o.)

Szemet hunyt hibáink felett? (43. o.)

Azonosult osztályával? (43. o.)

Szemléletváltozás életművében? (45. o.)

Ábrándos illúziókba ringatta az embereket? (47. o.)

Azért is hasznos ez az elemzéssor, mert további több Jókai-regényről olvashatunk retorikai szempontú vizsgálódás alapján. A Jókai regénypoétikáját újszerűen láttató kutatás summája világosan rögzíti: a nemzeti lelkiismeretünk ébresztőjének is nevezhető Jókai írói munkássága „Összetettebb annál, hogy bármelyik irányzatba beszuszakoljuk” (47. o.). Ezt a vaskos tényt a jövőbeni irodalomkutatásnak ugyanúgy előtérbe kell vonnia, amiként az új Nemzeti alaptanterv vonatkozó részei szerkesztőinek, ahogyan a tananyagfejlesztőknek és a tankönyvíróknak is.

Ha másért nem, hát azért is hasznos olvasmány Szerzőnknek Jókai írásművészetét a retorika szemszögéből vizsgáló tanulmánya, mert annak a Jókai és a retorikai érvelés (inventio) című részében számos újabb Jókai-művet vont nagyító alá, segítve ezzel az eljárással is a szemlélődő, reflektáló, szövegértő olvasástanítás előtérbe helyezését egy remélhetőleg hamarosan elkészülő új Nemzeti alaptanterv elkészítésekor. Régi bölcsességgel indítja Adamikné Jászó Anna jelen könyvének ezt a fejezetét, amikor arra emlékeztet, hogy „Jókait a kamaszok és az öregek szeretik olvasni”. Valóban rámutat az idézetben található két korosztály, jelesül a kamasz és az öreg kapcsán egy nagy dilemmára: olvassák-e a középgeneráció tagjai írófejedelmünk regényeit? Lehet, hogy éppen itt a nyitja annak, hogy kik és miért támadják Jókai Mór életművét? Arra utalok, hogy a fiatalok, akik élnek-halnak a pergő cselekményű kalandokért, az öregek, akik az életet már ismerő, elfogadó attitűdű olvasók, ők nem szokták ócsárolni a 116 kötetet felmutató Jókai munkásságát, hanem inkább megismerni szándékozzák, azzal együtt örülni akarnak az élet teljességére tekintve. Kié a hiba? Szerzőnk friss kötetének teljes II. fejezete retorikai érvekkel, példákkal, szillogizmusokkal, értékhierarchiákkal, toposzokkal, valamint külső érvekkel igazolja, hogy a kitűnő szónokként is elismert Jókai „mestere volt a disputák szerkesztésének”, melyek „hozzájárulnak regényei fordulatosságához” (99. o.). Tekintettel arra, hogy Adamikné Jászó Anna jelen tanulmányának középpontjában Jókai műveinek retorikai szempontú elemzése áll, következzék mutatványul néhány rövidebb-hosszabb részlet Szerzőnk kézikönyvéből, bizonyítandó, hogy valóban szerteágazó és újszerű életműelemzéssel van dolgunk. Az itt következő idézetek és példák jelen kézikönyv 67–77. oldaláról valók, és megtudhatjuk, hogy mi a véleménye Szerzőnknek Jókai valószínűségi, azaz retorikai érveléséről, vagyis az argumentatióról.

„Jókai érvelése is retorikai, azaz valószínűségi vagy gyakorlati, mindennapi, az emberek általános okoskodását követi. A gyakorlati érvelés eszköze pedig elsősorban a példa és az enthüméma, valamint a toposzok (helyek, azaz érvelési lehetőségek, érvforrások, ahonnan érveket meríthetünk) alkalmazásában nyilvánul meg. A példa (görög: paradeigma, latin: exemplum) tehát retorikai indukció, azt is mondhatjuk, hogy lerövidített indukció. […]

Hosszabb példázatok, mesék is olvashatók Jókai műveiben. A kőszívű ember fiai-ban egy mesebeli lény, a krák (egy hatalmas tengeri lény, a kraken óriáspolip) lázadásával, történetével magyarázza az 1848-as forradalmak kitörésének okait. Az új földesúr végén olvasható retorikai példa – Mikor a medve kijön a barlangjából – az öreg Garanvölgyi feléledését érzékelteti. […]

A március 13-ai bécsi forradalom leírását Jókai (ti. A kőszívű ember fiai című regényében) egy fiktív példával vezeti be. Írhatott volna történelmi fejtegetést, de unalmas lett volna, meg elterelte volna a figyelmet a regény fő vonalától; inkább egy érzékletes példát alkalmaz. Kitalált történetet, mese, de élénken fogalmazza meg az igazságot, azt, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben már nem lehet tovább tűrni a kiszolgáltatottságot és a kizsákmányolást. […]

Az emberek leginkább a kitalált példa parabola válfaját kedvelik, főleg ha humorosak is; Jókai gyakran alkalmazza, s olvasói bólogatnak: milyen igaza van, így szokott lenni. […]

Mikor aztán Richárd megint leszállt az udvarra, a világért sem veszekedett a bohó öreggel a megjáratásért. Minden tréfát fel szokott venni és mindenkitől. Az oroszlán nem használja körmeit vakarózásra, mint a kutya. (A kőszívű ember fiai)

Az enthüméma retorikai dedukció, azaz retorikai szillogizmus. Két meghatározása van: 1. valószínűségen alapuló szillogizmus, 2. csonka, hiányos szillogizmus. A csonka szillogizmus is valószínű, mert a hallgatóság sokféleképpen egészítheti ki. […]

Az enthümematikus érvelésben a nagy premissza gyakran valamiféle általános igazság, közvélekedés. Ha kimondjuk, akkor is csak valószínű, bár valószínűsége erős: mindenképpen igazolást látunk benne. […] – Jaj, csak vendég ne jönne! – sóhajt föl a kis menyecske. Az új házasok nem vendégszeretők. (Szabadság a hó alatt) […]

Még egyre kérem. Hozzon egyúttal egy üveg bort is; az orvos azt tanácsolta, hogy bort igyam, akkor elmúlik az álmatlanságom. A cseléd mindent elhitt szépen. Vannak asszonyok, akik örömest isszák a bort. (Politikai divatok) […]

A toposzok első csoportjába tartozik a definíció, […] Jókai retorikai definíciói szellemesek, szemléletesek, lényegében körülíró definíciók (ezeket szónoki definíciónak is nevezik, és a gondolatalakzatok között is tárgyalják).

Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan, mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár.

Ez a tárogató.

Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, amikor még rebellis kurucok hordták zászlóikat egész Német-Újvárig, s harsogtatták a szabadságdalokat.

Össze kellett törni minden tárogatót. (És mégis mozog a föld)”

Vérbő intellektuális csemegéül szolgál jelen kötet Retorikai művek című alfejezete, ahol is olyan további három Jókai-alkotásról, az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból, a Félistenek bolondságai és A három márványfej című regényekről olvashatunk részletező elemzést, amely művek retorikai paródiának tekinthetőek. Ha elolvassuk Szerzőnk itteni gondolatmenetét, érveit, bizonyítékait és konklúzióit, akkor ismét vágyni fogjuk Jókait olvasni, és igen hamar, igen felindultan fogunk tiltakozni azon döntéshozók ritka rossz döntései miatt, akik az úgynevezett futottak még kategóriába lökték a nyolc évszázados magyar irodalmunk történetében egyedülálló prózaírónk, Jókai Mór életművét. Álljon itt Adamikné Jászó Anna kérdése: „Vajon az angolok lefokozzák-e, kihagyják-e a vizsgaanyagból Shakespeare-t? Vagy az amerikaiak Melville-t?” (101. o.).

Kétségtelen, hogy a Trezor Kiadónál 2016 januárjában megjelent, a Jókai-életművet retorikai szempontból feltáró kézikönyv különösen izgalmas fejezete a Jókai és a regényszerkezetek (dispositio) című számos új tudáselemet tár elénk. Ezen tudásszegmensek tanulmányozása legyen elidegeníthetetlen kötelessége valamennyi tanító- és magyartanárjelöltnek; a doktoranduszok remélhetőleg Szerzőnk itteni könyve III. fejezete nyomán új kutatási adatokra támaszkodva megírt nyelv- és irodalomtudományi doktoriskolai referátumaikat védik már ez idő tájt. Nézzük, miről is van szó ebben a terjedelmes és tartalmas fejezetben! A Jókai-regényekben alapul szolgáló lineáris szerkezet taglalását követően konkrét regényrészletek tüzetes elemzése közben láthatjuk a párhuzamos és a keretes szerkezetek mellett a szélső szerkezeti részek értelmezésével kapcsolatban a narráció különlegességeit. Szerzőnk rámutat Jókai nagyszabású leírásainak az értékeire, el nem hallgatva azt a tényt, hogy „az átlagolvasók ezeket át szokták lapozni, unják őket;” (141. o.). De miért történik mindez? Talán nem tanítjuk meg a tanulókkal a szépirodalmi művek leírásainak értő, értelmező, az esztétikai szépségüket felfogó olvasástechnikákat? Ne legyünk restek helybenhagyó választ fogalmazni! Sajnos, régóta adós már a tanító- és magyartanárképzés a módszeres eljárások kitartó, gondos, türelmes és kellő óraszámú tanításával, gyakoroltatásával. Hogyan is lehetne elvárni friss diplomás tanítóinktól és magyartanárainktól a növendékeikkel történő együttolvasást, az olvasottakra való problémaközpontú, ugyanakkor értelmes diskurzuson alapuló reflektálást, az olvasottak összehasonlító elemzését, amikor főiskoláinkon, egyetemeinken az alap- és mesterképzés csökkentett óraszámú, az elméleti képzés túlhajszoltságának dermesztő légkörében szinte számkivetettek azok a tanárok, akik még értik és tudják a gyakorlati képzés gyakorlatorientált lényegét, és eszerint szeretnék végezni a tanító- és magyartanárjelöltek pályára való felkészítését? Építenek-e a magyar nyelv és irodalom tanításának módszertanával, közelebbről a fogalmazástanítás módszertanával foglalkozók olyan szellemi értékekre, mint aminőket kristálytisztán mutat be Szerzőnk, amikor Jókai Mór regényeinek leírástechnikáját, leírásainak ezerszínű szépségét vetíti elénk? Most sem fogom be pörös számat, most is rögzítem, hogy nem szükséges lépten-nyomon úgynevezett amerikás, ilyen-olyan nyugat-európás mintákért szaladgálnunk, amikor magyar anyanyelvű tanítók és magyartanárok magyar anyanyelvű növendékei fogalmazástanításának módszertani megújításáról értekezünk. Amiért felemelem a szavamat, íme: tessék fellapozni a Jókai és a retorika című kézikönyvet! És van itt még pár ugyancsak figyelemre méltó tanulsága Adamikné Jászó Anna itteni kézikönyvének, ezek a Jókai regényeiben gyakorta előforduló zárójelek és közbevetések, betoldások, közbeszúrt mondatok, valamint az elfordulás, a félrefordulás, a közönséghez való odafordulás, továbbá a felcserélés problémája. Ismét kérdeznem kell: lehet, hogy a Jókai-regények tanítása azért görcsös, esetleges, elnagyolt, partszélre sodort, alig érintett, mert tanító- és magyartanárképzésünk úgymond korszerűtlennek tartja a 116 alkotással büszkélkedő, 1825-ben született írónk életművét, és képtelen módszertanilag felkészíteni erre, a Jókai világát bemutató, egyébként felemelő szakmai feladatra a jövő tanítóit és magyartanárait? Hol itt a probléma gyökere? Lehet, hogy a tananyag kiválasztásának esetlegességében, a szilárd alapok mellőzésében, a koherenciátlanságban? Be kellene végre látni azt, amire Szerzőnk Jókai és a retorika című korszakos jelentőségű könyve int: korszerű retorikai alapozású, retorikai elemzéseken nyugvó, a retorika értékvilágát hasznosító magyar nyelv és irodalom tanterveket kellene / szabad lenne írni, de mielőbb! Ne menjünk el szó nélkül amellett a tanulság mellett sem, amit Szerzőnk így láttat: „Jókai még a modern értelemben vett intertextualitást is ismerte, mondhatjuk, hogy megelőlegezte” (159. o.). Ugyanígy fontos ismeretszegmensünk legyen az is, hogy gyakran élt Jókai az önidézéssel, azaz az intratextualitás eljárással, erre is nyújt beszédes példákat Szerzőnk itteni kézikönyvében (161. o.).

Jelen kötetnek IV., a Jókai stílusáról (elocutio) szóló fejezete a kifejezésmódnak nemcsak az úgynevezett általános követelményeit, így a világosság (166. o.) és a nyelvhelyesség stíluserényét (167–169. o.), valamint az illőség stíluserénye körébe tartozó szóbőséget taglalja, (170–189. o.), hanem éppen az általános ismérveken keresztül számos közvetlen példával, továbbá találó idézetekkel tárja fel Jókai Mór regényeinek árnyalt kifejezésmódbeli értékeit. Most is következzék egy hosszabb részlet Adamikné Jászó Anna Jókai és a retorika című kézikönyvéből.

„Gyakran saját maga (ti. Jókai) megadja egy-egy szokatlan szó jelentését, mondhatjuk, hogy a világosság elvének megfelelően; feltételezi ugyanis, hogy olvasói nem érthetik egy-egy újítását. Ilyen újításai a Fekete gyémántokban a zuhatar és a viheder, eredetüket a következőképpen magyarázza, magában a regényben:

(…) A halál angyalai járnak a föld alatt!

Két rém lakik a kőszénbányák üregeiben; két ádáz szellem, a halál szolgái.

Az egyik a zuhatar, a másik a viheder.

Nem örömest csinálok új szókat, csak a végső szükség kényszerít rá. Ezúttal kénytelen vagyok vele.

Olyan két hatalmast kell megneveznem, akiket még nem ismert Páriz Pápai és Márton. A tárnák rémei azok.

Németül das schlagende Wetter és das böse Wetter.

Amahhoz a zuhan és a zivatar-ból készítettem nevet; emehhez egy régi tájszót kértem kölcsön, a vihedert. A föld fölött úgyis ritkán használjuk, hadd szolgáljon a föld alatt. (Fekete gyémántok)

[…] Jókai valóban a legnagyobb szókincsű író, műveiben olvashatjuk a régies, a tájnyelvi, a rétegnyelvi szavakat; latin, orosz, török, francia, angol, német stb. szavakat, témájától függően; arisztokraták és parasztok, ügyvédek és mesteremberek, szalonok és tolvajok, szélhámosok kifejezéseit, sőt nyelvújítási szavakat is elképesztő gazdagságban. […]

Az anyahercegnőt látszik keresni, […] hangja folyvást hallik magyarul, németül, franciául. (Az élet komédiásai)”

Az alapvető retorikai műveltség mozgósításával – a szemlélődő, feladatépítő, haszonelvű tanítás- és tanulásszervező stratégia nyomán – a világra nyitottabb, a két- és többpólusú kommunikációs rendszerben eredményesen eligazodóak lehetnek diákjaink, ha kiváló minőségű, korszerű szemléletű készség- és képességfejlesztő feladatstruktúrákat szerkeszthetünk kifejezésmódjukat pallérozandó, csak nekünk magunknak, tanítóknak és magyartanároknak kell szakmailag és didaktikailag erre felkészülteknek lennünk. Melyik tanítványunkat hagyná hidegen a nagy mesélő nyelvészkedése (174–177. o.), idegenszó-használatának stilisztikája és eljárástechnikája (177–180. o.), szlenges szavainak, kifejezéseinek köre (180–181. o.), szóláskészletének könnyed és tanulságos alkalmazása (181–184. o.), névadáseljárása (184–188. o.), tréfás etimologizálása (188–189. o.), és természetesen mindezek kiteljesedése a Jókai-regényvilágokban? Szerzőnk érzékletesen hozza elénk Jókai találó jellemábrázolásait, azaz metakommunikációját (189–190. o.), ugyanígy Jókai nyelvi humorának a köznyelvitől eltérő beszédmódját (190–194. o.). Az úgynevezett mondat- és szövegtani alapismeretek tanításakor, majd a megbízható formatudás birtokában annak a gyakorlattal történő szembesítésekor minden időben bizton nyúlhatunk Jókai mondatszerkezeteihez, erről éppen a Jókai és a retorika című kötetben ad megbízható mintákat és forrásokat (194–209. o.) kézikönyvünk Szerzője. A stíluserények, nevezetesen a világosság, a nyelvhelyesség és az illőség mellett és ékesség stíluserényét is feltárta Szerzőnk Jókai életművét kutatva-faggatva (210–246. o.). Ez a példatárban gazdag fejezet kiegészül azután egy összetett példa (247. o.) és egy összefoglaló elemzés (248–249. o.) tanítás- és kutatás-módszertani szempontokból is mérce- és mértékadó bemutatásával.

Az Epilógus (253–254. o.) teljessé tevője, egyúttal a továbbvezető intellektuális nyomvonalat kijelölő, 12 pontba rendezett tézisek (254–256. o.) sora nemcsak az utólagos eligazodást segítő csomópont, hanem az újraolvasáshoz is visszavezető segédlet, amellyel mind a nyelv- és irodalomtudományban, mind a nyelv- és irodalompedagógiában tevékenykedőknek újra és újra foglalkoznunk kell, ez szakmai és pedagógiai kötelességünk is.

Olyan történelmi pillanatban tette közkinccsé Budapesten a Trezor Kiadó ezt a Jókai Mórral foglalkozó, életútvizsgáló retorikai kézikönyvet, amikor jelentős mértékű társadalmi elégedetlenséggel szembesülünk szerte hazánkban az oktatás színvonalának zuhanó mélyrepülése miatt, ezért a jövőnket féltők elégedetlensége csillapíthatatlan, ebből adódóan nem lehet és nem is szabad toldozgatással-foltozgatással, hályogkovácsként kezelgetni a feltornyosult problémákat. Gondolkodási és tanításmódszertani rendszert átalakító változások kellenek. Ehhez járul hozzá Szerzőnk a Jókai Mór életművét újszerűen, a retorika értékei felől végigvitt tudományos kutatásait rögzítő jelen retorikakönyvével.

E kötet többszöri átolvasása és kijegyzetelése után rögzítem: egy társadalmi és szakmai konszenzussal megszülető Nemzeti alaptanterv keretében megfogalmazandó, a magyar nyelv és irodalom korszerű oktatási tartalmait, valamint tanítás- és tanulásszervező stratégiáját kialakító fejezetében éppen a szemléletére tekintettel alapirodalomul, megkerülhetetlen forrásul ajánlom a Jókai és a retorika című munkát.

E kötet Szerzője több évtizede kiemelkedő alakja a nemzetközi és hazai összehasonlító olvasáskutatásnak, amelynek tanulságait a mostani szintetizáló munkájával újabb figyelemre méltó tanulságokkal árnyalta, határozottan rámutatva irodalom- és nyelvtanításunknak a továbbiakban megkerülhetetlen sarokpontjaira, jelesül az érvelés, a szerkezet és a stílus hármasának a primátusára. Arról van szó, hogy a szövegértő olvasás minősége, az alapvető irodalomismeret kialakítása, a továbbhaladást biztosító nyelvtani formatudáson nyugvó szövegelemzés kiművelése lehet a záloga a digitális kultúrában való biztonságos, önfejlesztésre is felkészítő tanításnak – ehhez nyújt megbízható, tényeken alapuló támpontokat Adamikné Jászó Anna a Jókai és a retorika című alapvető fontosságúnak nevezhető kézikönyve, amelyik megjelentetéséért illesse köszönet a Trezor Könyv- és Lapkiadó, Terjesztő Bt-t!

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: