Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Tószegi Zsuzsanna: A túlzott képernyőhasználat hatása az identitás alakulására

Nyomtatási nézet

Többen egy könyvről

A gyerekek és a televíziózás

Hányszor halljuk manapság: „nincs időm semmire”! Divat lett az időhiányra hivatkozni, ha arról esik szó, az ember miért nem olvas, miért nem szomszédol, és miért nem foglalkozik a gyerekkel. Az unalomig ismert kifogás hallatán azonban több mint elgondolkodtató, hogy a teljes lakosság körében az egy főre eső tévénézési idő átlaga egyre emelkedik, és 2008-ban már elérte a napi 260 percet. A 18–49 évesek naponta 220 percet – köztük a gyermekes szülők is, átlagban minden áldott nap három és fél órát – töltöttek televíziózással.[1]

Falussy Béla statisztikai adatokra támaszkodó életmód-kutatásai során kimutatta, hogy az elmúlt négy évtized alatt az aktív kereső népesség munkaidő-terhelése jelentősen kisebb lett. Az éves munkaidő csökkenésének okai:

•   az ötnapos munkahét bevezetése,

•   a szabadságnapok számának növekedése,

•   és a napi munkaidő csökkenése.

Az évtizedek során lépcsőzetesen felszabadult idő egy részét 1986-ig a jövedelemkiegészítő és kiadásmegtakarító munkák foglalták el. Az időmérleg-vizsgálatok tanúsága szerint a szombat csak az utóbbi időben kezd teljes értékű második pihenőnappá válni.[2]

Falussy Béla tanulmányából idézünk négy érdekes diagramot, amelyek jól mutatják az aktív népesség háztartásra és családra fordított idejének, illetve a televíziómentes szabadidejének változását 1963 és 2000 között.

A munkanapok és a hétvége átlagát kiszámolva, és a rendelkezésre álló legfrissebb (2000. évi) adatot összevetve a televíziózásra fordított 2008. évi adattal, a következő eredményt kapjuk:

•  
A munkába járó férfiak, illetve nők átlagosan napi 120/262 percet fordítanak a háztartással és a családdal kapcsolatos teendőkre, 165/142 percet töltenek televíziózással, ugyanakkor 148/114 percet tévémentes szabadidős tevékenységgel.

•  
A két nem között a legkisebb különbség a tévémentes szabadidő mennyiségében mutatkozik: a férfiak 2,5, a nők csaknem 2 órát töltenek naponta a képernyő bűvkörén kívül – ebből 30, illetve 35 percet olvasással.

•  
Vagyis a tévénézésre fordított időt csak a nők háztartási munkája haladja meg közel másfél órával, a férfiak viszont lényegesen több időt töltenek a televízió előtt, mint amennyit a családi szükségletek (házkörüli és kerti munkák, bevásárlás stb.) kielégítésére, vagy családtagjaikra, társas kapcsolataikra fordítanak.

A fenti adatokban még nem szerepel az internethasználat. A ksh átfogó időmérleg-vizsgálata erre a kérdésre 2000-ben még nem terjedt ki.

2005-ben Angliában az 5–16 éves gyerekek/serdülők 80 százalékának már külön tévéje volt, amely 7 órán keresztül (!) be is volt kapcsolva. A tévézés szokásrendszerében bekövetkezett változás nemcsak az időráfordítás miatt számottevő: a televíziózás magányos elfoglaltsággá vált, amely a közös családi tevékenységek helyettesítője, vetélytársa lett. Sue Palmer a Mérgező gyerekkor című könyvében kimutatta, hogy az egész falat elfoglaló tévékészülékek a legkisebbek fejlődésére veszélyesek, főleg, ha a szülők az igazi beszélgetéseket helyettesítő elektronikus bébicsőszként használják őket[3]. A televíziós villanypásztor a maga egyoldalú kommunikációjával nemcsak a beszéd elsajátítása, de később, az olvasástanulás útján is komoly akadályt jelent.

Az anyanyelv elsajátításához a gyermeknek a szüleire és a külvilágra egyaránt szüksége van: a gyermek csak az ő közreműködésükkel lesz képes önmagát felfogni kommunikációra képes, különálló lényként. A beszéd- és olvasástanuláshoz először a fonémák létezését kell tudatosítani – ehhez viszont nélkülözhetetlen, hogy a gyerek beszédet halljon maga körül, és vele is beszélgessenek. Volt olyan kísérlet, amelyben azt akarták megtudni, vajon süketnéma szülők halló gyereke kizárólag a televízió segítségével meg tud-e tanulni beszélni. Ez a gyermek azonban hiába hallott emberi beszédet a tévéből, a szülei nem tudtak vele beszélgetni, ezért nem tanult meg kommunikálni egészen addig, amíg iskolába nem került.

A kibergyerekek nemzedéke

A rengeteg válás és a szülők gyakori új kapcsolatai miatt a mai gyerekek a korábbiaknál sokkal lazább családi kötelékek között élnek. Az iskolában nehezebb őket tanítani, mert a gyerekek egyre többet foglalkoznak magukkal és hamarabb megunnak mindent. A tanárok tekintélye már a múlté, és tovább rontja a helyzetet, hogy a nevelők elbátortalanodtak – részben az irántuk növekvő mértékben megnyilvánuló agresszió, részben a kötelező oktatási gyakorlat miatt. Már nemcsak azt írják elő a tanároknak, hogy mit, hanem azt is, hogyan, milyen módszerrel tanítsanak. A világ pedig most nem abba az irányba megy, ahol a tudás, a műveltség az érték.

Greenfield professzor többször is idézi könyvében Sue Palmer Mérgező gyermekkor című könyvét. Az Angliában nagy feltűnést keltett műben a szerző azt állítja, a modern társadalomban a kultúra túl gyorsan változik ahhoz, hogy fiziológiai adottságainkkal, emberi szükségleteinkkel követni tudnánk a módosulást. Palmer „felsorolja a rémisztő és feltérképezetlen tájkép számos veszélyes szakadékát és útvesztőjét: az egészségtelen étrendet, a testmozgás hiányát, a túl sok lakáson belüli időtöltést, az alváshiányt, a szülők mániás félelmét az idegenektől, a szülőkhöz való gyengébb csecsemőkori kötődést, a szülők és gyermekek közti beszélgetések elégtelen mennyiségét és nem megfelelő módját, az olyan elsődleges gyermekkori élmények megritkulását, amilyen például a fára mászás, a gyermekgondozás következetlenségét, a nem megfelelő szerepmodelleket, az érzelmi biztonság alacsonyabb szintjét, a családon belüli társas interakciók megfogyatkozását, a szülők önbizalmának gyengülését és annak a korábbi hallgatólagos közmegegyezésnek a felbomlását, miszerint a felnőttek általában közös felelősséget viselnek a következő nemzedékért.”[4]

Így aztán nem lehet azon csodálkozni, hogy a gyerekek a „hiperingergazdag kibervilágba” menekülnek. A fogyasztók új nemzedékét jelentő gyermekek és serdülők abba a világba vágyakoznak, „ahol a márkák a szeretet és az identitás valutái, ahol fontosabb, mit birtokolnak és hogyan néznek ki, mint az, hogy kik is ők valójában.” A lányoknak szánt termékek a divatot és a korai szexualitást hangsúlyozzák, a fiúknak készülők pedig az uralkodást és a fölényt.[5]

A fentiek ismeretében egyáltalán nem meglepő annak a brit felmérésnek az eredménye, amely kimutatta, hogy az utóbbi harminc évben megkétszereződtek a fiatalkori viselkedészavarok, amelyen belül az érzelmi zavarok előfordulása 70 százalékkal nőtt. Az Amerikai Pszichológusok Társaságának jelentése szerint az usa-ban minden ötödik ember (!) mentálhigiénés problémával küszködik.[6]

2009-ben a kidcomm Press felmérést végzett a magyar gyerekek körében. A kutatás célja a 8–14 éves korosztály mindennapi életmódjának, kommunikációs és médiafogyasztási gyakorlatának, fogyasztói viselkedésének megismerése volt. Az országos reprezentatív felmérésből kiderült, hogy a legnépszerűbb médiumok az rtl Klub tévécsatorna, a Danubius Rádió és a Bravo című újság. Az interneten leggyakrabban valamelyik startlapot keresik föl, utána következnek a Myvip, az Iwiw, a Youtube és a Google.

Egy kicsit eltér ugyan a fő témánktól, de fontos lévén, érdemes a kidcom Press által közölt adatokból kettőt idézni: a gyerekek vásárlóereje Németországban 6 milliárd euró, nálunk 33 milliárd forint (!) – és ehhez hozzáadódik a családi vásárlásokra való befolyásuk. A gyerekek igen nagy arányban beleszólnak abba, a szüleik mit vegyenek meg, akár ruhaneműről, akár autóról legyen szó.

A kidcomm Press felmérése: a gyerekek által gyakorolt befolyás a családi vásárlásokra[7]

Az olvasás hatása a gondolkodás kialakulására

Mai tudásunk szerint csak az emberi faj képes az elvont gondolkodásra, amely a szimbólumok használatában, a logikai következtetések levonásában, a múlt-jelen-jövő eseményfolyam kontextusába helyezett történések felidézésében nyilvánul meg. Bizonyos mértékig az állatok is tudnak gondolkodni, de nem tudunk arról, hogy ők is képesek lennének a való világot szimbolikusan leképezni, ezért vélhetően az állatok gondolkodása nem terjed túl a közvetlen inger-válasz-inger láncreakció szekvenciális rendjén.

A gondolkodás főképpen a problémamegoldásra, a helyzetelemzésre, az emlékfelidézésre, a képzeletbeli képalkotásra irányul, amely képessé tesz bennünket visszatekinteni a múltba, elröpíteni a jövőbe, elvinni a képzelet világába. Az emlékek kitüntetett szerepet játszanak a gondolkodás során: a kognitív pszichológiai kutatások alapján tudjuk, hogy gondolataink nagy részét átélt emlékeink és tapasztalataink határozzák meg. Nemcsak a bennünket körülvevő kulturális kontextus szokásrendszere, de például a térbeli és a színlátás is a tanulási folyamat eredményeként válik sajátunkká.

Az emlékek és a tudás tárolása, a gondolkodás az agy feladata. A gondolkodáshoz nélkülözhetetlenek az emberi agyra jellemző, kiterjedt neuronhálózatok. Fiziológiailag akkor tudjuk elérni gondolkodó képességünk csúcsait, ha a testmozgás következtében az agyműködésünket sok oxigén segíti. A fizikai erőkifejtés fokozza a véredények képződését, javítja az agy oxigénellátását, ezen keresztül az agyi szinapszisok működését – mindez által javul a tanulási képesség.[8]

Mostanában mintha veszélybe került volna az eddig az emberekre oly jellemző, a gondolkodásra való fogékonyság, és vele együtt az ezt tápláló életmód. Ha a testmozgásnál, az olvasásnál és írásnál vonzóbbnak bizonyul a képernyővel való „társalgás”, mi lesz az utánunk jövő nemzedék gondolkodási folyamataival?

Miért tartjuk veszélyesnek a túlzott képernyőhasználatot? Többek között azért, mert a gyorsan pergő vizuális élmények akadályt állítanak az érvelési és gondolkodási készségek elé, és „fenyegetik azt a rejtélyes és egészen sajátos kognitív képességünket is, ami a könyvet mindmáig magasan a film fölé helyezi: a képzelőerőt.” A könyveken felnövekvők számára „a képernyőn megjelenő látvány nem csak önmaga: egy kép a primér jelentésén túl sok minden másnak a szimbóluma lehet. Ha azonban nem lenne meg bennünk a már kialakult fogalmi keret, akkor metaforákat sem alkothatnánk, a kép nem jelentene mást, csak saját magát.” Az egyedfejlődés során az olvasás segít kialakítani azt az intellektuális készséget, amely lehetővé teszi – a példák és forgatókönyvek sokaságát általánosítva – elvont fogalmakat alkotását.[9]

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy amikor a képernyő hatásait szembeállítjuk az olvasással, akkor nem arról (a meglehetősen ritka) eseményről beszélünk, amikor valaki egy hagyományos szöveg digitalizált változatát olvassa. Egy írásművet gyakorlatilag mindegy, milyen információhordozóról olvasunk – a szöveg értelmezésében nincs különbség, ha képernyőről, vagy könyvből olvassuk.

Pléh Csaba is fölteszi a hálózati információhordozók megjelenésével kapcsolatos alapvető lélektani kérdést: vajon „létrejöttük elindít-e egy újabb reprezentációs és architektúraszervezési forradalmat? Mint sok elemzés rámutat, ennek egyik vezető kérdése, hogy a hipertext-szerveződéssel és a képek elárasztó jellegével megváltozik-e a gondolkodás szekvenciális, egy központú, lineáris organizációja, mely úgymond az íráshoz kapcsolódott volna.”[10]

Az állítások igazságtartalmának megkérdőjelezésére irányuló kutatói attitűd megnyilvánulása, hogy Greenfield fölteszi a kérdést: „talán túl erős bennünk a nosztalgia az olvasás iránt, talán túlságosan könnyen helyezkedünk arra az álláspontra, hogy az olvasás jó dolog, és soha nem jöhet nála jobb”.[11]

A virtuális világ bűvöletében

Az egyik jól ismert jelenség, hogy a komputeres játékokban az emberek, az állatok, a fegyverek stb. rendkívüli módon hasonlítanak valóságbeli megfelelőikre. A valósággal való teljes egybeesésig azért soha el nem jutó, mégis kísérteties hasonlóságról könnyű elhinni, hogy a játékok virtuális világa nem más, mint a mindennapi élet egzotikusabb változata. Van azonban egy óriási különbség a valóság és a számítógépes játékok között: a játékos pontosan tudja, hogy a kibervilágban minden csak játék; akit lelőnek, nem érez fájdalmat, és senki nem hal meg örökre. Aki viszont jószerével csak a virtuális világban él, vajon hogyan méri föl cselekedetei következményeit a való életben? Egyre gyakrabban érzékeljük, hogy sehogy. Megmagyarázhatatlan indítékok hatására indulnak végzetes útjukra az ámokfutó gyilkosok, akiket semmilyen korábbi kapcsolat nem fűz a véletlenül kiszemelt áldozataikhoz.

Fölmerül a kérdés: vajon milyen közvetlen hatásai lesznek, ha az utánunk jövő nemzedékek kevésbé a fogalmi, mint sokkal inkább az érzékszervi, elsősorban a vizuális jelek világában élnek, illetve, hogy elődeiknél jobban igénylik a folyamatos külső ingereket?

Az agykutatók bebizonyították, hogy a prefrontális kéreg fizikai károsodása ugyanolyan következményekkel jár, mint az ingerületközvetítő anyagok egyensúlyának megbomlása. Ha például a dopamin túlsúlyba kerül, a prefrontális kéregben csökken az idegsejtek aktivitása – ennek következtében a vakmerőség túlzottá válik.

A kockázatvállalási hajlam könnyen módosulhat, jó és rossz irányban egyaránt. A társadalom jelene és jövője szempontjából egyformán nagy jelentőséggel bír, milyen mértékben merünk, vagy nem merünk kockázatot vállalni, hogyan értékeljük a különböző körülmények közötti kockázatot. A kockázatvállalás mértéke nemcsak konkrét döntéseinket befolyásolja, hanem meghatározza a javakhoz, szolgáltatásokhoz és embertársainkhoz való általános viszonyulásunkat is.

Tartalom kontra folyamat

Az elme hiánytalan működéséhez a prefrontális kéregnek aktívnak kell lennie. A fontossági sorrendben a tartalomnak kell az első helyen állnia annak érdekében, hogy az elmét a jelentéssel átitatott világ vegye körül. Az intellektuális fejlődéshez sok gyakorlásra, anyagfeldolgozásra, ismétlésre, valamint szimbólumhasználatra van szükség, de múlhatatlanul fontos a fizikai tevékenység, a testmozgás, hiszen ez utóbbi biztosítja az agy megfelelő vérellátását.

Miért fontos a tartalom előnyben részesítése? Mert ha túl gyakran éljük át azokat az erős érzékszervi ingerek előidézte folyamatokat, amelyekben sem frusztráció, sem csalódás nem érhet bennünket, ahol könnyen lehet jutalomhoz jutni, ugyanaz az állapot áll elő, mint a drogfogyasztás során. „A képernyős játék folyamattúlsúlyos és tartalomhiányos tevékenység.”[12]

Játékfüggőség

A számítógépes játékok bizonyos szempontból a televíziónál is mélyebb hatást gyakorolnak az emberekre. Greenfield professzor hosszú éveket áldozott arra, hogy kiderítse, miért és hogyan alakul ki a kábítószerezőkéhez hasonló függőség a játékosok agyában.

A legtöbb számítógépes játék egyik legfontosabb jellemzője, hogy az embert a pillanat áramkörébe kapcsolja be, közvetlenül és ellenállhatatlanul ingerelve az érzékeit.

A mindennapi életben állandóan keressük, várjuk a jutalmazást, amelyet rendkívül könnyű megkapni a komputeres játékokból – sokkal könnyebb, mint keményen dolgozni egy munkahelyi előléptetésért, pláne egy gyermek fölneveléséért.

Sokan keresik az okát, vajon az emberek miért töltenek minden nap hosszú órákat haszontalan képernyős tevékenységekkel, ahelyett, hogy beszélgetnének, sétálnának, olvasnának, netán gondolkodnának? Miként alakulhat ki szabályos képernyő-függőség, különösen a számítógépes játékokat űzők között? Susan Greenfield a választ az addikció kialakulásának agyi folyamataiban találta meg.

A függőség kialakulásában kitüntetett szerep jut az ingerületátvivő dopaminszint megemelkedésének. A magas dopaminszint fontos szerepet játszik a jó közérzet kialakulásában, amit akkor él át az ember, ha megkapja a várt jutalmat. Ha azonban a jutalmazás elmarad, a dopaminszint leesik – ezt viszont az ember roppant kellemetlen helyzetként éli meg, tehát, ha módjában áll, igyekszik változtatni rajta.

Az agy egyik kulcsfontosságú területe a prefrontális kéreg, amelynek az aktivitása teszi lehetővé a múlt és a jövő meg-, illetve átélésének a képességét. A megemelkedett dopaminszint hozzájárul a prefrontális kéreg aktivitásának csökkenéséhez. Ez a jelenség egy egészséges embernél átmeneti, az addikcióban szenvedő betegeknél hosszú időre, vagy örökre szól. A dopamin túlsúlya mérsékelheti a prefrontális kéreg befolyását az agyműködésre, ezáltal viszont az egyensúly eltolódik a cselekvés tartalma, értelme felől a cselekvési folyamat felé. Így válik addiktív jellegűvé az érzékszervi inger és az arra adott agyi válasz.

Hogyan alakul ki a játékfüggőség? Ha gátoljuk a prefrontális lebeny működését, azzal túlzott dopamintermelésre késztetjük agyunkat. Ha ez túl gyakran ismétlődik, az agy a fokozott dopamintermeléshez idomuló mintázatot vehet föl, és egy idő után állandóan igényli a stimulálást. Ezzel egy ördögi kör alakul ki, amelynek a vége az addikció.

A túlzásba vitt számítógépes játékok – azon túl, hogy közvetlen módon és ellenállhatatlanul ingerlik az érzékeket – minden pillanatban jutalmazzák a „jó” választ. Ha pedig a játékos netán nem a „jó” megoldást választja, a hibás döntésnek nincs gyakorlati következménye, de legtöbbször még tanúi sincsenek.

A kétdimenziós élet fogságában

A képernyő fő vonzereje a folyamatosan pergő látvány, a képi hatások állandó változása. Aki naponta hosszú ideig nézi a tévét, ez idő alatt nem tesz mást, mint a dolgok felületes szemlélésével tölti az idejét és előbb-utóbb hozzászokik ahhoz, hogy csak a felszínükön szemlélje a dolgokat. Aki gyermek- és fiatalkorában nem olvas, csak a képernyő bűvöletében él, felnőtt korában sem igazán fogja érteni az elvont fogalmakat: a demokrácia, a nagylelkűség, a becsvágy stb. jelentése ismeretlen marad, mert a videoklipekben, a szappanoperákban, a reklámokban, de még a híradókban sem találkozik ezek magyarázatával.

A bbc The Missing Million címmel sugárzott egy filmet, amellyel ráirányította a figyelmet egy új keletű problémára. A japánul „hikikomori”-nak nevezett jelenség tulajdonképpen nem más, mint „társadalmi öngyilkosság”, melynek drámai következményei vannak az érintett családokat illetően. A főként tizenévesek körében terjedő „járvány” elszenvedői a szobájukba zárkózva, a családtól és a külvilágtól teljesen elszigetelve, kizárólag a képernyő előtt és által élik az életüket. Japánban már 1-1,5 millió fiatal szenved ezen új keletű betegségben, hosszú évekre kizárva magát a társadalomból. A család nem tud, de nem is akar tenni e kóros állapot ellen, mert a japánok szégyellik lelki problémákat, így orvoshoz, szakemberhez sem fordulnak a helyzeten javítandó.[13]

Az identitás

Az emberi agy különleges tulajdonsága a tanulásra, a külvilággal való kölcsönhatásra és a „saját értelem” létrehozására vonatkozó képessége. Az emberi agy több mint százezer éven át tartó fejlődés eredményeként vált alkalmassá a tanulásra és a környezeti változásokhoz való alkalmazkodásra, de arra is, hogy ahány ember, annyiféle személyiség alakuljon ki. Az egyéni tapasztalatok egyedi, csakis egyetlen személyre jellemző tulajdonságokat alakítanak ki.

Az identitás, az „önazonosság” valaminek az azonosságát jelenti valamivel. Társadalmi szempontból identitásról beszélhetünk akkor is, amikor meghatározzuk egy egyén bizonyos csoporthoz tartozását. Egy ember identitását – legalábbis részben – meghatározza, milyen csoporthoz tartozik, milyen szerepeket játszik el a társadalmi játszmákban, milyen tudásokat mozgósít a problémák kezelése során. Miután az identitás a kamaszkorban alakul ki, az önazonosság fejlődését a serdülés pszichoszociális oldalának is nevezhetjük.

A xxi. századi ember identitása

Susan Greenfield neves agykutató, neurológus professzor. Az Identitás a xxi. században című, nagy feltűnést keltett könyvében arra keresi a választ, hogyan alakul ki az agyban az egyéni tudat. Mint írja, rendkívüli plaszticitása miatt az emberi agyban lényegében az összes környezeti benyomás, magatartásbeli változás nyomot hagy. Az egyéniség kialakulása annak köszönhető, hogy az átélt tapasztalatok következtében minden ember agyában teljesen egyedi, senki máséra nem hasonlító neuronhálózatok jönnek létre, amelyek működése során sajátos, csak arra az emberre jellemző gondolatok, érzések, reakciók jönnek létre. Az agyi neuronhálózatok és szinapszisok révén alakulnak ki azok a fogalmi keretek, narratívák, amelyek meghatározzák az egyén értékrendszerét, világról vallott képét.

Greenfield nem állt meg a neurológusok számára kijelölt határnál; kutatásait folytatva olyan következtetésekre jutott, amely meghozta számára a világsikert. Az agy működését arra nézve is vizsgálta, milyen törvényszerűségeket lehet felismerni az identitás kialakulásában, és arra, mely külső hatások következtében változik meg az agyműködés? A vizsgálat során kitüntetett figyelmet fordított az új technológiai eszközök használatának az agyi idegpályákra való hatására, illetve, hogy ezek túlzott használata milyen lenyomatot hagy az agyban, befolyásolja-e a személyiség, az identitás kialakulását? A válasz – ahogy alább látni fogjuk – egyértelmű igen.[14]

 

Identitás-forgatókönyvek

Greenfield professzor az agyműködésben észlelt különbségek alapján négy identitás-forgatókönyvet írt le, amelyek egy-egy szóval így jellemezhetők:

•   a Valaki-forgatókönyv az egoizmus,

•   az Akárki-forgatókönyv a kollektivizmus,

•   a Senki-forgatókönyv a hedonizmus,

•   a Heuréka-forgatókönyv a kreativizmus megvalósulása.

A Valaki-identitású emberek előszeretettel töprengenek a lét nagy kérdésein: „mi végre vagyunk a világban?” Az ő felfogásuk szerint az emberi természet sérthetetlen; nem tudnak, de nem is akarnak kilépni személyiségük individuális keretei közül. A „valaki-agy” fő jellemzője az elvont, metaforikus gondolkodásra való képesség. „A Valakik agyát kiterjedt neuronhálózatok jellemzik, amelyek elég képlékenyek ahhoz, hogy folyamatosan frissüljenek és változzanak, válaszul az új tapasztalatokból fakadó érték- és státusbeli eltolódásokra.”[15]

A Valaki-identitású ember képes következtetni a múltbéli eseményekből, megtervezni a jövőt, mérlegelni cselekedeteinek következményeit. Az egyéni szempontokat túlságosan is előtérbe helyező, individualista „Valaki” viszont nehezen tud a közösségben feloldódni, közös célok érdekében cselekedni.

Az Akárki-forgatókönyv szerint élő ember agya a kollektív identitás világos narratívája és irányultsága szerint működik. Ő az, aki képes és hajlandó föladni saját személyiségét egy közösségi eszméért, ugyanakkor a kívülről jövő impulzusok elől elzárkózik. „Akárki” a szélsőséges vallási és politikai mozgalmak hű katonája, aki a csoport vezéréhez és tagjaihoz maximálisan igazodik, de minden más gondolkodásmódot elutasít.

Akárkinek a tettei a meghatározók, szertartásos mozdulatok és a mindennapi élet rögzített mintái jellemzők rá. Az akárkiagyban a neuronközi kapcsolatok éppen annyira kiterjedtek, mint a valakiagyban, de a pillanatnyi eseményektől kevésbé függenek, kevésbé rugalmasak. „Akárki” testének idegsejthálózata erősebb, merevebb – ennek révén identitása homogén, kiszámítható, feltétel nélküli.

A „senki-agyból” gyakorlatilag hiányoznak a vonatkoztatási rendszerek: nincsenek fékek, ellensúlyok, ezért maximálisan fogékony a beérkező ingerekre. A Senki-identitású ember idegi hálózata egyszerűbb, ezért a stimulusoknak nem tulajdonít „értelmet”. A külvilággal való kapcsolatokban a hangsúly áttevődik a megismerésről a puszta érzékelésre, ezért a Senki-forgatókönyv legfőbb vonása az elsődleges, nyers érzelmek jelenléte.

A Senki-identitású emberek soha nem voltak jelen ilyen nagy arányban a népesség körében. Ennek az identitásnak a kialakulását nagyban elősegítik az új technológiák és eszközök, amelyek segítségével a „Senki” bárhol és bármikor képes körülbástyázni magát a számára oly kívánatos, saját mikrovilágával. A folyamatosan lüktető zene, a szinte mindenütt elérhető számítógépes játékok, a logikai összefüggéseket tudatosan távoltartó videoklipek átjárják és eltöltik az agyat és testet, szünet nélkül sugallva: „be happy!” Nincs más dolgod a világban, mint pillanatnyi örömeidnek élni, passzív módon befogadni az érzékeidet bombázó ingereket.

 

Miért lettek hirtelen ilyen sokan a senki-agyúak? Az agykutató ezt az ok-okozati összefüggést állapítja meg: amíg a könyvek ösztönözték az elme fejlődését, addig a képernyős játékok világa „szélsőséges formájában fenyegetést jelent az elmére, egyéniségünk esszenciájára.” A kétdimenziós világ rabsága a folyamat végső diadala a tartalom fölött – ez a végső Senki-forgatókönyv.

A nyers érzékszervi ingerek egy idő után a világot is kétdimenziósra szűkítik le: ebben a világban mindössze két jelző használatos: „hú, de gáz” – „hú, de király”. Azoknak, akik nemhogy kifejteni, de felfogni sem tudnak elvont gondolatokat, a személyre szabott idegi kapcsolatrendszereik vagy teljesen hiányoznak, vagy nem működőképesek. Ezeknek az embereknek nem jelent értéket többé a személyes identitás értékhordozó narratívája, a tartalmi, jelentésbeli gazdagságot hordozó személyiség, a Valaki-státus.[16]

Ha az eddig felsorolt forgatókönyvek közül valaki csakis az egyiket valósítja meg, a társadalom tekintetében az élete többé-kevésbé zsákutcába torkollik.

A társadalmi hasznosság szempontjából a Greenfield által megfogalmazott negyedik forgatókönyv eszményi kiutat kínál. A Heuréka-identitást megvalósító „kreatívagy” magánéleti szempontból kedvező, a közösség számára is hajt valamelyes hasznot, és emellett bizonyos mértékig képes megadni a beteljesülés élményét. A kreatív emberek agyszerkezetét és agyműködését vizsgálva kiderül, hogy képeseknek kell lenniük a neuronközi kapcsolatrendszer kiiktatására, hiszen csak úgy tudnak új dolgokat létrehozni, kitalálni, ha a rögzült sémáktól el tudnak szakadni. Ebben a tekintetben a „Heuréka-forgatókönyv” a fundamentalista beállítottságú „Akárki-identitás” ellentéte. 

Szerepmodellek a xxi. században

Sem a mai gyermekek, de főleg a jövendő generációk nem az általunk ismert és megszokott módon fogják megszerezni és gyarapítani ismereteiket, illetve adott helyzetekben felidézni a korábban tanultakat. 

A legnagyobb ellentmondás és egyúttal a legnagyobb nehézség abban rejlik, hogy annak a generációnak kellene gyökeresen új tanítási, tanulási módszereket kitalálnia, illetve az új technológiákra épülő eszközöket kifejlesztenie, amelyik az elmúlt fél évezred legfőbb kultúraközvetítőjén, a lineáris elrendezésű szövegeken nőtt föl.

Könnyen lehet, hogy nem is ott lesz a legnagyobb változás, hogy a szövegek egyeduralmát a képek váltják föl: úgy fest a helyzet, hogy a szövegkultúra is alapvetően megváltozik. Egyelőre végig sem merjük gondolni azt az eshetőséget, hogy mi lesz a nemzeti nyelvek sorsa, ha az anyanyelv kerékbe törése és csonkítása a mai mértékben folytatódik.

A „Gutenbergiáda” nemcsak abban nyilvánult meg, hogy az ismeretátadás legfőbb eszköze a nyomtatásban megjelenő szöveg volt. Talán ennél is fontosabb, hogy napvilágra csak írástudók tollából kerültek írásművek – méghozzá úgy, hogy az értékláncba további, nagy társadalmi presztízsű szakmák is bekapcsolódtak. Az író csak a kézirat előállítója volt; a kiadó képviselte a társadalom – vélt vagy valós – értékítéletét, tudniillik érdemes-e a nagyérdemű figyelmére a kézirat. Amennyiben a kiadás mellett döntöttek, jól képzett szedők és korrektorok hada dolgozott annak érdekében, hogy a nyomdát lehetőleg hibátlan szövegek hagyják el. Ezzel szemben ma bárki bármilyen betűket és szavakat egymás mellé helyezve kiléphet a nyilvánosság elé, ahol akkora potenciális olvasótábora lehet, amelyről a régi írók nem is álmodhattak.[17]

A szellemi, nyelvi és morális igénytelenség olyannyira elárasztja mindennapjainkat, hogy szinte védekezni sem lehet ellene. Televíziót lehet nem nézni, számítógépes játékokat lehet nem játszani, internetes fórumokat lehet nem olvasni, de nem biztos, hogy a legjobb megoldás hátat fordítani a világnak.

E sorok írója sokat töpreng azon, hogyan lehetne a textuális kultúra értékeit úgy átmenteni, hogy ne csak az archiválásukat oldjuk meg az új technológiák segítségével, de az érdeklődést is fenntartsuk irántuk. Érdekes egybeesés, hogy egy angol agykutató és egy magyar könyvtári szakember egyformán fogalmazza meg a megoldást: „Alapvető és nélkülözhetetlen intellektuális követelmény, hogy kialakítsuk az új fogalmi kereteket, és a képernyős technológiák segítségével vonzó formát adjunk nekik. Az egyik legfontosabb teendő, a képi elemeken túl és azok felett, hogy biztosítsuk az élet olyan alapvető fogalmainak kialakítását, mint szabadság, szabad akarat, szeretet stb. – például úgy, hogy széles tematikai skálán mozogva sokféle példát mutatunk be a felhasználónak, akinek azután a bemutatott példák közt meg kell találnia az összefüggést, majd reflektálnia kell a megismertekre.”[18]

A Valaki-, Senki-, Akárki-forgatókönyv egyike sem szolgál ideális eszközként a xxi. századi önmegvalósításhoz. A társadalom szempontjából létkérdés, megtaláljuk-e a módját, hogyan segíthetnének az új technológiák a Heuréka-forgatókönyvben leírt kreatív gondolkodásmód elsajátításában és tömegméretű elterjedésében.

Mind a négy lehetséges identitástípusnak, forgatókönyvnek megvan a maga ideje és helye az emberek egyéni élettörténetében ugyanúgy, mint a jól funkcionáló, sikeres társadalom létrehozásában. Mindezidáig az okozott gondot, hogy nem voltak egyensúlyban sem az egyén életében, sem az adott társadalomban. A történelem során most először a technológia kezünkbe adja az eszközöket, és emellett időt és teret is kínál arra, hogy olyan világot, környezetet teremtsünk, amelyben a négyféle szerepmodell egészséges egyensúlyba kerül.[19]

Ne feledjük: valamennyien rendelkezünk valaki-, akárki-, senki- és kreatív-aggyal – a kérdés csak az, kinél melyik agyszerkezet és viselkedésminta kerül túlsúlyba, milyen viszonyrendszerben melyik identitás vezérli cselekedeteinket, mi lesz életünk vezérfonala.



[1]   
Nőtt a tévénézésre fordított idő. Médiainfó
http://www.mediainfo.hu/hirek/article.php?id=13618 [Letöltve 2010. február 14.]

 

[2]   
Falussy Béla: A felnőttkori tanulás, önképzés változásai, jelenlegi feltételei és körülményei a ksh időmérleg-életmód felvételei alapján
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=idofelhasznalas-3-Falussy-szerkezeti [Letöltve 2010. február 14.]

 

[3]    Susan Greenfield: Identitás a xxi. században. Bp. hvg Orac, 2009. p. 171.

 

[4]    Greenfield, i.m. p. 155.

 

[5]    Greenfield, i.m. p. 155.

 

[6]    Greenfield, i.m. p. 156.

 

[7]   
A gyerekek kommunikációs szokásai. kidcomm Press www.mediainfo.hu/file/download.php?id=204&redirect=  [ppt fájl. Letöltve 2010. március 18.]

 

[8]    Greenfield, i.m. p. 163.

 

[9]    Greenfield, i.m. p. 173.

 

[10]  
Pléh Csaba: A mai információtechnológia: új mentális architektúrák? In: A természet és a lélek. Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár. A nyomtatott könyv adatai: Budapest, Osiris, 2003.

     http://www.tankonyvtar.hu/pszichologia/termeszet-lelek-mai-080904# [Letöltve 2010. március 18.]

[11]   Greenfield, i.m. p. 163.

 

[12]   Greenfield, i.m. p. 194.

 

[13]  
Hikikomori. Forrás: http://peterlaci.blogspot.com/2009/07/tarsadalmi-problemak-hikikomori.html [Letöltve 2010. február 14.]

 

[14]   Pete Krisztián: Identitás. http://ktnye.akti.hu/index.php/Identitás [Letöltve 2010. március 18.]

 

[15]   Greenfield, i.m. p. 257.

 

[16]   Greenfield, i.m. p. 195.

 

[17]  
Egyetlen példa: a Zalán futása előfizetési felhívására 80 jelentkező volt, közülük mintegy 40 előfizető Vörösmarty közvetlen baráti köréből került ki. Forrás: http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/1999/9en-32t.htm [Letöltve 2010. február 14.]

 

[18]   Greenfield, i.m. p. 263.

 

[19]   Greenfield, i.m. p. 269.

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: