Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Adamikné Jászó Anna: A szövegértő olvasás fejlesztésének új lehetősége: a retorikai elemzés

Nyomtatási nézet

A beszélt és az írott szöveg percepciója az emberi megismerés fontos – ha nem a legfontosabb – tényezője. Gósy Máriának köszönhetően szervezett, egymásra épülő kutatások hosszú sora foglalkozik a beszédpercepcióval, s ezek a kutatások az utóbbi évtizedben kiteljesedtek az írott szöveg percepciójával, azaz a szövegértő olvasással. Az alapkutatásokhoz természetes módon csatlakozik a módszer, vagyis a fejlesztés lehetőségeinek kidolgozása, például a GMP-teszthez is csatlakoznak a fejlesztést szolgáló anyagok. A fejlesztési módszerek egyike az elemzés: az egész szerkezetének, részei egymásra épülésének, funkcióinak megismerése. A retorikai elemzés tulajdonképpen módszer, mégpedig olyan módszer, amelynek elméleti megalapozása van.

Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy elméleti alapot és szempontokat adjon a retorikai elemzéshez. A szempontok természetesen az egyedi elemzésektől függően változhatnak, ám minden bizonnyal lehetséges általános érvényű – bár ideiglenes – szempontsort felállítani. Azért tekinthető ideiglenesnek, mert az egyedi elemzések javíthatják, kiegészíthetik, finomíthatják. A hazai elemzések sincsenek még feldolgozva, például értékelésre várnak a Régi új retorika sorozat immár tizenkét kötetének beszédelemzései.

Miért fontos művelet az elemzés? Az elemzés a megismerést szolgálja: közvetlenül a szöveg megértését, s azután következtetni lehet a megértett szöveg alapján a szerzőre, a korra és sok minden egyéb körülményre: a megismerés körét több irányba lehet tágítani.

A tanulmány a következő szerkezetet követi: 1. az ismertebb műelemzési módszerek áttekintése, 1.2 a retorikai elemzés elhelyezése a műelemzési módszerek között és jellemzése; 2. a retorika jellemzése, 2.1 a retorika fogalma, 2.2 a retorikai elemzés lehetséges modellje; 3. a retorikai elemzési modell bővítése, 3.1 a szerkezeti elemzés további lehetősége, 3.2 a gyakorlati érvelés modellje, 3.3 a hallgatóság reakcióinak megállapítása, 3.4 az etika kérdése és az érvelés etikus volta; 4. összefoglalás: az elsőként megadott modell bővítése, a retorikai elemzés módszereinek megállapítása.

 

1. Mely műelemzési módok az ismertebbek? Óriási hagyománya, sőt reneszánsza van a hermeneutikának (Adamik 2010). Az oktatásban a legelterjedtebb – még ha alkalmazói nem tudják is, hogy azt művelik – az explication de texte, magyarul: szövegmagyarázat –, melyet a 19. század második felében a párizsi Ecole Normal Superieure-ben dolgoztak ki. Az idők folyamán sokat változott, mégis kialakultak állandó lépései: 1. a mű (szöveg) keletkezése, elhelyezése a szerző életművében, az adott kor irodalmában, műfajaiban; 2. a szöveg felépítésének, struktúrájának megállapítása; 3. a szöveg felolvasása; 4. a szöveg elemzése szóról szóra, sorról sorra, minden tartalmi, tárgyi, formai, nyelvi, stiláris kérdésének együttes elemzése; 5. a szöveg művészi kvalitásainak, irodalomtörténeti jelentőségének megállapítása.

Az angolszász irodalomtudomány jelentős irányzata az új kritika (new criticism), mely a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben futott fel. Szerzői a mű belső megközelítésére fektették a hangsúlyt, elemzési módszerük a close reading (szoros olvasás), mely a következő elvek alapján vizsgálta a szöveget: 1. csak a szöveg számít, mely önálló és személytelen, 2. egységes, ami azt jelenti, hogy struktúrája és textúrája organikus egységben van, 3. komplex; az irónia, a paradoxon és a feszültség biztosítják sokféleségében az egységet. Nem törődtek tehát a mű külső megközelítésének szempontjaival: az életrajzi, a pszichológiai, a szellemtörténeti adatokkal, sem a mű hatásával, viszonyával korához, a hagyományokhoz vagy az alkotó többi művéhez (Adamik 1998). Az új kritika ellenhatásaként bontakozott ki az 1960-as évektől a reader response, vagyis az olvasó válaszának az irányzata, mely – mint neve is mutatja – az olvasónak a műre adott reakcióit veszi figyelembe kizárólag (részletes ismertetését l. Adamikné 2006). Tanítványaimnak a Holt költők társasága c. filmet szoktam megemlíteni, s azonnal értik, miről van szó. Mind az új kritika, mind a reader response az idő távlatában egyoldalú, szélsőséges irányzatnak tűnik, bár kialakulásuk idején megvolt a jelentőségük.

Meg kell még említenünk a filozófiai interpretációt, mely azonos a mű allegorikus vagy szimbolikus értelmezésével. Az effajta interpretáció bizonyos művekhez, korokhoz, eszmeáramlatokhoz kötődik, kitűnő példát idéz Alberto Manguel nem mástól, mint Dantétől (Manguel 2001, 94–95). Az allegorikus értelmezés távol esik mostani célunktól, nem foglalkozom vele.

1.1 Végül is hogyan lehet a retorikai elemzést ezekhez az irányzatokhoz kapcsolni? Ebből a szempontból hasznos számunkra Edward Corbett gondolatmenete, melyet Irodalmi művek retorikai elemzései című tanulmányában fejtett ki, mely tanulmány tulajdonképpen egy általa szerkesztett retorikai elemzésgyűjtemény előszava (Corbett 1969).

Corbett Arisztotelész Rétorikájának és Poétikájának összehasonlításából indul ki. Ha meggondoljuk, okosan, hiszen retorika és irodalom összekapcsolásáról van szó akkor, ha irodalmi művek retorikai elemzéséről beszélünk. A Rétorika a meggyőző szöveg tárgyalása, a Poétika a mimetikus szöveg tárgyalása (szellemesen fejtegeti a mimészisz fogalmát Arany János Vojtina ars poeticája c. tankölteményében). Ez az első lényeges különbség közöttük. Továbbá: a Rétorika az én, te, ő (az), vagyis a szónok, a hallgató és a szöveg kapcsolatára épül, míg a Poétika belül marad a szövegen: Arisztotelész a költői szerkesztést tárgyalja benne, nem foglalkozik sem a szerzővel, sem a hallgatósággal, egyetlen esetben tekint csak a hallgatóra, amikor a félelem és a szánalom érzéséről, vagyis a katarzisról ír. A retorikai szerkesztés és a költői szerkesztés különbözik tehát egymástól.

Mégis, hogyan kapcsolódott össze a két szempont?

Arisztotelész számára a retorika és a poétika két különböző diszciplína, ám van közös pontjuk: a tragédia hat része közül kettő, a stílus (lexisz) és a gondolat (dianoia) megvan a retorikában is, sőt ez utóbbi inkább a retorika része.

Corbett szerint Horatius Ars poeticájától kezdve fonódik egybe a retorika és a poétika. Horatius ugyanis az irodalmi mű célját a gyönyörködtetésben és a tanításban látta, abban, hogy a költőknek egyesíteniük kell a kellemeset a hasznossal, az olvasók gyönyörködtetése és épülése céljából. Összevonja tehát a poétika és a retorika célját. Ettől kezdve évszázadokon át a retorika és a poétika egybemosásáról beszélhetünk, az írók műveiket retorikai elvek szerint írták (emlékeztetnem kell a mai olvasót, hogy ezek nem afféle preskripciók, hanem a gyakorlatból, induktív úton levont általánosítások, s jogosságukat fényesen igazolja a mai pszichológia). Corbett ezt a folyamatot megtámogatja reneszánsz és 18. századi angol irodalmárok nézeteivel.

Corbett ugyan nem említi (egy előszóban egyenes csapáson kell haladnia), de megjegyezhetjük, hogy a retorika és a poétika ötvözése jellemzi Hugh Blair óriási hatású, vagy százötven kiadást megélt retorikáját: Lectures on Rhetoric and Belles-Lettres, 1783, magyar fordítása Kis Jánostól származik 1838-ból. (Egyébként Corbett Blairről írta doktori disszertációját.) Továbbá ez az ötvözés lehet a forrása a hazai retorikák tágabb értelmezésének, vagyis annak, hogy a prózai művek elméletének nevezik (Acsay 1889), de ha nem nevezik is így, retorikáink prózai művek széles körét tárgyalják, nemcsak szónoki beszédeket. Azt se felejtsük el, hogy Babits retorikai esszéjének a címe: Irodalmi nevelés.

Ezt a ötvözést Corbett hol kommunikációalapú szemléletnek, hol pragmatikai szemléletnek nevezi, melynek a romantika kétségtelenül – átmenetileg – véget vetett. (Ezért következett be a retorika 19. századi hanyatlása, bár ez a folyamat átmenetinek mondható, hiszen ezt a hanyatlást hihetetlenül erős fellendülés követte, különösen a 20. század második felében, s a nyugati világban ma is tart. (Meglepő Roland Barthes-nak a retorika hanyatlásáról, sőt haláláról alkotott véleménye 1964–65-ben – Barthes 1997 –, amikor 1958-ban Perelman publikálta az Új retorikát, és egyéb nagyhatású elméleti és gyakorlati munkák születtek. Éppen ezért Barthes ezen művét erős fenntartással kell olvasni.)

1.2 Corbett elhelyezi a retorikai kritikát az irodalomkritikai irányzatok között. Átveszi M. H. Abrams rendszerét, de változtat is rajta.

Abrams A tükör és a lámpa (The Mirror and the Lamp; a tükör a romantika előtti irodalomra vonatkozik, a lámpa a romantikára) c. 1953-ban publikált könyve első fejeztében azt írja, hogy a mű három külső tényező viszonylatában helyezkedik el, ezek: az univerzum, a szerző és a hallgatóság. Ezt a rendszert a következőképpen ábrázolta:

 

Univerzum

 

Szerző                      Hallgatóság

 

Ha a kritikus a műre összpontosít, s csak a mű formai egységét és szerkezetét vizsgálja, akkor objektív kritikáról beszélhetünk. Ilyen az amerikai új kritika (new criticism) és a neo-arisztotelészi chicagói iskola. Egy másik kritikai irányzat az univerzum viszonylatában, önmagán kívül tanulmányozza a művet – a mű a világot vagy a valóságot képviseli –, ez a mimetikus kritika. A kritikust a mimézis igazsága, valószínűsége, elfogadhatósága érdekli. Az elbírálás mércéje nem a részek belső koherenciája, hanem a mű hűsége a valóság univerzumához. A szerző viszonylatában vizsgálja a művet az expresszív kritika. Figyelmét a szerzőre összpontosítja, elsősorban a teremtő aktus pszichológiája érdekli. A mű és közönsége közötti viszony kutatását Abrams pragmatikai kritikának nevezi, Corbett pedig ezt nevezi retorikai kritikának. „Az effajta kritika az irodalmi művet úgy tekinti, mint a kommunikáció hordozóját, mint a szerző és közönsége közötti interakció eszközét. … A költő éneke nem egyszerűen valami, amit kifejez, esetleg amit kihallunk; az olyan kijelentés, amely végpontját egy közönség válaszában keresi, egy olyan kijelentés, amely bizonyos értelemben nincs befejezve addig, amíg meg nem talál egy hallgatóságot.” A fenti ábrának megfelelően ezt a négy lehetőséget a következőképpen ábrázolhatjuk:

 

Mimetikus kritika

 

Objektív kritika

 

Expresszív kritika                         Pragmatikai, illetve

Retorikai kritika

 

Hogyan működik a retorikai kritika? Corbett leszögezi, hogy mindenekelőtt a műre összpontosít, mint az új kritika vagy a chicagói iskola. De nem marad a művön belül, hanem figyelembe veszi a szerzőt és a hallgatóságot is, tehát a szövegből kifelé tevékenykedik, mert a szerző, a mű és a hallgatóság (közönség) kölcsönös viszonya érdekli. A retorikai kritika kifelé tevékenykedik ugyan, de nem válik a szerző életrajzának kutatásává, s nem válik történeti-szociológiai vagy pszichológiai kritikává. Ezt írja Corbett: „Ami megkülönbözteti a retorikai kritikát a kritika egyéb olyan módjaitól, amelyek külső tényezőket vesznek figyelembe, az, hogy a retorikai kritika a szerzőről és a közönségről való ’olvasatokra’ használja fel a szöveget.” Arisztotelész írja Rétorikájában az éthoszt tárgyalva, hogy a szónok bizonyos hírnévvel lép közönsége elé, etikai hatása mégis abban van, amit beszédében mond. A szerzőről való benyomásainkat is a szövegből gyűjthetjük össze: gondolatait, attitűdjét, hozzáállását, hangnemét, stílusát. „A retorikai kritika nem nézi le az egyéb forrásokból nyert életrajzi és történelmi információk használatát, amelyek segítik felbecsülni a szerzőt vagy a közönséget vagy az alkalmat, de az irodalmi mű maga az elsőszámú dokumentum azon ’olvasatok’ számára, amelyek a szerzőről és a közönségről árulkodnak.” De nem csúszhat át a kritika az életrajz és a történelmi körülmények tárgyalásába (az új kritikusok terminusával ez az: intentional fallacy) és a benyomások sorolásába (ez az: affective fallacy).

Ebben a kérdésben azonban – írja Corbett – megoszlanak a retorikakutatók véleményei: belső és külső retorikai kritikát különböztetnek meg. Vannak, akik azt a fajta retorikai kritikát részesítik előnyben, amely belül marad a művön. A művön belül vannak ugyanis a beszélők, a hallgatók és a meggyőzés folyamatai, úgy tekintjük a mű beszélőit, mint retorikusokat. „Régóta kiábrándultunk abból a gondolatból, hogy a beszélő vagy a narrátor vagy az „Én” vagy az irodalmi műben lévő személy feltétlenül az író nézőpontját képviseli” – állapítja meg Corbett. De nem ez az egyetlen lehetőség: a külső kritika is retorikai, pl. a szóban forgó kötetben Wayne Booth az Emma c regényt (Jane Austin) elemezve, az olvasó érzelmeinek, azaz a hősnő iránt érzett érzelmeinek hullámzásáról ír; Kenneth Burke pedig Antonius híres beszédét elemezve a Shakespeare-korabeli közönség feltehető reakcióit rekonstruálja.

A közönség reakcióit vagy válaszát nem mindig könnyű megállapítani. Ha a mű nem segít, akkor minél több embert kell megkérdezni bizonyos szempontok szerint, vagyis – mai terminussal – kérdőíves vizsgálatokat kell végezni. Corbett a vizsgálatok módjáról nem ír, nem írhatott még akkor, a későbbi szerzők azonban eligazítanak bennünket.

A stílus a retorika része. „Ami a stílus iránti figyelmet különösen retorikusnak tartja, az a törekvés, mely a stilisztikai jellemzőket nemcsak a mű egyéb formai és anyagi elemeihez igyekszik viszonyítani, hanem a szerző éthoszához és azokhoz a hatásokhoz, amelyekre a szerző állandóan törekszik, hogy létrehozza közönségében. … Egy kritikus akkor lesz ’retorikai’, amikor megpróbálja megmutatni, hogy az elérhető lehetőségek közötti választások a téma vagy a műfaj vagy az alkalom vagy a szándék vagy a szerző vagy a hallgatóság – vagy ezek kombinációja – miatt történtek” – írja Corbett. A stilisztika a 19. század elején kivált a retorikából, s önálló diszciplínává vált. Ám ha a retorika él – éspedig nemcsak él, hanem virul –, akkor a stílus továbbra is része, az érvelés hatásos eszköze. Vizsgálni is a retorikai egészben érdemes, sőt funkcióit így lehet igazán megállapítani.

A retorikai kritika tehát a kritika olyan módja, „amely a mű, a szerző és a közönség közötti interakciót veszi figyelembe. Mint olyan, a nyelvi tevékenység végeredményében, folyamatában és hatásában érdekelt, akár fikció, akár nem-fikció. Amikor a retorikai kritikát a képzeletbeli irodalomhoz alkalmazzák, nem annyira esztétikai elmélkedés tárgyának tartják a művet, hanem a kommunikáció művészien megszerkesztett eszközének. Jobban érdeklődik aziránt, hogy mit tesz az irodalmi mű, mint hogy milyen.” Nyilvánvalóan bizonyos műfajok esetében – ilyenek például a szatíra, a parabola – könnyebb alkalmazni, s alkalmazni kell a szónoki beszéd esetében.

2. A retorikai elemzés egyidős a retorikával. A régiek a megértés végett elemezték a megtanulásra szánt szövegeket; tudták ugyanis, hogy ha egy művet retorikai szabályok szerint alkottak meg, akkor a retorikai szabályok ismerete segít a mű megértésében. „Azután kedvem kerekedett a legnagyobb görög szónokok beszédeit értelmezni – fiatalemberként ezzel gyakoroltam” – mondja Crassus Cicero dialógusában (De oratore, a készülő fordításból idézem). A retorika tehát nemcsak a produkció végett jött létre, hanem a percepció végett is. Így volt ez a kezdetekben, s így volt ez a retorika hosszú története folyamán is, különösen a reneszánsz és a reformáció idején, majd a 20. század második felében.

Egy megjegyzést elöljáróban mindenképpen szükséges tenni, mivel a ’szabály’ szót használtam, s ez némelyek számára szinte szitokszóvá vált az utóbbi években. Valóban, a retorika megállapított egy sor szövegszervezési szabályt, mégpedig induktív megfigyelések alapján. Ezeket a szabályokat a mai pszichológiai, szociológiai stb. kutatások igazolták, úgyhogy nem preskripciókról van szó, hanem tapasztalatok rögzítéséről.

Ez a tanulmány kapcsolódik tehát a beszédpercepció kutatásához, de a retorika természete miatt jóval túlmegy a fonetikai, sőt a nyelvi tartományon.

2.1 A retorikai elemzés tipikusan alkalmazott retorikai terület. Fogalmának tisztázásához mindenekelőtt azt szükséges világossá tennünk, mit értünk retorikán. Mivel sokrétű tudomány, különféle szempontú meghatározásai vannak. Ajánlatos áttekinteni a főbb meghatározásokat, mert az elemzésben szükséges lehet hivatkozni rájuk.

A retorika olyan tudomány, amelynek célja a meggyőzés lehetőségeinek feltárása, Arisztotelész megfogalmazásában: „Fogadjuk el, hogy a retorika olyan képesség, amely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit” (Rétorika 1355b). Általában ezt a mondatot szokták idézni, számunkra azonban érdekes lehet a meghatározás folytatása: „Egyetlen más mesterségnek sem ez a feladata. Minden más mesterség ugyanis saját tárgyáról tanít és győz meg; az orvostudomány az egészségről és a betegségről, a mértan a térbeli jelenségekről, a számtan a számokról; ugyanígy a többi mesterség és tudomány is. A rétorika viszont – úgy tűnik – képes elméletileg megragadni úgyszólván minden egyes tárgyban a meggyőzés módját. Ezért mondjuk azt, hogy a rétorika nem egy meghatározott és különálló tárgykörrel foglalkozik.” A rétorika által meghatározott módszereket éppen ezért mindenütt lehet alkalmazni, erről fényesen tanúskodik a legújabb retorikai enciklopédia, mely foglalkozik a retorika alkalmazásával a különféle diszciplínákban, a művészetekben, a pedagógiában (Lunsford 2009), s erről tanúskodnak a retorikai lexikonok olyan szócikkei, mint vizuális retorika, zene és retorika (Sloane 2001, Enos 1996, Adamik 2010). Az irodalomtudományban való alkalmazásáról szól Edward Corbett fentebb bemutatott jelentős tanulmánya (Corbett 1969).

Quintilianus Szónoklattanában (2008) számos meghatározást vizsgál meg, s végül a következőt tartja célszerűnek: „a retorika a jól beszélés tudománya” (2, 15, 34), s azután kifejti a fogalmát: jelenti mind szakmai, mint az erkölcsi szempontból jó beszédet, mert „Szónok csak becsületes ember lehet” – ez a címe a 12. könyv első fejezetének. Persze, az éthosz hangsúlyozása megvan Arisztotelésznél, hiszen leszögezi, hogy a meggyőzésnek három lehetősége van: „A beszéd által nyújtott bizonyítékoknak három fajtája létezik: az első a szónok jellemében van, a második a hallgatóságra tett hatásban, a harmadik pedig magában a beszédben …” (Rétorika 1356a).

A 20. században számos meghatározás született, számunkra Ivor Armstrong Richardsé fontos: a retorika a félreértések kiküszöbölésének tudománya: „Rhetoric, I shall urge, should be a study of misunderstanding and its remedies” (Richards 1956, 3). Meghatározása hátterében a nyelvészeti vagy szemantikai relativizmus tétele áll, mely szerint a szavakról alkotott gondolataink erősen függenek tapasztalatainktól; éppen ezért adódhatnak, sőt gyakran adódnak félreértések, melyeket jobb szóval, s nem azonnal harccal tisztázni. Martha Cooper a nyilvános beszéd elemzésével foglalkozik könyvében, az ő céljának leginkább Gerard Hauser definíciója felel meg: a retorika szimbólumok kezelése avégett, hogy koordináljuk a társadalmi cselekvést: „rhetoric is the management of symbols in order to coordinate social action” (Cooper 1989, 12). Ez a megfogalmazás hasonlít Richardséra, de tágabb, mivel a szimbólum terminus nemcsak a szóra vonatkozik, hanem magába foglalja a nem verbális kommunikációt is.

Ravasz László szerint a szónoki beszéd dráma, de ez a dráma a hallgatóság lelkében megy végbe: „a nagy logikai dráma már nem a szónok gondolataiban és beszédében zajlik le, hanem a hallgatóság lelkében, mint valóságos lelki vihar: állítás, ellentmondás, harag, lelkesedés, győzelem, felmagasztosultság” (A beszéd mint műalkotás, Adamik–Jászó–Aczél 2004). Vajon lehet-e a hallgatóság érzelmi hullámzásait úgy elemezni, mint egy drámát?

Az elmondottakból – bár áttekintésünk ugyancsak vázlatos – az is következik, hogy a hallgatóságnak éppoly fontos szerepe van, mint a szónoknak (maradjunk ennél a szónál, bár tudjuk, hogy szélesen értelmezzük). A 20. század Arisztotelésze, a belga Chaïm Perelman egyenesen azt mondja, hogy érvelési hibát követ el az, aki nem veszi figyelembe a hallgatóságot (Adamik 2003, 34). A hallgatóság véleményének kifürkészése, feltárása igen fontos, éppen ezért a mai retorika hátterét nemcsak a filozófia és a lélektan képezi, hanem a szociálpszichológia is. Az is következik a meghatározásokból, hogy jelentős szerepe van a szónok éthoszának, egy elemzésben ezt is vizsgálni kell.

Mi képezi a klasszikus retorika tartalmát? A szónoknak öt feladatot kell véghez vinnie, hogy alkotása létrejöjjön, ezek: a feltalálás (inventio), mely a téma megtalálását, az anyaggyűjtést és – ami a legfontosabb – az érvelés megtervezését tartalmazza; az elrendezés (dispositio), mely a feltalált anyag szerkesztése; a kidolgozás (elocutio) vagy stílus, mely a formába öntéshez ad tanácsokat; az emlékezetbe vésés (memoria), természetesen ez olvasásra szánt műveknél nem szerepel; az előadásmód (pronuntiatio), mely a hangosítást és a testbeszédet jelenti, az írott művek esetében pedig az írásmű kiállítását, de ide vehetjük a grafémaalakzatokat is (Plett 2000, 211–235). Ezen feladatok teljesítése nyomán jön létre a három beszédfajta, a tanácsadó (genus deliberativum), a bemutató (genus demonstrativum) és a törvényszéki (genus iudiciale), vagy bármely elmúlt eseményről szóló mű. S ezek a művek használják a meggyőzés három lehetőségét vagy kombinációjukat, ezek a logosz (a szó, a logika), az éthosz (a szónok erkölcse) és a pathosz (a hallgatóságra tett hatás). Valóban – ahogy Babits írja kimeríthetetlen tartalmú, bölcs esszéjében – „mily sokfelé elágazik, mily sokféle gyümölcsöt terem a retorika hatalmas fája” (Babits l. Adamik–Jászó–Aczél 2004, 574–583; a retorika 20. sz.-i „elágazásaira” l. uo. 140–150).

Szokták azt is mondani, hogy a retorikának két pillére van: az érvelés és a stílus. Talán itt is Arisztotelésznek van igaza, aki a bizonyítást helyezi a középpontba: „…egyedül a bizonyítások tartoznak a rétorikához, a többi csak kiegészítés” (Rétorika 1354a). Persze bizonyító ereje van a szerkezetnek is, gondoljunk csak az érvek elrendezésének fontosságára, s bizonyító ereje van a stílusnak is, a stíluseszközök elsősorban érvelő hatásuk miatt fontosak (Adamikné 2011), ha csak díszek, nem érdekesek.

2.2 Ezen áttekintés alapján felállíthatunk egy ideiglenes elemzési szempontsort a nyelvtani elemzés analógiájára: megvizsgáljuk a retorika kategóriáit a szövegben. A következő sémát lehet követni:

 

- a retorikai szituáció megállapítása;

- a műfaj (beszédfaj) megállapítása;

- a szerkezet megállapítása;

- logikai és/vagy érzelmi az érvelés;

- a gondolatmenet induktív és/vagy deduktív voltának megállapítása;

- külső és/vagy belső érvek alkalmazása:

külső érvek: tekintély, tanúság, statisztikák, maximák, precedens, jelek;

belső érvek: általános és speciális érvforrásokból vett érvek;

- a toposzok vagy általános érvforrások alkalmazása:

meghatározáson, összehasonlításon, viszonyokon, körülményeken

alapuló érvek;

- a speciális érvforrások: a beszédfajták érvei;

- annak a megállapítása, hogy van-e a szövegben érvelési hiba vagy  manipuláció;

- a stílusnemek, a stíluserények és a stilisztikai eszközök megállapítása,

- az előadásmód megállapítása:

hangzó szöveg esetén: beszéd és testbeszéd;

írott szöveg esetén: interpunkció, grafémaalakzatok, tipográfia;

- a hallgatóságra tett hatás, a szónok éthosza.

 

Természetesen, az elemzéskor ezeket a szempontokat rugalmasan kell használni, az adott szöveg jellemzőit kell megragadni. Nézzünk meg egy példát. Rövidsége miatt alkalmas Jókai Mór beszéde az orvostanhallgatóknak, 1848. március 15-én hangzott el. A forradalmat kiváltó beszéd mindössze ennyi:

Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulni kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak, s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek, mindenkivel.

 

A retorikai szituáció ismeretes, mindhárom összetevőjével: a szükséghelyzet létrejött; az ügyben érdekelt és döntésre kész hallgatóság, azaz a nép összegyűlt; a vezetőket a körülmények megszólalásra kényszerítették (Bitzer 1968). A konkrét helyzetet el kell képzelnünk: „Az orvosifjúság dacára, hogy leckeóra volt, otthagyván professzorait, az udvarra tódult, hol Jókai ismételte rövid beszédjét” — írja Mikszáth. A tanácsadó beszéd rögtönzés, miniatűr remekmű. A megszólítás a lehető legközvetlenebb: egységet teremt a szónok és hallgatósága között. Az első mondatban a szónok enthümémát alkalmaz: az előadások hallgatásánál komolyabb teendőkre szólít a pillanat (megszemélyesítés és metonímia egyben, mely a jelenlevőséget teremti meg). A második mondat okkal való magyarázata az elsőnek (kitehetnénk a hiszen kötőszót, de nélküle – aszündeton – tömörebb, izgalmasabb a kapcsolás). A második mondatban egészről részre érvelés van, az implikált premissza: mi is Európa népei közé tartozunk. Ez is enthüméma: a hiányt a hallgatóság valószínűleg gondolatban kiegészíti. A felszólító mondat a célok megfogalmazása. A befejezés a cselekvésre való felszólítás, a jogok követelése pedig mindenkire vonatkozik. Az utolsó szó is az egységet hangsúlyozza — mindenkivel —, mint a megszólítás; Jókai biztosan szünetet tartott előtte, s nyomatékkal, erősen mondhatta.

A rögtönzésnek megvan a klasszikus szerkezete: megszólítás — tétel — bizonyítás — befejezés a cselekvésre való felszólítással. A szónok és a hallgatóság egységét a beszédet keretező szavak és az enthümémák biztosítják. A beszéd hatásáról korabeli feljegyzések tanúskodnak: „Egressy Gábor úgy írja le mint szemtanú a jelenetet: „Jókai szavai rémítő lelkesedést idéznek elő a népben” (Mikszáth: Jókai Mór élete és kora I. Unikornis é. n. 122).

Ez volna egy egyszerű modell. Vannak azonban olyan lehetőségek, a melyek alaposabb feltárást biztosítanak. Az utóbbi évtizedek kutatásai többféle elemzési módszert javasoltak, és rámutattak a pszichológiai és szociális háttérre is.

3. Nincs most arra lehetőség, hogy részletes ismertetést adjunk, három tényezőt emelünk ki, elsősorban Martha Cooper könyve alapján (Cooper 1989): 1. a szerkezet elemzési lehetőségeit, 2. az érvelésnek egy speciális, dinamikus elemzési lehetőségét, 3. a hallgatóságra gyakorolt hatás elemzésének lehetőségeit.

3.1 A szerkezetnek is érvelő hatása van – ez tulajdonképpen közhely a retorikai szakirodalomban. A struktúra fontosságát évszázadokon át tanították, Arisztotelész Rétorikájának harmadik könyve foglalkozik vele, A C. Herenniusnak ajánlott retorika a szerkezet tanításával kezdődik. Sok későbbi retorika előre veszi a szerkezet tárgyalását, tudniillik könnyebb tanítani, mint az érvelést. A szónoki beszéd nagy részeit és az érvek elrendezését tárgyalták első helyen. Szükség van a hallgatóság jóindulatának elnyerésére, erre szolgál a bevezetés; ismertetni kell a tényállást, szükség van elbeszélésre; világosan meg kell fogalmazni a tételt, a tétel felosztása pedig megadja a bizonyítás szerkezetét, és ezzel irányítja a hallgatóság figyelmét; ezután következik a tétel bizonyítása és!vagy az ellenfél véleményének cáfolása; a befejezés lezárja a beszédet. Olykor kitérés pihentetheti a hallgatóságot. Mindegyik beszédrésznek más a feladata, sőt beszédfajtánként is más a feladata, úgyhogy sok változat lehetséges. Az epikheiréma egy sajátos ötlépcsős beszédszerkezet, melynek részei: tétel, a tétel indoklása, a tétel bizonyítása, díszítés, lezárás. Az érvek különböző erősségűek, így elrendezésük is szerkesztési feladat, több megoldás lehetséges. A szerkezet megállapítása olykor nehéz elemzési feladat, különösen hosszú, bonyolult beszédek esetében.

A szerkezet érvelő hatását megtámogatják a mai pszichológiai kutatások. 1. A neuropszichológia felfedezte, hogy az emberi agy strukturált modell szerint működik. A kognitív pszichológia is tanulmányozza az elme struktúráját, sokat foglalkozik a percepcióval, s megállapítja, hogy a normális elme sémákat, mintázatokat fog fel (Cooper 1989, 95 kk.). 2. Az ember percepciója szelektív. 3. Az emberben van egy hajlam a mintázat megismétlésére. A strukturált üzenet segíti a szelektivitást: a hallgatóság úgy fogja fel az üzenetet, ahogyan a szónok akarja. A jól szervezett üzenet segíti a hallgatóságot a hézagok – enthümémák – kitöltésében is.  Az ismétlések – az ismerős mintázatok – segítik a hallgatóság szelektivitását.

Mindehhez hozzátehetjük, hogy a szerkezetnek mnemotechnikai funkciója is van: gondoljunk arra, hogy a régi retorikusok azt tanácsolták, hogy az érveket erős-gyenge-erős sorrendben helyezzük el, mert arra emlékezünk, amit először, és amit utoljára hallottunk (ezt hívták nesztori sorrendnek). Fontosnak tartották a prózaritmust, s nemcsak szépsége miatt, hanem a memória működése miatt is: ritmikus szövegre könnyebb emlékezni, mint ritmustalanra. Arra is vannak feljegyzéseink, hogy a ritmikus szöveg gyönyörűséget okoz a hallgatóságnak, az érzelmi hatás pedig nagyon fontos.

Kenneth Burke érdekesen magyarázta a forma pszichológiai működését: a forma olyan, mint „a hallgató elméjében étvágy keltése, és az étvágy megfelelő kielégítése” (Cooper, 1989, 103). A definíció a hallgatóra gyakorolt hatás szerint van megfogalmazva. A forma pszichológiai működéséről van szó: az üzenet kielégíti a hallgatóság strukturális elvárásait, lezártságot érez, tehát pszichológiailag ki van elégítve. Kenneth Burke a forma öt típusát határozta meg: szillogisztikus haladás, kvalitatív haladás, konvencionális forma, ismétlődő forma, alkalmi vagy kisebb formák. Azt az üzenetet nehéz felfogni, amely nem haladó (a haladás elvét egyébként a magyar retorikusok is hangsúlyozták, tudomásom szerint Négyesy László vitte be a köztudatba). A szillogisztikus forma a hallgatóságot a premisszáktól a konklúzióig vezeti: végigvezeti egy sor érven, aminek az eredménye a beszélővel való intellektuális megegyezés vagy azonosulás (az identification Burke tipikus terminusa). A kvalitatív haladás az elme egyik pszichológiai állapotától vezet a másikig, ilyen Martin Luther King híres beszéde, a Van egy álmom. Az ismétlődő forma kreatív redundanciával közvetít egy gondolatot. A konvencionális forma hagyományos sémákat jelent: térbeli, időbeli, ok-okozati stb. elrendezést. Végül az alkalmi vagy kisebb formák: a nyitó- és záróformulák, a metafora, a paradoxon, a költői kérdés, a szó- és gondolatalakzatok. Azért tartom jelentősnek ezt az elemzési módszert, mert a szerkezetbe ágyazza a stíluseszközöket, így funkcióba kerülnek, és könnyen adódik érvelő szerepük vizsgálata.

3.2 Az érvelés elemzésekor természetesen lehet követni a fentebb megadott listát, létezik azonban egy modell, amelyet sokan alkalmaznak, sőt továbbfejlesztettek, s úgy tűnik, jól működik az érvelés elemzésében (Cooper 1989). Ez pedig Stephen Toulmin angol filozófus modellje, melyet  The Uses of Argument c. 1959-ben megjelent könyvében fejtett ki (ismertetését l. Adamik–Jászó–Aczél 2004, 144; Bencze 2003, 13–29).

Az elméleti háttér a következő: a retorikai érvelés mindennapi vagy gyakorlati érvelés, és nem formális logikai érvelés! Valószínű premisszákból, vitatható értékekből indul ki, nem cáfolhatatlan igazságokból. Pontosan ezért lehet vitát generálni, a cáfolhatatlan igazságokról nem vitatkozunk. Nem a formális logika szerint gondolkodunk, hanem a gyakorlati érvelés szerint. Perelman írja, hogy furcsa volna, ha egy szónok a tömeg előtt logikai képleteket alkalmazna, de az is furcsa volna, ha egy matematikus a mindennapi gondolkodás logikáját követné. Ennek a kérdésnek óriási a szakirodalma Arisztotelésztől kezdve Perelmanig (Perelman 1982, vö. Adamik 2003, 2010), most fogadjuk el – megvitatása nélkül – kiindulásként.

Toulmin modellje tehát azért jó, mert azt az érvelést követi, amelyet az átlagos emberek mindennapi szituációkban alkalmaznak. A modell lényegét bemutatja a Retorika c. egyetemi tankönyv, mégpedig Toulmin eredeti példáján (Adamik–Jászó–Aczél, 144):

 

Adatok (data) ------ Ezért (therefore), állítás(claim)         D ------ C

|                                                                               |

minthogy (since), indoklás (warrant)                             W

 

 

Oroszország eddig 52 nemzetközi (D) --- Ezért Oroszország megszegi majd (C)

megállapodásból 50-et megszegett.       a nukleáris fegyverellenőrzést is.

|

 

Minthogy (W)

a múltbeli megsértések alapján fel lehet

tételezni a jövőbeli megsértéseket.

 

 

Az indoklás (warrant) olyan, mint a szillogizmus nagy premisszája, ám nem cáfolhatatlan igazság, hanem valószínű állítás. Ilyen a valószínűségen alapuló enthüméma nagy premisszája (Minden athéni szeret vitatkozni. /  Szókratész athéni. // Szókratész szeret vitatkozni.) Nagy a valószínűsége annak, hogy amit az emberek a múltban megtettek, megteszik a jövőben is – ez a körülmények csoportjába tartozó toposz vagy érvelési közhely. Az emberek tehát az adatokból állításokat következtetnek, és a mindennapi bölcsességgel, tapasztalattal indokolnak. A teljes modell a következő:

 

 

Adatok-------------------------Minősítő-----------------→Állítás

 

 

Igazolás ------------------------------ Cáfolás

 

|

|

 

Megerősítés

 

Az adatok (data), az állítás (claim) és az igazolás (warrant) a három nélkülözhetetlen elem. (Martha Cooper magyarázatát és példáit adom meg, de részletesen magyarázza a modellt Bencze Lóránt is).

Az állítás (claim) a konklúzió, melyet a szónok felajánl hallgatóságának, pontosabban hallgatósága jóváhagyásának, pl. a dohányzás káros.

Az adatok (data) evidenciák vagy magyarázatok, amelyek megalapozzák a konklúziót. Pl. a szónok statisztikákat mutat be annak igazolására, hogy ok-okozati viszony van a dohányzás és a szívroham között. A statisztika adatként funkcionál.

Az igazolás (warrant) híd az adatok és a konklúzió között. Olyan állításokat tartalmaz, melyek lehetővé teszik, hogy elfogadjuk a konklúziót (claim) az adatok alapján. Pl. ha kutatások azt mutatják ki, hogy a dohányzás szívbajt okoz, ésszerűen arra a következtetésre juthatunk, hogy a dohányzás káros, mert 1. hisszük, hogy a kutatások érvényesek, 2. és károsnak tartják a szívbajt.

Az érv minősítője (qualifier) jelzi annak a konklúziónak az erősségét, mely adva van a támogató adatokban és az igazolásban (Bencze Lóránt megszorításnak fordítja). A „valószínűleg”, „rendszerint”, „bizonyára”. „mindig” szavak tipikus minősítők. Pl. lehet így érvelni: a dohányzás mindig káros. Akkor mondhatjuk, ha az adatok kimutatják az ok-okozati viszonyt. Ha csak korreláció van, akkor ezt mondhatjuk: valószínűleg káros. A minősítő tehát a konklúzió azon része, mely jelzi a konklúzió erősségét.

A megerősítés (backing) további adatokat vagy evidenciákat jelent, melyek az igazolást támogatják. Pl. ha bizonyítjuk az adatot szolgáltatók szavahihetőségét.

A cáfolás (rebuttal) egy magyarázat vagy egyszerűen egy állítás, főleg akkor használatos, amikor a konklúzió nem következik a bemutatott adatokból. Vagyis egy ellenigazolás, egy magyarázat arra, hogy az adatok miért nem vezetnek a konklúzióhoz, annak a leírása, miért vetheti el a hallgatóság a bemutatott adatokra épülő konklúziót.

A fenti példába is beépíthetjük a valószínűleg minősítőt, s megtámogathatjuk az igazolást különféle dokumentumokra való hivatkozásokkal (az eredeti példában van megerősítés és cáfolat, Bencze 2003, 19).

 

Nézzünk meg egy a mai életből vett példát (lényegében Martha Cooper pédáját közlöm, de szövegét kissé átformáltam a mi viszonyainkra).

 

Egy ember új autót akar venni. Így gondolkodhat: A vásárlói jelentések a legjobb kisméretű kocsinak mondják az új Nissan Micrát. Mivel szerintem a vásárlói jelentések az egyik leghihetőbb források a vásárlók tájékoztatására, úgy gondolom, valószínűleg vehetek egy Nissan Micrát. Az egyetlen dolog, ami megváltoztathatja a véleményemet az, hogy azt hallottam, hogy ebben az évben a vásárlói jelentések nem voltak eléggé alaposak a kisméretű kocsik tesztelésében.

 

Ezt az érvelést így ábrázolhatjuk a Toulmin-modell szerint:

 

Adatok -------------------- Minősítő -----------------------Állítás

A vás. jelentések azt      Valószínűleg                      Fogok venni egy Nissan Micrát.

mondják, hogy a NM a

legjobb kisméretű

kocsi.

 

Igazolás                                            Cáfolás

Szerintem a vásárlói                    Habár a vásárói jelentések

jelentések a leghihetőbb               nem olyan alaposak a

források a vásárlók                      a kisméretű kocsik tesztelésében

tájékoztatására                          ebben az évben.

 

 

(Támogatás)

Tapasztalatom szerint jók a

vásárlói jelentések

által ajánlott termékek.

 

(A támogatás nem volt az eredeti szövegben, ezért tette a szerző zárójelbe.)

 

 

A gyakorlatban sokszor hiányos – enthümematikus – az érvelés. Martha Cooper példáját közlöm. Az anya ezt mondja gyerekének: Jobban tennéd, ha jól viselkednél, mert jön a Mikulás a városba – „You’d better be good ’cause Santa Claus is comin’ to town”

 

Adatok ------------------------------------------------------ Állítás

Jön a Mikulás.                                                   Jobban tennéd, ha jól viselkednél.

 

(Igazolás)                              (Cáfolás)

1. A Mikulás csak a jó                  Csak ha nem hiszel a Mikulásban,

gyerekeknek ad ajándékot. vagy nem akarsz ajándékot kapni.

2. Akarsz ajándékot kapni.

 

(Megerősítés)

Szüleid beszéltek neked a

Mikulásról, és hiszel nekik.

 

 

 

A fentebb idézett Jókai-beszéd modellálása a következő lehetne:

 

Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulni kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak, s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek, mindenkivel.

 

 

Adatok-------------------------------------Állítás

 

Európa minden népe halad                  (ezért) Haladnunk és boldogulnunk  kell nekünk is.

és boldogul.

 

(Igazolás)

(mert) Mi is Európához tartozunk.


Adatok                                                      Fő állítás

Elvonták tőlünk jogainkat. Ezért követeljük jogainkat vissza,

Mindenkinek.

 

(Igazolás)

 

(mert) Mindenkit megilletnek a jogok.

 

 

 

(Megerősítés)

(mert) Minden ember egyenlőnek születik.

 


Az elem(ek) hiánya fontos mind az elemzés, mind a Toulmin-modell használata szempontjából. Először: az elemzőnek tudnia kell, hogy sok érv nem teljes.  Másodszor: a hiány bizonytalanságot okoz az elemző számára. Honnan tudja, mit kell kitölteni? Ha nincs igazolás, honnan tudja, mi az igazolás? Ez olyan jellemzője a meggyőzésnek, amelyet Arisztotelész vett észre először: megalkotta az enthüméma fogalmát, sőt azt is kijelentette, hogy a retorikai érvelés alapvető jellemzője az enthüméma (görög: en thümo – ami a gondolatban van): „Mindenki bizonyítással érvel úgy, hogy vagy példát alkalmaz, vagy enthümémát; e kettőn kívül nincs más” (Rétorika 1356b).  A szónokok nem követnek teljes érvelésláncot (nem a formális logika szerint érvelünk), hanem rövidítenek (Raymond 1984). A hallgatóság kitöltheti a hiányzó részt, ily módon érdekeltté lesz a vita folyamatában – ez adja az enthüméma értékét. Azzal, hogy részt vesznek az érv felépítésében, öntudatlanul meggyőzik magukat. Együttgondolkodásról van szó, melynek hatása óriási lehet. (Kossuth tudta mesterien alkalmazni az enthümémákat.)

A hallgatóságnak ez a kitöltési hajlama rugalmasságra inti az elemzőt. Corbett hivatkozott a hallgatóság véleményének elemzésére, de különösebb tanácsot nem adott. Véleményem szerint ezen a ponton lehet kérdőíves vizsgálatokat végezni, s feldolgozásukba bevonni a kvantitatív módszereket. (Egyébként a szövegelemzést végző tanárnak itt kell ügyesnek lennie kérdései megfogalmazásában.)

Wayne Brockriede és Douglas Ehninger (1984) továbbfejlesztette a Toulmin-modellt, mégpedig úgy, hogy meghatározták az állítások az igazolások és az adatok különböző típusait.

Az állítás (claim) vagy konklúzió típusai: designative, definitive, evaluative, advocative – megjelölő, meghatározó, értékelő, felszólító. Ez a négy típus megfelel a sztaszisz (ügyállás) négy típusának. A megjelölő konklúziók (designative claims) akkor jönnek létre, ha a tény kérdésére válaszolunk. Pl. ha egy szónok úgy érvel, hogy nukleáris tesztelést végeztek azért, hogy biztosítsák a fegyverek hatékonyságát. A meghatározó konklúziók (definitive claims) azt állítják, hogy néhány szituációt, gondolatot vagy tényt (tényeket) osztályoznunk kell, vagy meg kell határoznunk. Ha egy szónok érvel, hogy a mai társadalomban egy számla személyes szükség, akkor egy meghatározó állítást tesz: mint szükséget határozza meg a számlát. Az értékelő konklúziók (evaluative claims) bizonyos szituációk, gondolatok vagy tények értékét vagy fontosságát állítják. Ha egy szónok azt állítja, hogy az apartheid gyakorlata erkölcstelen, akkor érték alapján ítél meg egy szituációt, ebben az esetben erkölcsi érték alapján. A felszólító konklúziók (advocative claims) azt állítják, hogy milyen intézkedést kell vagy nem kell alkalmazni vagy követni. Ha egy szónok azt állítja, hogy a bankoknak lehetővé kell tenniük a szabad ellenőrzést, akkor felszólító állítást alkalmaz.

Brockreide és Ehninger az igazolás (warrant) három típusát állapították meg. Arisztotelész osztályozását a meggyőzés három módjáról (logosz, éthosz, pathosz) használták, s ennek alapján érvelő (substantive), tekintélyre hivatkozó (authoritative) és motivációs (motivational) igazolást állapítottak meg. Az érvelő igazolások az adatok és az állítások közötti kapcsolóelemek, amelyek valamiféle érvelési mintát követnek: ok-okozati érvelést, általánosítást, analógiát stb., általában logikai viszonyt fejeznek ki, amelyek megmagyarázzák, hogy egy bizonyos állítás miért következik bizonyos adatokból. Tulajdonképpen ezek a toposzokból vagy érvforrásokból vett érvek (négy nagy csoportjukat tanítjuk). Ha egy politikus úgy érvel, hogy a magas államadósság veszélyes, mert bajt okozott Görögországban, akkor az igazolás szubsztantív igazolás, mert azt állítja, hogy Magyarország és Görögország összehasonlítható esetek. Az érvelő igazolás általában ésszerű vagy érzékelhető viszonyt fejez ki. A tekintélyre hivatkozó igazolás ezzel szemben úgy állapítja meg az adatok és az állítás közötti kapcsolatot, hogy megmutatja, miért lehet bízni az adatokban. Megállapítja az adatok forrásának tekintélyét, megbízhatóságát. Pl. ha egy szónok azért érvel, hogy tiltsák be minden dohánytermék reklámozását, mert az egészségügyi államtitkár javasolta; a nyilvános adatokon alapuló állítás csak akkor lesz hihető, ha a hallgatóság hisz az államtitkár tekintélyében. A motívációs igazolás ezzel szemben az adatokat pszichológiai álláspont, érzelmi állapot vagy a hallgatóság belső szükséglete alapján kapcsolja az állításhoz. A szükségletek vagy érzelmek, amelyek a motivációs igazolást alapozzák, negatívak vagy pozitívak lehetnek. Pl. egy szónok azt állítja, hogy fel kell vonulnunk a gazdasági igazságért, akkor együttérzésünkre apellál, tudván, hogy ez erős lehet.

A szokásos adattípusokat is fel lehet sorolni. Bármi, amit a hallgatóság evidenciának fogad el, vagy ami támogatja az állítást, adatként fogható fel. A kommunikációtudósok három fő típust különböztetnek meg: testimony, statistics, example, vagyis tanúságtétel, statisztika, illusztráció. Mindegyik típusnak különböző formái lehetnek. A tanúságtétel lehet egy idézet egy tisztelt forrásból vagy egy interjúfelvétel. Az illusztráció lehet rövid vagy hosszú, személyes anekdota vagy történet. Ha a vita beszélgetés, akkor az illusztráció nyelvi; de kamerával, mikrofonnal készített felvétel is lehet. A statisztikát is lehet szóban vagy ábrázolva közölni.

Ha meggondoljuk, a Toulmin-modell a retorikai érvelés klasszikus tételeit veszi figyelembe, erre mondja Bencze Lóránt, hogy „újrarendezi a meglévő könyvtárat” (Bencze 2003, 28). Azért ennél többről van szó: működésbe helyezi az érvelést, olyan, mintha az anatómia után az élettant tanítanánk.

Az elemzőnek tehát meg kell állapítania melyik típusú adat, állítás, igazolás használatos az érvelésben. A Toulmin-modellt lehet használni az érvelés hiányzó részeinek az azonosítására. Az elemzés megvalósítása véleményem szerint könnyebb, ha a fő állítást keressük meg, s azután felfejtjük azokat a lépéseket, amelyek a fő állításhoz vezetnek. A elemzési stratégia mindenképpen abduktív, azaz visszafele nyomozó.

3. Nagyon nehéz a hallgatóságra gyakorolt hatás elemzése. Könnyebb akkor, ha a művön belüli hatás megállapításáról van szó: kiolvasható a műből, hogy az egyik szereplő beszéde hogyan hat a másikra. Iunius Brutus és Marcus Antonius beszédeinek hatása lemérhető a polgárok reakcióiból; Shakespeare tragédiájában nemcsak a beszédek fontosak, hanem a római polgárok megjegyzései is: a jelenetet egészében kell elemezni. Nehezebb helyzetben vagyunk, ha kitekintünk a műből, és a mindenkori olvasóra vagy hallgatóságra gyakorolt hatást akarjuk elemezni; ez különösen nehéz akkor, ha nincsenek dokumentumok korabeli szem- és fültanúktól, nincsenek felvételek, nincsenek parlamenti feljegyzések. A fentebb közölt Jókai-beszéd hatása maga a forradalom, de – mint láttuk – írásos feljegyzések is fennmaradtak. Kossuth haderő-megajánlási beszédének hatását feljegyezték a parlamenti gyorsírók, tanúsították a rá következő események. Sok esetben azonban következtetésekre kell hagyatkoznunk (erre ad a Corbett által szerkesztett kötetben zseniális példákat Wayne Booth és Kenneth Burke). Ilyen következtetésekre épül Bolonyai Gábor kitűnő tanulmánya Szokratész védőbeszédének hatásáról: a korabeli közvélekedés és értékek ismeretében meg lehetett állapítani, milyen pontokon sértette meg Szókratész a közgondolkodást és az athéni polgárok által fontosnak tartott értékeket (Bolonyai 2011).

3.1 A beszéd célja a másik fél meggyőzése, a jó érv a hallgatósághoz szól, éppen ezért ismerni kell a hallgatóság természetét, s ez nem egyszerű dolog. Platón Phaidroszában Szókratész beszél a lélek bonyolult természetéről, egy szép példa segítségével. A hallgatóság lelkülete is bonyolult; reakciója holisztikus (Cooper 1989, 63), ezen azt kell érteni, hogy értelmi és érzelmi reakciók együttese. Ezért fontos ismernünk az ésszerűnek elfogadott gondolkodásmintákat: ezeket a klasszikus retorika toposzok címen tárgyalta, s ezekkel foglalkoznak a gyakorlati érvelés kutatói (tanulmányozza a kognitív pszichológia is). Ezért fontos ismernünk az érzelmeket; az érzelmekkel és az érzelmi ráhatással pszichológusok ezrei foglalkoznak, különösen most, a tömegkommunikáció korában.

Az emberek igyekeznek következetesek lenni. Éppen ezért törekednek az ellentmondások feloldására. Ez nem könnyű, s olykor lehetetlen, éppen ezért foglalkozik vele hosszasan Perelman (1982, 54 kk.). A kognitív pszichológusok is bizonyítják, hogy az ellentmondások kényelmetlenek, ezért a emberek törekednek a bizonytalanság megszüntetésére.

A közvélekedés nem mindig találkozik a logikai standardokkal. Az igazolás sokszor az, amit értéknek érzünk, s ez nem mindig logikai állítás. Az értékek képezik Perelman retorikaelméletének lényegét (1982, 21 kk.), s filozófiai alapon megállapított tételeit igazolja a pszichológia. A pszichológusok szerint – írja Cooper – az emberi személyiség lényegét az értékek adják. A motivációs igazolások kulturális gyökerűek, kulturális értékekből származnak.

A lényeg: az elemzőnek meg kell állapítania, hogy az érvek igazodnak-e a hallgatóság gondolkodásmódjához és lelkiállapotához. Ehhez a döntéshez ismerni kell azt, hogy a hallgatóság valószínűleg mit fogad el ésszerűnek, milyen motivációkat tapasztalt meg, milyen evidenciákban bízik. Ezek értékeken alapulnak. Ezért ajánlatos ismerni a hallgatóság közös értékeit. Az értékek gyakran a társadalmi interakció termékei, megfelelnek azoknak a szükségeknek, melyekkel a motivációelmélettel foglalkozó pszichológusok foglalkoznak. A szakirodalomban léteznek standardok, melyeket a szónok ismer, és az elemző követhet. Ilyen Vance Packard listája az amerikaiak nyolc rejtett szükségletéről: 1. érzelmi biztonság, 2. az érték viszontbiztosítása, 3. az ego kielégítése, 4. szeretett tárgyak, 5. az erő érzete, 6. gyökerek, 7. halhatatlanság, 8. kreatív megnyilvánulási alkalmak. Ilyen Steele és Redding listája az amerikai értékekről: 1. puritán és pionír erkölcsiség, 2. az egyén értéke, 3. a siker elérése, 4. változás és haladás, 5. etikai egyenlőség és egyenlő lehetőség, 6. törekvés és optimizmus, 7. hatékonyság, gyakorlatiasság és pragmatizmus, 8. a tekintély elvetése, 9. tudomány és világi ésszerűség, 10. szociális érzék, 11. anyagi kényelem, 12. a számszerűség tisztelete, 13. külső alkalmazkodás, 14. humor, 15. nagylelkűség és kötelesség, 16. hazaszeretet. Nyilvánvaló, hogy ezek az értékek kultúránként és koronként változnak, s egyetlen kultúrán belül sem jellemzők minden társadalmi rétegre. Az is nyilvánvaló, hogy vannak általános emberi értékek. Hajdani, nem túlságosan nagy szókincsű miniszterelnökünk a választás előtti televíziós vitában csak azt ismételgette, hogy ha megválasztják, fel fogja emelni a nyugdíjakat. Hatott, mert választóinak tömege kisnyugdíjasokból állt. Egy magyar beszéd elemzőjének kihívást jelent a beszéd kontextusba helyezése, megbízható standardok megállapítása a várható vagy a már megvalósult hatás elemzésére (attól függően, hogy szinkrón vagy diakrón vizsgálatra vállalkozik az elemző – nem tudnám megmondani, melyik a nehezebb).

A jó érvek kiállják az ellenvetést. Retorikaóráinkon tanítjuk a érvelési hibákat, avégett, hogy vagy mint közönség, vagy mint elemzők észrevegyük őket. A jogászoknak össze is állítanak egy hibalistát, hasonlóképpen ajánlatos lehet az elemző számára is egy ilyen lista. Általában az érvelés anyagával és módjával kapcsolatos hibákat szoktuk felsorolni, ezt teszi Cooper is, ezenkívül szempontokat ad az adatok hitelességének ellenőrzéséhez is. Cooper hibalistáján szerepel a zsúfolt és a hallgatóság számára érthetetlen nyelvezet is, s ha meggondoljuk, nagyon is igaza van, bár ellenkezője, a lecsupaszított nyelvezet is hiba lehet.  3.4 A beszéd hatásában nagymértékben közrejátszik a szónok szavahihetősége, Arisztotelész éthosz fogalmáról van szó. És nemcsak a szónok jó híre a fontos tényező, hanem elsősorban az, amit mond.

A jó érvek etikusak. A retorika társadalmi tranzakció. A társadalmi tranzakció lényege a társadalmi szerződés: ha az emberek egy közügyben érvelnek, implicite elkötelezettséget vállalnak, ez etikai kérdés. A kommunikáció, azaz a retorika lesz az a módszer, amelyet az ellentét feloldására használnak (vö. Richards és Hauser meghatározásaival).

A szónok stratégiája és taktikája akkor etikátlan, ha sérti a társadalmi kontrollt. Kiindulásként meg kell vizsgálni a társadalmi szerződés jellemzőit, akkor fogjuk megérteni, hogy etikus-e a kommunikáció. A szónoknak el kell fogadnia, hogy a hallgatóság a szónok kontrollján kívül van; autonóm, vagyis a hallgatóságnak saját véleményének kell lennie, képesnek kell lennie a választásra; 2. a szónoknak és hallgatóságának elfogulatlannak kell lennie, 3. a szónoknak és hallgatóságának érdekeltnek kell lennie az érvelés kimenetelében.

Ha a szónok nem ismeri el a hallgatóság autonómiáját, akkor nem tekinti partnernek, nem érvel, hanem manipulál, propagandafogásokat használ. Mindkét félnek elfogulatlannak kell lennie, s ez jóhiszeműséget kíván, valamint hajlandóságot a nézet megváltoztatására. Az emberek csalódnak, ha kikérik véleményüket, s utólag tudják meg, hogy már régen meghozták a döntést. Mindkét félnek érdekeltnek kellenie, felelősséget kell vállalnia.

Richard Johannesen Az emberi kommunikáció etikája c. könyvében (második kiadása 1983) standardokat állapított meg a nyilvános beszéd etikájának értékelésére. George Yoos (1979) négy standardot javasolt az érvek etikusságának megítélésére, ezek: 1. Keresik-e a résztvevők a kölcsönös megegyezést? 2. El van-e ismerve a hallgatóság gondolkodási autonómiája, azaz van-e joga az egyet nem értésre? 3. Van-e minden résztvevőnek egyenlő lehetősége álláspontja kifejtésére és védelmére? 4. Figyelembe veszik-e a közösségi szellemet? A hallgatóság céljai értéket képviselnek-e a szóló számára? Az utolsó standard az értékekről szól. A részletek megállapítására kérdéssorokat dolgoztak ki.

Az etika kérdéséhez kapcsolhatjuk a világszemlélet (kultúra, mítosz, ideológia) és a propaganda kérdését. Ezek mind-mind szóba jönnek egy politikai beszéd vagy egy társadalmi vita elemzésekor, most csak felhívom rájuk a figyelmet. Természetesen mindez jelentkezik a nyelvezetben: a fedőszövegben, a zsúfolt és érthetetlen szóhasználatban vagy ellenkezőleg a lecsupaszított, a gondolkodást kikapcsoló nyelvezetben, mint amilyen az újbeszél Orwell 1984-ében.

4. Összegezésül azt állapíthatjuk meg, hogy a retorikai elemzés olyan bonyolult és sokrétű feladat, amilyen bonyolult és sokrétű maga a retorika. Nagyon fontos az elméleti alap és az elemzés szempontjainak kidolgozása, ehhez kívántam segítséget nyújtani. Az elemzésben három megoldás kínálkozik. Az egyik szerint az elemző követheti a retorikai stúdium rendszerét, a szónok feladatait szem előtt tartva: teljesítette-e ezt és ezt a lépést? A másik megoldást a modern retorikai szakirodalom adja: követjük azokat a szempontokat, amelyeket Cooper ad meg (egyébként könyve végén Cooper közöl egy a saját szempontjai szerinti elemzést, mégpedig egy dokumentumfilm elemzését). A harmadik lehetőség a kombináció: a klasszikus retorika rendszerét követő lépésekbe beépítünk új szempontokat, olyanokat, amelyek árnyaltabbá tehetik az eredeti szempontot. Ezzel a fentebb megadott a lépéssor a következőképpen módosulhat:

 

- a retorikai szituáció megállapítása;

- a műfaj (beszédfaj) megállapítása;

- a szerkezet megállapítása;

- logikai és/vagy érzelmi az érvelés:

szillogisztikus és/vagy kvalitatív haladás (Burke szerint)

- az érvelés a Toulmin-modell szerint

beépítve:

külső és/vagy belső érvek alkalmazása:

külső érvek: tekintély, tanúság, statisztikák, maximák, precedens,     jelek;

belső érvek: általános és speciális érvforrásokból vett érvek;

a toposzok vagy általános érvforrások alkalmazása:

meghatározáson, összehasonlításon, viszonyokon, körülményeken

alapuló érvek;

a speciális érvforrások: a beszédfajták érvei;

- annak a megállapítása, hogy van-e a szövegben érvelési hiba vagy  manipuláció (mítosz, ideológia, propaganda);

- a stílusnemek, a stíluserények és a stilisztikai eszközök megállapítása,

- az előadásmód megállapítása:

hangzó szöveg esetén: beszéd és testbeszéd;

írott szöveg esetén: interpunkció, grafémaalakzatok, tipográfia;

- a hallgatóságra tett hatás:

a hallgatóság értékeinek való megfelelés,

a szónok éthosza, az érvelés etikus volta.

 

A leírt szempontokból és az őket megtámogató standardokból következik, hogy a retorikai elemzés kvalitatív és kvantitatív módszerű lehet. Például a Toulmin-modell szerinti elemzés vagy a Kenneth Burke szerinti szerkezeti elemzés kvalitatív módszerű, de ha a hallgatóság értékeit kérdőíves feldolgozással állapítjuk meg, akkor az már kvantitatív elemzés. Mindenesetre jelenleg nagy kihívás mind a szempontoknak, mind magának az elemzésnek a kidolgozása. Kihívás továbbá az elemzendő anyag kiválasztása, akárhogy valósul is meg (akár szónoki beszéd, akár irodalmi szöveg, akár nem verbális szöveg), a következtetések izgalmasak lehetnek. A politikai beszédek elemzése teljesen érintetlen terület, a szövegértő olvasást segítő elemzésben is lehet sok újat mondani.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Acsay Ferenc (1889) A prózai műfajok elmélete. Budapest: Kókai

Adamik Tamás (1998) A szöveg értelmezése. In: Havas László szerk. Bevezetés az ókortudományba I. Debrecen: KLTE BTK

Adamik Tamás (2003) Chaïm Perelman és a gyakorlati érvelés. In: A. Jászó Anna – Aczél Petra szerk. A modern retorikai bizonyítás. Budapest: Trezor, 31 – 41.

Adamik Tamás – A. Jászó Anna – Aczél Petra (2004) Retorika. Budapest: Osiris

Adamik Tamás főszerk. (2010) Retorikai lexikon. Pozsony: Kalligram

Adamikné Jászó Anna (2006) Az olvasás múltja és jelene. Budapest: Trezor

Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Adamik Tamás. Budapest: Telosz

Adamikné Jászó Anna (2011) Megjegyzések a stílus és az érvelés kapcsolatáról. In: Raátz Judit – Tóthfalussy Zsófia szerk. A retorika és a filozófia. Budapest: Trezor

Barthes, Roland (1997) A régi retorika. Ford. Szigeti Csaba. In: Az irodalom elméletei. Szerk. Thomka Beáta. Pécs: Jelenkor, 69–175.

Bencze Lóránt (2003) Stephen Toulmin és a bizonyítás természete. In: A. Jászó Anna – Aczél Petra szerk. A modern retorikai bizonyítás. Budapest: Trezor, 13–29.

Bitzer, Lloyd (1968) The rhetorical situation. Philosophy and Rhetoric. 1., 1–14.

Bolonyai Gábor (2011) Szókratész és a retorika. In: Raátz Judit, Tóthfalussy Zsófia szerk. A retorika és a filozófia. Budapest: Trezor

Brockriede, Wayne E., Ehninger, Douglas (1984) Toulmin on argument: An interpretation and application. In: Golden, James L., Berquist, Goodwin F., Coleman, Williwm E. eds The rhetoric of western thought. Dubuque, Iowa: Kendall (második kiadás), 377–385.

Cooper, Martha (1989) Analyzing public discourse. Prospect Heights, Illinois: Waveland

Corbett, Edward P. J. ed. (1969) Rhetorical analyses of literary works. New York – London – Toronto: Oxford University Press

Enos, Theresa ed. (1996) Encyclopedia of rhetoric and composition. Communication from ancient time to the information age.  New York – London: Garland

Lunsford, Andrea L. ed. (2009) The Sage handbook of rhetorical studies. Los Angeles etc.: Sage

Manguel, Alberto (2001) Az olvasás története. Ford. Széky János. Budapest: Park

Quintilianus, Marcus Fabius (2008) Szónoklattan. Szerk. Adamik Tamás. Pozsony: Kalligram

Perelman, Chaïm (1982) The realm of rhetoric. Notre Dame – London: University of Notre Dame Press

Plett, Heinrich (2000) Systematische Rhetorik. Konzepte und Analysen. München: Wilhelm Fink

Plett, Heinrich F. (2011) Einführung in die rhetorissche Textanalyse. Hamburg: Buske

Raymond, James C. (1984) Enthymemes, examples, and rhetorical method. In: Connors, Robert J., Ede, Lisa S., Lunsford, Andrea A. eds Essays on Classical rhetoric and modern discourse. Southern Illinois University Press, 140–151.

Ravasz László: A beszéd mint műalkotás. In: Adamik – Jászó – Aczél (2004) Retorika. Budapest: Osiris

Richards, Ivor Armstrong (1956) The philosophy of rhetoric. New York: Oxford University Press

Sloane, Thomas O. ed. (2001) Encyclopedia of rhetoric. Oxford University Press

Yoos, George (1979) A revision of the concept of ethical appeal. In: Philosphy and Rhetoric. 12., 41–58.

Multimédia tartalom:

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: