Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Somorjai Szabolcs: A reformkor ábrázolása a XX. századi középiskolai történelemtankönyvekben

Nyomtatási nézet

Az 1922-1988 közötti időszak gimnáziumi tankönyvei alapján

I. Bevezetés

 

 

A Ratio Educationis óta ismert, hogy a tankönyvekre a mindenkori politika rányomja bélyegét. Ezt az átpolitizáltságot, ideológiai hatást szeretném elsősorban megragadni a szakdolgozatomban, egészen pontosan nem is magát a hatás meglétét, mert az egyértelmű, hanem inkább azt, ahogyan az ideológia megjelenik. Reményeim szerint a dolgozatnak sikerül valamit feltárnia abból a folyamatból, amit az erősen hullámveréses 20. század hagyott rajta a történelemtankönyvek szemléletén. A vizsgálat során támaszkodom Dárdai Ágnes hasonló, bár más témakört boncolgató kutatására.[1] Mielőtt azonban a konkrét vizsgálatba belekezdenék, néhány alapvető dolgot tisztázni kell.

 

Legelőször, hogy egyáltalán miért is érdekesek a tankönyvek, esetünkben a történelemtankönyvek? A tankönyv elsődleges funkciója, hogy segítséget jelentsen a tanárnak és a tanulónak. Szakszerűbben: „speciális könyv, amely meghatározott didaktikai illetőleg tágabb pedagógiai céllal, kifejezetten az iskolai oktatás számára készült; szövegének-anyagának elsődleges funkciója az iskolai oktatás keretében való közös tanári-tanulói feldolgozás”.[2] Ezen túl azonban számos más, rejtett vagy másodlagos jellegzetességgel is bírnak: a különböző tudományelméletek és pedagógiai-didaktikai szempontok megjelenésén túl nagyban hordozzák az adott kor politikai-ideológiai szempontjait.[3] Vagyis a tankönyveket én mint kordokumentumokat szeretném tanulmányozni. Ezen túl persze a tankönyv még számos más jellemzője alapján lehetne kutatható, mint például tömmegkommunikációs szerepe alapján, vagy egy szabályozási és gazdasági folyamat termékeként, azaz milyen háttér szükséges egy tankönyv megszületéséhez, az ötleteléstől kezdve a kiadásig. [4] Kezdetben egy történelem-pedagógiai, vagy történelem-didaktikai elemzést szerettem volna lefolytatni, a szóösszetétel két elemének sorrendjének megfelelő hangsúllyal, vagyis sorra vettem volna a didaktikai változásokat is.[5] Ezt az elképzelést azonban terjedelmi okokból kénytelen voltam megváltoztani, és „csak” az ideológiai elemzésre koncentrálni.

A tankönyvek tudatformáló szereppel bírnak: nem csak tudást közvetítenek, hanem a hivatalos szemléletet is, és ez a szemlélet az egész, azon a tankönyvön nevelkedett generáció világképére hatással bír, vagy ahogyan Dala Mária fogalmaz: „A tankönyv jelen idejű műfaj: mindig az itt és most közönségére kell hatnia”.[6] Az egyénekre meghatározó hatással bírhatnak a tankönyvek, akár világképükre, akár felnőttkori tudásukra is, hiszen akinek nem szakterülete az adott kérdés, az többnyire a saját diákkori tankönyveiből megszerzett ismereteire támaszkodhat. Illetve ennek pont a fordítottja is elképzelhető: akár a diktatúrákban, akár a demokráciákban előfordul, hogy a diákok épp a hivatalos személettel ellenkező nézeteket sajátítják el (nyilván nem a tankönyvekből, hanem más forrásokból, mint például szülők, családtagok, kortárs csoport, internet, stb.), de még ekkor is a „hivatalos történelem” lesz az, amihez igazodnak, ha máshogy nem, hát annak teljes vagy részleges tagadásával. A tankönyvek tökéletes források tehát, hogy mintát adjanak arról, hogyan próbálták alakítani az ideológiák a szövegeket és a gondolkodást.

 

A következő felmerülő kérdés az időtartam kérdése. A szakdolgozat címében 20. század szerepel, ezt finomítottam tovább az alcímben: 1922-1988-ra. Ennek az erősen leszűkített, vagy ha úgy tetszik „rövid” 20. századnak a tankönyveit veszem sorra a következőkben. A szűkítés oka, hogy alapvetően a nagyon markáns változásokra voltam kíváncsi, arra, hogyan hatottak a minden szempontból sarkos politikai fordulatok a tankönyvekre. Ezen időszakban lezajlott egy világháború, három rendszerváltozás, és majdnem mindegyikre igaz, hogy nagyon erősen meg akarta jeleníteni saját ideológiáját a tankönyvekben (természetesen még a legdemokratikusabb rendszerek is formáló hatással bírnak mind a tudományra, mind a tankönyvekre, de talán kevésbé tervezett és direkt módon[7]). A korszakolásom a politikatörténeti felosztást követi (illetve még pontosabban az első és az az utolsó vizsgált tankönyv megjelenésének dátumát), de úgy érzem, jelen esetben ez teljesen egyértelmű, mert a tankönyvekre a politikai-ideológiai változások (várhatóan) nagyobb hatással bírtak a fenti érában, mint a történelem-tudományt mint paradigmát érintő, belülről vagy interdiszciplinárisan jelentkező átalakulások, vagy akár a pedagógiai-didaktikai eredmények.

 

A harmadik, a bevezetőben mindenképpen megválaszolandó kérdés a témakört, azaz a reformkort illeti: mit árulhat el ennek a korszaknak a végigtekintése a különböző ideológiák mentén? A 20. századi, vagyis a tárgyalt tankönyvek szempontjából a jelenkori történelem nyilvánvalóan sokkal több ideológikus elem feltárására adna lehetőséget, sokkal jobban kidomborodnának a különböző rendszerek közti eltérések. Annak ellenére, hogy egyfelől én is ezeket az eltéréseket kívánom kiemelni, inkább egy kevésbé átpolitizált kort választottam ki, amelyik mindazonáltal jelentős és a magyar történelemben fontos szerepet játszott, tehát a befolyásolás itt is tapintható kell legyen. Magát a reformkort, mettől-meddig is tartott, nem akarom definiálni, mert ez nem a szakdolgozat témája. Mindazonáltal muszáj meghatároznom, hogy én mit értek alatta a jelen dolgozatban: a II. József halálától (1790) az 1848. márciusig tartó időszakot. Ennél vannak jóval szűkebb definíciók is, én azonban ezt, a legtágabbat választottam, de nem saját meggyőződésémtől vezetve, hanem mert a tankönyvek nagyobbik része is ezt követte. Így, ha valóban kvantitatívan is mérni szerettem volna a fejezeteket, akkor szükséges volt a paraméterek egyeztetése. Ennek megfelelően azoknál a tankönyveknél, amelyek eltérő időfelosztásban tárgyalták a reformkort, más, a fenti időintervallumba beletartozó fejezetrészeket is bevontam a kutatásba.

 

A kutatás felvázolása előtt nem árt szólni egy keveset magáról a tankönyvkutatásról is. A tankönyvkutatás gyökerei a 19. század első felére mennek vissza, de igazi lendületet a 20. században kapott, elsősorban a különböző, Európán belül hosszú idő óta fennálló konfliktusok rendezése érdekében, mint amilyen például a német-francia ellenségeskedés volt. Az Észak Egyesületei hasonló célokból vizsgálta meg a skandináv országok történelemtankönyveit. Az 1970-es évekig ezeken a nyomvonalakon haladt a tankönyvkutatás, vagyis sokkal inkább tankönyvrevízióról és tankönydiplomáciáról volt szó. Karl-Ernst Jeismann a tankönyvkutatás második világháború utáni történetét ennek megfelelően két nagyobb részre osztotta fel; az első, az 1945-1979-ig tartó időszak jellemzője, hogy a tankönyv szinte az egyetlen taneszköz, vitán felül a leghangsúlyosabb. 1979 után ez az abszolút szerep megváltozott: még mindig a lefontosabb a tankönyv, de már nem kizárólagos, egy a többi taneszköz sorában. Másrészt nem a tananyagorientáció a legfontosabb, hanem a tanulási. Harmadrészt, és ez kapcsolódik leginkább témánkhoz, a tankönyvdiplomáciát és -revíziót felváltotta a tényleges tankönyvkutatás.[8] A tankönyvkutatás tehát politikai szempontok miatt született meg, és a témába vágó munkák nagy része tartalmi elemzést végzett, akár a politikai-ideológiai tartalmat nézték, akár a szaktudományit. Hasonlót szeretnék én is bemutatni a következőkben. Természetesen a szakdolgozat előzetesen megszabott terjedelmi keretei nem teszik lehetővé, hogy a század minden történelemtankönyvét megvizsgáljam[9]; ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy a legalaposabban akkor jártam volna el, ha a tankönyveket teljes terjedelmükben vizsgáltam volna, erre azonban szintén nem volt lehetőség. Kovács Emőke munkája egy rövidebb intervallumban vizsgál teljes tankönyveket, azonban épp a témák összevetése marad ki belőle (más a célja), ami viszont szerintem egy adott fejezet összehasonlításánál sokkal jobban megfogható.[10] Úgy vélem, hogy egy leszűkített forrásbázis alapján is megrajzolható a változások jellege és íve, sőt talán még plasztikusabban kidomborítható, mintha a teljes könyveket vizsgáltam volna.

 

 

II. Az elemzés

 

 

Már volt szó róla, hogy több szempontból is el lehet végezni egy tankönyvkutatást. A szempontokon túl azonban a felhasználandó módszer kérdése is meghatározó. Dárdai három módszert sorol fel, úgy mint:

1.  Deskriptív-hermeneutikus: történeti forrásként kezeli a tankönyvet, és ennek megfelelően a történeti forráskritika módszerével igyekszik választ találni a kérdésekre.

2.  Kvantitatív tartalomelemzés: ide tartozik a terjedelemelemzés, a gyakoriságelemzés, a valenciaelemzés (a különböző fogalmakat és szimbólumokat ellentétes kategóriapárokkal, mint például igen-nem, világos-zavaros, pozitív-negatív minősítenek),  és a kontingencia-elemzés (azaz a tankönyv egyes elemei milyen összefüggésben állnak más elemeivel, pl. igék jelzői, képek feliratai, színei, elrendezésük).

3.  Kvalitatív tartalomelemzés: tulajdonképpen az előző kiegészítése, de a téma radikális leszűkítésével, például a 20. századi történelemkönyvekben a reformkor vizsgálatára. A módszer hátránya, hogy a tankönyv egészéről ebben az esetben csak töredékes képet kapunk, továbbá elvész (vagy hasonlóan töredékes lesz) a pedagógiai hatás elemzése is.

A módszertani felsorolásból én, a felsorolt hibái ellenére a harmadikat választottam (a szakdolgozat véges keretei miatt), és ennek megfelelően a tankönyvekről igyekszem kvalitatív és kvantitatív jellemzést egyaránt adni.

A következőkben a kiválaszott kilenc darab gimnáziumi tankönyv szóbeli elemzése következik, ezek az úgynevezett tankönyvprofilok (az elnevezésért l. Dárdai munkáját[11]), majd kvantitatívan, táblázatok segítségével megróbálom a könyvek „mérhető” elemeit összevetni, azt remélve, hogy a két elemzés valóban képes lesz kiegészíteni egymást. Azért, hogy elkerüljem a túlzottan részletes elemzéseket, bizonyos előre kiválasztott témákra fogok fókuszálni még a szöveges elemzés során is. Ezek a következők: uralkodók megítélése, személyek megjelenítése, nemzetiségekről alkotott kép, és a társadalom-, gazdaságtörténet és kultúra hangsúlya. A felsorolt témákon túl természetesen nézem a szövegek egymástól való eltérését, illetve a fenti témákba nem illő, de az ideológiáról sokat eláruló egyéb momentumokat is. Ezen kívül minden profil előtt nagyon röviden a tankönyv rövid jellemzőjét is megadom, csak a könyvről magáról, az egy korszakba tartozó könyvek után pedig vázolom a korszak tankönyveiről a profilok alapján megállapítható általános tendenciákat.

A kvantitatív vizsgálat során ahhoz, hogy táblázatban tudjam megjeleníteni az eltéréseket illetve hasonlóságokat, szintén témacsoportokat hoztam létre, amiket aztán összevetettem egymással.

II.1. Tankönyvprofilok

 

 

II.1.1. A két világháború közötti időszak tankönyvei (1920-1945)

 

1. Ujházy László: A magyar nemzet oknyomozó története – középiskolák VIII. osztálya számára. Budapest, A Szent István-Társulat kiadása, 1927. 3. kiadás (1922).

 

A kötetben nincsenek források, sem kronológia, van viszont nemzedékrendi áttekintés, ami tulajdonképpen egy családfával bővített királylista, illetve a végén található a képek jegyzéke. Vannak képek de azok csak és kizárólag a “nagy” személyekről szólnak, például a kőnyomatok többnyire az uralkodók és a jelentős személyek aláírását mutatják be.

Uralkodók: II. József bizonyos rendeleteit a korszellem hatásának tulajdonítja a könyv; a szellemtörténet hatása tehát viszonylag korán kimutatható. A rendeletek kifejezetten pozitív elbírálás alá esnek (mint az úrbáriumra vonatkozó), de még a német mint kötelező nyelv is úgy kerül bemutatásra, hogy II. József csak a birodalom érdekeit tartotta szem előtt, de ennek ellenére végül felismeri, hogy hibázott és halála előtt „magyarul szólt a nemzethez”. Lipót a nemzetközi helyzet miatt kényszerül az abszolutizmussal szakítani, de például a szerbek magyarok ellen hangolását, illetve a felségsértési pereket már nem Lipót, hanem az udvar irányítja. I. Ferencnek a magyar rendek a „leghívebb szövetségesei” a francia háborúk idején, továbbá „sem a magyar vezérek ügyessége, sem a magyar ezredek vitézsége, sem százezer derék magyar katona halála” nem tudott győzelmet szerezni, viszont a „magyar nemzet hűségét nem ingatták meg Napoleon csábításai”, aki aztán bosszút is állt rajta, mert elcsatolta a horvát területeket. V. Ferdinánd: „testileg-lelkileg” beteg ember, akit – bár ez nincs kimondva, de a szöveg érezteti – épp ezért nem is lehet teljesen elítélni a szigorodó, perekkel operáló udvar tettei miatt.

Személyek: Martinovics viszonylag pozitív (bár az „udvari kemikus” félreolvasásból származhat), és ugyan a két társaságának nevét nem sorolja fel, de az ellenük lefolytatott eljárást egyértelműen törvénytelennek ítéli. A hét kivégzett nevét megadja. Széchenyi „nagy műveltséggel erős faj- és hazaszeretetet egyesített”, ő a legpozitívabb szereplője a fejezetnek, jellemző, hogy saját szavait (pl. fajszeretet) bár a 20. századi értelemben már egészen mást jelent, mégsem magyarázzák meg. Hitel, Világ, Stádium, levezeti Széchenyi elképzeléseit is. Kossuthnál a Pesti Hírlap lesz a hangsúlyos, vitája Széchenyivel nincs egy oldalnyi, és a vita lényege, hogy Széchenyi megpróbálja Kossuth „izgató” modorát” fékezni.

Wesselény az, akiről még több információt vonultat fel, a többi szereplő általában egy-egy mondatot kap, vagy csak felsorolásban tűnik fel, Petőfi is teljesen háttérben.

Nemzetiségek: csak az “illyrizmust” említi, és csak azért lett a horvát nemzeti ébredésből később súlyos probléma, mert az osztrák kormány (nem a király) szövetkezett velük és így „gyűlölet támadt a két testvérnép között”. „Gáj Lajos” az egyetlen, akit név szerint megnevez.

Társadalom-gazdaság-kultúra: Viszonylag részletesen beszámol az infláció-devalváció problémáról. A két világháború közötti korszakban elterjedő kultúrfölény elmélet köszön vissza a „A tespedés ideje” alfejezetben: a „magyar tudósok hazaszeretete áll őrt a nemzet megmaradásán”, és valóban, viszonylag részletesen szól a kultúráról és a közgazdaságról is. Rendkívül részletes a közjogi területen: ez az egyetlen tankönyv, amelyik felsorol az 1791-es törvények közül négyet is, pontos törvényszámmal és összefoglalással a törvényekről. A kolerajárvány és az 1831-es parasztfelkelések épp csak annyiban említődnek meg, hogy miattuk az országgyűlés munkája megszakadt. De a különböző társadalmi csoportok bemutatása szinte teljesen elmarad.

 

2. Marczinkó Ferenc dr.-vitéz Pálfi János dr.-Várady Erzsébet dr.: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig – a gimnázium és leánygimnázium VIII. osztálya számára. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1942.

 

Mindenféle segédanyag hiányzik belőle: se képek, se ajánlott olvasmányok.

Uralkodók: II. Lipót már személyesen felelős a rendek leszerelésében bátyja halála után, ő az, aki felhasználta az „osztályellentéteket és a nemzetiségi kérdést”, vagyis itt már az előzőhöz képest az uralkodók felelősek a negatív megítélésű tettekért is. I. Ferenccel az önkényuralom tér vissza, van oka is: a Martinovics-mozgalom, annak is forradalmi irányzata. Érdekes, hogy V. Ferdinánd ebben a fejezetben nem szerepel.

Személyek: Martinovics „nyughatatlan és ingatag jellemű”, csak „becsvágyát” akarja kielégíteni, az is kiderül, hogy II. Lipót fizetett kéme volt, tehát a korábbi képnél jóval sötétebb figuraként jelenik meg. Két társaságának neve is szerepel, a kivégzetteké azonban nem (ez az egyetlen munka, ahol nem), csak a fogságba vetettek kerülnek név szerint is felsorolásra. Széchenyi nagyon kevés háttéranyagot kap, inkább a munkái kerülnek előtérbe, de Kossuth bemutatása még nála is rövidebb, sokkal inkább kettőjük vitáján keresztül lehet megismerni őket. Ellentétpárokba rendezett felsorolás, a diákoknak minden bizonnyal nagyon áttekinthető, de épp az ellentétekre való kihegyezés miatt nagyon élesek a kontúrok, látszólag mindkét szereplő pontosan a másik véleményével szemben áll. Ráadásul ennek ellenére (vagy éppen emiatt) nem képes távolságot sem tartani: „a nemzet legnagyobb része Széchenyi előrelátó politikája helyett inkább választotta a gyors és gyökeres reformtörekvések nagyobb kockázatokkal járó irányát”. Sőt Széchenyit igazolta az ország sorsának sok évtizeddel későbbi sorsa is: a magyar nyelv erőszakos terjesztése nagy veszélyt hozhat a magyarságra, „mely annyi idegen nép közé helyezve tátongó örvény szélén áll, ha minden nemzetiség ellene fordul”. Wesselényiről valamivel több információt kapunk, mint az Újházy kötetben, a többiek csak egy-egy mondat erejéig jelennek meg, Petőfi is csak egy mondatban a pesti ifjúsággal.

Nemzetiségek: már II. Lipótnál felbukkannak, nemcsak a horvátok, hanem az „oláhok” és a szerbek is. Később azonban nem kerülnek külön tárgyalásra, csak a kereskedelem kapcsán bukkan fel, hogy rácok, görögök és akkortájt megjelenő zsidók bonyolítják a kereskedelmet, utóbbiak kocsmákat béreltek, illetve a hadiszállításokat viszik, illetve „lassan kezükbe kerül az ország gabona-, állat-, bőr-, bor-, és fakereskedelme”. Az 1942-es felfogás és zsidókról alkotott megítélés így kerül be a tankönyvekbe is.

Társadalom-gazdaság-kultúra: Érdekes, hogy még a gazdaság terén is talál pozitívumokat, például hogy Magyarország annyi agrárterméket állított elő, hogy bőven tudott exportálni is. A kultúrát is részletesen elemzi, nagyon sok névvel, és a társadalmi rétegeket is sorra veszi. A nemzet korabeli felfogását már 20.századi értelemben használja, beleértve szinte mindenkit, a jobbágyságot pedig, bár pontosan felsorolja terheit, de úgy ábrázolja, mint akiknek javult a helyzetük a 18. század óta, és „sorsa csak lelketlen s az urbáriumot megkerülni törekvő földesuraknál volt elviselhetetlen” – ezzel a megállapítással is egyedüli ez a tankönyv, sehol máshol nem mondanak ilyet, sőt. Fontosnak tartja megállapítani, hogy a tankönyv saját idejében jelentős befolyással bíró OMGE előzménye is a reformkorban jön létre (tulajdonképpen megteremti vele az egyesület pozitív hátterét).

 

Ebben a kötetben már megjelenik valami abból a jóval későbbi szempontból, hogy a magyar történelmet nem lehet teljesen külön tárgyalni az egyetemestől; viszonylag hosszabb összefoglalások tájékoztatják az olvasót az nemzetközi eseményekről. Továbbá ez az egyetlen könyv, amiben az országgyűlések külön alfejezetben kerülnek bemutatásra, sokkal átláthatóbbá alakítva a témát. Ráadásul ez az egyetlen könyv, amelynek női szerzője is akadt.

Nagyon sajátos, hogy a jellegzetesen marxista történelemmagyarázat megjelenik a szövegben: az osztályellentét. Mindez 1942-ben arra utal, hogy a tanárok szakmai nyitottsága talán nagyobb volt, mint azt gondolni lehet. Ugyanakkor viszont nem tudja elkerülni az antiszemita utalást, Magyarországot pedig egy olyan helynek mutatja be, ahol még a jobbágyok is elfogadhatóan éltek, és mivel parasztfelkelésekről nem ír, ezzel ezt meg is erősíti.

Látszik a háborús hatás, a francia háborúk kapcsán előkerülnek a példamutató magyar katonai erőnyek: „a magyar katona haláltmegvető bátorsága, magyar tiszteknek vitézi tettei (Simonyi József óbester) megint ismertté tették a magyar nevet Európa szerte”.

 

3. Szegedi Tasziló: Magyarország története, II.rész, a szatmári békétől napjainkig – a gimnázium és leánygimnázium VIII. osztálya számára. Budapest, A Szent István-Társulat kiadása, 1942.

Egyáltalán nincsenek képek, viszont a legszakszerűbb irodalmi áttekintést adja minden, elemzésre kerülő könyv közül. Tematikusan felsorolva a munkák, egyértelműen elszakadva a fejezetek által meghatározott rendtől, például királyok, kamarilla, nemzetiségek, Görgey, stb.

Uralkodók: I. Ferenc itt a legpozitívabb, részletesen kifejti, hogy nem volt bár ellensége a reformoknak, de a magyar jakobinusok megzavarták a törvényszerű fejlődést; a francia forradalom és a francia háború csak második helyen szerepel Ferenc félelmei között. Hiszen ekkorra már „okult a konvent rémuralmán, melynek nagynénje, Mária Antoinette királyné is áldozatául esett”. Sem II. Lipót, sem V. Ferdinánd érdemben nem jelenik meg.

Személyek: Martinovics még az előző munkában bemutatottnál is aljasabb személy, ráadásul bűneit fokozza, hogy „rác származású” (mindösszesen két könyvben bukkan elő a nemzetisége). Bűneiért „halállal kellett lakolnia”, míg a „kisebb bűnösök”, mint Kazinzcy, fogságot szenvedtek. Metternichet védelmébe veszi, mert ő valójában csak a külügyekért felelet, a belügyek másokhoz tartoztak (de neveket nem ad meg). Széchenyi István mindig gróf: szinte soha nem marad el a neve elől a címe, míg a többi munkában általában egyszer vagy kétszer hangsúlyozzák csak arisztokrata származását. Sokkal többet foglalkozik Széchenyivel mint Kossuth-tal, és hasonlóan az előzőhöz, Kossuth itt sem saját értéke alapján szerepel, hanem Széchenyivel összevetve. Érdemes az összehasonlítás eredményeit itt is közölni: Széchenyi előbb nevelni akarja a népet, tudja, hogy a polgári szabadságnak is vannak korlátjai, gyakorlott államférfi, aki a higgadt munkában hisz. Vele szemben áll Kossuth, aki erőszakos gyorsasággal akarja átültetni a nyugati elképzeléseket, a jogokat teljes mértékben ki akarta terjeszteni, alaptermészete pedig a bírálat volt. Anélkül, hogy a Horthy-rendszer és a Károlyi-féle köztársaság (pláne a Tanácsköztársaság) párhuzamát akárnám itt felmutatni, könnyen belátható, hogy a megfontolt, lassan változó, a jogokat óvatosan osztogató Horthy-rendszer dícsérete olvasható ki a sorok közül. Azért, hogy teljesen egyértelmű legyen a tankönyv álláspontja, a végén meg is erősíti az összevetés eredményét: Kossuth „mindent elsöprő reformkedvet ébresztett, de nagy kár is származott belőle. Az érzelmi-hangulati politika háttérbe szorította Széchenyi „hideg-észpolitikáját”. Petőfi itt is röviden szerepel, Táncsics pedig említésre sem kerül, ami egyáltalán nem meglepő a könyv forradalmakat elítélő szempontrendszeréből adódóan.

Nemzetiségek: Külön fejezetet kaptak, de sajátos, hogy míg a románok, szerbek és horvátok részletesen kifejtésre kerülnek, megtoldva azzal a sajnálkozással, hogy sajnos „rossz irányba” fordultak, a szlovákok csak az apróbetűben jönnek elő, azzal, hogy valójában a szlávok soha nem alkottak nemzetet. Viszont a szlovákoknál is megad egy nevet, horvátoknál is, románoknál senkit. Mindenképpen többet mond, mint az eddigi könyvek. Tárgyalja a németeket, méghozzá a városlakókat egyértelműen pozitívan, mert asszimilálódtak, a szászok viszont némi fenntartással, mert elkülönülésük miatt jobban megőrizték német kultúrájukat. A legrosszabb a zsidóság megítélése: az 1839-40-es országgyűlés engedélyezte számukra a letelepedést és iparűzést, de: „Ezt a liberális rendelkezést azonban hamarosan sok aggodalom kísérte. Galiciából ugyanis megindult a zsidó beáramlás, s komoly gondokat okozott a nemzeti társadalomnak”.

Társadalom-gazdaság-kultúra: Ellentétben az előző könyvvel, a jobbágyság helyzete már sokkal rosszab, szó sincs arról, hogy javult volna a 18.századhoz képest. A társadalomábrázolás jóval szerényebb (egészen kevés), mint a 2. számú könyvben, lényegében alig van. Itt sem marad el az utalás az OMGE és Széchenyi lóversenyeinek kapcsolatára. A gazdasági téma teljes egészében Széchenyi és kisebb mértékben Kossuth gyakorlati munkásságát jelenti.

 

A fejezet még a forradalmi részt is tárgyalja, ez az általam meghatározott időkeretből kiesik, viszont mindenképpen érdemes a zárókövetkeztetésre odafigyelni, miután az áprilisi törvényeket is megtárgyalta: „Megvalósították pedig forradalmi tömegek hatásától menten [a törvényeket és az átalakulást], és nem az alkotmány megsemmisítésével, hanem fejlesztésével”. Tehát a forradalom elítélése egészen odáig terjed, hogy a március 15-i eseményeket – amit négy sorban tárgyal a könyv –  kizárja az eseményeket alakító erők közül, mondván, nem szükséges forradalom, a problémákat meg lehet oldani Széchenyi eszközeivel is.

 

A három, két világháború között írt könyben jól megfoghatók a korszakra jellemző elemek. Martinovics, a forradalmár fokozatosan válik egyre alvilágibb személlyé, akinél már a ’40-es években az is fontossá válik, hogy milyen származású. A forradalom mindegyik könyvben veszélyes, szélsőséges folyamat, még akkor is, ha a fejezet végén épp a magyarok is forradalommal fogják a reformokat elérni (mint láttuk, Szegedinél (3.sz.) még ez sem feltétlenül szükséges). A katonai szempontok is markánsabbak lesznek, ahogy a második világháború érezteti hatását; a reformkori fejezetben a háborús vonatkozások száma elenyésző, de a magyar fegyverek és katonák dicsőségét még így is sikerül a szerzőknek hangsúlyozniuk. Hasonlóképpen, míg a’20-as években nem jelenik meg, de a korszak végén készült könyvekben erőteljessé vált az antiszemitizmus, és hasonlóan elítélő a hangnem a nemzetiségekkel kapcsolatban is, voltaképpen ezzel megelőlegezve a későbbi „árulásukat”.

Mindhárom kötetre jellemző, hogy a tárgyalt időszakot reformkornak nevezi, vagyis egyértelműen a magyar gondolkodás változását állítja előtérbe, legalábbis a címszavak szintjén. Viszont az általános egyetértésen túl az eltérő hangsúlyok, sőt akár ellenvélemények a különböző tankönyvek fejezeteinek résztémai között (pl. jobbágyok helyzete, Martinovics-mozgalom) arra utalnak, hogy a Hóman Bálint féle egységes tankönyv ebben a tekintetben nem valósult meg. Hóman szándéka az  „egészséges és egyöntetű világnézeti nevelés” lett volna,[12] egyfazonú tankönyvekkel. Azt látni kell, hogy vannak elemek, amik valóban erre az egységre utalnak, például a magyar katonai hősiesség, vagy a forradalmak negatív megítélése, de a szerzők ennek ellenére bizonyos témákban akár nagyságrendekkel is eltérhettek egymástól. Vagyis az ideológia erősen átszűrödik a szövegeken, de a tudományon belüli különböző nézőpontok vagy eltérő megítélések mindazonáltal megjeleníthetőek maradtak, amiben nyiván közrejátszott az is, hogy a Tankönyvügyi Bizottság, még Hóman alatti tovább erősödése során sem tudott sohasem teljes monopóliumot gyakorolni a tankönyvkiadás felett.

 

 

II.1.2. A kolíciós időszak tankönyvei (1945-1948)

 

 

4. dr. Kosáry Domokos – dr. Mérei Gyula: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig a gimnáziumok VIII, a líceumok, gazdasági középiskolák és a tanító-nő-képző intézetek IV.osztálya számára. 1945.

 

Képek nincsenek, források sem, csak a már megszokott egy-egy mondatos idézetek, és nincsene ajánlott irodalom sem. A reformkori részt Kosáry Domokos készítette el.

Uralkodók: Itt sem kapnak túlzott figyelmet, talán I. Ferenc kivételével, aki itt is egyértelműen a Martinovics-mozgalom miatt lesz az abszolutizmus híve, bár ebben öccse, Sándor Lipót is fontos szerepet játszik, mert ő tanácsolja neki a kemény kéz politikáját. Egyedül V. Ferdinánd kap egy olyan jelzőt, ami a korábbi korszak tankönyveinél jóval erősebb: „gyengeelméjű”.

Személyek: Martinovics visszatér, még mindig fontos a származása („rác-szerb”), II. Lipót ügynöke, továbbá „akiben megvolt a forradalmár hajlandósága és tehetsége, de aki ugyanakkor nyugtalan és nagyzoló jelleme miatt veszedelmessé is vált”. Összességében a Martinovics-mozgalom sokkal részletesebb, mint bármikor korábban, és egyáltalán nem ellenséges a megközelítése, inkább igyekszik feltárni a pozitív és negatív oldalait egyaránt. Széchenyi életének korai szakaszáról is beszél, mint „felszínes és könnyelmű élet”-ről (korábban az ifjú grófnak ezt a képét soha nem mutatták meg). Míg a korábbi tankönyvekben Széchenyi volt a hangsúlyos, most egyértelműen Kossuth válik azzá, minden szempontból: az ő elképzelései „messzebbmenő javaslatok mint Széchenyié, előadási formája is hatékonyabb”. Ráadásul „a botozásról és a csendőrökről, akiknek puszta megpillantására az erdőbe menekülnek a jobbágyok, senki nem írt szemléletesebb sorokat [mint Kossuth]”. Nehéz nem kihallani az 1945 utáni időszak csendőr-, illetve erőszakellens hangulatát.

Nemzetiségek: Részletesebben tárgyalja még a Varga kötetnél is, nagyon sok névvel, egyértelműen megnövekedett a téma fontossága. Ezzel kapcsolatban érdekes, hogy míg eddig minden könyv a magyar nyelvhasználat majdnem minden állomását (mikor milyen téren engedélyezték illetve vezették be) megemlítették, itt ez a téma sokkal kevésbé hangsúlyos; ahogyan a nemzetiségek fontosabbá váltak, úgy szorult vissza az egyetlen államnyelv kiemelése.

Társadalom-gazdaság-kultúra: Alapos és részletes. A polgárság kapcsán átemel adatokat és részeket a Marczinkó-Pálfi-Várady kötetből. Először bukkan fel a tankönyekben a „gyarmati” kifejezés az ország helyzetére vonatkoztatva, igaz csak egy helyen, Kossuthnál; igazi karriert a kifejezés majd később fog csak befutni.

 

A fejezetben külön alfejezet foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a polgári nemzetállam Magyarországon miért nem tud létrejönni: a kérdés 1945-ben is hasonlóképpen fontos volt, nem véletlen, hogy ebben az ideiglenes tankönyvben is felvetődik, tanulságképpen a jelennek (mármint 1945-nek). Érdekesség, hogy Kovács Emőke már idézett munkája épp azt állapítja meg, hogy „nem értékelt, minden időszakról, eseményről a leglényegesebb adatokat közölte”.[13] Ezt a reformkor kapcsán nem tudom megerősíteni, sőt: ez a könyv is (természetesen) viseli a születésekor meghatározó ideológiák jegyeit, sőt hordoz a korábbi időszakból is jellegzetességeket (pl. Martinovics származása), ahogyan megelőlegez a későbbiekből is bizonyos vonásokat (pl. gyarmati), miközben tagadhatatlan, hogy a hangsúlyokon egyértelműen változtat.

 

5. Varga Zoltán dr.: Magyarország története II. A szatmári békétől – gimnáziumok és leánygimnáziumok VIII. osztálya számára. Debrecen, Tiszántúli református egyházkerület könyvnyomda-vállalata. 1946.[14]

 

Rajzolt, a könyvhöz készült ábrák szerepelnek benne.. Itt is vannak idézetek, de forrásközlésnek nem lehet nevezni őket.

Uralkodók: Szinte kimaradnak, azaz természetesen léteznek, de csak a nevük kerül említésre.

Személyek: Martinovics kiesik, egyáltalán nem is jelenik meg a könyvben. Széchenyi nagyon részletes, erényei mellett hibákat is felmutat róla, a tankönyv ráadásul még egy kicsit kiszól az előzőek militáns hangvétele, illetve áttételesen a háború ellen is: Széchenyi nem tartotta fontosnak a katonai erények és a hőskultusz ápolását, viszont „jobbágyairól mindig meleg szavakkal emlékezett meg” – az előző korszakban ilyesmit a hangsúlyozottan gróf még nem tett meg soha. Kossuthra kevesebb jut, de szerepe már sem negatív, sem kiegészítő: Széchenyi tanítványa lesz belőle, aki folytatja, amit mestere megkezdett. Nincsenek akkora ellentétetek kettejük között, inkább csak a nemzetállam és a függetlenség az, amiről a vitájuk folyik. Táncsics csak ebben a kötetben viseli eredeti nevét (Stáncsics), és kifejezetten kommunistának nevezi a szöveg.

Nemzetiségek: „A magyar reformtörekvések világnézeti alapjai” alfejezetben kerülnek bemutatásra, együtt a centralista-municicpalista irányok ismertetésével. Ennek ellenére, vagy épp ezért (mert sikerül beépíteni a nemzetiségeket a korabeli változásokba és nem csak lebegnek a téma szélén) ez talán az egyik legjobb ilyen témájú megközelítés. Herdertől indít (szláv-elmélet) és jut el a nevesített nemzetiségi vezetőkhöz.

Társadalom-gazdaság-kultúra: Nagyon részletes, és egyértelműen ez a fejezet egyik hangsúlyos része, amit az is bizonyít, hogy az egész reformkor nem a a II. József halála utáni országos hangulattal kezdődik (eltérően bármelyik másik könyvtől), hanem a gazdasági helyzettel, majd a társadalommal folytatja. Részletes a polgárság bemutatása, de a korszak szóhasználata már megfogható, például a „szellemi proletariátus” (ők lennének a honorácior értelmiség) kifejezésben.

 

Teljesen szakít a hagyományos, a politikatörténeti kronológikus felosztással, ahogyan ez már a társadalom-gazdaság-kultúra rövid elemzéséből is kiderül, de hasonlóan halad tovább is. Az országgyűlések itt is egy külön fejezetben sorolódnak, mint a Marczinkó-Pálfi-Várady könyvben, de itt már az egész reformkori fejezet szerkezete eltérő.

 

Az átmeneti, a szovjet megszállás ellenére demokratikus berendezkedést megvalósítani igyekvő néhány rövid év tankönyvei alapvetően más irányvonalat képviselnek, mint a két világháború közöttiek. Az összes, reformkoron belül vizsgált témában fordulat állt be: a Martinovics-mozgalom elvesztette negatív, vagy semleges megítélését, és vagy szóba sem került (tehát érdektelenné vált), vagy valamivel objektívebb megítélést nyert a korábbiaknál. A Széchenyihez és Kossuth-hoz való viszony szintén kezd átalakulni, bár nem lehet azt mondani, hogy vagy egyik-vagy másik, de Kossuth pozitívabb lett Széchenyihez képest, ha nem is dominánsan. A nemzetiségek megítélése egyértelműen sokkal inkább figyelembe veszi Magyarország egyéb népeinek vágyait és elképzeléseit is, a magyar dominancia minden téren (magyar államnyelv fontossága, a nemzetiségek rossz útra tértek) hátrébb szorul.

Az, hogy itt sem egyértelmű az összes szempont megítélése (pl. Martinovics meg sem jelenik a Varga könyvben, vagy Kosárynál Kossuth már hangsúlyosabb mint Széchenyi) megint csak arra utal, hogy az írók viszonylag szabadon alakíthatták szövegüket. Talán ez az időszak az, amikor a leginkább a szerző véleménye csapódik le a tankönyvekben: a független  polgári nemzetállam utáni sóvárgás, a régi rendszer és a háború iránt érzett elégedetlenség és keserűség itt-ott átüt a szövegeken. Ez az az időszak, amikor kísérletezni is lehet: Varga könyvének szerkezete teljesen újszerű, de egyedülálló is marad, mert senki nem fogja folytatni.

 

 

II.1.3. Az 1948 utáni tankönyvek (1950-1988)

 

 

6. Hekcenast Gusztáv – Spira György : Magyarország története, II. rész, 1526-1849.

Budapest, Tankönyvkiadó Nemzeti Vállalat, 1950.

 

A belső címlapon szerepel, hogy „Ideiglenes tankönyv”. Az 1948-as iskolai államosítások, illetve Révai József 1949-es népművelési miniszteri kinevezése után szükségessé vált egy egységes tankönyv (természetesen most egy „másik irányból” egységes, mint az előző rendszerben) a történelemoktatásban is. Képek nincsenek, viszont az idézetek-források szerepe megnőtt. A reformkori részt Spira György írta.

Uralkodók: Érdekes módon itt sem kapnak különösebb jelzőket, illetve nem értinti őket a tankönyv, inkább az osztrák elnyomó, gyarmatosító politikát hangsúlyozza, és mint annak képviselői jelennek meg. Ebben a könyvben a gyarmati státus mindent áthat, a Kosáry könyvben alig egyszer felbukkant kifejezés itt számtalanszor előkerül. V. Ferdinánd itt is „gyengeelméjű”.

Személyek: Martinovics megítélése nagyon sokat javult, elég arra utalni, hogy az „első magyar köztársasági mozgalom”-ként szerepel a kísérletük, ami már önmagában is árulkodó. Annak ellenére, hogy a korábbi rendszernek nem voltak jó tapasztalatai a köztársaságokkal, mégsem ment ilyen messzire, egyszer sem nevezték köztársasági kísérletnek, pedig ezzel is megbélyegezhették volna. Viszont a háború utáni rendszernek nagyon kellettek a saját legitimitását biztosító történelmi események, ezért aztán a tankönyv a Martinovics-mozgalmat jóval részletesebben és kifejezetten dicsőséges eseményként tárgyalja, és maga a névadó is makulátlan hősként kerül bemutatásra (sem származása, sem udvari kémtevékenysége nem kerül bemutatásra). Értékeltolódás tapasztalható a másik két nagy szereplőnél, Széchenyinél és Kossuthnál is: utóbbi szerepe jóval hangsúlyosabbá vált, ha vét is hibákat, azokat szinte rögtön képes kijavítani. Széchenyi viszont nem ismeri fel, hogy az ország gyarmati státusza az alapvető akadály a fejlődés előtt, továbbá javaslatai csak a gazdag nagybirtokosokat elégítenék ki, ezért partvonalra sodródásra tulajdonképpen a tankönyv szerint teljesen érthető. Továbbá Táncsics és Petőfi röviden bár, de idézetekkel együtt szerepelnek (a fejezet nagyon kevés idézetéből, összesen kilencből kettőt kap például Petőfi, természetesen versrészleteket).

Nemzetiségek: Sokkal érzékenyebb a nemzetiségek iránt, nem arról van már szó, hogy bár magyar segítséggel fejlődhettek nemzetté, mégis rossz irányba fordultak az idegen izgatás hatására, hanem arról, hogy az osztrák elnyomáson túl a magyarok sem törődtek velük, és miközben saját nemzetállamukat kovácsolták, az itt élő egyéb nációkról nem vettek tudomást. A nemzetiségi vezetőket is megemlíti név szerint. Van viszont alfejezet a magyar nacionalizmusról, és ebbe még egy Sztálin idézetet is belekerült.

Társadalom-gazdaság-kultúra: A társadalom ábrázolása rövid és csak a politikán keresztül történik, a nemesség és a parasztság bemutatásán túl felbukkan a polgárság és a munkásság is, de külön lebontva. Az egyházi főurakról alkotott képről minden elárul a kezdősor: „Ekkor is mint évszázadok óta mindig, különösen kiváltak közülök hazánk és népünk elárulásában a főpapok”, bár egyetlen kivételt megemlítenek, Horváth Mihályt. A munkásság az, amiről – hasonlóan az előző tankönyvekhez – sokat nem lehet mondani, lévén még épp csak kezdett megszületni, mégis igyekeznek: „a gyári munkások pedig azért [harcoltak], hogy minél több gyár létesüljön, fejlődjék a kapitalizmus Magyarországon, mert azt remélték, hogy ilyen körülmények között könnyebben és kedvezőbb körülmények között fogják tudni áruba bocsátani munkaerejüket”. Tehát bár alig jelennek meg, máris szervezettek, ahogyan azt a kommunista ideológia el is várja. A jobbágyokról adott kép is inkább ecseteli keseű helyzetüket, de érdekes módon ők is öntudatosak, mert gazdasági szabotázsokat hajtanak végre, sőt szervezett szolgálatmegtadásra is sor kerül. A köznemességnek van „balszárnya”, nyilván ők azok, akik Kossuth oldalára állnak.

 

A szövegben felbukkannak a korszak vezérmotívumai, mint a már említett gyarmati státus, az osztályellentét (földesurak és jobbágyok között), nemzeti ellenétetek (osztrákok és magyarok), a reakció és a haladás összecsapása, vagy akár olyan, szemmel láthatóan az aktuálpolitikából átvett szólamok, mint „II. József attól tartott, hogy a francia forradalom szikrája el fogja hamvasztani az osztrák abszolutizmus korhadt épületét”.[15] Szintén szembeötlő, hogy mennyivel fontosabbak lettek a parasztfelkelések. Míg korábban alig-alig kerültek szóba, ha egyáltalán akkor is maximum egy-egy mondta erejéig, most már 1790-től kezdve szinte mindegyik megjelenik, a kolera szintén részletesen kifejtésre kerül, amint a felkelések kegyetlen leverése is. Ebben a könyvben Magyarország már egyértelműen gyarmat, Ausztria úgy is kezeli, és a legfontosabb törekvése a magyaroknak (mármint amelyik felismeri), hogy a gyarmati függésből kitörjenek. A korábbi reformkor kifejezés eltűnik, helyette a harc dominál: a hat alfejezetből négynek a címében jelenik meg a harc szó, vagy egyéb, küzdelemre utaló kifejezés.[16] Annak ellenére, hogy a második világháború alatt készült könyvekben is ott a harc, de ez sokkal erőteljesebb: az osztályharc, ami az ’50-es évek ideológiáját meghatározta, úgy tűnik, sokkal markánsabb lenyomatot hagyott  a könyveken, mint a második világháború. Unger Mátyás kiemelte tanulmányában a Horthy-korszak végének tankönyvei kapcsán a militarizmus fokozódását,[17] de ebben az 1950-es tankönyvben véleményem szerint sokkal dominánsabban kiütközik.

 

7. Unger Mátyás: Történelem az általános gimnáziumok III. osztálya számára Egyetemes történelem 1640-1849, Magyarország története 1526-1849 – a Művelődési Miniszter rendeletére, Tankönyvkiadó, Bp. 1958. (2.kiadás)

 

Szerepel benne néhány térkép, a reformkorhoz továbbra is az 1790-es közigazgatási passzol, hátul pedig ott sorakoznak a fotók történelmi arcképcsarnokként, (Martinovics, Széchenyi, Kölcsey, Wesselényi, Deák, Petőfi, Kossuth, Vasvári Pál, Batthyány Lajos), megmaradt az idegen szavak kiejtése, és az elmaradhatatlan kronológia. A fejezetek végére pár oldalas összefoglalás került.

Uralkodók: II. Lipót úgy jelenik meg, mint aki a „Habsburg-hatalom érdekében semmilyen eszköztől sem riadt vissza”, továbbá V. Ferdinánd itt is marad gyengeelméjű. Sokat elárul, hogy a kötet végén összeállított képgyűjteményben egyetlen király sem szerepel (ha visszaemlékszünk, az Ujházy könyvben még minden uralkodó szerepelt a kézjegyével). Kevésbé a királyok, sokkal inkább az udvar felelős mindenért, csak itt a király nem ettől lesz jó, ahogy korábban próbálták sugalni a tankönyvek, hanem ettől lesz felesleges.

Személyek: Martinovics már sok „ellentétből összegyúrt”, „bizonytalan útkereső ember”, kísérletüket pedig már nem nevezi a szöveg az első magyar köztársaság mozgalmának. Ez a szöveg sokkal kiegyensúlyozottabb képet ad Széchenyiről: már nem az a kissé korlátolt figura, mint a Heckenast-Spira könyvben, hanem olyan ember, aki „hazáját féltette” és ezért nem merte a radikálisabb vonalat felvállalni, továbbá bízott abban, hogy a főurakon keresztül lehet a reformokat beindítani. Kölcsey és Wesselényi megítélése nem változik, a róluk szóló szöveg hosszabb lett, Wesselényit pedig Széchenyivel összehasonlítva mutatja be. Kossuth továbbra is a legpozitívabb szereplő, minden megmozdulása csak dícséretet kap. Petőfi bekerül a Pilvax-kávéházba és a forradalmi demokraták közé, de ezzel radikálisan lecsökken a szerepe, míg Táncsics megtartja önállóságát és két oldalnyi idézetet is kap (Petőfi viszont elveszítette a versrészleteket is).

Nemzetiségek: Itt is külön tárgyalja őket a könyv, elemzve a társadalmukat és problémáikat, amik között a magyar államnyelv dominánssá válása is ott szerepel, saját alfejezetben. Lényegében követi a Heckenast-Spira könyv vonalát.

Társadalom-gazdaság-kultúra: Hasonlóan részletes mint a Heckenast-Spira könyv, de itt már a jobbágyok nem követnek el szabotázsakciókat, és a munkásság sem eredendően szervezett, bár valamit megőrzött belőle: „…erejét azonban mindenkor az ellenzéki politika célkitűzései mellett vetette latba”. Jól látszik, hogy visszaszorult a munkásság „muszáj beszélni róla” megközelítése, de természetesen nem lehet teljesen elvetni sem, így valami megmaradt belőle. Részletesen tárgyalja a gazdasági kérdéseket és a kultúrát is, éppúgy, ahogy a korszak többi tankönyve is.

 

A tartalom sokat változott. Ez a kötet már szakított a hagyományos, külön könyvbe sorolt egyetemes és magyar történelmi felosztással; egy kötetben tárgyalja mindkettőt. Jóval részletesebb bármelyik korábbi tankönyvnél, sokkal több megtanulandó nevet és eseményt sorol fel. A különböző események és gondolatok logikusabban épülnek egymásra, érthetőn magyarázza el például, hogy miért jött létre gabonakonjuntúra a háborúban, és hogyan alakult ki az államadósság (de más, általában problémás részeknél is igyekszik több információval elősegíteni a könnyebb megértést). A társadalom és gazdaság összevontan szerepel, így könnyebb átlátni és talán megérteni is.

Azok a vonások erősödnek fel, amiket már a korszak korábbi könyvében, illetve az átmeneti koalíciós időben is láthattunk: Martinovics, Kossuth, nemzetiségek, Táncsics. Kevésbé terhelt olyan mértékű ideológiával, mint a Heckenast-Spira kötet, hiszen az osztályharc legharcosabb évei elmúltak, de mindazonáltal nem is mentes tőlük.

 

8. Závodszky Géza: Történelem a gimnázium III. osztálya számára. Az újkor története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1981.

Sok kép, forrás, grafikon – egészen más didaktikát követ mint az eddigiek. Hátul színes fotók is. Minden fejezet (és azok nagyobb alfejezetei) végén összefoglaló kérdések és feladatok). Két hasáb oldalanként, a tényanyag az egyikben, a másik kékkel forrásokat idéz, illetve kérdések és feladatok is a második hasábban.

Uralkodók: II. Lipót II. Józseffel kerül összehasonlításra; Lipót „ki Józseffel annak legtöbb gondolatában osztozott, de rugalmasabb politikus volt”. A Parasztság dekrétuma 1790-91-ből szerepelt már az 1948 utáni tankönyvekben, mint a parasztság elkeseredésének (és szervezettségének) jelképe, most azonban már más az iránya:  a dekrétumot „minden bizonnyal II. Lipót sugalmazására terjesztették”. I. Ferenc „az abszolutizmus megrögzött híve”, V. Ferdinánd pedig szokás szerint „gyöngeelméjű”. Azaz a királyok legalább már megjelennek.

Személyek: Martinovics „kispolgári származású”, „sokoldalú műveltséggel” bíró személy, és nem elárulja társait és a társaságokat, hanem „részletes vallomásban fölfedte a magyar jakobinus mozgalmat”. A mozgalom ábrázolása a megszokottak szerint továbbra is nagyon részletes. Széchenyi és Kossuth nagyjából egyformán hangsúlyos, meglepő módon nem lehet észrevenni különösebb eltéréseket, nincs egyértelműen jó és rosszabb. Feltűnő viszont, hogy Kossuth „ bebizonyította, hogy nemcsak jó szónok, és zseniális publicista, hanem kiváló taktikus is” – nem a tény maga, hanem az a furcsa, hogy a mondat szinte szóról szóra megtalálható Unger Mátyás korábban már bemutatott munkájában, bizonyítva, hogy bár az ideologikusabb a Závodszky könyvnél, de ezek szerint mégis lehetett előképe emennek.

Nemzetiségek: Nincs róluk sok, bár (elsőként) kördiagram is megjelenik, a Magyarországon élő nemzetek arányáról. A magyar államnyelv továbbra is fontos, saját alfejezetet kap, akárcsak az Unger könyvben, tehát a téma korábbi visszaszorulása nem folytatódik.

Társadalom-gazdaság-kultúra: Ugyanazt lehet elmondani: alaposan végigveszi a lehetséges témákat. Név szerint sorolja a terménykereskedőket, akikről korábbi könyvekben is lehetett már olvasni, de nem ilyen részletesen. A kultúra is számos nevet sorakoztat fel, minden művészeti formára kitér.

 

A teljesen új szerkezeti felépítés sok új lehetőséget jelent. Sok adatot ad át, de kicsit kevés a részlet, valószínűleg a képek és ábrák miatt, amik egyrészt maguk is sok információt hordoznak, másrészt viszont nem helyettesíthetik a szöveges anyagot. Ezzel Závodszky is teljesen tisztában van, mint azt a témába vágó cikkében is megírja.[18] Kevésbé megfoghatók a fejezetben a mindennapi ideológia elemei, jóval kevésbé, mint a korábbiakban. Azt nem lehet természetesen állítani, hogy értéksemleges lenne, de jóval többet bíz a tanárra és a diákra.

 

9. Pesti János: Történelem III. gimnázium, szakközépiskola, 1988 (2.kiadás).

 

Képek és források egyaránt jellemzik, minden alfejezet után kérdések következnek dőlt betűvel, és minden alfejezet előtt rövid pár soros összefoglalást olvashatunk. Elkülönül a főszöveg és a dőlt, apróbetűs kiegészítés.

Uralkodók: itt megint szerepet kapnak a királyok, rövid jellemzésekkel. II. Józsefnek „nyílt, eszes, célratörő jelleme” van, II. Lipót jellemzői az „okosság, hidegvér, türelem”. V. Ferdinánd „beteges, csökkent szellemi képességű”. Ez a tankönyv nem hagyja ki az uralkodókat, de annyi adatot közöl általában mindenről, hogy emiatt szorulnak háttérbe.

Személyek: Martinovics „rendkívül tehetséges, de nem feddhetetlen jellemű”, az egész mozgalom nagyon pozitív, „valamennyien bátran, igazuk tudatában haltak meg”, de már nincs szó első köztársasági kísérletről. Érdekes módon a bebörtönzöttek hiányoznak (Kazinczy, Verseghy, pedig ők minden könyvben szerepeltek). Meglepetésre Széchenyi megint visszaszerzi régi súlyát, Kossuth szinte csak mint vitapartner kerül elemzésre. Az idézeteken jól lemérhető kettőjük súlya: Széchenyi műveiből 6,8 oldalt közöl a könyv, míg Kossuth-tól forrásszemelvények mindössze két oldalon vannak.

Nemzetiségek: Határozottan csökkent a szerepük, de a vezetők neveit továbbra is felsorolják, akárcsak a magyar felelősséget: „a születő polgári nemzet mégsem tudott együttműködni a területén kialakuló más nemzetekkel”. Viszont itt is megjelennek a lakosságszámhoz viszonyított arányok, három különböző évre kivetíve. A nemzetiségek kultúrája külön részt kapott a fejezetet záró olvasmányban.

Társadalom-gazdaság-kultúra: A társadalom nagyon részletes, jól kihangsúlyozza az ellentéteket, ugyanakkor nincsenek erős ítélkezések. A gazdaság hasonlóan alapos. A kultúra már csak olvasmány, de annak nagyon bőséges. Még a nemzetiségek kultúrája is előkerül, nevekkel, adatokkal.

 

Sajátos, hogy míg a tankönyvek többsége a különböző parasztfelkelések kapcsán a megtorlást mindig kiemelte, itt épp ellenkezőleg, sokkal több részletes adat kerül felsorolásra a jobbágyok kegyetlenkedéséről.

Szintén egyedi, hogy a tankönyv rosszallóan bár, de megemlíti a „derék Horváth István”-t, aki szerint „magyarok voltak a parthusok, asszírok, egyiptomiak”, és ebből következik, hogy „a magyarok lennének a Föld legősibb népe”. A szerző minden bizonnyal arra a folyamatra akart reagálni, ami a ’70-es években újra nekilendült Magyarországon: a sumer-magyar rokonság népszerűségének növekedésére.[19] Pesti János így próbálta a középiskolások figyelmét felhívni egy téveszmére, persze hogy mekkora sikerrel, az kérdéses.

 

Az 1948 utáni korszak könyvei alapvetően térnek el a korábbi időszak könyveitől. Egyfelől ideológiában, másfelől tényanyagban: előbbi megléte nem meglepő, hiszen radikális váltás zajlott le az ország vezetésében és irányvonalában. Utóbbit viszont nem lehet valamiféle csereként értékelni (bár az is előfordul, mondjuk a királyok helyett a jobbágyság-munkásság kap hangsúlyt), hanem egy nagyon jelentős mennyiségi ugrás is bekövetkezik. Nagyobb tényanyagot pakolnak a fejezetbe. Alapvetően nem is a politikatörténet bővül ki, sőt van, ahol csökken (pl. 1790-es törvények sokkal kevésbé jelentősek), de a társadalom-gazdaság-kultúra alfejezet az, ami nemcsak markánsan megjelenik és fontossá válik, de számottevően többet is akar átadni. Míg ideológiailag tehát beszélhetünk váltásról, a témák bővülése egy folyamat eredménye, ami a koalíciós időkben is már megfigyelhető volt: ezt tehát nem lehet (csak) az 1948 utáni politka hatásának betudni, hanem sokkal inkább a változó tanügyi elképzelés.

A reformkor az első két kötetnél „megszűnik”, azaz nem ilyen formában hivatkoznak a korszakra, hanem a „feudalizmus bomlása”, illetve a „küzdelem a gyarmati rendszer ellen” helyettesíti, egyértelműen máshova helyezve a fejzet lényegét illető hangsúlyokat. Aztán a korszak második felében a harcos elem háttérbe szorul és megint a reformokra kerülnek fókuszba, újra visszatalálva a két világháború közötti időszak felfogásához. Ez a példa jól illusztrálja, hogy természetesen a 1948-1988 (1989) közötti időszak ideológiája távolról sem egységes. A két utolsóként bemutatott tankönyből például már hiányoznak azok a sarkos ideologikus megállapítások, amik a korábbi könyveket viszonylag könnyen is fellelhetők voltak: az, hogy egy többé-kevésbé nyugodt periódusban készültek (a Kádár-korszak utolsó évtizedéről van szó), szemmel látható. Ekkoriban nem kellett semmit sem másfajta szemüveggel nézni, az árnyalatok változtak, de a formák alapvetően nem.

 

 

II.2. Kvantitatív elemzés

Ebben az alfejeztben alapvetően két táblázatot szeretnék bemutatni, és ezen két táblázat alapján folytatni a fenti következtetések kiegészítését, bővítését.

Az 1. tábla a reformkori fejezet arányát mutatja a teljes tankönyvhöz viszonyítva, vagyis hogy mekkora részt szántak rá a többi fejezethez képest a szerző(k). Ehhez alapul vettem, hogy az adott évi gimnáziumi anyag többnyire ugyanazt az időszakot fedte le, még akkor is, ha a tankönyv egyben tárgyalta a magyar és az egyetemes témát.

A táblából kitetszik, hogy 1948 előtt csak egyetlen kötet, a Kosáry-Mérei (4.számú) haladja meg a 20%-ot (22), a többi jóval alatta marad, miközben 1948 után a téma jóval fontosabbá vált: 25% alá egyik sem megy. Különösen szembetűnő a reformkor alulreprezentáltsága az Ujházy kötetnél (1.sz.), ahol nem éri el a 12%-ot sem. Megállapítható tehát, hogy a reformkor, mint téma hangsúlyosabbá vált a második világháború után, a Magyar Népköztársaság igyekezett jóval nagyobb hangsúlyt fektetni a korszakra és annak eseményeire, mint a Magyar (királynélküli) Királyság.

 

1. tábla

A reformkor aránya a tankönyvekben

 

Sorszám

Tankönyv

Teljes kötet oldalszáma

Reformkor oldalszáma

Reformkor aránya[20]

1.

U1927

345

40

11,60%

2.

MPV1942

132

22

16,60%

3.

Sz1942

114

16

14%

4.

KM1945

172

38

22%

5.

V1946

222

37

16,60%

6.

HS1950

148

37

25%

7.

U1958

314

56

27,30%

8.

Z1981

220

31

32%

9.

P1988

443

56

26,30%

 

Az is kiderül a táblázatból, hogy a reformkori anyag mérete is változott; bár határozott tendenciáról nem lehet beszélni, de a második világháború utáni időszak terjedelemben is többet szán rá, mint a megelőző, vagyis tényanyagban is többet igyekszik átadni, mint a két világháború közti tankönyvek. Egyetlen kivétel az Ujházy (1.sz.), amelyik kiugróan magas oldalszámot biztosít a reformkornak, talán azért, mert még a dualizmusban írt tankönyv átdolgozott verziójáról van szó (ahhoz, hogy ezt határozottan lehessen állítani, természetesen fel kellene dolgozni a dualizmus történelemtankönyveit is).

Ha ezek után megnézzük a 2.táblát, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy nagyjából melyik résztéma lehetett az, amelyik a fenti tetemes növekedést előidézte.

A Martinovics-mozgalom jól láthatóan egyre dominánsabbá válik, még akkor is, ha a Pesti kötetben (9.sz.) a hihetetlenül magas oldalszámot a 8 oldalas forrásszemelvény biztosítja (de mivel a forrásokat illetve idézeteket a többinél is beszámoltam, így itt sem tettem kivételt – Pesti János fontosnak érezte, hogy ilyen nagy mennyiségű forráson keresztül mutassa be a Martinovcs-mozgalmat). A Varga kötet (5.sz.) a kakukktojás, mert ott Martinovics meg sem jelenik, vélhetően azért, mert a könyv sajátos szerkezetébe nem, vagy csak nehezen lehetett volna beilleszteni (ezen a ponton egyékbént a Varga kötet mégicsak kapcsolódik az Unger-féle felosztáshoz, vagyis hogy a két világháború közti korszaknak is van rá hatása).

 

2.tábla

A különböző témák oldalszáma a tankönyvekben

 

Sorszám

Tankönyv

Martinovics

Széchenyi

Kossuth

Nemzetiségek

Társ-gazd-kult.

Ref.old.

1.

U1927

1,4

4,5

1,2

0,5

2,7

40

2.

MPV1942

0,8

2

1

0,7

6,1

22

3.

Sz1942

0,3

2,5

2

1,5

0,9

16

4.

KM1945

1,8

4,6

7,6

5,3

4,6

38

5.

V1946

0

8,4

6

3,3

10,1

37

6.

HS1950

1,5

1,5

2,8

2,3

5,4

37

7.

U1958

4,1

5

6,8

1,7

8,1

56

8.

Z1981[21]

3

3,1

4,5

0,7

5,9

31

9.

P1988

10,5

8

3,5

1

9

56

 

Széchenyi és Kossuth együtt nézve mutat igazán markáns változást: ahogyan már a tankönyprofilokból is kiderült, Széchenyi korábbi dominanciáját Kossuth oldalszámban is megörökli. A Varga kötet itt is kivétel: újabb kapocs a megelőző korszak tankönyvtrendjeivel.

A nemzetiségek kérdése a kezdeti jelentéktelenségből nagyon is fontossá válik a koalíciós évekre, illetve az 1948 utáni első időszakban, hogy utána újra csökkenő tendenciát mutasson, és ha annyira nem is lesz súlytalan mint a két világháború között, de mindenképpen veszít a szerepéből.

A társadalom-gazdaság-kultúra mindig is részét képezte a fejezetnek, de a súlyozás itt is változik: igazán erőteljesen a második világháború után indul növekedésnek, és magas oldalszámát megtartja a rendszer egész időszaka alatt.

 

III.Összegzés

 

Mind a tankönyvprofilok, mind a kvantitatív elemzések megmutatták, hogy milyen változások zajlottak le a 20. század folyamán a történelem tankönyveket illetően. Hogyan változott a reformkor megítélése, súlya, fontossága, és ezen belül a különböző témák hogyan „reagáltak” a változó ideológiákra.

A vizsgálat alapján elmondható, hogy a viszonylag gyors, és mindenképpen meghatározó, 180 fokos fordulatok erősen kihatottak a szövegekre, ahogyan az is kiderült, hogy a hosszabb, kiegyensúlyozottabb időszak (még akkor is, ha diktatúra volt) tankönyveiben valamiféle „letisztulás” ment végbe, amennyiben a nagyon erős ideológiai jellemzőiket elvesztették, dominánsabbá vált a szaktudományi eredmények és azok bemutatásának lehetősége. Ez persze nemzetközi illetve tudományparadigma-változási folyamat eredménye is, de ha az 1989-es rendszerváltozás utáni tankönyveket is bevontam volna a kutatásba, akkor sejtésem szerint megint lehetett volna jeleket találni a felerősödő ideológiai hatásra, tudományparadigma-változás ide vagy oda. Erre azonban nem került sor, így marad a bizonytalan sejtés, és az a valamivel biztosabb megállapítás, hogy az ideológiák mindig jelen vannak a történelemtankönyvekben, legfeljebb eltérő hangsúllyal.

 

 

 

 

 


IV. Felhasznált irodalom

 

 

IV.1. Elemzett tankönyvek listája[22]

 

Heckenast Gusztáv – Spira György: Magyarország története, II. rész, 1526-1849. Budapest, Tankönyvkiadó Nemzeti Vállalat, 1950.

 

Kosáry Domokos – Mérei Gyula: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig a gimnáziumok VIII, a líceumok, gazdasági középiskolák és a tanító-nő-képző intézetek IV.osztálya számára. Szikra, Budapest, 1945.

 

Marczinkó Ferenc – Pálfi János – Várady Erzsébet: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig – a gimnázium és leánygimnázium VIII. osztálya számára. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1942.

 

Pesti János: Történelem III. gimnázium, szakközépiskola. Tankönyvkiadó, Budapest 1988 (2.kiadás).

 

Szegedi Tasziló: Magyarország története, II.rész, a szatmári békétől napjainkig – a gimnázium és leánygimnázium VIII. osztálya számára. A Szent István-Társulat kiadása, Budapest, 1942.

 

Ujházy László: A magyar nemzet oknyomozó történelme – középiskolák VIII. osztálya számára. A Szent István-társulat kiadása, Budapest, 1927.

 

Unger Mátyás: Történelem az általános gimnáziumok III. osztálya számára. Egyetemes történelem 1640-1849, Magyarország története 1526-1849. Tankönyvkiadó, Budapest, 1958 (2.kiadás).

 

Varga Zoltán.: Magyarország története II. A szatmári békétől – gimnáziumok és leánygimnáziumok VIII. osztálya számára. Tiszántúli református egyházkerület könyvnyomda-vállalata, Debrecen, 1946.

 

Závodszky Géza: Történelem a gimnázium III. osztálya számára. Az újkor története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1981.

 

 

IV.2. Szakirodalom

 

Dárdai Ágnes: A tankönyvkutatás alapjai. Budapest-Pécs, 2002.

 

Jenkins, Keith: Ne zárkózzunk be teljesen! Posztmodernitásról, posztmodernizmusról és történelemről. In Korall 2000. 1. 155-169.

 

Kojanitz László: Tankönyvértékelés, tankönyvanalízis, tankönyvkutatás. In Simon Mária (szerk.): Tankönyvdialógusok. Simon Mária, Budapest, 2008, 23-32.

 

Komoróczy Géza: Sumer és magyar? Budapest, 1976.

 

Kovács Emőke: A gimnáziumi történelemkönyvek tartalmi és szemléleti változásai 1945 és 1962 között. In Educatio, 3., 2006, 630-644.

 

L. Dala Mária: A tankönyv és hatása. In Karlovtiz János (szerk.):Tankönyvelméleti tanulmányok. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986, 20-49.

 

Lappints Árpád: A tankönyv struktúrájának szerepe a tanulás irányításában. In Karlovtiz János (szerk.): Tankönyvelméleti tanulmányok.Tankönyvkiadó, Budapest, 1986, 89-127.

 

Mészáros István: A tankönyvkiadás története Magyarországon. Dabas, 1989.

 

Pollmann Ferenc: Gimnáziumi történelemtankönyveink és az első világháború – szubjektív mustra. In Iskolakultúra. 1998/2. 100-109.

 

Unger Mátyás: A történelmi tudat alakulása középiskolai történelemtankönyveinkben. Budapest, 1976. Tankönyvkiadó.

 

Vadász Sándor: A francia forradalom ábrázolása magyar gimnáziumi tankönyvekben (1945-től napjainkig). In Tanárképzés és tudomány. VI. 1990, 232-241.

 

Závodszky Géza: Néhány szempont a tankönyv képi tervezéséhez és kritikájához. In Karlovtiz János (szerk.): Tankönyvelméleti tanulmányok. Budapest, 1986, 50-68.

 

 

 



[1] Dárdai 2002., de hasonlóan egy témát elemez, igaz nagyon röviden pl. Pollman Ferenc is. L. Pollman 1998.

[2] Mészáros 1989, 6.

[3] Dárdai 2002, 13, továbbá Kojanitz 2008, 25.

[4] Kojanitz 2008, 25.

[5] Dárdai 2002, 17., vagy hasonló, bár csak didaktikai elemzést mutat be Lappints Árpád is, l. Lappints 1986.

[6] L Dala 1986, 48.

[7] Jenkins 2000.

[8] Dárdai  2002, 35-37.

[9] A kutatásba bevont tankönyvek mind gimnáziumi, vagy gimnáziumnak is szánt tankönyvek.

[10] Kovács 2006.

[11] Dárdai 2002, 123.

[12] Idézi Unger 1978, 212.

[13] Kovács 2006, 634.

[14] Unger Mátyás ezt a tankönyvet még a két világháború közötti időszakhoz sorolja, ám – legalábbis a reformkort tekintve – szerintem sokkal inkább beilleszkedik a koalíciós időszak ideológiájába. L. Unger 1976, 199. Ugyanakkor a kvantitatív elemzés során majd kiderül, hogy valóban van kapcsolata a korábbi korszak tankönyveivel, tehát Ungernek is igaza volt.

[15] Heckenast-Spira 1950, 70.

[16] Az érintett alfejezetek: 1. A magyar közép- és kisbirtokos nemesség harca és megalkuvása az osztrák gyarmatosítókkal 1790-ben; 3. Magyarország a francia forradalom és Napoleon elleni háborúkban; 4. A függetlenségért és a polgári átalakulásért folyó harc összefonódása; 5. Kossuth harca a nemzeti egységfront megteremtéséért.

[17] Unger 1976, 205.

[18] Závodszky 1986, 57.

[19] Komoróczy 1976, 5-6.

[20] Ahol az egyetemes és magyar történelmet egy könyvben tárgyalták, úgy ott az oldalszámot a teljes könyvre adtam meg, a százalékos arányt viszont csak a magyar fejezetekhez viszonyítva.

[21] A Závodszky kötet sajátos, a többinél jóval nagyobb tükre miatt egy oldalon több sor fér el, kb. 12-14 sorral több, mint a többi kötetben. Azonban mivel két hasábba van szedve, és jóval szellősebb is mint bármelyik másik, ugyanúgy számoltam vele, mint a többivel.

[22] A tankönyvek esetében megadtam a kiadók nevét is, mert alapvetően más a különböző időszakok tankönyvkiadási metódusa (több kiadó kontra monopolhelyzetű Tankönyvkiadó).


Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: