Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Jáki László: A PONYVA SZEREPE AZ OLVASÓVÁ NEVELÉSBEN

Nyomtatási nézet

Az „aljairodalomtól” a „nemes ponyváig”

Egy nagyobb munka keretében az olvasóvá válásnak, az olvasás megszeretésének körülményeit vizsgáltuk. Ezek között, ha nem is az első helyen, de jelentős helyet, szerepet kaptak azok az „értéktelen” irodalmi művek, melyeket leegyszerűsítve, köznapi nyelven ponyvairodalomnak szoktunk nevezni. Mint minden leegyszerűsítés azonban, ez is pontatlan.

Jáki László dr. univ. neveléstörténész, bibliográfus, Budapest

____________________________________________

Írásunkban a ponyvairodalom újraértékelésére, illetve az ezzel kapcsolatos törekvések bemutatására vállalkozunk.[1]

Az értékes és értéktelen irodalom megkülönböztetése mindig is nehéz volt, hiszen annak megítélése korszakonként, szellemi irányzatonként jelentősen változott és változik. Ennek ellenére tény, hogy a ponyva kifejezés értelmezése az idők során nem változott: mindig az értéktelen, igénytelen, káros könyveket jelentette. Ezzel a leegyszerűsített általánosítással szemben tény, hogy a leértékelt, igénytelennek tartott ponyva sok esetben kedvezően járult hozzá az igényesebb irodalom megszeretéséhez. Ennek pontos felmérésére még hátra van, de a bevezetőben említett vizsgálódásunk bizonyítja, hogy igen sokan a ponyván keresztül jutottak az igényes irodalomhoz. Elég itt Arany Jánosra, Fekete Istvánra vagy Tömörkény Istvánra gondolunk, akik fiatalkorukban lelkes ponyvaolvasók voltak.

Tápay-Szabó László (1879–1941) történeti és politikai író, újságíró így számolt be a ponyvával való találkozásáról: „Első olvasmányaim, melyeket nagyon megszerettem (nem szégyenlem bevallani), az ún. ponyvairodalom termékei voltak. Ezeket a fedőlap nélküli nyomtatványokat „Bagó Márton betűivel” készítették; szerző ritkán szerepelt rajtuk, kivéve Tatár Péter-t, ki talán csak kiadó volt, nem igazi szerző. Csaknem minden héten vettem egy „istoriát” a szegedi Traub könyvkereskedőnél. A legolcsóbb mű hat krajcár volt, a legdrágább húsz. Tartalmuk? „Argirus királyfi és Tündér Ilona”, „Csontos Szigfrid”, „Szép Meluzina”, „Rinaldo Rinaldi”. Mesterművek voltak a maguk nemében, magyarosan, népies nyelven, tömör előadással és igen élénken foglalkoztatták az olvasók fantáziáját. Eredményük az volt, hogy világszemléletem úgy tér, mint idő tekintetében tágulni kezdett hát nyolcéves koromban.”[2]

Írásunk azt kívánja bizonyítani, hogy a valódi irodalmi értékek felismeréséhez nem mindig vezetett és vezet egyenes út.

 

A ponyva előtörténete

Általában az igénytelen irodalmat szokásos ponyvának nevezni. A szó eredete onnan származik, hogy az elmúlt századokban a vásárokon, piacokon ponyván árulták az olcsó – sokszor, de nem mindig – igénytelen, értéktelen könyveket. A fogalom körül azonban számos bizonytalanság, pontatlanság van, hiszen az árusítás helye – esetünkben a vásár, a piac – nem mindig határozta meg a könyv valódi értékét. Kezdetben – gondolunk itt a XVIII–XIX. századra – nem, vagy alig voltak könyvesboltok, s ha igen, akkor ezek egyszerű, szegény emberek számára a gyakorlatban elérhetetlenek voltak. Számukra a könyvekhez való hozzáférést elsősorban a vásárok biztosították. Pesten 1694 óta négy országos vásár volt. Látogatottságuk igen nagy közönségnek örvendett. 1780-ban például a Medárd napi vásárnak 30 000 látogatója volt. Ezért aligha véletlen, hogy a vásárokon és azok környékén könyvet is árultak. De több esetben a vásárok környékén telepedtek le még a nyomdák is.[3]

A vásárok és a könyvárusítás kapcsolatát 1850-ben örökítette meg Arany János is A lacikonyha – Vásári kép című versében:

A ponyva-árus, szabad ég alatt,

Lehintett szalmán fel s alá szalad,

Gondolja: beh jó volna egy kemence,

Mely a vásárt befűtené egyszerre! [...]

Kalmár, szatócs nép tördeli a kezét,

„Jesszuszt” kiáltoz, nem leli ESZÉT,

Mintha meglopták volna, nyugtalan,

Pedig nem épen rossz vásárja van,

De „Angyal Bandi” meg „Zöld Marci”, „Sobri”

Sehogyse látszanak ritkulni, fogyni,

Sokan pislognak széjjel a ponyvárúl:

Nem oly kelendő a szellemi árú […][4]

A ponyván Arany János szerint is Angyal Bandit és Sobri Jóskát árultak. A sors fintora, hogy később Arany művei is ponyvára kerültek, de erre még visszatérünk. Pákh Albert, a Vasárnapi Újság egykori szerkesztője a debreceni vásárról írta, hogy „Árulnak pedig a debreceni kofák: mindenféle gyümölcsöt, a pattogatott tengeritől kezdve egész a burgonyáig, kalácsféléket, zsemlét és pálinkát, pecsenyéket, rőfökre terjedő kolbászokat és vastag hurkákat, ponyvára fektetett „új nótákat és szép históriákat, a helybeli és vidéki könyvnyomdának „ebben az esztendőben” készült műveit, árulnak keréknagyságú kenyereket, kását, lisztet, dohányt, taplót, tűzkövet; s ki győzné előszámlálni, miknek a birtokában a debreceni közönség nagy része kofa-kezek által jut?”[5]

Békés István a fentiekről árnyaltabban fogalmazott, amikor a ponyvairodalom kifejezésének tartalmi változására utal: „Messze vezetne, ha végigsorolnánk a különböző népek aljairodalmának elnevezéseit, kimutatnók, hogy a változatos kifejezés mögött milyen tartalmi, műfaji, műformai, fejlődési sajátosságok és társadalmi-művelődési képletek húzódnak meg… Fejtegetéseink szempontjából elegendőnek tartjuk, ha ezúttal csupán arra mutatunk rá, hogy a 'magas' irodalommal szembeállított aljairodalomnak egyedülálló elnevezése: a magyar ponyva szó, olyan különös kifejezés, amelynek értelme, tartalma két-három évtized alatt előbb jelentősen bővült, később módosult, majd teljesen megváltozott.”[6] Hasonlóan fogalmaz erről a kérdésről Pogány Péter is A magyar ponyva tükre című könyvében. Szerinte: „Kölcsönkönyvtár, bolthálózat, könyvnap még csak a jövő század ígérete volt, még gémeskút ágaskodott a szerviták pesti temploma szomszédságában, mikor marhabőgés, árukínáló rikkantások kontrahangjai mellett, sátorcövekek közepette már fölbukkan az országos vásárokon is a hazavinni való irodalom, az olvasni való portéka.”[7]

 

Az igénytelen könyvek eladási módja

Az „aljairodalom”, most már pontosabban fogalmazva, az igénytelen irodalom terjesztésének a vásárokon kívül számtalan módja volt. Gyakorlat volt például, hogy a könyveket az árusok bedobták a falusi udvarokba és később jöttek az áráért.[8] Pesten például „garasos” könyveket, tehát ponyvákat – árultak a Rókus Kórháznál, ahol a könyvek a kórház falán kifüggesztett madzagon lógtak. Városokban gyakoriak voltak a vándor könyvárusok.[9] Az Üstökös 1872. évfolyamában található egy kép, ahol egy vásári csizmaárus sátrában könyveket is árul. Az árus esetenként a csizmához ráadásként könyveket is adott. Kuriózum ugyan, de a különböző terjesztési módokra példa, hogy 1762-ben egy vándorszínésznőt fogtak el, aki egy budai nyomdászinas botrányos dalokat tartalmazó könyvét árulta. A század második felétől igényes és igénytelen könyvek – tehát a ponyvák – a lassan terjedő könyvesboltokban is elérhetőek voltak.[10]

A ponyván történő árusítás mellett szólt az a körülmény is, hogy a könyvesboltok csak lassan terjedtek el az országban. 1811-ben például Pesten 6, Budán 2, Pozsonyban 4, Debrecenben 3 könyvesbolt működött.

Érdekes, hogy a könyvekhez való könnyű, tehát vásári hozzáférés Kossuthot még az emigrációban is foglalkoztatta. 1879-ben egy Torinóból írt levelében a következőket írta: „Népünk nem azért kap annyira a ponyvairodalom káros termékein, mert ízlése romlott, hanem mert azokra pár krajcár árán s igen könnyen hozzáfér. Ez a könnyű hozzáférhetőség a vibrio amely járványt okoz.”[11] Kossuth felismerte a mai reklámpszichológia gyakran alkalmazott tételét, hogy az igény és az elérhetőség szoros kapcsolatban van egymással. A nép vágyik – írta Kossuth – valami szellemi táplálékra, de ösztönénél fogva „ahhoz kap, amit talál, ami könnyű szerrel, megerőltetés, áldozat nélkül kezeügyébe esik...” Kossuth életszerűen írja le a vásári „vásárlás” mechanizmusát: „…bemégyen a falusi nép az országos meg hetivásárra. Elad valamit. Ellátja szükségleteit és míg érez maga körül néhány forintot, vagy egy kis aprópénzt, ott látja maga előtt a ponyván a 3-4 krajcáros füzetkéket. Felébred benne a szellemi táplálék ingere. Nem arról van szó, hogy forintokat adjon ki, mire nehezen adhatná rá magát. 3-4 krajcárról van szó és nem kell hivatalt keresnie, hogy előfizethessen, nem kell útjából kitérnie, lehajlik a ponyvára, felkap egy füzetkét, melynek a címén vagy durva fametszetén szeme megakad, levágja a 3-4 krajcárt és viszi a mételyt haza. Olvasmány után vágyott; nála nem az a kérdés elsősorban, hogy minő olvasmányt kapott, hanem hogy mennyibe kerül? 3-4 krajcár! Ez csábit, ez dönt, nem mert izlése rossz, hanem mert olcsó a portéka.”[12]

 

A ponyvák szerzői

Az „aljairodalom” tehát a ponyvák szerzőinek bemutatására már csak azért sem vállalkozunk, mert azok többsége legtöbbször álnéven jelent meg. A szerzők a legkülönbözőbb társadalmi körökből kerültek ki. Ennek bizonyítására elsőként említjük Kónyi Jánost (megh. 1792 körül), akinek eredeti foglalkozása strázsamester volt Eszterházy Miklós gyalogezredében, ahol éjjelenként tanult meg németül. Szabad idejében sokat olvasott, s ezekről mesélt katonáinak is. A versíró és sokat olvasó, irodalmi érdeklődésű katonát számos megaláztatás érte. Egyik versében így írt erről:

Oh, ti magas Egek! Mit véltek felőlem?

Hogy illy keservesen napjaimat élem,

Üldözik irigyim ártatlan személyem.

Intellektuális beállítottságára utal, hogy levelezésben állt Ányos Pállal, aki barátságába fogadta. Tehetségét Széchényi Ferenc is felismerte és támogatta. Leszerelése után 1774-ben már 16 önálló füzete jelent meg, melyek egyikének aláírása „a magyar nemzet együgyű hadi szolgája” volt. Ezek közül az ismertebbek:

– Sarmant királynak, és Florinda kisasszonynak tündéres és ritka történeti, egyszersmind a jámbor életnek, és tiszta szeretetnek az irígység által való nyomorgattatásának, és az után mindeniknek érdeme szerént való meg-jutalmazásának rövid leábrázolása[...];

– Ábel Kain által lett halála. Geszner írásaiból magyarra fordította a magyar nemzet együgyű hadi szolgája;

– A mindenkor nevető Democritus, avagy okos leleményű furcsa történetek, melyeket a bánattyokat feledni kivánó jámborok kedvéért szedegetett öszve […];

– Unalmas időkre szabható óra. Mellyel az örvendő az újságokban gyönyörködő nem csak henye óráiban, hanem az olvasással kárt nem valló idejében is magát kedvelhetőképpen mulattatja. Mi-végre-is, a főtudománnyal híres neves embereknek német nyelven való írásaiból kiszedegettetvén magyarra fordított.

Érdekességként említjük, hogy Kónyi fordította magyarra Tessediknek a Paraszt ember című mű munkáját is.[13] A korabeli irodalom – többek között Bessenyei – lenézte Kónyit, pedig volt olyan könyve, amelyiket tízszer is kinyomtattak.[14] Népies stílusa közkedveltté tette a falusi emberek között. A több kiadást megért A mindenkor nevető Democritus adomagyűjteménye négyszáz adomát tartalmazott. A több kiadást megért könyvet a „nemes ponyva” klasszikus példájának tekinthetjük.

A XIX. század egyik legtermékenyebb ponyvaírója Medve Imre volt, aki Tatár Péter (1818–1878) néven adta ki füzeteit.[15] Kalandos életét Nagyváradon kezdte, itt járt középiskolába, és végezte el a jogakadémiát. Később több újság munkatársaként (Honderű, Pesti Hírlap, Pesti Napló stb.) is dolgozott. Részt vett a pozsonyi országgyűlésen. 1848-ban Kossuth minisztériumában tisztviselő volt. Élete utolsó éveiben a Honvédelmi Minisztériumban irodatisztként dolgozott. Az íráson kívül tehetséges rajzoló és festő is volt. Vahot Imrével bejárta az országot, útja során több hazai városról számos rajzot készített. Közel száz füzete jelent meg, de ezeket a legszigorúbb mércével sem lehet értéktelen ponyvának nevezni. Ennek ellenére az általa forgalomba hozott füzetek egy része valóban nem volt „klasszikus” alkotás, de tény, hogy sokak számára a Biblia és a kalendárium után Tatár Péter füzetei hasznos ismereteket tartalmaztak, és bizonyára ugyancsak sokan voltak, akik számára Tatár füzetei az első olvasmány élményét jelentették. A művelt, tanult Tatár kiválóan értett ahhoz, hogy a nép lelkéhez és érzésvilághoz hozzáférkőzzék, szórakoztassa és mulattassa lelki és szellemi téren egyaránt a szegény népet. Tatár Péter versben és prózában írta meg számtalan históriáját; ezeket Bucsánszky Alajos adta ki és „temérdek” példányban terjesztette országszerte. Csak példaként említünk Tatár Rege kunyhója című füzetsorozatából néhányat, melyek jól bizonyítják, hogy írásainak egy része értéket képvisel, más része viszont valóban értéktelen, de ugyanakkor eladható kisebb értéket jelentő ponyva volt. Az értéket jelentő füzetek között például ilyenek voltak:

– A magyar nemzet krónikája versekben. A királyok arczképével;

– Minden magyar ember honvéd! Vagy az új védelmi törvény kérdésekben és feleletekben a nép számára;

– Rontó Pálnak és Benyovszky Mórnak az élete 13 képpel.

– Hálaérzés, meljet ft. Morvai Szilárd urnak, a nagy-váradi gymnasium poëseos professorának, szives, igaz tiszteletek mellett tanitványi bemutatnak az 1835. oskolaesztendő végével;

– Szent koronánk viszontagsága II. József korában s visszahozatala 1792-ben.

A fentiekhez hasonló, elemeiben értéket jelentő füzetek mellett nyilván üzleti megfontolásokból ilyeneket is találunk.

Érdekes a sorozat belső borítóján elhelyezett reklámszöveg is, melyben a kiadó azt ígéri, hogy a füzetekben az olvasó „mulattató olvasmányokat talál”. A kiadó külön figyelmet szentelt az ifjú olvasóknak, mert azt ígérte, hogy a füzetsorozat „Erkölcsös irányuk miatt az ifjúságnak is kedves olvasmányul szolgál, egyszersmind pedig helyismereti és történelmi tekintetben mulatva oktató vezérkönyve.”

Ezzel párhuzamosan híres rablóvezérekről, gyilkosságoktól idealizált írások is megjelentek. Ilyenek voltak például:

– Három nap a sir fenekén, vagy Egy tetszhalott rettenetes állapotja saját maga által.

– Tetszhalott, vagy a csodálatos menekülés a sirból.

A vegyes színvonal ellenére sokan ezeken keresztül szerették meg az irodalmat és több későbbi író ezekből kapta az első a költői ösztönzést. A Tatár által írt és Bucsánszky által kiadott füzetek megítélését a konkurens Révai Kiadói történetével foglalkozó könyv szerzője érthető módon elmarasztalja. „A Bucsánszky által kiadott füzetek között a legkapósabbak azok voltak, amelyek Rózsa Sándorról, Sobri Jóskáról és Bogár Szabó Imréről terjesztettek sok-sok legendaszerű mondát és hőstettet, és gondoskodtak róla, hogy az érdeklődés a világhírre vergődött, egyébként felakasztott vagy agyonlőtt zsiványok iránt állandó maradjon.[16]

A vegyes színvonal elsősorban abból adódott, hogy igen sok ponyvaíró klasszikus, értékes irodalmi alkotásokat adott ki kisebb-nagyobb módosításokkal. Külön tanulmányt igényelne annak elemzése, hogy ez mikor és mennyiben történet üzleti érdekből és mikor abból a megfontolásból, hogy az irodalmat, olvasást közelebb vigyék az egyszerűbb olvasókhoz. Így került például Arany, Petőfi több munkája ponyvára. Tatár Péter például így módosította Petőfi János vitézét:

A veszedelmes zsiványtanya vagy:
A szerencsés juhászbojtár (Néprege)

Nagyon égető a nyári nap sugára,

Jancsi komára, a szép juhászbojtárra,

Miért is kell a napnak sütni oly nagyon,

Attól a juhásznak nagy melege vagyon.

Bíz ő siet a fák kellemes hűsében

Ugy legelteti a nyájt a falu végén.

Falu végén nyája még legelész,

Ö addig aludva subáján heverész.

A XXI. századi jogvédelem természetesen nem volt érvényben, és az irodalomtudomány a különböző módosításokat – érthetően – bírálja. Ugyanakkor közelebb áll hozzánk Baros Gyula (1876–1936) irodalomtörténész árnyaltabb megfogalmazása:[17]

„Ime így fest a ponyvairodalom eredetisége. Hogy kit terhel a felelősség a versgyártás e sajátos módjáról, az ma már minden egyes esetre nézve nehezen volna megállapítható… Mint látható volt, a tárgyalt művek legtöbbször Tatár Péter szerzőségéhez fűződnek, akinek igaz neve Medve Imre s 1818–1878-ig élt. Ha a Szinnyei Magyar Írók-jában felsorolt, több mint kilencven munkája is hasonló módon készült, akkor nagy termékenysége könnyen érthető. Eljárásának mindenesetre megvolt az a haszna, hogy hamis címkével bár és egy kissé vegyítve, de a költészet nemes italából is juttatott olvasóközönségének; kívánatosabb lett volna azonban s a célhoz is méltóbb, ha az eredeti töltést a maga tisztaságában nyújtja a népnek.” Meggyőződésünk, hogy a „csalást”, plágiumot kétszáz év távlatából árnyaltan kell megítélni, mert alig hihető, hogy az olvasni alig-alig tudó vásári vevők számára a módosítások esztétikai károkat okoztak.

 

A ponyvák kiadói

Ponyvák kiadására a XIX. század elején – nyilvánvaló üzleti megfontolásból – többen is vállalkoztak. A legismertebbek között volt Bucsánszky Alajos (1802–1883); a korabeli gyakorlat szerint nyomdai tevékenységgel, könyvkötéssel és könyvkereskedelemmel egyaránt foglalkozott.[18] Az egri születésű üzletember Pozsonyban kezdte pályafutását, de 1847-től pesti lakos. Nyomdászként felismerte az írás és olvasás elterjedésének üzleti jelentőségét. Kalendáriumok, naptárak, útleírások kiadása mellett jelentős szerepet töltött be a hazai ponyvairodalom elterjesztésében. Vállalkozásához fűződik például Campe: Amerika felfedezése és a Robinson átalakított kiadása is. Naptárai, melyeket gazdag illusztrációk díszítettek, széles körben ismertté tették. Olvasói általában a szegényebbek köréből kerültek ki, ezért Bucsánszky is eleve a szegényebb néprétegeket célozta meg, így érthető módon az igénytelenebb tartalomhoz a legolcsóbb nyomdatechnikát és a legolcsóbb terjesztési módot választotta. A fentieken túl értékes, igényes munkákat is kiadott. Itt említjük meg, hogy a naptárakat ugyancsak vásári ponyváknak tekinthetjük. Tartalmuk sok esetben hozzájárult az olvasás megkedveltetéséhez. Igényes szerkesztői és kiadói tevékenységének tekinthetjük az Ábrázolt Világot, majd a Képes Újságot, melyben 1848-ban 52 hazai metszetet közölt.

Jelentős ponyvakiadó volt Méhner Vilmos német származású nyomdász, könyvkiadó és terjesztő. Gazdasági, vallásos tárgyú, közhasznú és képes naptárai mellett „mesemondó” naptárakat is kiadott. Benedek Elek az Édes anyaföldem című munkájában így mutatta be Méhnert: „Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán könyvesboltot nyitott. Magyarul soha nem tanult meg, de kiadta Vas Gereben összes regényét, Vörösmarty, Tompa, Garay összes költeményét. Egy sort nem értett belőlük, de kiadta, mert az én ősz öreg emberem (Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be is bizonyította, hogy Vas Gereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet – a többi is jó üzlet.”[19]

 

A ponyvák tartalma

Amint azt a bevezetőben említettük, a ponyvák tartalma annyira eltérő volt, hogy egységes értékelésük szinte lehetetlen, hiszen a teljesen silány és valóban értéktelen füzetek mellett ugyanattól a szerzőtől és kiadótól igen korán megtaláljuk az értékes irodalomnak a különböző minőségű változatait. A tartalmi értékelést nehezíti, hogy a szerzői jog érvényesítése szinte lehetetlen volt, így, amint már említettük, a vállalkozók legtöbbször álnéven nyomtatták ki a hazai és külföldi klasszikusok rövidített, átformált változatait. Fontos, de kellően nem ismert és éppen ezért nem értékelt tény, hogy igen korán megjelent az úgynevezett „nemes ponyva” műfaja, azaz igényesebb művek tartalmilag és technikailag átdolgozott változatai. Ezeket legtöbbször olcsó nyomdatechnikával állították elő, de az eladhatóság érdekében hangzatos, a tartalomra utaló címmel.

A „nemes ponyvák” tartalma, megjelenési formájuk és természetesen áruk is egyértelműen alkalmazkodott a szegényebb néprétegek lehetőségeihez, akik az írás és olvasás alacsonyabb fokán álltak.

Robinson például Tatár Péter átdolgozásában a következő címet kapta: A puszta sziget, vagy Kardos Péter tengeri utazása és története. Pest, 1856. Egy korábbi feldolgozás Vajda Péter fordításában jelent meg 1836-ban. Tatár az eredeti kiadásban szereplő neveket magyarosította, az eseményeknek magyar megfogalmazást adott.

A cím kialakítása nagyban segítette az eladhatóságot. Ezt példák sokaságával tudjuk alátámasztani:

– A világhírű Hamlet, dán királyfi, élete, kalandjai és halála. Felette tanulságos és igen érdekes történet. Öt szép képpel;

– Dugovics Titusz vitézi halála;

– A hős Dobó, vagy Eger vár ostroma 1552-ben; Dobó és az egri nők. Hősies történet 7 szakaszban, 3 képpel;

– Tamás bátyja vagy egy szerecsen rabszolga története.

Tatár Péter a János vitéz címét így alakította át: Az óriások és a boszorkányok országa. A huszár még a pokolban is kivágja magát. (Pest, 1870). Amint már említettük, a címen túl legtöbbször a tartalom is módosult. A ponyva nem egy alkalommal hiteles történetet közölt, természetesen kisebb-nagyobb változtatásokkal. Erre példa A Bajnok című írás, mely a Hód' vize partján a törökverő Nemes Vörös Mihály Antal történetét írta le 1807-ben.

A fentiekben idéztük Arany Jánost, aki egy versében szellemesen, de szarkasztikusan számolt be a vásári élményeiről. A vers megírásakor nem tudhatta, hogy a Toldi három módosított változatban is a vásári ponyvák közé kerül.

A „ponyvai” változat felháborodást váltott ki. Egy B. F. nevű irodalmár a Toldi átírását  elítélte a Vasárnapi Újságban Egy új Toldi-monda című írásában felháborodottan marasztalt el egy „csirizelőt”, aki átköltve kiadta Arany Toldiját. Írását így fejezte be: „Azonban e dolog nem kizárólag Bucsánszky úré, hanem a rendőrségé is; s valóban nem tudom, melyik bűnéért szabnék rá nagyobb büntetést: ezért-e, mert lopott portékát árul, vagy amiért azt így megcsúfolta.”[20] Mások megvédték a kiadót, mert az tény, hogy Arany Toldija megjelenése után tizennégy évvel később is kiadásra, „ponyvára került”, s ezzel közel került a néphez. Az 1875-be Bucsánszky-féle kiadásban a mulatozó Miklós nemcsak táncol és iszik, hanem énekel is. A néptől idegen szavakat a ponyva kiadás „kicseréli”. Így például nem „dandárja” van a réten a munkának, hanem halmaza. Miklósnak Bencze nem azt mondja, hogy szolgám, hanem „gazdám”.[21]

A „nemes ponyvákkal” szemben – nyilván üzleti megfontolásból – jelentek meg a rablógyilkosságokat, különböző bűnügyeket tartalmazó füzetek is, de az érdeklődést felkeltő címlapszövegek ellenére a nyomtatványok döntő többsége elítéli a leírt szörnyűségeket. Ezekből ugyancsak példaként említünk néhány címet:

– Eggy Attyát, Annyát, Gyermekét és Férjét meg ölő Gyilkos Asszonyról való versek, a'ki ezen folyó 1787 dik eszendő Augustusnak 8dik 9dik napjain méltó büntetését Pozsonyban el vette. Irattattak másoknak tükörül, és bizonyitó például;

– Baraczk Imre rablógyilkos rémtette. Szerkeszti és elárúsítja Vakva József. Az utánnyomás szigorúan tiltatik;

– Hármas halálítélet vagy Rózsa Sándor rabló-vezér véghurokra kerülése;

– A koporsók titkai. Az életből meritve.

A legnagyobb rémségeket tartalmazó ponyvák általában fordítások voltak. Példaként néhányat említünk:

– Az Európai Hires Zsiványok, Utonálló Tolvajok, Gyilkosok, Haramiák, Lázadók és Pártütők Tükre, mellyet Siller Fridrik írásaiból forditott Czövek István.

– Rinaldo Rinaldini, az Abrozzók királya;

– Marinelli Marino, a gályarab, vagy a velencei rémes éj;

– Ártatlanul halálra ítélve;

– A halálfej és a börtönőr leánya;

– A fütyülő halálfej;

– Mikor a halálfej megszólal;

– Szulejka, a hárem gyöngye, vagy a sztambuli fekete leányrabló stb.

Időközönként később ismertté vált írók fiatalkorukban „ponyvát” írtak, nyilván anyagi megfontolásból. Szép Ernő 17 éves korában Mezőtúron adta ki A mezőtúri pénzhamisító banda és A mezőtúri hamis ötkoronások című füzeteket.

A XIX. század első felében, különösen az Alföldön és Szeged környékén elterjedtek voltak az úgynevezett „betyárponyvák”. A hely különösen alkalmas volt az ilyen természetű témák iránti érdeklődés felkeltésére.[22]

Az értékes és értéktelen, a ponyva és a klasszikus irodalom éles szétválasztása és főleg hatásának bemutatása külön vizsgálódást igényelne. Az átdolgozott, megcsonkított munkák irodalomtörténeti szempontból természetesen csökkentették az adott munkák értékét, ugyanakkor bizonyosra vehető, hogy sokak számára a könyv és az olvasás iránti igényt éppen a ponyváknak nevezett könyvek keltették fel. Jól példázza ezt Csizmadia Imre (1902–1986), tanyán élő szegényparaszt gyerek, aki úgy vásárolt először könyvet, hogy míg bátyja cigarettát vásárolt egy trafikban, ő egy könyvesbolt előtt bámészkodott. Megtetszett neki A. Conan Doyle: Az üldöző című „ponyvája”. A továbbiakról így írt: „Mikor azon az estén elolvastam életem első Sherlock Holmes-át, az Üldözőt, másnap este meg az Önkéntes naplóját, szent fogadalmat tettem, hogy én pedig, ha fene fenét eszik is, kéthetenként megveszem az új Milliók Könyvét...”[23] A szegényparaszt fiatalból nemcsak olvasó felnőtt lett, hanem ismert író is. Az Üldöző ugyanúgy nem volt irodalmi érték, mint a Genovéva,[24] mely évszázadok során különböző feldolgozásokban, a könyvtől a színházi drámáig Európa legtöbb országában, így hazánkban is igen olvasott volt. A ponyvai fordulatokban bővelkedő legenda tartalma röviden a következő: Genovéva férje, Szigfrid a Szentföldre megy hadseregével. Feleségét egy Golgó nevű vitéz férje halálának hírével próbálja tőrbe csalni, majd Szigfrid hazaérkezése után a feleséget házasságtöréssel vádolja. Szigfrid felségét és gyermekét vízbe fojtatja, de azok szolgák segítségével megmenekülnek. Erdőben, bogyókon élnek, a gyermeket egy szarvas szoptatja. Szigfrid egy vadászat során rájuk talál, megbocsájt, és boldogan élnek tovább.

A legenda az 1600-as évek elején született. A különböző változatokban az olcsó ponyvának minden elemét megtaláljuk (gyilkosság, üldözés, álnokság, igazságtalanság, boldogság, romantika, izgalom stb.) de azok az értékek is jelen vannak, melyek valamilyen formában a mai napig érvényesek: megbocsátás, házastársi hűség, állatok szeretete, tisztesség, stb.

 

Eladás, példányszám

Mivel a ponyvákat a szegényebb néprétegek között terjesztették, az olcsó előállítás alapkövetelmény volt. Ennek érdekében a füzetek általában rövidek, az illusztrációk figyelemfelkeltőek, de egyszerűek voltak. A folytatásokban megjelenő füzetek ugyancsak az eladhatóságot könnyítették.

A ponyvák igen magas példányszámban jelentek meg. Külön kutatást igényelne, hogy az analfabetizmus mértékének csökkenése miként befolyásolta a ponyvairodalom példányszámát. Ez azért is figyelmet érdemel, mert a lakosság jelentős része a XIX. század közepe táján még analfabéta volt. Érdekes adalék, hogy 1862-ben, amikor Bogár Imrét felakasztották, 6 hét alatt mégis 40.000 példányban jelent meg a történetét ismertető füzet.[25] A Magyar Mesemondó szintén 20-40.000 példányban jelent meg.

A magas példányszám és a ponyvák iránti nagy érdeklődés természetesen a kultúrpolitikát is foglalkoztatta.

 

Törekvések a „nemes ponyva” terjesztésére

Az irodalom iránti érdeklődés felkeltése reformkori történetének bemutatása meghaladja írásunk kereteit, ezért csak röviden utalunk arra, hogy a XIX. század második felében az analfabetizmus fokozatosan csökkent, és ezzel párhuzamosan a szegényebb néprétegek olvasási igénye is megnőtt, így érthető, hogy a hivatalos és nem hivatalos kultúrpolitika figyelme a szegényebb néprétegek olvasási kultúrája felé fordult. A kérdéssel foglalkozó nagyszámú vonatkozó irodalomból csak példaként említjük a Kalauz című folyóirat pályázatát, melyet az írás és olvasás megkedveltetésére írtak ki.[26] Az első pályázó szerint alapbaj, hogy a nép nem jut olcsó könyvhöz, a fiatalok legfeljebb az apjuktól rájuk maradt Csiziókat és Álmoskönyveket olvassák. „Első teendőnk volna, ha szivünkön fekszik, hogy hazánk népe irjon és olvasson, hogy ismertessük meg őket irodalmunk népes termékeivel, melyek saját érdekeire vonatkoznak.” Az értéktelen irodalom rohamos terjedésének következményeit Révai Mór, a Révai Kiadó történetével fogalakozó könyv szerzője így foglalta össze: „Kétségtelen, hogy az ilyen iratok terjesztése befolyást gyakorol az alsóbb néposztály értelmi fejlődésére, annak lelkületére, és így nem lehet csodálkozni azon, hogy erős visszahatást szült és oly tervek is merültek fel, amelyek ennek az egész irodalomnak rendészeti uton való egyszerű eltiltását kivánták.”[27]

A megoldás, pontosabban annak keresése Trefort Ágoston miniszter nevéhez fűződik.[28] A kártékony ponyva betiltása helyett képviselőházi támogatással egy új, a „nemes ponyvát” kiadó vállalat felállítását kezdeményezte. Első lépése sikertelen volt. A ponyvakiadás terén nagy tapasztalatokkal rendelkező Bucsánszky–Rózsa cég nyilván üzleti megfontolásból az ígért kormánytámogatás ellenére sem vállalta az igényesebb munkák kiadását. Trefort második kezdeményezése már sikeresebb volt. 1882-ben létrejött a Jó könyvek a magyar nép számára című sorozat. A kiadó a Révai Testvérek, szerkesztői pedig Péterfalvi Szathmáry Károly és Komócsy József voltak. A kiadó és a minisztérium megegyezése szerint a „népirodalom” kiadásának nyomdai költségeit a Kiadó, míg minden egyéb (szerzők, illusztrátorok) költségét a minisztérium vállalta.

A füzetek illusztrátorai között volt Feszti Árpád, Dörre Tivadar, Jankó János, a korszak ismert grafikusai. A füzetek egy részének borítóján olvasható volt, hogy azok a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megbízásából és támogatásával indultak meg és azokat a nép- és iskolai könyvtáraknak „legmelegebben” ajánlották.

A sorozatban a korszak ismert íróit találjuk. Így például Szathmáry Károlynak 10, Jókainak 9, Gaal Mózesnek 6, Aranynak 3 füzete jelent meg. Egykorú visszaemlékezés szerint a felkért írók nagy kedvvel és lelkesen kezdtek a munkához. Az előkészületek a vállalkozás nagyságát és komolyságát bizonyítják, hogy a részletekről is a Jókai elnökletével működő bizottság döntött, például a betűméretről, a papír minőségéről, a borítók képeiről, az első füzetek mennyiségéről. Az előkészítéssel foglalkozó egyik ülésen Jókai elnökölt, ahol kijelentette: „Urak, mindaddig él és virágzik a régi ponyva, míg ezt az asztalt tele nem rakhatjuk olyan ponyvairodalmi termékekkel, amelyeket mi irunk. De mi is nagyobb buzgalommal, mint bármi mást.”[29]

A sorozattal és a ponyvairodalommal a Parlament is foglalkozott, ahol többek között a jogász Zádor Gyula így érvelt: „ha jogában áll az államhatalomnak büntetni azokat, akik egészséget megrontó élelmiszereket forgalomba bocsátottak, mennyivel inkább joga és kötelessége sújtó kezét kiterjeszteni azokra, kik lelket ölő olvasmányokat árulnak.”[30]

A sorozat megindulása után a legnagyobb gondot a terjesztés megszervezése jelentette. A könyvárusokon, ponyváson kívül megkeresték mindazokat, akikről feltételezték az ügy támogatását; tanítókat, közművelődési egyesületeket, lelkészeket, községi bírákat. Jellemző a kiadó aktivitására, hogy az Első Magyar Általános Biztosító Társaság ügynökeit is bevonták a terjesztésbe.[31]

A minisztérium a füzeteket 10.000 példányban az iskolás gyerekek között ingyenesen osztotta szét. A kedvezően indult vállalkozás azonban megbukott. A sorozat a két vállalat – Révai és Méhner – közötti vita miatt megszűnt.[32] A vita bizonyára üzleti jellegű volt, s a kezdeményezés folytatójának, Ferenczy Józsefnek elmarasztaló értékelése további kutatásokat igényelne.

Az új sorozat szerkesztésére Trefort Ferenczy Józsefet (1855–1928), fehértemplomi középiskolai tanárt, az Országos Közoktatási Tanács jegyzőjét kérte fel, aki 1887-től elvállalta a Magyar Mesemondó, majd ezzel párhuzamosan a Históriák, nóták című sorozat gondozását. A két sorozat új korszakot jelentett a „nemes ponyva” kiadása terén. Az új sorozat koncepcióját Ferenczy dolgozta ki. Az eredetileg tanár, író, majd tudós irodalomtörténész kellően nem értékelt a hazai irodalomban és tudományban. Az életéről tanulmány nem jelent meg, nevét a lexikonok nem említik, pedig kiváló szakember volt, aki felismerte, hogy egy rossz, sikertelen próbálkozást folytatni nem szabad, ezért új címen egy népművelő ponyvasorozat kiadását kezdeményezte. A sorozat kiadója Méhner Vilmos lett, aki ismert volt népies kiadványairól, és tapasztalata volt azok terjesztése terén. A „nemes ponyvával” kapcsolatos erőfeszítések megítélése meghaladja írásunk kereteit. Tény azonban, hogy Ferenczy tanár, író és tudós irodalomtörténész volt, s nem volt érdekelt a vállalkozásban.

A különböző érdekeltségekről a Néptanítók Lapjának egyértelműen negatív értékelése volt. A ponyvák meghamisították a nép eszét, szívét, képzeletét, durvaságot, balhitet és babonaságot terjesztettek. A Néptanítók Lapja átugorva Trefort törekvéseinek kudarcba fulladt próbálkozását, kedvezően értékeli a Magyar Mesemondó vállalkozást, mely a Históriák, nóták, mesék, elbeszélések gyűjteményével együtt 5 év alatt négymillió példányban jelent meg. A Néptanítók Lapja így fejezi be a kezdeményezés értékelését: „Mert a Mesemondó meg a históriák, stb. gyűjteménye valóban ponyvairodalom, de a szónak nemesebb értelmében. Ez aztán nem kiadói zsebek tömésére készül s nem parlagi írók napszámos munkáit foglalja magában, hanem valóságos népirodalmi vállalat, mely magas nemzeti, vallási, erkölcsi és izlési czélok megvalósitására törekszik éppen olyan tudatosan, mint lelkes buzgósággal.”

A Magyar Mesemondó sorozat első darabja 1886-ban, az utolsó 1903 körül jelent meg. A népművelést célzó sorozatban az évek során több mint 150 füzetet adtak ki.[33] Ferenczy koncepciójának megfelelően a füzetek szerzői ismert írók, újságírók, pedagógusok voltak. Ferenczy körültekintő gonddal állította össze kiadási tervét. Számba vette a kiszorítandó ponyvákat, tanulmányozta a nép ízlését és szokásait, életének minden mozzanatát. A sorozat ismertebb szerzői, s az általuk írt füzetek:

Tolnai Lajos (1837–1902) tanár, író, irodalomtörténész: A tinó; A zsugori vagy fösvény kastély; A szép dobogói malom; A lutris mester vagy mi történt Vadason; Gábor Dánielék szerencséje; A falu koronája.

Gaal Mózes (1863–1936) főgimnáziumi tanár, főigazgató, ifjúsági író,     lapszerkesztő: Józsi bá' házasodik; Furcsa história. A babonában hívő magyar emberek okulására; Kántor uram próféciája. Szomorúan kezdődő vidám história, melyet rakoncátlan rigmusokba szedte a jó magyar nép mulattatására; A legigazibb magyar, vagy Zrínyi Miklósnak, a hősnek históriája; II. Rákóczy Ferenc, vagy a magyar nép nagy hőse; Krónikástörténet. Versbe szedte a jó magyar nép lelki gyönyörűségére s épülésére, Szurkos Nagy Gergely; A bankpróféta; A kitagadott apa. Szomorú, de igaz történet; A rákosi bakter. Vidám történet. Versbe szedve; Az apagyilkos. Szomorú történet. Az élet könyvéből kijegyezte [...]; Aki a jég hátán is megél. Épületes történet; A virrasztó. Tanulságos elbeszélés; Hogyan lett a szász menyecskéből székely asszony. A magyar ember méltatására elbeszéli Gaal Mózes.

Csengeri János (1856–1945) klasszikafilológus, műfordító, egyetemi tanár: Body Máté kortes vezér, a legendás lovas. Egy régi hegedűs után elbeszéli Csengeri János; Ludas Matyi históriája, melyet régebbi deákos versekben szerzett Fazekas Mihály, most pedig a magyar nép nagyobb gyönyörűségének okáért magyaros rigmusokba szedett.

Jancsó Benedek (1854–1930) tanár, oktatáspolitikus, lapszerkesztő: Gábor Áron, az ágyú-öntő székely.

Pósa Lajos (1850–1914) tanár, költő, lapkiadó, meseíró: Apró történetek.

Rakodczay Pálné (1854–?) tanítónő, meseíró: Az Isten megsegít, Érzékeny szép történet.

Jókai Mór (1825–1904): Mátyás király és a szegény varga; A cinkotai kántor; Két verses elbeszélés 4 szép képpel.

Rudnyánszky Gyula (1858–1913) lapszerkesztő, újságíró (az Amerikába kivándoroltakkal foglalkozott): Magyarország ünnepe. Verses történet a magyar alkotmány visszaállítása és I. Ferencz József megkoronázásának negyedszázados emlékünnepére; Törött bors, Víg nóták és csípős rigmusok.

Ferenczy figyelme minden részletre kiterjedt.[34] A „nemes ponyvák” külsőleg mindenben hasonlítottak a régebbi ponyvákhoz. Méretük, színük, a tipográfia, sőt a címek is szinte megtévesztően hasonlóak voltak a korábbiakhoz. A füzetek tartalma viszont az erkölcsi tanulságokat, történelmi ismereteket, az irodalom, a költészet megismerését szolgálta. Ferenczy 1891-ben ezt így fogalmazta meg: „Ismertem népünk tudatlanságát… tudományos, ipari, közjogi, közgazdasági s egyéb kérdésekben; ismertem naivságát, becsületes őszinteségét, hiszékenységét, pazarló természetét, politizáló hajlamát, úrhatnámságát; megfigyeltem néplélektani szempontból minden jó és rossz tulajdonait, s ezeket mind számba kellett vennem a részére készülő olvasmányok összeválogatásánál, megíratásánál. Tudjuk, hogy az egyszerű, iskolázatlan nép legnagyobb része ma sincs tisztában a telegráffal, a tudománynak a gyakorlati életben alkalmazott legtöbb vívmányával… Köztudomású, hogy népünknél a kuruzslóknak, jövendőmondóknak, kártyavető asszonyoknak nagy a hitele, a bizalmatlanság a tűzbiztosítási intézmény iránt, noha évről-évre százezrekre menő vagyont pusztítanak el a tűzvészek, az élet és az egészség csekélyre becsülése, a nagy gyermekhalandóság, a szerencsehajhászat (lutrizás, kártya). Ismeretesek a körükben előforduló gyakori vadházasságok, a veszekedésre, perlekedésre való hajlamok, az állatkínzás, az iszákosság (a fertelmes pálinkaivás), a könnyű adósságcsinálás és egyéb hasonló tulajdonságok és bajok a melyeknek gyógyítását a Magyar Mesemondó feladatai közé soroltam.”

A sorozat döntő többsége illusztrált volt, ezek jelentős részét Jankó János (1833–1896) készítette, aki a korszak legjelentősebb rajzolója volt. Kb. 70.000 rajza a Bolond Istókban, az Üstökösben és a Borsszem Jankóban jelent meg. Ferenczyhez hasonló elképzelése volt a jó ponyváról Kossuth Lajosnak is, aki szerint a vásári ponyvára rossz helyett jó ponyvát kell vinni, a „hasonszervi gyógymód” e járványnál is sikeres lehet.

Hogy mennyiben lehet az egyes füzeteken számon kérni Ferenczy kitűnő, értékes célkitűzését, azt másfél évszázad után nehéz eldönteni. Nyilván a füzetek tartalmának, stílusának mai értékelése számos ponton vitatható, de a cél, a szándék egyértelműen pozitívan értékelhető. Elég itt a ponyva romboló hatásával azonos televíziós műsorokkal szembeni társadalmi tehetetlenségre utalnunk.

A Magyar Mesemondó füzetek példányszáma változó volt, de kb. 20–40.000 példányra tehető. Terjesztésük – és ez is Ferenczy koncepciójának része volt – a korábbi gyakorlathoz hasonlóan elsősorban a vásárokon történt. Az egyszerű nép csak véletlenszerűen járt könyvesboltokba, így a hagyományos vásárokat, búcsúkat és a házalókat kellett a terjesztésre felhasználni. A füzetek igen olcsón – pár krajcárért – kerültek forgalomba.

A terjesztés módja ismét Ferenczy ügybuzgalmát bizonyítja. Erről Csáky Albin miniszternek Ferenczy így számolt be: „Felolvasást tartottam a Gazda Körben, hogy a központi gazdasági egyesület útján a hazai összes gazdasági egyesületeket rábírjam a vállalat terjesztésére. Száztizenegy csomagban több ezer füzetet bocsátottam rendelkezésre a központi gazdasági egyesületnek ingyen, mely csomagokat a központi egyesület juttatott el az ország hasonló egyesületeihez. Felszólítottam minden kir. tanfelügyelőt a vállalat terjesztésére, beküldvén nekik mutatványul a füzeteket. Körleveleket szerkesztettem a kath. megyéspüspökökhöz és a vallásfelekezetek főhatóságaihoz, hogy a felügyeletök alatt álló tanintézetek útján terjesszék a vállalatot. Egy nagy csomagot több ezer füzetből küldettem meg Budapest polgármesteri hivatalának a kórházak üdülő betegei között való szétosztásra. Hasonlóan a budapesti cs. és kir. és a magyar honvédségi térparancsnokságoknak több ezer füzetet küldettem a helyőrségekben való szétosztás végett, arra számítván, hogy az illető érdekelt olvasók egynéhány füzetét ingyen kapva megismerik a vállalatot s a későbbi füzeteket maguk keresik és megveszik. Összeköttetésbe léptem a cultur-egyletekkel, hogy megnyerjem őket a terjesztésnek, százezrekre menő füzetet magam forgalomba hoztam egyleti összeköttetéseim által.”[35]

Ferenczy a külföldön élő magyarokra is gondolt. „A vállalat valósággal nagy elterjedést nyert abban a körben, ahová szánva van, nagy mennyiségbe kerül az ország minden vidékére, sőt a külföldön élő magyarok közé is eljut. Nagy csomagokban került Bukarestbe, Widinbe, Krajovába, Bulgáriába, Szerbiába, sőt Amerikából is érkeztek megrendelések New-Yorkból, Pitsburgből. Észrevehető hatása van a vállalatnak abban, hogy megszűntek az Angyal Bandit, Sobrit, Zöld Marcit, Spangát dicsőítő füzetek. Azok a körök, melyek ezelőtt a betyárromantikát és a rablóhistóriát termelték és bocsátották közre, ma már a Magyar Mesemondónak megrendelői és terjesztői.”[36]

Egyes megítélés szerint a sorozat új korszakot jelentett az igénytelen irodalommal szemben folytatott harcban. Bayer József 1904-ben az Egyetemes Philologiai Közlönyben a következőt írta: „Azóta, hogy a kormányzat által anyagilag is támogatott Magyar Mesemondó irodalmilag előkelőbb hangot honosított meg a ponyvatermék szalmafödeles kunyhójában, a ponyva régebb termékei mind jobban eltűntek a vásári „istoriás” asztaláról.”[37]

A ponyvák elleni küzdelem Trefort és Csáky minisztersége után is folytatódott, de ezek a törekvések (pl. népkönyvtárak, iskolai könyvtárak, majd egy 1942-ben kiadott, a ponyvát tiltó rendelet) bemutatása meghaladja írásunk kereteit.

Írásunkban mindössze azt kívántuk bizonyítani, hogy az igénytelen „aljairodalom” ellen a XIX. század második felében összefüggő és részben eredményes támadás indult. Ennek eredményessége további tanulmányok sokaságát igényelné. – Talán vitatható pesszimizmussal, de a tények ismeretében csak annyi változott, hogy az „aljairodalom” a ponyváról a képernyőre és a csillogó kirakatokba került.



[1] A ponyva fogalomkörével részletesen foglalkozik Békés István (1965): Magyar ponyva Pitaval, Minerva, Budapest, valamint Pogány Péter (1978): A magyar ponyva tükre. Európa, Budapest.

[2] Tápay Szabó Lászlót idézi – Kőhalmi Béla (1938): Új könyvek könyve. Gergely R., Budapest. 67. p.

[3] A kérdéssel részletesen foglalkozik Békés István idézett munkája. Ld. még Pogány Péter i. m. 16. p.

[4] Arany János összes művei. Szerk. Keresztury Dezső. I. köt. Szépirodalmi, Budapest. 1955. 135. p.

A költemény a MEK-ben: http://mek.oszk.hu/00500/00597/html/vs185002.htm

[5] Pákh Albertet idézi Pogány Péter i. m. 354. p. A vásárokról lásd még: Bevilaqua Borsodi Béla: Régi pest-budai Vásárok és Piacok. Tükör, 1939. 1. 48-53. p.

[6] Békés István i. m. 6. p. A vásároknak Pesten több évszázados hagyománya volt. Általában évi négy vásárt engedélyeztek: március 19-én, június 8-án, augusztus 29-én és november 15-én.

[7] Pogány i. m. 15. p.

[8] A korabeli gyakorlattal részletesen foglalkozott Révai Mór János (1920): Írók – Könyvek – Kiadók. Egy magyar könyvkiadó emlékiratai I. Révai Testvérek, Budapest. 53-57. p.

[9] A házaló, úgynevezett zug-könyvárusokat az 1848. XVIII. t.c. 45. paragrafusa szerint rendőri felügyelet alá helyezték.

[10] Trócsányi Zoltán: A XVIII. század magyar könyveinek olvasóközönsége. Magyar Könyvészet, 1941. 30. p.

[11] Pogány Péter i. m. 286. p.

[12] Révai Mór János: i.m. 97. p.

[13] A Paraszt ember Magyar országban mitsoda lehetne; egy jó rendbe-szedett faluinak a rajzolatával egyetembe Theschedik által, most pedig Németből Magyarra forditotta Konyi János. Pétsett, 1786.

[14] Az irodalmi körök Kónyit nem ismerték el. Bővebben Waldapfel József (1935): Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből. 1780–1830. Sárkány, Budapest.

[15] Medve életéről bővebben: Baros Gyula (1918): Arany, Petőfi és a ponyvairodalom. Magyar Könyvszemle, 1918. 154-181. p.

Venkovits Károly (1946): A ponyva. Typographia, 1946. 30-31. sz.

[16] Révay Mór János i.m. 90-91. p.

[17] Baros Gyula (1918): Arany, Petőfi és a ponyvairodalom. Magyar Könyvszemle. 1918. 3–4. 181.p.

[18] Az 1802-ben született Bucsánszky sikeres nyomdász, kiadó, szerkesztő és terjesztő is volt. Egyik pesti műhelye a mai Kálvin téren volt. Halála után a vállalkozást Rózsa Kálmán vette át, melyből 1912-ben a Stephanaeum Nyomda és Könyvkiadó létesült.

[19] Benedek Elek (1920): Édes anyaföldem. Egy nép és egy ember története. 1. köt. Pantheon, Budapest. 56. p.

[20] B. F. (1881): Egy új Toldi-monda, vagy ügyeljünk a ponyvára. Vasárnapi Újság, 170. p.

[21] Bánóczi József (1897): Toldi a ponyván. In: Kármán Mór Emlékkönyv. Eggenberger. Budapest.

[22] Terjék László (1944): Szegedi ponyva. Délvidéki Szemle, 1944. 2. sz. 79-89. p.

[23] Csizmadia Imre (1982): Pirkadattól delelőig. Magvető, Budapest. 190-192. p.

[24] György Lajos (1929): A Genovéva-legenda és népkönyv története. Magyar Irodalomtörténeti Intézet, Szeged.

[25] A Magyar Mesemondó egyes példányai 20-40.000 példányban jelentek meg. A Néptanítók Lapja szerint az 1890. évben a megjelent füzeteket 720.000 példányban nyomtatták ki.

[26] Kalauz, 1858. okt. 2.

[27] Révai Mór János i. m. 91. p.

[28] Az új ponyvairodalom. Néptanítók Lapja, 1890. 171. p.

[29] Révai Mór János i. m. 95. p.

[30] Révai Mór János i. m. 94. p.

[31] Révai Mór János i. m. 98. p.

[32] Lásd bővebben Lengyel Andor (1982): Egy népművelő ponyvasorozat, a Magyar Mesemondó. Magyar Könyvszemle, 1. sz. 41-42. p.

[33] A Magyar Mesemondó sorozat 153 füzetét Lengyel Andor írása közli. A munkatervéről: Az új ponyvairodalom. Néptanítók Lapja, 1890. 171-172. p.

[34] A sorozat terjesztése Ferenczy koncepciója szerint elsősorban ponyván történt. Ferenczy szerint a nép nem jár könyvesboltokba, s különben is a füzetek annyira olcsók, hogy a boltok nem is foglalkoznának azok terjesztésével.

[35] Révai Mór János i. m. 97. p

[36] Lengyel Andor i. m. 46-47. p.

[37] Bayer József (1904): Adalékok a magyar ponyvairodalom történetéhez. Egyetemes Philológiai Közlöny, 1904. 456. p.

________________________

László Jáki: The role of pulp fiction in reading promotion. From the „worthless literature” to the „noble tripe”

The Hungarian pulp fiction was in his glory in the 18-19th century. This study tries to give the overview of this period. This kind of literature, sold in markets for the lower classes, are ususally rated as too simple and worthless. In spite of this, there were sometimes genuine spiritual values in them and some of their authors' were admitted in high literature, too. If the value of pulp fiction is assessed on a scale, that spans from the „trashy literature” to the the „high pulp fiction”. In the second half of the 19th century a lot of people used it as a tool of reading promotion and public education. In the 1880s, the positive effect of pulf fiction for reading and education were discovered also in politics of education. So the minister Ágoston Trefort's iniative good quality pulp fiction literature were published and sold in markets, and were forwarded to the libraries of rural elementary schools and farmer's clubs, too.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: