Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Sipos Lajos: A Magyar Irodalomtörténeti Társaság 100 éve

Nyomtatási nézet

Száz évvel ezelőtt, 1911-ben, éppen kétszáz évvel az első magyar irodalomtörténeti munka, Czwittinger Dávid írói lexikonjának és bibliográfiájának a megjelenése után, Baros Gyula és Pintér Jenő gimnáziumi tanárok és Horváth János, az Eötvös Kollégium tanára irodalomtörténeti társaság megalapítására gondolt. Vállalni és folytatni akarták a magyar irodalomtörténet-írás hagyományait: Czwittinger Dávid, Rotarides Mihály és Bod Péter tevékenységét, a XVIII–XIX. század specializálódását, a XIX. század rendszerező munkáját.



Az alapítás körülményeiről

Az alapítást kezdeményezők pontosan érzékelték szakterületük viszonylagos elmaradását. Megélték a korszak irodalomértelmezését, azt, amelyik a szépliteratúra egyetlen feladatának a nemzeti érzés kifejezését tekintette. És azt is, hogy Dézsi Lajos egyik, 1904-ben megjelent tanulmánya szerint az irodalmi művek megközelítésének nyolc metódusából a kortárs-irodalomtörténészek döntő többsége az utókor által preszcientikusnak nevezett filológiai eljárás híve volt, s csak kevesen követték Péterfy Jenő esztétikai-filológiai-lélektani módszerét.

Horváth Jánosék a lehetséges utak közül Beöthy Zsolthoz fordultak. Döntésüket sok minden motiválhatta. Meghatározhatta a hagyományok tisztelete, a Nyugat impresszionisztikus kritikai gyakorlatától való idegenkedés, a Lukács György-féle szellemtörténeti módszer viszonylagos ismeretlensége, de motiválhatta a döntést Beöthy tekintélye és kapcsolatrendszere is. Elismeréssel beszélt róla Mikszáth, nem volt róla rossz szava később Németh Lászlónak sem, Horváth János, aki e kis kör szellemiségét bizonyára meghatározta, irodalomtörténészként is sokra becsülte. 1908-ban az irodalomtörténet-írásnak „leghivatottabb képviselője”-ként emlegette, 1912-ben „sokfelé tekintő figyelmé”-t dicsérte.

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság megalapítása így kapcsolódott az akkor hivatalosnak tekintett, az egyetemi oktatással kanonizált egyetlen, szervezetten funkcionáló irodalomtörténész iskolához.

A társaság alapító közgyűlésén, 1911. december 10-én, a Magyar Tudományos Akadémia Elnöki Tanácstermében 113-an jelentek meg.

Rövidesen 400-an jelezték belépési szándékukat. 1912 legelejére a taglétszám 563-ra nőtt. A tagok között voltak írók és költők, akadémikusok és tudományos szakírók, gimnáziumi és reáliskolai tanárok meg érdeklődő arisztokraták. Mivel az alapszabály szerint bárki tagja lehet a társaságnak, akinek kedves volt az irodalom, végzettségre, munkahelyre, beosztásra való tekintet nélkül, ezért a mára már ismeretlen nevű résztvevők között feltehetően voltak gimnáziumot végzett hivatalnokok, állami és megyei tisztviselők, kereskedők, nagyiparosok, esetleg polgári iskolát végzett mesteremberek is.

Az 1911. év különben is kedvezett mindenfajta csoportosulásnak, szervezkedésnek, polarizálódásnak. Magyarország ekkor – Ady szavait önkényesen válogatva – már nemcsak „terhelt ország”, „összevisszaország”, „koldusország”, „beteg ország”, de „robbanó ország” is volt. Ugyanakkor jelentősen megnőtt a tudás becsülete. A középiskolák száma 1870 és 1913 között 170-ről 257-re, a középiskolai tanulóké 35 ezerről 81 ezerre nőtt. Ekkor épültek azok a gimnáziumok Kőszegtől Kecskeméten és Budapesten át Székelyudvarhelyig és Brassóig, amelyek külsejükben, koncepciójukban és felszereltségükben nem különböztek nyugat-európai intézménytársaiktól. 1891 és 1911 között megduplázódott az egyetemi hallgatók száma, a bölcsészeké ötszörösére nőtt.



A tanári hivatás rangja

Erre az időszakra teljesedett ki a tanárok és általában a tanárság professzionalizációja. Nyilvánvaló lett ugyanis a hivatás gyakorlásához szükséges speciális tudás, megfogalmazódott a szakma etikai normarendszere, stabilizálódott e csoport társadalmi-gazdasági presztízse, s tovább erősödött a tanárság szakmai autonómiája.

A közép- és felsőoktatás tudományelméleti hasonlósága, sok esetben azonossága megnyitotta a középiskolai tanárok előtt a szaktudományi érvényesülés útját és az akadémiai tagság lehetőségét. A társaság megalakulását kezdeményező Baros Gyula például egész életében a Veres Pálné nevét viselő középiskola tanára, majd igazgatója volt, közben azonban kutatta a XVIII–XIX. század irodalmát, könyvei jelentek meg, 1927-ben az Akadémia tagja lett. A másik kezdeményező, Pintér Jenő, aki az 1910-es évek második felében Németh László önéletírása szerint, radikális szellemű, új élet- és irodalomszemléletet képviselte, s gimnáziumi óráin Adyt és Babitsot tanított, gimnáziumi tanárként előbb az Akadémia levelező, utóbb rendes tagja lett, s akinek irodalomtörténete kiváltotta ugyan József Attila dühét és ellenszenvét, de a tízkötetes változat mind a mai napig hasznos adattár az irodalom iránt érdeklődőknek. Horváth János, a harmadik kezdeményező 1904-től 1908-ig reáliskolában, 1908-től 1923-ig az Eötvös Kollégiumban tanított, s csak ekkor, korszakos Petőfi-könyve után egy évvel lett a budapesti egyetem professzora s a Napkelet kritikai rovatának szerkesztője, de 1919-től már az Akadémia levelező tagja volt. Riedl Frigyes, a társaságalapítás tervének azonnal lelkes támogatója, a legelső választmány tagja, 1880-tól 1905-ig a belvárosi főreáliskola magyar-német szakos tanára volt, 1896-tól az Akadémia tagja, s 1905-ben foglalta csak el Gyulai Pál katedráját. Addigra azonban már nagy hatású irodalomtörténésznek számított. Babits 1904-es, Juhász Gyula és Kosztolányi 1905-ös leveleikben már írtak róla (Kosztolányi szerint „méltó arra, hogy róla mint az első magyar irodalomtörténészről” essék szó), Benedek Marcell 1905-ös naplóbejegyzése rajongva idézi föltűnését, gesztusait, a pozitivistákat meghaladó szemléletét, a „beleéléssel támogatott megértés”-sel készült szövegelemzéseit. Az előadásokon és a hetente egyszer tartott Riedl-teákon a következő tanár- és tudósnemzedék legjelesebb tagjai fordultak meg.



A taglétszám alakulása

A társaság működésének első szakaszában, az 1911 és 1919 közötti időben, minden tisztelet és segítő jóindulat ellenére az elnök Beöthy Zsolt, az alelnök Dézsi Lajos és Négyesi László irodalomszemléletének meghaladása lett a tevékenység kimondatlanul is legjellemzőbb vonása. Jól mutatja ezt a tagság létszámának növekedése és összetételének alakulása. A belépő fiatal tanárok és érdeklődők mellett 1914-re már 1107-en vettek részt a munkában. 1912-ben tag lett Babits, Gárdonyi, Szabó Dezső, aki mellesleg nagyon nagy hatású, de teljesen öntörvényű tanár is volt. Meg Mikes Lajos költő és műfordító, az 1920 utáni Est-lapok irodalmi szerkesztője, a Nyugat első és második nemzedékének egyik legfőbb patrónusa, Pekár Gyula, aki az ellenforradalom első kormányaiban államtitkár és tárca nélküli miniszter lett, s akit mint a kormányzat hivatalos szónokát – Illyés Gyula Hunok Párizsban című önéletrajzi regényében foglaltak szerint – kifütyültek az emigráns magyarok, amikor az ottani Petőfi-ünnepségen szólásra emelkedett. Ugyanebben az évben került be a társaságba Endrődi Sándor és Kozma Andor, a népnemzeti irány képviselője. 1913-ban, Pintér Jenő ajánlásával lett a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tagja Ady Endre és Hatvany Lajos, a Nyugat, Ady aztán József Attila legfőbb mecénása meg Nagyenyedről az Áprily Lajos néven ismertté vált jelentős költő és az akkor még egyetemista Komlós Aladár. 1915-ben Bányai Elemér újságíró lépett be a társaságba, akit Ady Szegény Zuboly emlékére című versében siratott el mint hősi halottat, 1916-ban Gábor Andor, 1917-ben Horváth János ajánlásával Karinthy Frigyes, 1918-ban a Nemzeti Színház igazgatója, az író Ambrus Zoltán, 1919-ben Babits egykori gimnáziumi diákja, akkor, a Kassák által szerkesztett MA költője, Komjáthy Aladár és a Közoktatásügyi Népbiztosság munkatársa, élete végéig kommunista eszmerendszerrel rokonszenvező Gaál Gábor.

Úgy tűnhetett, egyetlen társaságon belül vannak az írók és költők közül a tradicionális irodalomeszmény és a Nyugat, valamint Kassák lapjai körül alakuló „ellenkultúra” képviselői, a Nyugat-Európában megfogalmazódott klasszikus modernitást eszménynek tekintő önelvű irodalom és a prestrukturalista gondolkodás reprezentánsai, akik rendszeres havi felolvasásokon és vitákon alkotó párbeszédet folytattak a jelenlevőkkel, köztük a különböző iskolatípusokban tanító tanárokkal.



A társaság és az „ellenkultúra” képviselői

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság második nagy korszaka az 1919 ősze és 1947 közötti periódus. Időközben meghalt Ady, Bányai Elemér, majd Király György, 1919 után kizárták a társaságból az „ellenkultúra” képviselőit, Babitsot, Karinthyt, Kosztolányit, természetesen Gaál Gábort és Komlós Aladárt, a hirtelen destruktívnak tekintett tagokat, egy „új Mohács áldozatait”, ahogyan Babits magukat nevezte Király György temetésén elmondott búcsúztatójában. Meghatározóvá vált a korszak politikai eszményével harmonizáló, a Beöthy Zsolt által képviselt irodalomeszmény, mely az irodalomtól most nem pusztán a nemzeti gondolat kifejezését, Kárpát-medencei új államokba került magyarok iránti nemzeti felelősséget, a békediktátum miatti elkeseredést foglalta szavakba, ahogyan ezt Reményik Sándor tette, hanem az itt élő nemzetiségek elleni politikai uszítást kívánta. A Magyar Irodalomtörténeti Társaságban megcsappant a valamikor tudományos ambíciókat tápláló tanárság számaránya is. A történelmi változás beszűkítette a professzionalizáció egyik fontos jellemzőjét, az autonómiát, a hatalomban való részt vállalás lehetőségét. Akik megőrizték állásukat, nem vagy nagyon ritkán kerültek kutatói viszonyba az irodalommal. A feddhetetlen Horváth János elkészítette Herczeg Ferenc Nobel-díjra történő hivatalos felterjesztését, a tanárok kommentár nélkül tanították a Dolovai nábobot és nem tanították Adyt, emlékezett az 1920-as évekre Barcza Gedeon, a későbbi sakknagymester. Szembefordultak a Nyugattal, melyet felelőssé tett a hivatalos Magyarország az I. világháborúért és az ország csonkításáért. Nem tanították a folyóirat szerzőit. A modern irodalom elleni kampánynak hivatalos fóruma sajnos, éppen a Magyar Irodalomtörténeti Társaság lett. Zoltványi Irén, piarista szerzetestanár, a legelső alelnökök egyike, a korszak hivatalos politikai jelszavát lefordította az irodalomtudomány nyelvére, s 1924-ben minden baj okául a nemzeti eszméktől való elszakadást jelölte meg, 1927-ben pedig, miközben a „kettészakadt irodalom” vitában Berzeviczy Albert, a Kisfaludy Társaság elnöke az „Ady hívek” és az „Ady ellenfelek” között a lehetséges közös álláspontot kereste, az egész magyar irodalomra kivetítette a „nyugatos” és a „konzervatív” kontraverziát, csak azért, hogy az előbbi lehetetlenülését s az utóbbi „fölényé”-t bizonyítsa. A konzervatív szárny 1933-ban Pintér Jenő elnökké választásával tovább erősödött. Pintér, a társaságot a maga képére formálta. Továbbra is kizárólag a nemzeti jelleg kifejeződését kereste az irodalomban, úgy, ahogy azt Beöthy hirdette, és ezzel lehetetlenné tette a társaságban az irodalom-fogalom változását nyomon követő, a tudományelméletet művelő funkció megvalósítását. A társaságnak ugyanis ebben az időszakban az irodalom értésében és az irodalom interpretációjában fel kellett volna dolgoznia Dilthey szellemtudományi rendszerét, Simmel Walzel, Wundt, Gundolf és Burdach gondolatkörét, melynek recepcióját a világháborús időszak meggátolta, másrészt be kellett volna építeni vizsgálódási körébe Croce intuiciótanát, strukturalista kezdeményeket, s a korszak magyar esztétikai gondolkodásának legújabb fejleményeit, például Halász Gábor „lélektani-kritikai” eljárását. A szemlélet- és gondolkodásbeszűkítő tendenciára látványos válasz volt a korábban aktív tagok kiválása: Horváth János, Kastner Jenő, Pais Dezső, Rédey Tivadar a Napkelet-körben, Thienemann Tivadar, Zolnai Béla, Eckhardt Sándor a pécsi Minerva Társaságban, Oláh Sándor, Leffler Béla, Mitrovics Gyula, Zsigmond Ferenc a debreceni Tisza István Tudományos Társaságban folytatta irodalomtudomány-írói tevékenységét. A fiatal kutatók, emlékezett rá Tolnai Gábor, a társaság későbbi elnöke, a Nyugatban, Kerecsényi Dezső a Protestáns Szemlében, Rónay György és barátai a Vigíliában, mások a Szép Szóban találták meg az igazi szellemi otthonukat. 1932-ben mintegy ötven kutató, tanár, kiadói szakember megalakította az Irodalomtudományi Társaságot. Számos új eszmét vettek át: a szellemtörténet legújabb felismeréseit, a hungarisztikát, a szociológiai, irodalomtudományi és lélektani metódusokat, érdeklődéssel fordultak azon századokhoz, amikor a magyarság jobban integrálódott Európa kultúrájába. Népszerűsítették és megvitatták a legfrissebb irodalomtudományi, filozófiai, esztétikai eszméket és műveket. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság felolvasásait már nem az együtt szeretett tárgy iránti szophokleszi lelkesedés inspirálta. Petőfiről, Jókairól, Vörösmartyról még az évfordulók kapcsán sem esett szó, de értekeztek Pákh Albertről, Lisznyairól, Lévay Józsefről, Vargha Gyuláról, Jeszenszky Danóról. Az ülések elnéptelenedtek, panaszkodik visszatérően titkári jelentésében Alszeghy Zsolt. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság létszáma, szólt a hivatalos jelentés, 300 pontatlanul fizető tagra zsugorodott.


Kétarcú tevékenység

Nem arányos mértékben, ellenkező ideológiai tartalommal ugyanez a beszűkülés és érdeklődéshiány jellemezte az 1947 és 1975 közötti időszakot. Barta János, a társaság titkára 1947-ben új programot hirdetett meg: kívánatosnak minősítette a konkrét irodalomtörténeti kutatások mellett az elméleti-poétikai vizsgálódások körének bővítését, az irodalom határterületeinek: a sajtónak, a ponyvairodalomnak, az íratlan költészetnek, a kabarénak, a hangosfilmnek elméleti igényű kutatását. Ez a program azonban ekkor nem valósulhatott meg. Az új politikai-ideológiai-gazdasági helyzet a múlt teljes átértékelését kívánta. Ezt az átértékelő és hagyománykereső munkát Lukács György és Révai József már a szovjetunióbeli emigrációban elkezdték. Lukács újrafogalmazta és vulgarizálta a mimézis gondolatát, átvette és vulgarizálta a realizmus fogalmát, az avantgárd értékelését, a népiség funkcióját, megfogalmazta Petőfi–Ady–József Attila-fővonal elméletét. Révai Kölcsey, Petőfi és Ady portréjában hangsúlyosabbá tette, sokszor hamis vágányra terelte a társadalmi-történelmi gondolatok kiemelésével az egyes életművek valódi értékeit. 1947 közepére nyilvánvalóvá lett: a világ kettéhasadt, amint azt más tartalommal Lukács György A polgári filozófia válságában megfogalmazta, s ebben a periódusban gyorsított ütemben, a hatalom eszközeinek igénybevételével avatkozott be a politikai hatalom a tudomány öntörvényű fejlődésébe: tekintették a politikai harc esztétikai programjának, a múltból a társadalmi-történelmi hagyomány jelentőségét emelték ki. Félretolták a pozitivista és a szellemtörténeti irányt időrendben követő gondolatrendszereket: a strukturalizmust, az amerikai „szoros olvasás” szisztémáját, Tinyanov, Bahtyin, Ingarden, a Wellek–Warren szerzőpár majd a közvetlen kortárs-elméletírók: Barthes, Claude Lévi-Strauss, Lacan, Gadamer, Jakobson, Ricour, Foucault, Genett, Derrida, Kristeva, Habermas, Lotman, Paul de Man, Iser, Lyotard, Harold Blum alkotó befogadását és újragondolását. Ez a korszak a sorsfordító pályák újraelemzést kívánta, idézte Herman István Lukács György gondolatait. A Pándi Pál által elkezdett Petőfi-monográfia, a Király István négykötetes Adyja, Szabolcsi Miklós harminc éven át készült József Attila-monográfiája, megkerülhetetlenségük ellenére is torzó maradt, azt mutatják, hogy a nagy szellemek még önnön eszméikkel szemben is, akaratlanul is konfrontálják a tudományt és a politikát.

Az 1949-ben Lukács György elnökségével működésének új szakaszába jutott a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, tevékenysége kétarcú volt. Az ideologikus irodalomtudományi felfogás kizárólagossá tételében szerepet vállalva lényegében tudományellenes álláspontot érvényesített. A megyei tagozatok létrehozásával azonban intenzívebben kapcsolta be az érdeklődő tanárokat a kutatómunkába. 1968-ban elindította Irodalomtörténet című folyóiratának új évfolyamát, a tanulmányokban – lehetőség szerint – helyet biztosítva az új tudományelméleti felismerések halvány nyomainak. 1981 decemberétől évente odaítéli a Toldy Ferenc-díjat, mellyel „kiemelkedő tudósi és tanári munkát” kívánt elismerni. Jelképnek tűnik innen visszatekintve, hogy éppen 30 évvel ezelőtt az első díjazottak Bán Imre, Mohácsy Károly és Orosz László voltak. Bán Imrét, a régi magyar irodalom, a reneszánsz és a barokk esztétika kutatóját, számos szövegkiadás szerkesztőjét, az olasz és a francia irodalom szakemberét, a jeles Dante-kutatót életművéért kívánta megtisztelni a társaság. Mohácsy Károly személyében a tankönyvszerzőt tüntette ki. Orosz László díjával a XVIII–XIX. század tudós kutatóját, Kazinczy-, Jókai-, Berzsenyi-kiadások sajtó alá rendezőjét, Berzsenyi és Katona monográfusát, a korszakos jelentőségű Bánk bán kritikai kiadás készítőjét, a kitűnő tanárt köszöntötte.



Mi a helyzet ma?

A Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, ha az ügy fontosságához mért komolysággal tekinti a feladatát, s újabb 100 évre készül, újra kell fogalmaznia működésének kereteit, tartalmát.

Mindenekelőtt vissza kell térni az alapítók szándékához és az 1911 és 1919 közötti évek gyakorlatához. Hangsúlyozni kell: a társaság végzettségre, munkahelyre, beosztásra való tekintet nélkül mindenkit hív és vár tagjai sorába, aki szereti az irodalmat. Hívni kell a költőket és írókat, országosan és megyei tagozatonként, rendszeresíteni kell az irodalmi esteket, beszélgetéseket, a közös olvasást és megbeszélést. Érvényesíteni kell Barta János 1947-ben megfogalmazott gondolatait: egyszerre kell befogadni és megismertetni az irodalomtörténeti vizsgálódások eredményeit, benne az adott régióhoz születéssel vagy másként kötődő írók és költők alkotástörténetét, az irodalomtudomány határterületeit, mégpedig a szó akkori és mai értelmében: a sajtótörténetet, az írott és elektronikus sajtót, a populáris tömegkultúrát, az íratlan költészetet, az irodalmi muzeológiát, a drámapedagógiát, a biblioterápiát mint az öngyógyítás és mások rehabilitációjának lehetőségét. A meghirdetett célok között van az irodalomtanítás megújításában való részvétel. A folyamatos és kötelező megújhodást ugyanis nehezíti a tény: a tanári professzionalizáció most válságos periódusát éli meg. A nevelés és oktatás szembeállításával, az első primátusának és dominanciájának hangoztatásával bizonytalanná vált a hivatáshoz szükséges speciális tudástartalom. Mert milyen tudományterülettel éljenek alkotó, folyamatos és meg nem szűnő szimbiózisban kollégáink? A Baros Gyula, Pintér Jenő, Horváth János, meg a Bán Imre, Mohácsy Károly, Orosz László által művelt irodalomtudománnyal, nyelvtudománnyal, vagy esetleg az absztrakt pedagógiával, az alkalmazott pszichológiával és szociológiával? Elbizonytalanodott a szakma etikai rendszere. Ki most a tanár? Pincér, aki kiszolgálja az érdeklődő diákokat, vagy netán olyan valaki, aki teljes felelősséggel érdeklődést kelt? Aki hagyja „kibontakozni” az egyéniséget, vagy tudással, tapasztalattal, empátiával és észrevétlenül segíti, irányítja ezt a folyamatot? Értéksemleges? Vagy értékeket feltáró, megfogalmazó, prezentáló, ajánló szakember?


És mit lehet tenni?

1911. június 1-jén a Magyar Irodalomtörténeti Társaság előkészítő bizottsága az Országos Tanáregyesületi Közlönyben felhívást tett közzé. Ebben többek között azzal érvelt a társaság létrehozása mellett, hogy ez a közösség, ha külön orgánummal rendelkezik, ha „tért nyit a munkakedvnek, közös mederbe gyűjti az egy célt szolgáló erőket, s állandó figyelemmel kíséri a nagy munka minden mozzanatát” mindenképpen fontos és hasznos lehet.

Örülni kell, hogy tagjaink között gyarapodó számmal vannak megint költők és írók, az országos szervezetnek van szépirodalmi szakosztálya, több megyében működnek szépírói szakosztályok, vannak irodalmi estek, beszélgetések, programok. Van papír- és elektronikus formában évente négyszer megjelenő orgánumunk, az Irodalomismeret, melynek elektronikus részében közlünk különböző pályázatokra beérkező díjnyertes irodalomtanári munkákat, tematikus terveket, óravázlatokat; Budapesten a XVIII. kerületi Ady Endre Gimnáziumban és több megyei tagozat székhelyén vannak rendszeres konzultációk, ahol kollégáink kicserélik az elektronikus eszközökkel eredményesebben végezhető tanórai tapasztalataikat, a Kossuth Kiadóval folyamatosan hirdetünk Mikszáth, Karinthy és más szerzők tanítására vonatkozó pályázatokat, melyeket a kiadó nagyvonalú könyvcsomagokkal támogat. Közös munkában vagyunk az irodalom határterületeivel, mindenekelőtt az irodalmi muzeológiával, melynek az írott és az elektronikus Irodalomismeretben külön rovata van. Mindent megteszünk a magyar nyelv és irodalom szakos tanári mesterség újra-professzionalizációja érdekében.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: