Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Kolozsváriné Kottán Eleonóra: A könyvtári munka más világ

Nyomtatási nézet

Tíz éve dolgozom könytáros tanítóként egy kellemes városban, Gödöllőn, egy külterületi iskola, a Damjanich János Általános Iskola könyvtárában. Mielőtt elkezdeném történetem, előre kell bocsátanom, hiszen lehet, hogy írásomból nem tűnik ki egyértelműen, ezért nagyon fontosnak tartom tisztázni: mindent, amit könyvtári pályámon eredményként elértem, az nem csupán elszántságomnak köszönhető, hanem kellett hozzá az iskola vezetőjének pozitív hozzáállása, valamint azoknak a kollégáknak az elszántsága, akik rendszeresen és szívesen hozzák a könyvtári rendezvényekre a diákjaikat.

 

A dicső múlt

A Damjanichba kerülésem előtt hosszú évekig tanítottam a város két központi iskolájában.

Általában jó viszonyban voltam a gyerekekkel és szüleikkel is. Éveken át, a tanév végén annyi virágot kaptam, hogy tele volt velük az egész lakás. Az első könyvtárosi évemben ez nagyon hiányzott. Ezért aztán kétszeresen is boldog voltam, amikor előfordult, hogy az a felsős fiú, aki senkinek nem hozott virágot, nekem megköszönte egy szál rózsával, hogy járhatott hozzám a könyvtárba, vagy az a ballagó kislány, akit évekig készítettem fel szavalóversenyekre, a legszebb csokrát éppen nekem adta.

Tanítóként nagyon sok szép élményem volt a gyerekekkel kapcsolatosan. A könyvtári munka egy teljesen más világ, annak ellenére, hogy itt is elsősorban gyermekekkel dolgozom, teljesen más oldalról látom a gyermeki világot. Az iskolai osztályban akarva-akaratlanul én választottam ki a hozzám érzelmileg legközelebb álló gyermeket, míg itt ők, elsősorban a lelkileg sérült gyermekek választanak engem, illetve a könyvtárat, mintegy mentsvárként a bántó, sokszor durva gyermeki világ és ezer más probléma, vagy éppen a velük foglalkozó pedagógus elől menekülve. Itt aztán szinte éhezik a meghallgatást, a jó szót. Mindezt szívesen teszem, ha tehetem, s nem nyomnak agyon az adminisztrációs teendőim.

 

A kezdetek

Kezdetben, amikor ide kerültem, az igazgatónőm szinte teljesen szabad kezet adott, egyetlen cél volt csak: a könyvtárat rendbe kell tenni, mert káosz uralkodott, mivel az addigi teendőket egyetlen napon látta el egy, az iskolában tanító tanárnő. Bár nem tudtam, hogy mire vállalkozom – csupán tanítói képesítésem volt –, mégis nagy elánnal vágtam bele az újjászervezésbe.

Azonnal beiratkoztam az Országos Széchényi Könyvtár könyvtáros asszisztensi képzésére, közben a majdnem tíz éve porosodó, senki által nem használt könyveket kiselejteztem, vettem egy vadonatúj leltárkönyvet, mert az utóbbi években az sem volt, átszámoltam a könyveket, s közben utánajártam a jogilag kérhető pénzeknek.

Elhatároztam, hogy otthonossá varázsolom a kis könyvtárat, megszüntetem az állandó porszagot, ezért ki sem nyitottam addig, amíg az összes polcot le nem pakoltam, alaposan át nem mostam, amíg a könyveket ki nem válogattam, le nem törölgettem és vissza nem helyeztem az új helyükre. Olcsó futószőnyeget és két kétoldalas fenyőpolcot vettem, gazdaságisunk ellenzését és igazgatónőnk támogatását élvezve. Hamar rájöttem, hogy a többi polc is régi, hajlott, ki kellene cserélni. Több vásárlásáról már szó sem lehetett, viszont tudtam, hogy az új épületbe költözött városi könyvtárban egészen újak a polcok is. Ezért elhatároztam, hogy a régieket – amikről tudtam, hogy jó állapotú praktikus gurulós merabona polcok – megszerzem. Telefonálgatások ide-oda, egyeztetések itt és ott, végül egy minimális összeg fejében a miénk lehetett előbb három, majd két teljes falat kitöltő polcrendszer. Annyira örültem az új szerzeménynek, hogy még a férjemet is rávettem: segítsen elszállítani és lefesteni a fekete konzolú polcrendszert pirosra. Ez a teendő már átcsúszott a nyárra. Nem bántam, mert szeptemberben egy megújult könyvtár várta a gyerekeket. A számítógép és a nyomtató, bár igazgatónőm engedélyezte, csak nem akart hozzám kerülni, pedig a rendszergazda már több hete megvette. Érdeklődésemre kiderült, hogy azt túl jónak ítélték a könyvtár számára, ezért mindkettőből egy jóval olcsóbbat és kisebb teljesítményűt kaptam, de mégis örültem, mert újak voltak.

 

A piszkos anyagiak

Közben harcoltam a jogos pénzekért a gazdaságissal, akit egyszer le is küldött hozzám vezetőnk, hogy próbáljuk meg nézeteltéréseinket rendezni, mert így nem lehet együtt dolgozni. Ez alkalommal megkérdeztem tőle, miért gátol a könyvtárért tett erőfeszítéseim végrehajtásában, hiszen mindent a lehető legkevesebből igyekszem kihozni. Kiderült, neki az volt az érzése, hogy a könyvtárral kapcsolatban túlságosan engedékeny az igazgatónő: A könyvtárnak mindent, máshová meg semmit? – vélte. Arra kértem, értse meg, hogy szinte a semmiből kellett újat, használhatót varázsolnom. Ahhoz, hogy az iskolai könyvtár jól működjön új könyvekre, barátságosabb környezetre van szükség. Elmondtam neki, vezetőnk tudja, hogy egy jól működő könyvtár komoly háttérbázis egy iskolában, ezért támogatja törekvéseimet.

A beszélgetés után kicsit csitult a harc, de nem halt el. Sőt ismét fellángolt, amikor egy könyvtári pályázati támogatás megérkezéséről nem szólt egy hónapig. Könyvtáros kollégáktól tudtam meg, akik szintén nyertek, és már rég használták a pénzt.

Miért tette ezt? Máig sem tudom, nem is érdekes, de akkor már én is tettem róla, hogy ezt más is megtudja. Sokáig nem enyhült a helyzet annak ellenére sem, hogy a legtöbb könyvtári támogatást én nyertem pályázatokkal, s minden ezzel kapcsolatos adminisztrációt is magam végeztem. A jég talán az utolsó nagy volumenű pályázatnál tört meg, amiben együtt veszünk részt, ő gazdasági vezetőként, én szakmai vezetőként. Ily módon ő is látta azt a sok-sok munkát, amelyet egy-egy rendezvény megszervezése előtt és után végeznem kell. Nekem is be kellett látnom, hogy nélküle nem tudtam volna a pályázat pénzügyi teendőit ellátni.

Tanulás, továbbképzés, pályázatok és pakolás, pakolás, pakolás…

Időközben elvégeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem főiskolai karának informatikus könyvtáros szakát, valamennyi adandó akkreditált és nem akkreditált könyvtári továbbképzésen részt vettem, a Könyvtárostanárok Egyesülete őszi és tavaszi szakmai napjainak, valamint nyári konferenciáinak is lelkes hallgatója lettem. Pályázatokat írtam a Szirén-programra, könyvekre, a könyvtárban rendezendő mesemondó-versenyek lebonyolítására, az Útravaló-programra stb… Szerencsésen megnyertem valamennyit, pedig a pályázatírás nem volt tanítói előéletem része. Mindemellett, például amikor festették az iskolát csak úgy vállalták a könyvtárat, ha megszervezem és lebonyolítom a ki- és bepakolást, a következő nyáron a parkettázás során ugyanez történt. Természetesen vállaltam a feladatot, mert azt akartam, mindenki szeressen ide járni. Azt hiszem, nem szükséges a könyvtárosoknak külön ecsetelnem mit jelent egy könyvtár teljes állományának költöztetése.

A ki- és bepakolásokhoz annyira hozzáedződtem, hogy amikor nemrégiben iskolafelújításra nyertünk pályázatot, az egész könyvtárat előbb egy kisebb terembe, majd hely hiányában egy fél évre hazaköltöztettem. Valójában néhány nagyobb gyermeken és a fuvaroson kívül nemigen volt más segítségem, hiszen minden pedagógus a saját osztályát költöztette és próbálta a maga módján menteni iskolai értékeit. A költözés kellős közepén – éppen a szükségtanteremben voltunk három hónapot – szakfelügyeleti vizsgálatot kaptam, valamint ekkor választottak ki a támop 3.2.4-es könyvtári pályázat konzorciumi tagjának. Utóbbit ilyen körülmények között nem akartam vállalni, de igazgatónőm kérésére mégis megtettem.

Az építkezés tervezgetése kezdetén egyszer engem is megkérdezett az igazgatónőm: Van-e valami elképzelésem a könyvtárral kapcsolatban? Egy kérésem volt csupán, hogy a könyvtár ugyanazon az oldalon maradjon, ahol volt, mert akkor mindig világos van és kellemes hőmérséklet. Az óhajom teljesülése akkor nem látszott lehetetlennek, de a valóságban mégis éppen az ellenkező, az északi oldalra kerültünk, ahol állandóan mesterséges világítás használata szükséges. Ám úgy látszik az égiek velem voltak, ugyanis a másik oldalon késő tavasszal és kora ősszel szenvednek a melegtől, amíg nálam kellemes a hőfok.

Ahogy az új iskola, úgy az új könyvtár is vonzza a gyerekeket. Igyekeztem is otthonossá varázsolni a termet. Szereztem, illetve ajándékba kaptam kerek asztalokat és négy számítógépes asztalt, amelyeket már régóta elképzeltem a könyvtáramba. Az asztalok közepén legtöbbször kicsiny vázában virág van, kényelmes, karfás és párnás székeket kaptunk, amelyeket ugyan gyakran oda kell adnom színházi használatra, de napközben mégis a miénk. Egy újabb pályázati támogatásból minimális részt könyvtári bútorzatra fordíthattam. Így vadonatúj gurulós merabóna polcot, valamint egy könyvtári átadópultot csináltattam.

 

Egy könyvtárostanár presztizse, azaz mit érek a tantestületben?

A gyerekek szívesen tartózkodnak a könyvtárban, akkor is, ha éppen nem olvasnak vagy számítógépeznek. Különösen a kicsik szeretnek jönni. Úgy érzem, ismernek és szeretnek engem is, nem csak a kellemes könyvtári miliőt. Ám bármennyit teszek is értük, a szemükben nincs olyan presztizsem, mint a tanáraiknak, pedig velem nap mint nap és nem kötelezően találkoznak. Azt gondolom, ez presztizskérdés és elsősorban a tanárok könyvtárostanárhoz való hozzáállásából következik. Ha a tanárok tisztelik és fontosnak tartják a könyvtárostanár munkáját, akkor a gyerekek is. Például tíz éve még egyszer sem jutott eszébe a nyolcadikosoknak és tanáraiknak, hogy a tabló készítésénél a könyvtárosnak is illene jelen lennie, annál is inkább, mert ő is tartott órákat, sőt név szerint ismer minden egyes tanulót.

Tudom könyvtárostanárok azt hangoztatják, nekünk kell önmagunkat menedzselnünk, de a gesztus, amellyel a tantesület tagjai éreztetik, hogy nem vagy egyedül, az nagyon hiányzik. Ilyenkor érzem azt, hogy mégsem vagyok velük egyenrangú fél.

 

Azok a fránya könyvtárhasználati órák

Bevallom, nem tartok a hivatalos elvárásoknak mindenben megfelelő könyvtári órákat. Mégis előfordul, hogy megkérdezik tőlem a gyerekek: – Mikor mehetünk megint hozzád? Mostanában egy elsős kisfiú mosolyogva s már messziről integetve mondta:
– Nagyon jó volt nálad! Fontos, hogy a gyerekek ne tekintsék hivatalos órának a könyvtári órát, hanem érezzék jól magukat, s később az önálló könyvtárba járásnak ne legyen gátja a „Na itt is egy kötelező rossz volt” érzés. Ezért én elsősorban az irodalomhoz kapcsolódó, csoportos és önálló kereső-kutató kvízekre és különféle játékos feladatokra épülő órákat tartok, amelyekbe mindig belecsempészek némi könyvtári ismeretet is. Rendszerint az öt kerek asztal mellett öt csoportban dolgoznak a gyerekek, s minden asztalon két-három könyv van. Ezek, valamint a könyvtárban található könyvek segítségével kell elvégezniük sokrétű feladataikat, amelyek megoldását minden esetben bemutatják a többieknek is. A második óra végére gyakran készül tabló, aminek elkészítéséhez használhatják a számítógépet és a nyomtatót is. A szüretről, Márton-, Katalin- és Erzsébet-napról, a Rákóczi szabadságharcról, a farsangról, Mátyás királyról és a könyv útjáról készült nyomtatott képekkel, rajzokkal, hasznos információkkal tabló.

A támop 3.2.4 könyvtári pályázatban az egyik kolléganő mérést végzett az olvasási szokásokról. Az egyik kérdés így szólt: Szeretsz-e könyvtári órákra járni? /-igen,-nem/

A harminc válaszadó közül mindenki, vagyis a 100 százalék igennel válaszolt. A miért kérdésre többek között ilyen válaszokat adtak: Mert a hagyományokkal ismerkedünk meg.│ Mert mi is aktívan részt veszünk az órán, nemcsak a tanár magyaráz. │ Mert hasznosnak tartom. │ Mert érdekesebb, más, mint az osztályban. │ Mert szeretek kutatómunkát végezni. │ Mert ötletesek, játékosak és mindig más témáról van szó.

Azok – elsősorban a tanítók –, akik szívesen hozzák osztályukat a könyvtárba, több hónappal korábban bejelentik, miről szeretnének hallani, s én e köré szervezem a könyvtárhasználati órát. Könyvtári szakórát elsősorban a földrajzos és egy rajzot tanító kolléga tart a könyvtárban.

 

A könyvtáros mint „Teréz anya”

Tudom, hogy egy könyvtáros missziós feladatokat is ellát. Mindig éreztem, hogy van bennem is „Teréz anyaságra” való hajlam. Ugyanis általános, hogy a legproblémásabb gyerekek rendkívüli előszeretettel tartózkodnak nálam, itt próbálnak elbújni a világ elől, bár ez egyre nehezebb, mert mióta új a könyvtárunk, mind nagyobb a látogatottsága. Igaz, már a kezdet kezdetén – talán tanítói vénámnak köszönhetően – pártfogásomba vettem az éppen bukásra álló vagy bukott, főleg cigány tanulókat. Megéreztem, hogy nekik van a legnagyobb szükségük a segítségemre. Bejöttem nyáron az üres iskolába, hogy irodalomból, földrajzból, németből felkészítsem pótvizsgára a rászorulókat. Eleinte mindezt kérés nélkül tettem, ma már egyenesen hozzám jönnek a bajban lévők. S én tanulok velük, nem csupán munkaidőben.

Számos konfliktusom adódott azokkal a tanárokkal, akik mindenképpen meg akarták buktatni az egész évben lazsáló, és többnyire szemtelen tanulókat. Én azonban mintegy utolsó lehetőségként, a minimális követelményszintet kértem tőlük. Megpróbáltam azt megtanítani a megszeppent, már bukni nem, de tanulni akaró kis vagy nagy „ludassal”, akiről tudtam, hogy a családi háttere a nyári felkészülést lehetetlenné teszi, s azt is, hogy az osztályismétléstől sem szorgalmasabb, sem okosabb nem lesz.

Saját kocsimmal elvittem Pécsre, a Gandhi Gimnáziumba azt a cigány fiút, aki többször nyert országos szavalóversenyt, s határidőn túl elintéztem, hogy felvegyék az Arany János programba. Sajnos a fiút nem tudta megtartani az iskola, a második évben kimaradt. A testvérét ugyancsak évekig készítettem fel a szavalóversenyekre, el is kísértem, de olyan iskolaundora volt, hogy a nyolcadik év végén komolyan megharagudott rám néhány felsős tanár, amiért kiálltam mellette, s mindent elkövettem azért, hogy ne bukjon meg. Ez a kislány évekig szinte egyedüli felsősként több városi, megyei első és második díjat hozott iskolánknak, de rossz tanuló volt, hazudott a tanároknak, sokszor vétett az iskola szabályai ellen. Éppen ezért nyilvánosan egyáltalán nem vagy csak ritkán dicsérték meg, pedig ez rengeteget javíthatott volna a gyerek lelkiállapotán.

Többek szerint őrültség eveznem a széllel szemben, én azonban munkámat hivatástudatnak vagy talán egyszerűen csak léleknyugtató tevékenységnek nevezném. Ki tudja, kinek van igaza?

 

Író-olvasó találkozók

A Gödöllői Városi Könyvtár és Információs Központtal jó a kapcsolatunk. Ők segítettek elindulni könyvtárosi pályámon, ajánlva a gyorstalpaló könyvtáros asszisztensi képzést, majd később minden segítséget megadtak a tanárképző főiskola elvégzéséhez. Ők fogadtak be, a gyermekkönyvtár részlegben egy kis sarkot biztosítva, amikor az építkezés alatt fél évig nem volt könyvtáram. Én pedig igyekeztem a rendezvényeikre gyerekeket beszervezni és benevezni, ami nem kis munka, hiszen mi a város szélén vagyunk, ráadásul tele hátrányos helyzetű családok gyermekeivel, akik többnyire csak akkor mennek be a városi könyvtárba, ha innen viszik őket. Így aztán a több hónapig tartó olvasóvetélkedőkre – amelyekre eddig soha nem vitték el a gyerekeiket –, valamint az író-olvasó találkozókra én hordtam-vittem a gyermekeket, s a felkészítésüket is én végeztem. A városi könyvtárban figyeltem meg először szakmai szemmel, hogyan zajlik egy író-olvasó találkozó. Láttam, hogy az olvasási kedvet nagymértékben növeli egy-egy íróval a személyes találkozó.

Elhatároztam, hogy én is teremtek pénzt ilyen találkozókra. Amikor 2009-ben a támop 3.2.4-ben lehetőség adódott az olvasás népszerűsítésére, azonnal vállalkoztam két író-olvasó találkozó megszervezésére. Azóta a kettőből hat lett. Kétszer meghívtam Bosnyák Viktóriát, először a kicsikhez, aztán a nagyokhoz, akiknek vámpíros könyvfordításairól mesélt és Nógrádi Gábort, az egyik legnépszerűbb hazai kortárs gyermekírót. Aztán vendégünk volt iskolánk egykori tanulója, az elsőkönyves, cigány származású Nótár Ilona, aki nagyszerű példaképként, rendkívül jó előadókészséggel varázsolta el hallgatóit, továbbá a könyvírással is foglalkozó kitűnő színésznő, Pécsi Ildikó, valamint a rendkívül szellemes, szép kiadású mesekönyvet író, bájos színésznő, Nagy Natália.

A résztvevők valamennyi találkozón jól érezték magukat, de egyértelművé vált, hogy a kicsik lelkesebbek, többet olvasnak, mint a nagyok. Az életkor előrehaladtával csökken az olvasási kedv, s ezt az olvasáskonferenciára meghívott Nagy Attila és Péterfi Rita olvasáskutatók is alátámasztották. Egy biztos, az írók könyveit az író-olvasó találkozók után hetekig-hónapokig szívesen kölcsönözték a gyerekek, s én ezt is eredménynek tartom.

 

Könyvtárostanár avagy tankönyvraktáros?

A Könyvtárostanárok Egyesülete konferenciáin sokan beszámoltak már arról, milyen sok munkánk fekszik az ingyenes tankönyvek szortírozásában, kiadásában és nyilvántartásában.

Könyvtárosi tevékenységem nagy részét számomra is ez a hálátlan és a tényleges könyvtári munkát nagyban hátráltató, felesleges időpocsékolás teszi ki. Erre a feladatra egy külön embert kellene megfizetni, aki pontosan, tételesen vezetné a tanulók ingyenes és a tanárok év elején újonnan vásárolt vagy csupán a raktárból kiadott könyveit. Bár a hivatalos tankönyvessel jól össze tudok dolgozni, mégis nagyon sok időt töltök tankönyvezéssel.

 

Merj nagyot álmodni! támop 3.2.4

Több ízben utaltam már erre a pályázatra, amely elsősorban az olvasás népszerűsítését tűzte zászlajára, de benne található az adatbázisok kialakítása, az interaktív honlap, a könyvtárszakmai akkreditált továbbképzés is. A pályázat immár a befejezéshez közeledik. Sokat kaptam tőle, de rengeteg energiámat kötötte és köti le a mai napig: a hat író-olvasó találkozó, a Varázsbetű diszlexiás, diszkalkuliás programhoz a gyermekek szervezése hétről hétre, a több mint 3000 adat számítógépre vitele, a konferenciák szervezése, a 120 órás kiadványszerkesztői, valamint a biblioterápia tanfolyamon való részvétel, a honlap elkészítésének szervezése, a könyvtári bútorok kiválasztása, árajánlatok kérése, megrendelése stb.

Sok szép hasznos és felemelő program valósulhatott meg e pályázat kapcsán, de mára elfáradtam. Most már tényleges, hétköznapi könyvtáros szeretnék lenni ismét, aki beszerez és feldolgoz, kölcsönöz, elbeszélget a kis olvasóival, segít a keresésben, tanácsokat ad, igyekszik meghallgatni a sérült lelkűek problémáit, s akinek sikerül teljesítenie a könyvtári órákra vonatkozó minden igényt. Úgy érzem, elérkezett a pillanat, amikor pihennem kell egy nagyot, hogy erőt gyűjthessek egy újabb könyvtári álom megvalósításához.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: