Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Losonczy Attila: A képregények az ismeretterjesztés szolgálatában

Nyomtatási nézet

Napjainkra az ismeretterjesztő képregények önálló műfajjá nőtték ki magukat a comics-on belül. Évről évre bővül a célzottan tanulást, tanítást segítő, pedagógiai segédanyagként funkcionáló képregényes kiadványok száma. Ez pedig fontos momentum egy olyan művészeti irányzat számára, amely hazánkban jelenleg is a létjogosultságáért küzd.

 

A gyökerek

Mivel a szemünk fontos szerepet játszik a tájékozódásban, a tanulásban, az ismeretterjesztésben is rendkívüli hangsúlya van a vizualitásnak. Az ismeretterjesztést a rajz feltalálása forradalmasította. A rajznak ma is kiemelt szerepe van az élet minden területén, legyen szó ipari, kereskedelmi, netán egészségügyi tevékenységről.

A továbbiakban bemutatom a képregény történelmi előzményeit, tekintve, hogy az egyes művészeti ágak és az ismeretterjesztés összefonódásának évezredes hagyományai vannak.

Mivel a képregény egyik fő táptalaja a képzőművészet, sokszor eredeztetik a barlangrajzoktól. Az elsőre képtelennek tűnő ötlet után vizsgáljuk meg a hasonlóságokat: a neolitikum falfestményeire is jellemző egyfajta narratív jelleg, a törzsek életmódját, szokásait, történetét örökítik meg. A barlangrajzok viszont nem kimondottan művészi, hanem szakrális, kommunikatív célzattal készültek.

Günter Metzen német comics szakértő szerint a képregények előzményeit a mezopotámiai, egyiptomi és az antik görög kultúra alkotásai között találjuk meg. Metzen többek között a Kr. e. 2800-2500 idejéről származó, sumér képes tekercsekre hivatkozik, amelyeken háborút, békét, valamint az akkori vezető városállam, Úr társadalmi életét bemutató szöveggel kísért rajzok láthatók.[1] Ugyancsak ide vonatkoznak a túlvilági létről, illetve a mitikus történeteket ábrázoló óegyiptomi papirusztekercsek, falfestmények, valamint a sikeres hódításokról, vadászatokról beszámoló asszír reliefek Assurbanipal és II. Sarrukinu idejéből.

Időben tovább haladva a görög vázafestményeket érdemes megemlíteni. Az istenek, mitikus hősök élete, tettei epizodikusan jelennek meg előttünk, elbeszélő formában. A vázafestészet fejlődésével az alkotók a stilizált emberábrázolástól eljutnak a karakterábrázolásig, a szereplők egyéniségének kihangsúlyozásáig. Hasonló törekvések figyelhetők meg Traianus oszlopán, amely 200 méter hosszan, spirális reliefeken mutatja be a császár uralkodásának eseményeit.

Természetesen a későbbi korok is bővelkednek olyan művekben, amelyek szintén rokoníthatók a képregényekkel. A XI. századi Angliában készítettek egy az Odo bayeaux-i érsek által megrendelt 70 centiméter magas faliszőnyeget, amely 58 epizódban meséli el Hódító Vilmos sikeres hadjáratát a Brit-szigetek ellen, a hastingsi ütközettel bezárólag. A képek megértését latin nyelvű szöveg kíséri. E faliszőnyeget ünnepnapokon állították ki a bayeaux-i katedrálisban, 1804-ben pedig Napóleon Párizsba vitette. Ezen az alkotáson próbálta bebizonyítani az angliai partraszállás megvalósíthatóságát.

Az 1230-ban keletkezett, jelenleg a cambridge-i Trinity Könyvtárban őrzött, Raimundus Lullus filozófus-szerzetes életét feldolgozó szalagtörténet szövege a szereplők szájából kígyózik elő, megdöbbentő hasonlóságot mutatva a képregények szóbuborékjával.

Itáliában egyházi megrendelésre Giotto készített a szentek életét feldolgozó freskósorozatot. Ez a nagy formátumú falfestménysorozat az írástudatlan néptömegek tanítását szolgálta. Ide illene mottóként: „Többen látnak, mint ahányan olvasnak.” (Rodolphe Töpffer). Talán ebben kereshetjük a képregény, illetve a képes magazinok népszerűségének okát. Azonban jegyezzük meg, a képregény létrejöttének egyik (technikai) oka kétségkívül a nyomtatás feltalálása volt. Guttenberg találmánya forradalmasította, s egyben fel is gyorsította a képek és az írott szövegek reprodukálását. A kor politikai erői hamar felismerték a nyomtatásban rejlő lehetőségeket, amelyeket maradéktalanul ki is használtak propagandisztikus tevékenységeikhez. A vallási-politikai szempontból erősen megosztott, sorozatos háborúkkal sújtott XVI–XVII. századi Európában tömegesen jelennek meg az egyházi búcsúcédulák, valamint a politikai pamfletek. A vizsgálandó témánk szempontjából kiemelendő Francis Barlow XVII. századi műve, az Egy pokoli pápista összeesküvés igaz története (A True Narrative of the Horrid Hellish Popish Plot).[2] A történetet képkockánként követhetjük végig, a rajzokat szövegaláírás, szóbuborék kíséri. A következő évszázadban Thomas Rowlandson politikai szatíráiban találkozunk ismét a rajzos, szóbuborékos megoldással (1782).

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül William Hogarth festmény- és metszetsorozatait sem, amelyek regényszerűen mesélnek el egy-egy – a bibliai tanmesékhez hasonló – történetet (Az aranyifjú útja; Egy kéjnő utazása; Egy kéjenc utazása).

A hogarthi hagyományok a XIX. században Honoré Daumier litográfiáiban, illetve Gustave Doré festménysorozatában élnek tovább. Töpffer nevéhez fűződnek az első rajzos regények, mintegy elődeként a majdani képregényalbumoknak (Les Armours de Monsieur Viex-Bois, 1827.). Töpffer elsőként nevezi önálló műfajnak a rajzos regényt. Tehát nem irodalmi műről van szó, sem képzőművészetről, egy új stílus született. Eme új stílus követője Töpffer kortársa, Wilhelm Busch, aki a Max és Moritz című – hazánkban is megjelentetett – rajzos, verses meseregényével vált méltán világhírűvé.

Végül elérkeztünk a comics tényleges megszületéséhez, az 1896-ban megjelent Yellow Kidhez.


A képregény és az ismeretterjesztés

Számos vélemény szerint a képregény formátuma miatt nem alkalmas ismeretterjesztésre, mások szerint nem is ez lenne a funkciója. Rubovszky Kálmán elsősorban – sajnos tévesen – Fazekas Attila hozzászólására hivatkozik, amely egy nyíregyházi konferencián hangzott el: „Én úgy látom, hogy a képregényre olyan feladatokat próbálunk ráróni, amire szerintem alkalmatlan. Vagy összeroppan e nagy feladat alatt, vagy megállja a helyét.[…] Én a hagyományos képregény mellett vagyok. Képregényen azt az aláírásos történetet értem, amelyben a szöveg a keretes rajzokon belül helyezkedik el, párbeszéd és szövegfelhő is van. […] Ilyen értelemben a diát távolabbi rokonnak tekintem. Ha egy diát kiveszünk, akkor az még önmagában is élvezhető, mert nem tartozik szervesen a történethez. Ha a képregényből kivágunk egy kockát, akkor az kevésbé élvezhető. […] Zichy Mihály illusztrációi Arany balladáihoz sokkal közelebbi rokonságot mutatnak vele. Ezeket egyben a magyar képregény ősapjának is tekintem.[…]”[3]

Rubovszky nyilvánvalóan félreérthette Fazekas kijelentését, hiszen a Botond Magazinban számos színvonalas ismeretterjesztő képregény lát napvilágot. Rubovszky ezek után Cs. Horváth Tibor véleményét idézi: „Mi a képregény? Epikai műfaj. Tehát nem képregény például a villanykörte feltalálásának képes feldolgozása, a francia történelem képes feldolgozása, és nem képregények a Jó Pajtásban közölt ismeretterjesztő feldolgozások. A bemutatott angol nyelvkönyv sem képregény, csak képregény-elemeket alkalmaz.”[4]

Véleményem szerint a képregény fontos és nélkülözhetetlen eleme lett napjaink új törekvésének, az edutainmentnek („szórakoztatva tanulás”). Az ismeretterjesztő képregény – a szó utótagja miatt is – rokonságot mutat a történelmi és dokumentumregénnyel. Maksa Gyula e téma vizsgálatakor a média narratológiából indul ki. Ezek szerint a képregény mint önálló médium nemcsak a közvetítés eszköze, hanem alakító közege is a közvetítés tárgyának. Maksa továbbá kifejti, hogy a képregényekre a heterokronitás jellemző, vagyis a befogadás időtartama nem előre beprogramozott. (Ellentétben például a televízióval, ahol a befogadás időtartamát a műsor sugárzásának időtartama határozza meg, ezért ez esetben homokrón médiumról beszélünk.) A heterokronitásból kifolyólag a képregény Maksa szerint a befogadó szubjektum aktivitására számít, vagyis nevezhetjük a hangsúlyozott szubjektivitás médiumának.[5] Hozzá hasonlóan magam is úgy vélem, hogy a képregények pontosan a formai jegyeik miatt képesek élményszerűbbé, személyesebbé tenni a terjeszteni kívánt ismeretanyagot, szemben a tudományos szakkönyvek sokszor személytelen tényanyagával. Így lehetőség nyílik a tudományos ismeretek népszerűsítésére egy újabb médiumon keresztül. Maksa többek közt Philippe Verhaegen Az ismeretterjesztés kommunikációs aspektusai című cikkére hivatkozik[6], ahol a következőképpen vázolják a tudományos népszerűsítés dinamikáját. Verhaegen cikkében egyfelől rámutat a tudományos szöveget lefordító népszerűsítő szöveg újrafogalmazó eljárásaira, másfelől magát a képregényt önálló diskurzusnak tekinti, amely megkülönböztető sajátosságokkal rendelkezik. Verhaegen szerint ezért vált alkalmassá a képregény az ismeretterjesztésre. Maksa Gyula cikke pedig az alábbi konklúzióval zárul: „A képregény a tárgyszerűség helyett a viszonyszerűséget hozza előtérbe, a hangsúlyozott szubjektivitás médiumaként kelthet szimpátiát a befogadóban, ezáltal oldva az ismeretterjesztéshez rendelhető pedagógiai viszony hagyományos hierarchizáltságán. Ezért lehet alkalmas a hatékony ismeretterjesztésre.”[7]

Az előző kijelentésre az alábbi konkrét példákat találtam:

n  a francia Larousse Interpress gondozásában megjelent Napóleon, amely a császár életét beszéli el, katonai  pályafutásának kezdetétől a száműzetéséig;

n  szintén a Larousse Interpress és a Fabula által kiadott nyolckötetes A Biblia felfedezése sorozat;

n  a Botond Magazinban rendszeresen megjelenő, magyar történelmi és mondabeli témákat feldolgozó képregények;

n  Scott McCloud: A képregény felfedezése című műve, amelyet nevezhetnénk a „képregény képregényének”.

A Napóleon, illetve a Botondban olvasható (elsősorban a hun-magyar mondák, illetve az Árpád-házi királyok életéről szóló) történetek a történelmi regényekhez hasonlóan élővé varázsolják a letűnt korok nagyjait. Megpróbálják az adott kor eseményeit a szereplők szemszögéből felidézni, ezáltal képet alkotni az említett uralkodók és államférfiak személyiségéről. A rajzolók erényeként külön kiemelem a korhűségre való törekvést. Míg a Napóleon rajzolói (Carlo Marcello, Dr. Justice alkotója, valamint Guido Buzzelli és Milo Manara) a klasszicista festmények stílusát követik, Fazekas Attila ábrázolásmódján Kálti Márk Képes Krónikájának hatása érezhető.

A Biblia felfedezése című sorozat alkotói merész módon az Ó- és Újszövetséget öntik képregényes formába, a szereplőit pedig szinte képregényhőssé alakítják. Ebből fakadóan az ismert bibliai történeteket így a próféták, királyok, apostolok szemszögéből ismerhetik meg az olvasók, az eredeti, nehezen értelmezhető szövegek helyére olvasmányos dialógusok, narrációk kerülnek, egy-egy „kihagyhatatlan” idézettel színesítve. Emellett persze a Képes Biblia kötetei bővelkednek magyarázó jegyzetekben, amelyek egyfelől a történelmi eseményekről, valamint a vallási, nyelvi kérdésekről nyújtanak tájékoztatást az olvasónak.

McCloud műve érintőlegesen foglalkozik a képregények történetével. Didaktikus módon bizonyítja a képregényművészet jellegét, felvonultatva a comics eszköztárát.

 

Adaptációk és fikciók: a kvázi ismeretterjesztés

A következőkben a rendszerváltás előtti magyar, illetve a hazánkban megjelenhetett európai képregényeket elemzem, amelyek a mai napig kedves gyermekkori olvasmányélményként élnek emlékezetemben. A képregény hazai sorsára erőteljesen rányomta bélyegét az ötvenes évek kultúrpolitikája, amely táptalaja lett a még ma is létező félreértéseknek a műfajjal kapcsolatban.

A képregényt nem ismerték el önálló művészeti ágként, kizárólag alárendelt műfajként élhetett tovább. A korabeli kultúrpolitika egyedül az irodalmi adaptációkat engedélyezte, a szépirodalom népszerűsítése céljából. A kommunista vezetés által veszélyesnek tartott szerzői – világra reflektáló – képregények hosszú évtizedekre kiszorultak a nyilvánosságból. Ekkora árat kellett fizetnie a műfajnak, hogy a tiltottból a „tűrt” kategóriába lépjen. Az irodalmi adaptációk ötlete Gugi Sándor grafikustól, Aba Novák Vilmos tanítványától származott, aki 1949-től dolgozott sajtógrafikusként, kezdetben a Szabad Népben, majd 1954-től képes történeteket készített a Tanácsok Lapjánál. Ötlete megtetszett Cs. Horváth Tibor újságírónak, aki a nyolcvanas évek végéig a hazai képregény élet fő szervezőjeként, illetve a képregények forgatókönyvírójaként vált ismerté.

Az első „igazi” képregény, a Winnetou, 1957-ben jelent meg, az akkor indított Füles rejtvényújság oldalain, Zórád Ernő igényes, korhű rajzaival. Zórád a nyolcvanas évek végéig szintén a magyar képregény élet meghatározó személye volt. Nevéhez a western irodalmon (Karl May, J. F. Cooper, Kenneth Roberts) kívül Jókai-, Mikszáth-, Krúdy-művek és világirodalmi klasszikusok (Rostand: Cyrano) átdolgozásai fűződnek. Zórád sokoldalúságát mutatja, hogy több ízben a rajzolás mellett ő maga töltötte be a forgatókönyvíró és a dramaturg szerepét is. Egyik legjobb példa rá egyik kedves gyermekkori élményem, a Cyrano de Bergerac. Zórád leleményesen kitágította a műfajok határait. Meghagyta a szereplők dialógusában Rostand eredeti szövegét, a képkockákban pedig a képregényekre jellemző narratív szöveget, harmonikusan kiegészítve rajzaival. Ennek eredményeként egy sajátos képregény dráma jött létre, amely próza, színmű és képtörténet is egyben.

A műfaji határok tágításának másik törekvéseként Sebők Imre Iliász és Odüsszeia-adaptációit lehetne megemlíteni. A forgatókönyvet itt Cs. Horváth írta, aki valójában nem a homéroszi műveket, hanem a költemények mitológiai gyökereit vette alapul. Tehát az eposzokra jellemző in medias res kezdés helyett a trójai mondakört lineáris történetvezetésű, képes prózai művé alakította át.

A hazai képregény harmadik nagy egyénisége, Korcsmáros Pál. A Rejtő-regények adaptálójaként vált népszerűvé. A Fülesben folytatásokban közölt történeteket az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat Rejtő-sorozat címen önálló füzetekben jelentette meg a nyolcvanas években. E cikk szerzője is e sorozat, illetve a Fülesben „mainstream” jelleggel közölt képregények révén ismerkedett meg jobban a műfajjal, s kezdett el érdeklődni az eredeti művek iránt. Egy-egy igényes képregény-kompozíció kedvcsinálóként működött a rossz kicsengésű „kötelező” olvasmányok esetében is.

Folytatva gyerekkori élményeim taglalását, nagyjából hétéves lehettem, mikor személyes ismeretségbe kerültem az akkori „új generáció” kiemelkedő tehetségével, Fazekas Attilával (édesapám középiskolai osztálytársával). Az ő keze munkáját dicsérik az önálló füzetekben napvilágot látott hollywoodi filmek képregény-adaptációi (Ben Hur, Star Wars, The Terminator stb.). Emellett az 1988-ban útnak indított (jelenleg is létező) Botond Magazinban a hazai krimi és sci-fi (főként Nemere István regényei révén) elevenedett meg. Visszagondolva a bő két évtizeddel ezelőtti eseményekre, már akkor érezhető volt a kemény versenyhelyzet a hazai piacon. A Füles és a Botond mellett a Pajtás és az Alfa is rendszeresen közölt képregényeket, de nem csak hazai szerzőkét. Dargay Attila munkái mellé a francia baloldali kiadó, a Vaillant terméseit is hazánkba „csempészték”.  A Pajtás, a Pajtás-Hahota, valamint a Kockás oldalain ugyanis „elfelejtették” feltüntetni az alkotók nevét Pif, Herkules, valamint Rahan vagy éppen Dr. Justice legújabb kalandjainak közlésekor. Ezt azért tartom sajnálatosnak, mert az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat a Vaillanttal ápolt jó kapcsolatának köszönhetően térítésmentesen jelentethette meg Magyarországon a fenti képregényeket.

Az említett művek magyarországi megjelenései mérföldkőnek számítanak a képregény hazai történetében. Mivel a Vaillant kiadványai az elsők a hazánkban engedélyezett nyugati képregények közül, ezek váltak a magyar képregényrajzolók inspirálóivá, innen tanulták meg a képregény műfaját. A Vaillant-hősök kalandjai kisiskolás kortársaim (és jómagam) olvasmányélményét és olvasókedvét erőteljesen befolyásolták. A Füles szövegcentrikus, fekete-fehér-szürke képkockáival szemben színes képi világ tárult elénk, ahol a szöveg jól harmonizált a rajzzal. A látványos kalandok mellett némi ismeretterjesztő jelleget is fel lehetett fedezni bennük. Dr. Justice, az UNICEF szolgálatában álló genfi utazó orvos és karatemester (rajzolta: R. Marcello, 1973) történeteiből öt világrész kultúrája tárul elénk, különös tekintettel a harmadik világbeli országokra. A képregény szerzői kendőzetlenül elénk tárják az éhezéstől, betegségektől, s a vadkapitalizmus bűnözői csoportjaitól szenvedő őslakosság tarthatatlan helyzetét.

Rahan, a „tűzhajú” ősember kalandjai a kőkorszak világát elevenítik fel. André Cheret 1969-ben alkotott hőse, miután egy vulkánkitörés elpusztítja törzsét, vándorlásra kényszerül. Kóborlásai során hol barátságos, hol ellenséges hordákba botlik, de Rahant minden helyzetben a jó szándék és a segítőkészség vezérli. Emellett olthatatlan tudásszomj hajtja további felfedezések felé. Mintha Rahan „kőkori prototípusa” lenne a középkori lovagoknak és a felvilágosodás nagy filozófusainak. Cheret az őskor állatainak rajzolásakor tudományos pontosságra törekszik. Impozáns, filmszerű stílusa, valamint naturalizmusa miatt (a fény-árnyék ábrázolásában) megbocsáthatjuk azt a képzavart, hogy a történetekben a jégkorszaki állatok együtt szerepelnek a Jura-kori őshüllőkkel.

Ugyancsak a Kockás oldalain találkoztam José Cabrero Arnal 1948-ban debütált vidám állatfiguráival, Placiddal, a jó étvágyú medvével és Muzoval, az örökké zsörtölődő rókával, valamint Piffel, a nagyorrú, okos kutyával és Herkulessel, a macskával, aki sokszor irigységből áskálódik ellene. (Kettejük barátsága igazi kutya-macska barátság.) A bemutatott képregény figurákat a Vaillant 1969-től önálló magazinban, a Pif Gatgetben jelentette meg. A magazin minden példányához bónuszként könnyen összeszerelhető játékot, gatgetet mellékelnek ma is.

A kiváló francia–magyar kapcsolatoknak köszönhetően az I.P.M. a Junior Alfa Magazinban 1980-tól rendszeresen közölte a Pilot két ifjúsági kultusz-képregényét, René Goscinny 1957 és 1977 között készült mesterműveit, Asterix és Obelix, a két bátor gall, valamint Lucky Luke vadnyugati kalandjait.

Mintegy válaszként, a Táltos GM 1983-ban albumokba gyűjtve, színesben kezdte közölni a hazai szakma nagy öregje, Zórád Ernő legismertebb műveit (Winnetou, A könyves király, Utazás Plutóniába, Pompei utolsó napjai, A Névtelen Vár, Sztrogoff Mihály, Az időspirál stb.). E kötetek lenyűgöző képi világa egyszerre művészi és ismeretterjesztő hatású. A Táltos GM – és nem utolsósorban Zórád – törekvése a képregény mint önálló műfaj elfogadtatása volt, értékeinek felvonultatása révén. Azonban a nemes kísérlet ekkoriban még kudarcba fulladt. A kor kultúrpolitikája csak az adaptációkat támogatta, az önálló, eredeti képregénynek továbbra is a megtűrt, alárendelt szerep jutott.

Az első kisebb áttörés 1988-ban következett be: megjelenhettek végre a hazai szerzői képregények, úgy tűnt, megszületnek végre a magyar képregényhősök (Zórád: Nyomoz a szerelmespár sorozat; Fazekas: Botond Magazin, benne Perseus kapitány, valamint Farkas Győző kalandjaival).

A kilencvenes évek gazdasági-politikai változásai azonban nem segítették a képregény hazai helyzetének javulását. Az évtized közepére már a két legnagyobb amerikai kiadó, a Marvel és a Detective Comics füzetei uralták a magyar piacot. A hazai lapkiadókat érintő financiális nehézségek miatt nem kapkodtak a képregényalkotók után, így nem volt esély az „utánpótlás” kitermelődésére. Mindezzel együtt az olvasók részéről tapasztalható csekély érdeklődés (s ennek következtében az eladott példányszámok csökkenése) a műfaj tetszhalott állapotát eredményezték az évtized végére. Az „idősebb” (húszon felüli) korosztály számára már nem, a fiatalabb, tizenéves generáció számára még nem tudott újat mutatni a hazai kínálat. A magyar képregények nagyrészt továbbra is az irodalmi művek – ezen belül a hazai lektűrök, ponyvák – adaptációjában keresték a kiutat. Nem vettek tudomást a konkurencia új formáiról: a kereskedelmi tévécsatornák szappanopera-áradatáról, a számítógépes játékok megjelenése körül kialakult hisztériáról és az internet hazai terjedéséről.

1998–99 tájékán a hazai és külföldi képregények gyakorlatilag eltűntek az újságosbódék kirakatából.

 

A műfaj hazai reneszánsza

A képregény hazai reneszánsza a 2000-es évek elején kezdődött. Országszerte rajongói klubok alakultak, alkotóknak és befogadóknak egyaránt. A fővárosban és vidéken folyamatosan nyílnak időszaki kiállítások, megismertetve a nagyközönséggel a híresebb hazai és külföldi – klasszikus és kortárs – alkotásokat. 2004-ben megalakult a Magyar Képregény Akadémia. Bemutatkozásképpen a következő kiáltványt tették közzé: „Ma, 2004. május 1-én, bejelentjük a Magyar Képregény Akadémia megalakulását. Az Akadémiának – politikai hovatartozástól, vallási meggyőződéstől vagy bármiféle elkötelezettségtől függetlenül – tagja lehet mindenki, aki szívén viseli a magyar képregény sorsát és annak fejlődését, kibontakozását tevőlegesen és kellően magas színvonalon elősegíti. Az Akadémia maga választja meg tagjait, azok érdemeit, munkásságát szigorúan és elfogulatlanul szem előtt tartva.”[8]

A Képregény Akadémia elsősorban a kortárs magyar alkotók műveire fókuszál, amelyeket a háromhavonta megjelenő folyóiratukban, a Pinkhellben közölnek.

2005 februárjában létrejött a Magyar Képregénykiadók Szövetsége. A szervezet alig két hónappal megalakulása után első lépésként Budapesten megszervezte az 1. Magyar Képregény Fesztivált, melynek az Almássy téri Szabadidőközpont adott otthont. A fesztiválon a közönség közelebbről is megismerhette a kortárs hazai képregények alkotóit, illetve műveiket. A programot kerekasztal-beszélgetések, előadások, kvíz-játékok tarkították.

A színpadon képregény-történeti előadások hangzottak el, valamint önjelölt képregény-rajzolók is kipróbálhatták magukat a „Képregény Iskolában”.

Az ismeretterjesztő képregények szempontjából is említésre méltó események történtek a közelmúltban. 2004-ben, negyven évvel (!) az eredeti megjelenés után végre önálló albumban láthatott napvilágot Sarlós Endre monumentális alkotása, a Szigetvár ostroma 1566 (a korábbi címe: Oroszlánsziget). A képregény szerzője szigetvári születésű, művéhez forrásként Szelaniki Musztafa, Budina Sámuel és Gökbilgin írásait használta fel (tehát nem a Szigeti veszedelem képregény változatáról van szó!). Sarlós emléket állít a szigetvári hősök mellett azoknak a török katonáknak is, akik értelmetlenül veszítették életüket egy olyan hadjáratban, amely hosszú távon az Oszmán Birodalom meggyengüléséhez vezetett. Az album tartalmaz egy rövid történelmi tájékoztatót, szószedettel, valamint lektori véleményt Molnár Imre, Sarlós néhai gimnáziumi tanára tollából.

A történelmi eseményeknél maradva, az Anna Frank Alapítvány gondozásában a közelmúltban megjelent, a holokauszt témáját feldolgozó képregény (Mirjam Katin: Az igazság nyomában) immár – a német és a holland példát átvéve – iskolai segédanyag több hazai oktatási intézményben. A mű egy holokauszt-túlélő diáklány történetén keresztül mutatja be a kor borzalmait (vö.: Art Spiegelman Pulitzer-díjas műve, a Maus).

A fentebb vázolt újabb törekvések révén – remélhetőleg – a képregény végre elfogadtatja magát a hazai kulturális életben, valamint nagyban hozzájárul a XXI. századi pedagógia és ismeretterjesztés korszerűsítéséhez.

A képregények elődjének is tekinthető egyik híres relief az 1860-as években felfedezett, Görögországban készült mű a Róma melletti antik kikötővárosból, Portusból, ismert nevén a Torlonia relief



[3] Rubovszky Kálmán: A képregény. III. fej. Bp.: Gondolat, 1989. p.69.

[4] Uo.

[5] Maksa Gyula: Ismeretterjesztés és képregény. In: Médiakutató. 2007. tavasz

[6] Verhaegen, Philippe: Aspects communicationnels de la transmission des connaisances: le cas de la vulgarisation scientifique. In: Recherches Socioloques. 1990. 3. p.335.

[7] Maksa, i.m.

[8] [online] [2013.05.08] <http://kepregenyakademia.blogspot.hu/2006/07/mka.html>

_____________________________________

Felhasznált források

Arató Antal: A képregényen kívüli propaganda hatása az előjegyzésekre. In: Könyvtáros. 1965. november

Birkás Péter: Releváns jegyek a képregényfilmekben. In: Médiakutató. 2007. tavasz

Bölcs István: Sin City, a bűn városa. In: 168 Óra. 2005. június 9. Kultúra rovat

Dunai Tamás: Képregény Magyarországon. In: Médiakutató. 2007. tavasz

Fehér Katalin: A webcomic, avagy az online képregény. In: Médiakutató. 2007. tavasz

Garami László: A műveltség minőségéért. In: Élet és Irodalom. 1961. július 22.

Goulart, Ron: Over 50 Years of American Comic Books. Illinois: Publications International Ltd. Lincolnwood, 1991.

Horn, Maurice: The World Encyclopedia of the Comics (A comics világenciklopédiája). (Ford.: Rubovszky Kálmán) New York: 1976.

Ismeretlen szerző: Eltévedt golyók. In: Béke és Szabadság. 1954. 49. sz.

Kalapáti Ferenc: A képregény történetéről. In: Új Symposion. 1979. 9. sz. 

Kennedy, Marian: Mi is az a „comics”? In: Béke és Szabadság. 1955. 4. sz.

Kertész Sándor: Comics–szocialista álruhában. Nyíregyháza: Kertész Nyomda és Kiadó, 2007.

Kertész Sándor: Szuperhősök Magyarországon. Bp.: Akvarell Bt., 1991.

Kiss Ferenc: A képregény születése és halála Magyarországon. In: Beszélő. 2005. 10. évf. 10. sz.

Kiss Ferenc–Szabó Zoltán Ádám: Melyik a többi nyolc? In: Beszélő. 2005. 10. évf. 12. sz.

Konferencia a képregényről. Nyíregyháza, 1983. Rubovszky Kálmán archívuma. KLTE Debrecen. Kézirat

Konferencia a képregényről. Püspökladány, 1985. Rubovszky Kálmán archívuma. KLTE Debrecen. Kézirat

Kubiszyn Viktor: Állókép-birodalom. [online] [2013.05.08.] <http://beszelo.c3.hu/04/11/16kubiszyn.htm>

Löwenthal, Leo: Irodalom és társadalom. A könyv a tömegkultúrában. (Ford.: Kárpáti Zoltán) Bp.: Gondolat, 1973.

Makai György: Rézbőrű hősök. In: Világ Ifjúsága. 1955. 7. sz.

Maksa Gyula: Ismeretterjesztés és képregény. In: Médiakutató. 2007. tavasz

McCloud, Scott: A képregény felfedezése (Understanding Comics. The Invisible Art). (Ford.: Bánföldi Tibor és Kepes János.) Bp.: Nyitott Könyvműhely, 2007.

Nógrádi Gábor: A kép(telen) regény. In: Új Tükör. 1987. 44. sz.

Novák József: A képregények és az olvasóvá nevelés. In: Népművelés. 1962. április

Pap Attila (2006): Imitált téboly. [online] [2013.05.08.] <http://www.origo.hu/teve/20060502usdrugd.html>

Rubovszky Kálmán: A képregény. (Pro és kontra sorozat) Bp.: Gondolat, 1989.

Rubovszky Kálmán: Apropó, comics! Bp.: Művelődéskutató Intézet, 1988.

Ryan, John: Are the Comics Moral? (Erkölcsösök a Comicsok?) In: Forum. 1936. 5. sz.

Sadoul, George: Ce Que Lisebt Vos Enfants (Íme, ezt olvassák az Önök gyerekei). (Ford.: Rubovszky Kálmán) Paris: 1938.

Suckling, Nigel: Szuperhősök. Boris Vallejo és Julie Bell hősi látomásai. Bp.: Totem Plusz Könyvkiadó Kft., 2001.

Székely Csaba: Isten felhúzza az orrát. A nyugati képregény rejtett oldalai. In: A Hét, 2004. dec. 4.

Verhaegen, Philippe: Aspects communicationnels de la transmission des connaisances: le cas de la vulgarisation scientifique. In: Recherches Socioloques, 1990. 3. sz. p.323-351.

Wertham, Frederick: Seduction of the Innocent (Az ártatlanok elcsábítása). (Ford.: Szaffkó Péter) London: Museum Press L., 1955.

Pankráció [online] [2013.05.08.] <http://hu.wikipedia.org/wiki/Pankr%C3%A1ci%C3%B3>

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: