Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Liszka Zsuzsa: A fogadalom

Nyomtatási nézet

Egy könyvtáros feljegyzései

„Jól csak a szívével lát az ember”

(Saint-Exupéry)

 

 

Szeretünk skatulyázni, ez gyerekkönyv, ez felnőtteknek való… Ha van könyv, amely ellenáll minden ilyen kísérletnek, az A fogadalom*! Eleven bizonyítéka annak, hogy csak kétféle könyv létezik. Amelyiket érdemes – többször is – elolvasni, és amelyiket nem.

Persze, egy gyerekekről szóló, csodákkal, varázslatokkal átszőtt, kalandokban bővelkedő könyvre mi sem kézenfekvőbb, mint rásütni: gyerekkönyv! Sőt, még azt is tudni véljük, milyen korúaknak szól! Igazunk van? Részben, talán…

Ezeket a gondolatokat az a beszélgetés indította el bennem, amelyre középiskolásokat és egyetemistákat hívtak meg, hogy mondják el véleményüket A fogadalomról. A rendezvény szervezőit az érdekelte, van-e mondanivalója egy ilyen típusú könyvnek a felnőttkor határát épp csak átlépő korosztály számára is. A fiatalok szavaiból sugárzott, hogy örömmel olvasták el a kötetet, egyfajta irodalmi kalandnak tekintették. Sokan hangsúlyozták, hogy szívesen olvasnak gyerekkönyvet, mert a jó gyerekkönyv nem kizárólag egy korosztályhoz szól, olvasótábora kortalan.

Szerzőjének egyébként nem ez az első könyve, a New Yorkba zárva című, amerikai élményein alapuló regényét 1996-ban adta ki a Magvető Kiadó. Ennek borítóján olvasható, hogy az író először egy, majd nyolc évet töltött Amerikában. Elmondása szerint ennek a gyermekregénynek az alapötlete is ott született, sőt eredetileg forgatókönyvnek készült. Ez a magyarázata a műben előforduló angol neveknek.

 

Nem csak a felnőttkor a fogadalmak ideje

Már a cím is érzéseket, gondolatokat hívott életre bennem. Eddig úgy véltem, fogadalmat többnyire felnőttek tesznek, igaz, csakhamar egy legyintéssel le is mondanak róla. Lehetséges, hogy az igazi, a komolyan vett fogadalmak ideje a gyerekkor? Ezen tűnődtem a könyvet lapozgatva. A fülszövegből kiderült, a könyv főhőse arra tesz fogadalmat, megkeresi évekkel korábban, titokzatos körülmények közt eltűnt öccsét. A magamfajta felnőttnek a testvérekről más testvérharcról, vetélkedésről szóló történetek is eszébe jutnak, valljuk be, az életben is gyakran ezzel találkozunk. A fogadalom különlegessége az a nagyon finoman megrajzolt, alig észrevehető jelekben rejtőző testvéri szeretet, amelyből Tom a hitét és bátorságát meríti.

Egy veszélyes éjszakai felfedező út előtt például azon tűnődik, elinduljon-e akkor is, ha barátja, Cosmi nem tart vele.

„… mi van, ha meggondolta magát és mégsem jön el? Vagy a papája bezárja? Egyedül is nekivágjon az útnak?

A választ Peter falon lógó, bekeretezett fényképe adta meg: elég volt rápillantania, és elmúlt minden kételye. Hát hogyne menne akár egyedül is!”


Beszédes nevű település

A történet egy álmos kisvárosban, a beszélő nevű Soberville-ben („Józanváros”) játszódik, amelynek „kicsit egyhangú és unalmas” hétköznapjait ijesztő és megmagyarázhatatlan események zavarják meg.

Főhőse a tizenhárom éves Tom Lester, akinek öccse, Peter két éve eltűnt. Azt nem mondhatjuk, hogy „nyomtalanul”, mert titokzatos jelek, érthetetlen jelenségek kísérték az eseményt, de ezekkel, Tom kivételével senki nem törődik, legkevésbé a seriff. Ez nem is várható el tőle, mikor még a helyettese, Dilis Bill is okosabb nála. Tom szülei feladták már a reményt, a rendőrség is lezárta a hivatalos keresést, egyedül Tom biztos benne, hogy a testvére él! Ez a meggyőződés ad erőt neki, hogy dacolva közvetlen környezetével, a felnőttek világával, amelyben nincs helye a csodákban való hitnek, fölvegye a harcot a láthatatlan ellenséggel, öccse feltételezett elrablójával. Tom nem egyszerűen hisz abban, hogy öccse él, hanem folyamatosan nyomoz, kutat, kérdezősködik. Először egyedül, mivel még a legjobb barátja sem tart vele, a felnőttek meg egyenesen bolondnak tekintik. Idővel mégis szövetségesekre talál két újonnan érkező gyerekben. Az értelmes és kivételesen erős Cosmi családjával nemrég költözött a városba, a gyors felfogású Miranda, Tom unokahúga pedig látogatóban tartózkodik apjával Lesteréknél.

Nem véletlen, hogy csak ők hisznek neki, akik idegenek a városban, amelyben feltűnésükig Tom is egyre idegenebbnek, magányosabbnak érzi magát. Ez részben tehát a szülőknek szóló üzenet. Szembesíti őket azzal a kérdéssel, milyen a gyerekükhöz való viszonyuk, a gyerek nem érzi-e idegennek magát a családban, a szülő megérti vagy legalább megpróbálja-e megérteni őt, vagy megvárja, míg a gyermeke idegenekhez fordul segítségért.

Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy egy gyerek saját kortársai közt is lehet magányos!

Elgondolkodtató az is, miért bízza az író kizárólag gyerekekre a keresést, míg a felnőttek ellenséges, értetlen szemlélői az eseményeknek. Tomnak és társainak egyetlen fegyvere a megingathatatlan hit abban, hogy akit keresnek,  él és meg fogják találni!

De nem csupán erről a hitről van szó.

 

Álmaink, hiteink, reményeink?

Mit mond nekünk, a gyermekkort már magunk mögött hagyó olvasóknak A fogadalom? Saját álmainkkal, hiteinkkel, reményeinkkel szembesít bennünket. Segít visszatalálni elvesztett gyermeki énünkhöz, amelyet nem nélkülözhetünk felnőttként sem. A mi szemszögünkből az elveszett testvér mi vagyunk! Ezért olyan fontos a testvér megtalálása! Csak az tud a gyerekével igazán beszélgetni, csak az értheti meg gyermeke gondjait, érzéseit, magányát, aki maga is tud hinni a csodákban, akinek az életében még vannak olyan emberek, ügyek, akikért, amelyekért akár az életet is érdemes odaadni, ha kell.

Tom Lester ilyen. Bízom abban, hogy a Tom kalandjaira kíváncsi gyerekolvasók sem fognak csalódni és sok örömük telik majd a könyvben. Ők még bizonyára nem ütköznek meg a varázslatokon, nem találnak kivetnivalót a csodálatos, lélegzetelállító eseményekben, amelyek Tommal és barátaival történnek. Feltehetően igazat adnak Tomnak, és osztoznak felháborodásában, amellyel a felnőttek szemére veti: „Tiszta középkor! …Tehát ami szerintetek nem lehetséges, az nincs is, igaz?”


Irodalmi rokonság más, jeles alkotásokkal

A könyv hangulatát alapvetően meghatározza a játékosság, a humor, amellyel a gyerekek feloldják az olykor komor eseményeket, kifigurázva a kisváros lakóinak emberi gyengeségeit, esendőségét. Így látja például Tom a szüleit: „A szülei se híresek, se gazdagok nem voltak, nem őriztek drága ékszereket, és az otthonuk falán lógó festmények közül is az volt a legértékesebb, amit a papája maga festett, és a szomszéd kerti törpéjét ábrázolta.”

Jóval kesernyésebbek a könyv végén található sorok, amelyekből megtudhatjuk, hogy vélekedik rólunk, emberekről egy földönkívüli. „Vasláb gondolatai ismét irdatlan messzeségben, a hazájában jártak. Otthon hatalmasakat kirándultak a gyerekeivel. Sokfelé jártak, sokféle bolygót láttak, furcsa élőlényekkel benépesítve, de úgy találta, hogy mind közül ezek a földiek a legesendőbbek. Minden szervük kezdetleges: gyenge a hallásuk és a látásuk, a testi erejük szánalmas, örökké betegek, fáj mindenük, és amit a legfurcsábbnak talált, hogy rövidke életük nagy részét munkával és alvással töltik. Emellett rengeteget esznek, hogy képesek legyenek egyik helyről a másikra elvonszolni magukat. Micsoda élet! De azt meg kell hagyni, hogy a gyerekeik boldogok. Kár, hogy olyan gyorsan felnőnek…”

Gyanítom, a könyv lapjain felbukkanó földönkívüliek sokban hasonlítanak hozzánk. Antropomorf világ az övék, amelyben hiába érték el a „korlátlan bőséget”, az erre alapozott boldogság elmaradt. „Nincs szükségünk pénzre, mindenből korlátlan bőség van, mégis hiányzik lelkünkből a boldogság. A gyerekeink már régen elfelejtettek játszani, és halálra unják magukat. Ez lenne a tökéletes élet?” teszi fel a kérdést Vasláb.

Erre a kérdésre – valljuk be – az emberiség a mai napig keresi a választ. Ezért érzem a könyvet olyan jeles irodalmi alkotások rokonának, mint Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel, Saint-Exupéry A kis herceg, Alain-Fournier Az ismeretlen birtok vagy Dhotel Ahová nem juthatunk el soha című, kevésbé ismert ifjúsági regénye. Ez a könyv számomra az ember örök, transzcendens vágyakozásáról szól. Talán a legjobb, amit tehetünk, hogy Cosmihoz hasonlóan mi is hiszünk Tomnak!

„Tom története messze túl volt mindenen, amit elképzelhetőnek vagy felfoghatónak tartott.Valamiért mégis hitt neki. Nem az eszével, hanem a szívével. Kemény élete során megtanult különbséget tenni jó és rossz, igaz és hamis között. Érezte, hogy megbízhat Tomban.”

Nagy érdeklődéssel várom a történet folytatását, addig is a következőkkel zárom soraimat:

Mindenkinek olyan testvért kívánok, mint Tom Lester!

 

 

│Bruck András: A fogadalom. Budapest: XXI. Század Kiadó, 2011.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: