Novák Gábor: "A sárkányok legyőzhetők"

Nyomtatási nézet

Mesterterápia Központ Paloznakon

¹Szinte „tapintható” a tájat uraló nyugalom itt, a Bakony-hegység lábánál, azon a lankás dombon, ahol Paloznak község fekszik. Letekintve szemünk a szépen művelt szőlőket, gyümölcsösöket, erdőket végig pásztázva megpihen a Balaton határtalannak tetsző vízén. Ez a csodás világ magához öleli az embert, aki soha nem tapasztalt közelségbe kerülhet így a természettel. A táj varázsa akkor se múlik el, amikor Csopak felé indulva elhagyjuk az amúgy műemlékekben, látnivalókban sem szűkölködő falut.

Néhány száz méter megtétele után azonban valóban mesés helyre érkezünk, a világ első (2010-ben nyílt) Meseterápiás Központjába. Régi kovácsmestereket idéző díszítésű vas kapuja zárva, mögötte azonban jól látható a hívogató, hatalmas, naponta gondozott park, a több épületből álló kúria. Be kellene jutni, de a kilincs nem nyomható le. Gondolom, le kell győznie az egyelőre nem mutatkozó hétfejű sárkányt annak, aki be akar jutni a Meseközpontba. Nem hoztam kardot magammal, így marad a csengetés, és kisvártatva komótosan kitárul előttem a kapu két szárnya. Szelíd kaptatón baktatok a füves, fás, bokros területen kialakított murvás úton, amit időnként csaknem egymásba érő lombok alkotta alagút övez. Kétoldalt fából készült, aprócska házikók, kis tavak, folyócskák kísérnek az első, tündérien szép központi épületig, ahonnan csak néhány lépés a gyerekekre szabott ház, ahol a falak (miként a középre épített kályha csempéi) fehérek, a kupolásra formált mennyezet barna gerendákkal bordázott, a bútorok rusztikusak. A jókora foglalkoztató vagy színházterem üvegfalain át újra és újra elénk bukkan a kies táj a Balatonnal. Persze a munkaterem egyszerre a magunkba és a távoli jövőbe nézés helyszíne, és arra is alkalmas, hogy a gyerekek szerepelhessenek itt, megmutathassák előadói képességeiket. Tovább haladva az ebédlő előterében párnákkal díszített padok simulnak a falakhoz. Jólesik itt megpihenni, kitekinteni a terasz kék padjaira, asztalaira, a kertre, vagy belelapozni a vastag, megemelni sem könnyű emlékkönyvbe. Ez utóbbiban csak elismerő, hálálkodó sorokat találok. Az egyik gyerek azt kéri, hogy vigyázzanak Margó nénire, aki bizonyára remek meseterapeuta, a másik itt talált rá valamire, a harmadik fájó szívvel búcsúzik a Meseközponttól a kurzus végén. A hosszú ebédlőasztal mögött még bőven van hely a csocsónak, a pingpongasztalnak.

Felfedezem még a két épület között a park északi széléhez közeli madárházat. Harmincféle madárfaj százhetven egyedével találkozhat itt az ember. A madarak birodalmába be lehet menni, közel lehet hozzájuk kerülni. Bár nem könnyű, ahogyan néha az emberek, a gyerekek esetében sem.

*

Nem említettem még, hogy kísérőm Boldizsár Ildikó meseterapeuta, a meseterápia kidolgozója, a Meseközpont megálmodója, a központ szakmai vezetője. Őt kérdezem a terápiáról, a központ tevékenységéről, a gyerekfoglalkozásokról és a madarak szerepéről.

Minden mesemondó egyben terapeuta is

Internetes oldalán olvastam, hogy az első meseterapeuta Seherezádé (Sahrazád) volt, aki ezeregy éjszakán át tartó meséjével elűzte egy megcsalt férj bosszúvágyát. Minden mesemondó terapeuta?

Én nevezem így Seherezádét, akiről egyébként azt sem tudjuk biztosan, hogy létezett-e vagy sem. Habár, ami a mesékben van, az szerintem létezik, így Seherezádé is. Válaszolva a kérdésére: igen, azt gondolom, hogy minden ősi, törzsi, paraszti és más mesemondó egyben terapeuta is. Anélkül, hogy tudna róla vagy akarná.

Rendben, de azt mégsem vonhatja kétségbe, hogy a meseterápia módszerének kidolgozása, szerkezetének felépítése, szakszerű alkalmazása az Ön nevéhez fűződik?

Nem vonom kétségbe. Megjegyzem azonban, hogy a meseterápia életre hívására nem vagyok büszke. Nem lehetek az, hiszen azért kellett terápiás módszerré tennem a mesét, mert szükség volt rá, ugyanis meglazult az emberek mesével való, korábban szoros kapcsolata. Régen úgy tartozott hozzá az életünkhöz, a mindennapjainkhoz, mint a kenyér vagy az ivóvíz. Az egykori mesemondók voltaképpen azt a munkát végezték, ami manapság a pszichológusokra, pszichiáterekre, terapeutákra hárul. Nyilvánvaló, hogy mesével is felszínre hozhatunk tudatalatti tartalmakat, de én akkor lennék nagyon boldog, ha nem kellene meseterápiát alkalmazni, ha testileg, lelkileg egészségesek lennének az emberek. Terapeuta helyett tehát szívesebben volnék egyszerű, hagyományos mesemondó, akinek hallgatósága van.

Úgy értsem a mesemondók eltűnése a probléma?

Az a közösségi életforma tűnt el, amelyben kitüntetett szerepe, helye volt a mesének, a mesélésnek. Megszűnésével „munka nélkül” maradtak a mesemondók, aztán a mese is kikopott a mindennapjainkból, az életünkből. Seherezádé után több ezer évvel próbáltam meg visszahozni, immár csupán a terápiák egyikeként.

Speciális helyzethez speciális mese kell

Kik fordulnak meseterapeutához?

Az érdeklődők három jellegzetes csoportot alkotnak. Az elsőbe a fizikai betegségben szenvedők tartoznak. Nekik az orvosi segítségen túl szükségük van lelki támaszra is. A másodikba a mentális betegségben szenvedők sorolhatók, az enyhe depressziótól a paranoid skizofréniáig, a harmadikba pedig az életük egy szakaszában elakadtak, nehézségbe, megoldhatatlannak látszó akadályba ütköztek: válás, kiégés, gyereknevelési, kapunyitási-zárási gond, munkanélküliség, meddőség, gyerekvállalás stb. Lényeg, hogy nem találják az elmozdulási pontot, a megoldási, továbblépési lehetőségeket. Rajtuk segíthet a mese. Nagyjából kétezer mesetípus maradt ránk, és köztük biztosan találunk a páciens helyzetéhez illő mintát, történetet. Olyat, amelyből kiderül, hogy mással is megtörténhet az, ami vele, ráadásul megismerheti néhány rossz helyzetből való kilábalás útját, módját.

Nem valószínű, hogy például egy mellrákos nőnek tudnak megfelelő mesét találni a valóban nagy készletből. Vagy mégis?

Természetesen nem maradt ránk kifejezetten erre a betegségre alkalmazható terápiás mese. Azonban tudjuk, hogy minden betegségnek van valamilyen lelki oka. Néha több is. Ezek a lelki okok sok mesében megjelennek, például: miért siklik ki az egyik hős élete, mitől lesz sikeres a másiké? Nos, ezek a mesébe rejtett lelki tényezők terápiaként jól alkalmazhatók az újkori betegségek esetében is. Ne feledje, a kétezer mesetípus rendkívül színes, változatos, téma szerint széles mezőt jelent, sokféle szüzsét és ezen belül is többféle szövegvariációt. A terapeutának azt kell tudnia, hogy ebből a nagy mesekészletből melyik alkalmas a páciensének, melyik kínál neki mintát a katarzis átéléséhez.

Ez azt jelenti, hogy betegségtípusonként osztályozott mesékről van szó?

Nem, a mesék betegségtípusonként nem osztályozhatók, noha sokan kértek egy ilyen „receptkönyv” megírására. Nem vállalkozhatom rá, hiszen soha nem lehet tudni, hogy melyik mesetípust (történetet) célszerű majd alkalmazni. Ez rendkívül csoport- és egyénfüggő. Mármint a terápiás csoport és a kliens ismeretében dől el, milyen mesét alkalmazunk. Sok múlik a pillanatnyi helyzeten, a hangulaton. Nem szólva arról, hogy kinek miért lett például vakbélgyulladása. Hátterében sokféle lelki folyamat mehetett végbe, amihez illeszkednie kell a mesének a terápiában. Speciális helyzethez, esethez kell megtalálnunk a speciális mesét.

Terápia kizárólag felnőtt résztvevőkkel?

Szerencsére mesenagyhatalom vagyunk, van miből válogatni. Más nemzetek, népek mesekincseiből is merít?

Kifejezetten büszke vagyok a számomra legkedvesebb magyar népmesékre, amelyeket rendszeresen beépítek a terápia utolsó szakaszába, hiszen ezekhez a mesékhez kötődnek leginkább a páciensek, ezekben lelnek rá legkönnyebben a gyökereikre. Sok külföldi kutató fordul meg nálunk fantasztikus népmeséink felkutatására, megismerésére. Ugyanakkor nagyon szeretem és alkalmazom a munkámban más nemzetek meséit is. Úgy vélem, gyönyörű mesekincse van minden népnek.

Csoportos vagy egyéni a meseterápiás foglalkozás?

Mindkét formáját alkalmazzuk. Csoport (12-14 személy) esetén mindig valamilyen probléma köré szerveződik a munka. Például a nővé válás, a feleség szerep zavarai vagy az élettől, a haláltól való félelem. Az egyéni terápia mindig célzottan összpontosít a páciens problémájára.

Noha úgy érzem, sok mindent tudok már az Ön által kifejlesztett módszerről, mégis furcsa, hogy felnőtt emberek nem pszichológushoz, pszichiáterhez fordulnak a bajukkal, inkább a mesétől remélnek gyógyulást. Hogyan van ez?

A meseterápia kifejezetten a felnőtteknek szól, gyerekeket nem is vállalok egyéni terápiában. Nincsen ebben semmi meglepő, hiszen a mese eredendően nem gyerekműfaj, régen is felnőttek meséltek felnőtteknek. Csupán az utóbbi száz esztendőben lett a mese a gyerekeké, ami jól tükrözi az emberiség szellemi állapotát. Én tulajdonképpen csak visszaadom a felnőtteknek azt, amit elvettek tőlük, amit elveszítettek, amiről lemondtak. Hatalmas a hiányérzet, az emberek nem jutnak hozzá azokhoz a történetekhez, a beléjük kódolt üzenetekhez, amelyek évezredekig eligazította őket. Merre menjenek, hogyan alakítsák a környezetüket, a természethez, a világhoz való viszonyukat, miképpen építsék a lelküket, mik az emberré válás kritériumai? Választ, útmutatást a mesékből kaptak. Ezért egyáltalán nem találom furcsának, hogy sokan igénylik a meseterápiát.

Mennyi ideig tart a „kezelés”, és van-e gyógyulás, visszaesés?

Van, aki fél év után „gyógyultan” távozik, van, akinek ehhez három év kell. A visszaesés ritka, ellenben új problémák mindig keletkeznek. Ilyen az élet, levágjuk a sárkány fejét, és kinő újra. Az egészséges pszichéjű ember megbirkózik az újabb nehézséggel (levágja a kinőtt fejet), s van, aki erre csak segítséggel (meseterapeuta) képes. Mindenesetre a terápia alatt megtanulja, hogy a sárkányok legyőzhetők!

A „gyógyultan” távozóknak amolyan gyógyszerként ajánlja a gyakori meseolvasást?

A rendbe hozott mentális állapot megtartásáért meséket kell olvasni, de erre még egyetlen páciensem figyelmét se kellett felhívni. Tudták maguktól. Némi túlzás, de aki innen, a terápiás munka befejeztével távozott, az továbbra is erősen kötődik a meséhez, a mese rabja lesz. Mesélnek a gyerekeknek, felnőtt társaiknak, társaságban, összejöveteleken. Sőt előadásokat is tartanak a mesélés előnyeiről, elmondják, mit kaptak a mesétől, miként változtatott rajtuk a terápia stb. Ők már tudják, hogy a lélek valamely zugába rejtett kincs megkereshető, felszínre hozható és így az életvezetésünk segítője lehet.

Önnek ki ült az ágya szélére mesélni annak idején?

Még egy nagymamát se tudok felmutatni, aki a kemence padkáján ülve mesélt volna nekem. Felnőttként találtam rá a mesékre. Egy olyan életszakaszban, amikor éppen sok gondom volt magammal. Nem mentem pszichológushoz, helyette a meséktől kértem és kaptam segítséget. Ráébredtem, hogy a mesék rólam szólnak, minden királylányban, tündérben, hősben magamra ismertem. A gyerekeim viszont meséken nőttek fel, a mesehősöktől tanult módon élik az életüket. Mennek előre a maguk választotta úton és vagdossák a sárkányfejeket.

A Meseközpont gyerekeket is fogad

Egyéni terápiára csak felnőtteket fogad, viszont itt, a Meseközpontban állami gondozott gyerekkel is foglalkozik. Beszélgetésünk délutánján Budapestről jön egy diákcsoport. Elmondaná, hogyan zajlik a fogadásuk, a munka velük a tíz nap alatt?

Nincs kész, minden csoportnak megfelelő program. Idekerülésük előtt komoly előkészítő munkát végzünk. Felkeressük őket, beszélgetünk velük és a nevelőikkel, nevelőszüleikkel. Ezt követően pályázatot írunk ki a hat éven felüli gyerekeknek a tíznapos turnusra. Nálunk minden karitatív alapon működik, nincs térítési költség, a gyerekek ingyen kapnak mindent: szállást, teljes ellátást és egyénre, csoportra szabott terápiát. Az előkészítő munkára azért is szükség van, hogy amikor együtt vagyunk velük, akkorra már a megfelelő meséket meséljük, és azért is, hogy a programot előzetesen megtervezhessük.

Tehát nem itt találkoznak először a gyerekekkel. Mégis kerülhetnek váratlan helyzetbe?

Igen, mert gyakran vegyes a csoport, vannak köztük nevelőszülőnél lakók és nevelőotthonokban élők. Ilyen esetben első feladatunk az egyenként már ismert gyerekek csoporttá szervezése. Egyébként a napi foglalkozásokat szertartások köré építjük fel. Szertartás a gyerekek fogadása a kapuban, séta velük a park girbegurba útjain mesehelyről mesehelyre haladva (Vasorrú Bába, Felejtés kútja stb.), ahol meghökkentő, nekik eddig fel nem tett kérdésekre kell válaszolniuk. Aztán van nyitó- és persze záró szertartás, számos foglalkozás (mesehallgatás, történetek értelmezése, rajzolás, festés, sportolás, fürdés stb.). Nyáron, gyümölcsérés idején a park fáiról leszedjük a barackot és lekvárt főzünk belőle, amit elvihetnek magukkal a gyerekek.

A mesére, nyilván koruknál fogva is érzékenyek. Megnyitja őket egy-egy történet?

Nem ilyen egyszerű a dolog. Ők nem igen nyílnak meg maguktól. El kell jutnunk velük oda, hogy biztonságban érezzék magukat, magukba mélyedhessenek. Tíz nap alatt tíz mesével foglalkozunk a csoportban. Minden meséből sajátos út bontakozik ki előttük, a hős a célig tartó útján találkozik segítőkkel, hátráltatókkal, baráttal, ellenséggel. A hős sorsába behelyettesíthetik a sajátjukat, és egy idő után ráébrednek arra, hogy a kezükben van az új világ megnyitásának, tulajdonképpen a jövőjüknek a kulcsa. Ez nem megy gyorsan, ráadásul itt, a tíz nap alatt szinte minden pillanatban történik valami. Adódik olyan helyzet, amelynek megoldásához, feloldásához a legmegfelelőbb mesét kell előhívnia a terapeutának, a beszélgetésünk elején említett kétezer típusból. Tavaly öt turnusban száznyolc gyerek töltött el nálunk összesen ötven napot, és mindig sikerült rálelni az alkalmas mesére. Láthatja, itt nincs eltörve, elrontva semmi, nem talál firkálásokat, rongálásokat. Le tudtuk vezetni az agresszív ösztönöket. Sokat segít ebben nekünk a madárház, ahol a gyerekek ornitológus munkatársunk segítségével megismerhetik a madarak életét, viselkedését, a fiókanevelést, a repülés tanulását, a tisztálkodásukat. Látják, hogy a madarak tudják, mit akarnak, azt is, hogyan s mit kell tenniük céljuk eléréséért. Megjegyzem, nem idomított madarakról van szó, mégis közel tudnak hozzájuk kerülni a gyerekek. Azoktól, akik nyitott szívvel, agresszív ösztöneiket takarékra téve, kíváncsian, szeretettel közelednek hozzájuk nem elrepülnek, hanem odamennek, esznek a tenyerükből. Ennek elérése azonban nagy küzdelem a gyerekek részéről, és általában több napba telik. Alapítványi szórólapunkon látható Misi, amint egy asztalkára hajolva szinte beszélget az előtte pár centire levő, falatozó madárkával. Tudni kell, hogy ez a fiú a megérkezését követő két napon mindenkibe csak belerúgott. A hetedik napon változott meg, amikor először maradt meg tenyerén kedvenc madara.

Veszélyes az önálló képalkotás hiánya

Örömmel hallom. Ámde a mai gyerekek többsége virtuális világban él, készen kapott képektől körülvéve (televízió, számítógép). Némiképp virtuális a mese is, de szabadjára engedi a képzeletet, rászorít a képalkotásra. Miért kedvelik mégis jobban a virtuális világot a gyerekek, illetve miért kopik ki lassan a mese az iskolából, sőt az óvodából is?

Nagy a baj, ugyanis két generáció nőtt fel úgy, hogy agyműködése nem áll rá belső képek készítésére, és az ilyen embernek a saját jövőképe megalkotása is gondot okoz. Készen kap képeket, kép kliséket a televíziótól, a számítógéptől, és így a gondolkodása is klisékre alapozódik. Egyébként a készen kapott képek többnyire illúziót, elérhetetlen vágyat keltenek az emberben. Az önálló képalkotás hiánya hatalmas veszélyt jelent. Elkerülésére vissza kellene kerülnie a mesének az oktatásba, az óvodába, az iskolába. Olyan tankönyvekre lenne szükség, amelyek a meséken keresztül láttatnák a gyerekkel, hogy mi minden megtörténik az emberrel, mire vagyunk képesek, mit tehetünk a világ jobbításáért, miként győzzük le a nehézségeket stb.

Elsős tanítóm mindig mesével kezdte a napot annak idején. Később elmaradt a mese, amit felsősként talán már nem is szerettünk volna. Ráunhatunk a mesére?

Csak akkor, ha nem az életkornak megfelelő mesét választunk. Vegyes életkorú, anya, apa nélkül nevelkedő gyerekeknek meséltem a kővé vált királyról, akinek a legkisebb gyereke addig nem nyugodott, amíg életre nem keltette az apját. Mérni lehetett a csendet, hallani a szívek dobbanását, a szipogást, annyira megfogta őket a történet. Kicsiket, nagyobbakat egyképpen.

Nyílt és szakmai nap az érdeklődőknek

Ahhoz, hogy az oktatásban újra helye legyen a mesének az óvónőket, tanítókat, tanárokat meseterapeutává kellene képezni. Vállalná?

Eddig is tartottunk tanfolyamokat pedagógusoknak. Fizetősöket, a pénzt a Meseközpontra, a gyerekekre fordítottuk. Januártól 120, 150, 180 órás akkreditált tanfolyamokat indítunk, amelyekre felvételivel lehet majd bekerülni. Egyébként a Meseközpont nem látogatható, hiszen a terápiás munkát zavarnák az érdeklődők. Évente egyszer, pünkösdkor nyílt napot tartunk, bárki bejöhet, tájékozódhat, nézelődhet. Szakmai napot is rendezünk minden évben a Népmese napján (szeptember 30.).

A Meseközpontot a Meseterápia Alapítvány működteti, de kinek a pénzéből épült meg?

A művészettörténész Wirtz Ágnes és a közgazdász Wirtz Albrecht vagyonának jelentős részét fordította erre a célra. Az én szememben ők Ágnes királyné és Albrecht király. Hiszik, hogy a mesehősök megmutatják azokat az utakat, amelyek a legszorultabb helyzetből is kivezetnek. Célcsoportunkba tartoznak a már említett állami gondozottak éppúgy, mint a különleges tehetségű gyerekek, illetve az anyagi és lelki nehézségekkel küzdő családok.

Van-e nemzetközi érdeklődés a világ első Meseterápia Központja, illetve a terápiás módszer iránt?

Sokan kíváncsiak a központra, az itteni munkára, a módszerre külföldön is. De nem megyek sehova, mert nekem itt van dolgom, itt szeretnék dolgozni.

*

Hétágra süt a Nap, forró a levegő, szinte álltó helyében is izzad az ember. Úgy tűnik fel, ez nem zavarja a parkban zárt ruhában, védőszemüvegben dolgozókat, csattognak a metszőollók, zúgnak a fűnyírók, kövérednek a hulladékgyűjtő zsákok. A hőségre való tekintettel nem lehet a munkát halogatni, hiszen délután húsz állami gondozott gyerek érkezik a fővárosból. Arra a rendre kell majd vigyázniuk, ami fogadja őket. És ez nem mese, a meseterápia része. Ha úgy tetszik, a bevezető szakasza. Hiszen ahogyan Boldizsár Ildikó mondta, a csoportfogadás első szertartása a parkban történik. A kaputól a terápiás épületig.

Boldizsár Ildikó elkísér a kapuig, melynek két szárnya ezúttal is szétnyílik egy gombnyomásra. Búcsúzóul egy ízléses kivitelű, mindössze négy oldalból álló prospektussal ajándékoz meg. Borítóján Misi látható, amint egy asztalon, behajlított karjára eresztett fejjel, átszellemülten figyeli az előtte néhány centire üvegtálból csipegető madarat. Belül, az ismertetőben pedig a következő soron akad meg a szemem:

„Mi minden gyermekre legkisebb fiúként vagy leányként tekintünk, mert hiszünk abban, hogy királyfinak és királylánynak születtek, és mindannyian királlyá és királynővé válhatnak saját életükben.”

___________________________________________________

Utószó

Semmi kétség, igaza van Boldizsár Ildikónak, kezdetben nem a gyerekeknek szólt a mese, hiszen a törzsi világban is létező mesemondók nem a kicsiknek, hanem a nagyoknak, a felnőtteknek mondtak mesét. A mesét, ami gyógyította a lelket és rajta keresztül a testet. A gyógyítás tudomány mai állása szerint teljesen nyilvánvaló, hogy a lélek harmóniája gyorsítja a testi nyavalyákból való kilábalásunkat. Korunkban nem nézik balgának azt, aki gyógyszernek tekinti a jó közérzetet, a kiegyensúlyozottságot. Amolyan harmónia pirulának. Nem tudom, hogy ezzel tisztában voltak-e a törzsi mesemondók, vagy a gyerekkoromban még ismert falusi mesemondók, esetleg egy-egy kisebb közösség oldott nyelvű szórakoztatói, de az biztos, hogy meséikre, meseelemekkel teletűzdelt történeteikre sokan voltak kíváncsiak. Kiváltképpen az ősztől tavaszig tartó időszakban, a hosszúra nyúlt estéken. Amikor a földeken már alig-alig akad teendő. Az este a nyugalomé volt. Utcabeli családok jöttek össze alkonyatkor, hogy meghányják-vessék ügyes-bajos dolgaikat, együtt végezzék a közösségben könnyebben elvégezhető feladatokat. Kifogyva a napi, heti pletykákból aztán a szó a mesemondóké lett. Pontosabban azoké az érdekesen, ízesen, az érdeklődést mindig ébren tartóan mesélőké, akik ki nem fogytak a történetekből. Egyik-másik közösségben több ilyen ember is akadt. Rendszerint világot, háborút, héthatárt megjárt, sok mindent megélt, a fantázia birodalmában otthonosan mozgó ember, ritkábban asszony. A mesék, a történetek egy kicsit mindig igazodtak az illető neméhez, természetéhez (ma úgy mondanánk a személyiségéhez). Így aztán ki-ki a mókás, pikáns, borús, derűs, háborús, tündér vagy egyéb történeteiről lett ismert, kedvelt szóvivő. Itt jegyzem meg, hogy amíg nem ismertem Boldizsár Ildikót és az ő Meseközpontját, azt hittem, nincs olyan ember, főként nem emberi közösség, mely szívesen hallgat borús, szomorú történeteket, meséket. Tőle tudom, hogy például a depresszió gyógyításában komoly szerepet tölthet be a mese, és azt is, hogy tévhit, miszerint a mélabús embert csak derűs történetekkel lehet felvidítani, vagy a túlpörgő embert drámákkal csillapítani. A korlátlan lehetőségek hazájában, ahol minden megtörténhet, Amerikában egy bátor ember olyan vendéglőt nyitott, ahol a falak, a függönyök feketék, a bútorok sötétszürkék, az újságok szörnyűségekről írnak, ahol a pincérek szomorú arccal, unottan szolgálják ki a kiket is? Nos, nem a depressziós vendégeket, mert azokból van a legkevesebb. Ebbe a riasztóan lehangoló vendéglőbe színesen öltözött, kedélyes emberek járnak. Hogy aztán a kíváncsiság vagy egy kis szomorkodási vágy tereli be őket oda, az nem derül ki a tudósításból.

Maradva a honi viszonyoknál, vessük figyelmünket továbbra is a mesemondókra, akik közül számosan vándorlásba fogtak. Faluról falura járva meséltek, szórakoztatták, szembenézésre, életük átgondolására késztették az embereket a történeteikkel. Ők voltak a „meseterapeuták elődei”, ahogyan Boldizsár Ildikó mondja. Gyerekkorom ízéhez már nemigen adtak zamatot a vándor mesemondók, de a városka utcabeli családjai összejöttek a hideglelős napokon. Alkalmat a leánykérés, a kukoricamorzsolás vagy -fosztás, a káposztataposás éppen úgy adott, mint a disznótor. Ilyen alkalmakkor a napi politikai és egyéb, utca- és városbeli események megbeszélése után mindig a mesék, a különböző tartalmú, eredetű történetek következtek. (Ritka alkalomnak számított a felolvasás a Kincses Kalendáriumból, esetleg mesekönyvből.) Mi, gyerekek ritkán kaptunk központi szerepet. Részben azért, mert a mesemondás idejére már rég a dunyha alatt aludtuk az igazak álmát, részben pedig azért, mert a hol pajkos, esetenként merészen cifrázott, pikáns mesék nem a mi füleinknek voltak valók. Persze iskolásként már meghúzhattuk magunkat a sarokban, onnan szívva magunka a mesemondó szavait. Megtudhattuk, hogy kivágás közben hogyan dőlt rá a fa az azóta kacska kezű Jani bácsira, aki később alapos borismeretének köszönhetően úgy megtréfálta a korcsmárost, hogy az húsz kilométerrel arrébb nyitott új csapszéket. Lenyűgözve hallgattuk, miként kelt birokra a medvével a máramarosi legény, s vitte be hátán a főtérre a kimúlt állatot, hogy bebizonyítsa bátorságát, ami a kiszemelt menyecske kezének elnyeréséhez kellett, és lábait hét méteresre növesztve miként ugrotta át a Tordai-hasadékot Imre bácsi katona korában anélkül, hogy a haja szála meggörbült volna. Reggelig is ébren tartott volna bennünket, gyerekeket a sok szép tündérmese, a sárkányölők virtusának ecsetelése, a királyok eszén túljárók okossága, ravaszsága vagy a legkisebb gyerek furfangja. Egy-egy ilyen remek este után hetekig, hónapokig játszottunk sárkányost, kellő erőt érezve magunkban nemcsak a gonosz hétfejű, hanem minden emberi gonoszság legyőzésére, és persze kerestük az Imre bácsi lábát megnövesztő zsályát is a réten, hogy minél könnyebben átugorhassuk az árkokat, gödröket. Na, és a szülőktől kapott büntetés közben hányszor és meddig vártuk a megmentő tündért hiába? Ha nem várjuk, ha nem tudunk róla, nem hallunk róla, hogy a tündérek képesek rendkívüli cselekedetekre, nehezebben viseltük volna a büntetés terhét.

Úgy képzelem, a gyerekek akkor lopták el a felnőttektől a mesét, amikor a szülők terhére voltak, és azt akarták, hogy mielőbb elaludjanak a nebulók, akiktől kevés volt a nyugtuk. Először csak fejből meséltek nekik ilyen-olyan altatókat, vagy csöndesen dúdoltak nekik. Kifogyva a történetekből, a nyugtató melódiákból kaptak rá a mesekönyvekre. Segítségükre volt ebben később az óvoda, ugyanis az óvónők pedagógiailag, szerkezetileg tudatoson felépített meséket mondtak a gyerekeknek. Sőt, ajánlották a népmeséket, egyes hazai és külföldi szerzők meséit. Ezzel könnyebbé vált a szülők helyzete, hiszen estéről estére új mesét mondhattak kicsinyeiknek, és a régit is könnyű volt fellapozni, ha azt kérte a gyerek. Persze, nemcsak nyugton maradásuk miatt meséltek a szülők, a nagyobb testvérek, hanem a kisebbek szórakoztatására, elbűvölésére is. És nemcsak este, hanem gyakran délután vagy bármely napszakban. Nincs azon semmi csodálkozni való, hogy a mesék többsége – vagy talán mind – egyképpen tetszett és tetszik ma is a mesélő szülőnek és az azt hallgató gyereknek. Tetszik és hatással van mindkettőre. Igaz, egy kicsit másképpen. Mert mást szűr le belőle magának mindkettő, másképpen éli meg, indítja meg a fantáziáját, illeszti a maga sorsába, azonosul vele. Sőt – és ezt szintén Boldizsár Ildikótól tudjuk – a felnőttek, a gyerekek külön-külön is másképpen reagálnak egy-egy mesére. (Apai tapasztalatom, hogy gyerekeim az egyik mese után békésen aludtak reggelig, egy másik mesére elszenderedve egyikük szintén nyugodtan aludt, de a testvére sokat hánykolódott. Másnap, felidézve, megbeszélve az esti mesét, kiderült, hogy az élénkebb fantáziával megáldott „testvér” egész éjjel viaskodott a sárkánnyal álmában.)

Manapság szinte divat „fejből” mesélni. Jó néhány „fejből meséltem a gyerekeimnek” típusú mesekönyv megjelent már. Közülük talán azok a legjobbak, amelyek a mesélők gyerekkorával foglalkoznak, azaz gyerekviláguk felelevenítését tűzik ki célul. Személyesek, erősen kötődnek a családhoz, betekintést engednek a szülők gyerekkorába, játékaiba, eseményeibe stb. Csakhogy ez a fajta személyesség nem mindig tükröződik a könyvekből. Ami lényeges, érdekes, fontos, izgalmas a családnak, gyakran érdektelen az idegennek. Így nem biztos, hogy van terápiás jellege. Sőt, talán a fantáziát fellobbantó gyúanyag is hiányzik belőle. Ettől függetlenül, ajánlatos a magunk gyerekkorával megismertetni fiainkat, lányainkat. Hálásak lesznek érte, ahogyan azok voltunk mi is annak idején a fejből mondott mesékért. Rám például ezek tették a legnagyobb hatást, és ezt vettem észre a saját gyerekeimen is. És még valami. Nagyon figyeljen a felnőtt, hogy mindig azonos módon mondja el a mesét, ugyanis a gyerek rögtön észreveszi a változtatást, és szóvá is teszi. Követeli, hogy az első alkalommal mondott fordulatok ne módosuljanak idővel. Kivéve, ha olyan történetről van szó, amelynek eseményeit szeretnék igazságosabbá tenni. Azonban vigyázni kell, mert az örökös változtatás elbizonytalaníthatja a gyereket, aki egyébként általában szívesen ragaszkodik a történet, a mese első hallott vagy leírt változatához, mert ez rögzül benne. Gyakran úgy vetődik fel a kérdés, hogy olvassunk, vagy fejből mondjunk mesét a gyereknek. Helyénvaló mindkettő. Ám azt a szülőnél talán senki se tudhatja jobban, hogy az ő gyerekének mikor hasznosabb az egyik, mikor a másik változat. Ezért is fontos a szülőnek jól ismernie a gyerekét, tudni melyiknek milyen az érzelmi világa, milyen típusú mese áll hozzá közelebb, építi személyiségét.

Lényeges dologra tapint Boldizsár Ildikó, amikor az iskolából hiányolja a mesét, aminek pedig ott lenne a helye. Mindenekelőtt az alsó tagozatban. Kisiskolásként osztályunk ritkán hallott mesét. Szigorú, csokornyakkendős, nádpálcás tanítónkhoz nem is nagyon illet a mese. Kemény, írni, olvasni jól tudó férfit akart nevelni az osztály minden tagjából. Írásból, olvasásából valószínűleg elérte a célt. Ám derék legényekkel aligha büszkélkedhetett, amikor ötödikben átadott minket felsős tanártársának. Ugyanis voltak, akik megbuktak, a továbblépők zöme pedig a nádpálcának tanult meg engedelmeskedni. Viszont még ez a sziklakemény tanító is megengedte olykor, hogy mesét hallgassunk, olvassunk. Ha jól viseltük magunkat, amolyan jutalomként jöhetett a mese. A magyar népmesegyűjtemény és néhány orosz szerző könyve mellett a kiváló és nagyon kedvelt Benedek Elek néhány mesekönyve is megvolt iskolánknak. Ha nem is sokat vagy eleget, azért mi még hallottunk mesét az iskolában, de mára szinte teljesen kikopott ez a diákok lelki, szellemi fejlődéséhez, eszményképeinek megrajzolásához nélkülözhetetlen műfaj. Nincs rá idő. Nyelvóra, informatika köti le a kicsik idejét is. Ülnek a számítógép előtt, és nyomogatják a játékra beállított billentyűket, vagy a társasági oldalakon csevegnek egymással. Elszegényedik a fantáziájuk, néhány területre szűkül a gondolkodásuk. Nagyon kellene nekik a mese. A történet, amely felszabadítja a fantáziájukat, életvezetési, életviteli mintával szolgál nekik, amelyből megtanulhatják, hogyan kell felállni vert helyzetből, miként lehet leküzdeni a különböző akadályokat, miképpen lehet vesztesből győztessé válni, a közösséghez alkalmazkodni, okos döntést hozni stb. A mese, miközben a nyerési lehetőségek tárházát nyitja meg az ember előtt, ráébreszt életviteli hibáinkra, ezek kiküszöbölésének technikáira. Aki olvassa vagy hallgatja, annak az „agya képernyőjén” a maga alkotta képek jelennek meg. Olyan történések, jelenségek képei, amelyeket nem mások vetítenek eléje, amelyet nem festettek meg helyette. Neki, magának kell megalkotni a képsorokat. Hogy ez milyen lesz, az függ a fantáziája gazdagságától, olvasottságától, meseismeretétől, a személyiségétől és érzelmi állapotától. Mindezek a tulajdonságok, képességek pedig akkor lesznek legkönnyebben a sajátunkká, ha minél több mesét olvasunk, hallgatunk, és nem csak gyerekkorban. Hiszen tudjuk, a mese eredendően a felnőtteké volt. A gyerekek „ellopták” ugyan, de lopott holmijukon bármikor szívesen osztoznak a felnőttekkel. Annál is inkább, mivel többnyire a felnőttektől függ, hogy a gyerek mikor hallhat, olvashat mesét. Terápiás jelleggel, magatartása karbantartására vagy szórakoztatására. Ne engedjék maguktól elvenni a mesét a gyerekek! Nem lenne jó, ha még többen szorulnának meseterápiára, kényszerülnének Boldizsár Ildikó segítségére.

1 A Meseterápia Központról bővebben: Boldizsár Ildikó: Hogyan segítik a mesék az értő olvasást és az olvasóvá válást? In: Könyv és Nevelés. 2012. XIV. évf. 2. sz. p. 51. [online] [2012.11.21.] http://olvasas.opkm.hu (a szerk.)

Vissza a tartalomjegyzékhez