Lövétei Lázár László

NÉHÁNY SZÓ AZ „OLVASÁSRÓL” Családunk egyáltalán nem volt kultúr-család. Ha véletlenül mégis „irodalmi életet” éltünk, az rendszerint abból állt, hogy édesapám elszavalta A puszta, télen című Petőfi-verset. Édesapám mindössze a négy elemit végezte el, viszont hihetetlenül jó volt a memóriája – ha megerőltetné magát, szerintem még ma, 70 évesen is föl tudná mondani az összes verset, amit gyerekfejjel tanul. Az 1950-es évek elején, a Székelyföldön, gyakran előfordult, hogy a négy elemi után a falusi gyerekek abbahagyták a tanulást: volt „fontosabb” dolguk is, mint az iskolapadban „lopni a napot”.

Édesapám sem volt kivétel: 12 évesen már ő kúrálta az állatokat erdei tanyánkon, hosszú téli magányában rá is szokott (12 éves fejjel!) a dohányzásra. Csoda-e, hogy A puszta, télenből éppen az 5., „dohányzós” versszak volt a kedvence? („Leveles dohányát a béres leveszi / A gerendáról, és a küszöbre teszi, / Megvágja nagyjábul; / S a csizmaszárábul / Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, / S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?”)

Mondom: családunk nem volt kultúr-család: az esti mesét rendszerint az esti ima helyettesítette, ha pedig „elvették a villanyt” (s ez bizony nem ment ritkaságszámba Nicolae Ceauşescu elvtárs Romániájában), ültünk a kanapén és édesanyám dalait hallgattuk. Ezek közt a dalok közt „modern” műdal éppúgy találtatott, mint „régi” népdal, ez utóbbiak egy részét még Vikár Béla is érdemesnek találta lejegyezni a XX. század elején! („Vót nekem egy szép szeretőm, / De az olyan vót, de az olyan vót, / Ha egy nap nem láttuk egymást, / Négy nap beteg vót. // Ötödik nap megkérdeztem: / Téged mi lelt vót, téged mi lelt vót? / A szívemet a szerelem / Körül fogta vót” stb.)

Ha tehát nem is voltunk kimondottan kultúr-család, volt egy vékonyka alap, amire aztán később ráépülhetett valamiféle irodalmi műveltség May Károlytól Verne Gyulán át Jókai Mórig. És akkor a sok iskolai jutalomkönyvről még nem is beszéltem! Pedig hány vetélkedőn vettem részt! Kőváry László Tájképek utazási rajzokban című kis kötetében például a következő bejegyzés áll (a Lövétei Pionírszervezet pecsétjének társaságában): „Hargita megye a XIII. Pártkongresszus tükrében” történelmi vetélkedő. VII. díj. Lövéte, 1984. dec. 10. Egy 12 éves gyereket a Román Kommunista Párt kongresszusának határozataival kínozni nem szép dolog, de az mindenképp dicséretet érdemel, hogy még a VII. díjazott is könyvjutalomban részesült. Úgy látszik, tanáraink számára a legsötétebb diktatúra éveiben is ugyanaz volt a fontos, mint Petőfi béresének: hogy ne legyen üres a jászol, magyarán: legyen mit olvasnia a gyereknek. Egyszer. Majd. Valamikor. Bölcs gondolat, annyira bölcs, hogy okosabbat most, a XXI. század elején sem tudok kitalálni: esélyt kell teremteni az olvasásra, aztán majd kiderül. Ja, hogy vannak hangoskönyvek is? De hiszen Tinódi Lantos Sebestyén és Balassi Bálint idejében is „hangoskönyvből” „olvastak” az emberek! Divatba jött az e-book? A Gilgames 12 kőtáblán maradt fönn, hátha a sok e-book is megőriz majd valami fontosat a 3., 4., 5. évezred számára! Terjed a „nyelvi igénytelenség”? Egykori kolozsvári tanárom, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor erre azt válaszolná, hogy ne sértsük meg a nyelvet azzal, hogy „határpásztorokat” állítunk mellé. Írjuk le, és – higgyünk! Én legalábbis őszintén hiszem, hogy az írott szó sosem marad „csak” írott malaszt…