Balogh János

Másféle korai útravalót kapott-e? Könyvet vagy egyéb „irományt” tartott- vagy hozott-e a nagyapai szellemi vonzalom?

– Nagyon keveset. Öreg zsoltároskönyv volt minálunk, és sokat forgatott biblia, de hát efféle bármelyik parasztcsaládban akadt. Megvolt viszont nagy kincsesbányám, a Pallas lexikonnak első nyolc kötete is. A folyam itt – talán az érklődés folytán – megszakadt. Kezdő „műveltségem” ezért sokáig féloldalasan alakult. Sokkal jobban ismertem, mindent a K- (vagy az L-) betűig, mint onnan tovább.

Szívesen böngészett olvasmányom volt a Kner Izidor „jegyezte” (e furcsa néven szemem mindig fennakadt), 1915-ös Kincses Kalendárium. Az is lexikonfélének számított, hiszen találhattam benne százféle tücsköt-bogarat. A sok rongyos, szétolvasott Gárdonyit, Jókait a kaszinó könyvtárából nagyapám hozta haza. Már ötéves koromtól olvastam – nem tanítottak, jött nekem a betű –, úgyhogy hamar eljutottam a minden-falásig. S tetszett is minden. Göre Gábortól Az arany emberig. Hét-nyolcéves koromban került például kezembe A láthatatlan ember. S persze, hogy szerelmes lettem Emőkébe. Az Egri csillagok – talán mert túl korán olvastam? – kevésbé izgatott… A világháború képes története című vaskos albumra is rábukkantam egyszer odahaza. Nemigen érdekelt. Emlékszem azért egy-egy képére: itt Vilmos császár áll és tiszteleg, ott épp egy hajó süllyed el.

Igazán a lexikonok színes táblái vonzottak: a szép és titokzatos növények, állatok. Ezeket újból és újból szemügyre vettem, meg nem unva őket, rajtuk ezt-amazt mindig fölfedezve. S talán a legnagyobb élményem volt egy vaskos, Séták a nagy természetben című kötet.  (Nemrégiben, hatvan év múltán az egyik antikváriumban ismét a kezembe akadt. Boldogan lecsaptam rá.) Abban aztán volt nézni való; 25 színes tábla mutatta a rét legszebb növényeit, a futóbogarat, sasmadarat, a legkülönféle emlős állatokat. Kiszedtem mind a huszonöt táblát, s őket külön összeraktam, jobban tudtam így bennük gyönyörködni. Aztán meg kiírtam sorban a nevüket, mert lexikális vonzalmam arra késztetett, hogy mennél több növény- és állatnevet ismerjek.

(Balogh János a paraszti élet után, mint hadiárva a budapesti Protestáns Országos Árvaházba kerül és a Fasori Gimnáziumban kezdi meg középiskolai a tanulmányait.) 

Ahhoz, hogy pókász akarok lenni, már Herman Ottóval eljutottam. Továbblépésemet – közvetve – egy Rottenbiller utcai fűszer és csemege-kereskedőnek köszönhetem. Tőle akartam ugyanis törmelék nápolyit vásárolni, amikor észrevettem, hogy árúját a Természettudományi Közlöny Füzetébe csomagolja. Egy pengőért megvettem tőle, ha jól emlékszem, az 1898-as évfolyamot. Abban bukkantam a „természetvizsgáló” Bíró Lajos egyik, Új-Guineából küldött levelére. Amint elolvastam, azonnal megvettem részletre – darabonként – egy pengőért – harminckilenc közlöny-kötetet. Abban aztán sorra fölleltem Bíró levéltudósításait a pápuák földjéről, kőkorszaki társadalmáról, élővilágáról. S mint ő valamikor, Lubbock Történelem előtti idők című könyvének hatására, úgy döntöttem el én is véglegesen, hogy zoológus, trópusi kutató leszek. S amint ő húsz évig várt arra, hogy megvalósuljon „a gondolat, amelynek holdkorosa lett”, hogy eljusson „messze földre, messze tengerekre”, úgy vártam én ötven éves koromig a magam trópusaira. Bíró egykönyvű ember, de ez az - Új-guineai utazásom emléke című könyv számomra tele volt „fertőző” anyagokkal. A kötet egyik jelentéktelennek tetsző képén például Fenichl Sámuel sírja látható. Sok év multán fejembe vettem (mondván: a pápuák nem bántják a temetkezési helyeket), hogy ezt a sírt föllelem. És hatvan-egynéhány éves koromban sikerült! S meg is jelöltük azt a messzi magyar sírhelyet…. De előbb még az első utamig vezető, emberöltőnyi készülődésről.  Kalligrafikus gyermekírással 1929-ben írtam naplómba elhatározásomat. Attól fogva, anélkül, hogy a legkisebb reményem lett volna rá, módszeresen mindent – olvasást, tanulást, munkát, szabad időt – e cél szolgálatába állítottam. Bogsch tanár úr közbenjárására tizenhat éves koromban „beszabadultam” a Bíró Lajos féle pókgyűjteménybe; egy fiatal kutató, Kolozsváry Gábor kezembe adta Eugene Simon francia pókásznak a világ pókjairól írott alapvető munkáját. Ezt azután meg is rendeltem Ranschburgék antikváriumában. A kereskedő meghozatta Párizsból, majd egy pengő előleg fejében átadta nekem – szabad törlesztésre – a kötetet. Még most is megvan, s benne az utolsó részlet elszámolása.)...

... Egyébként nem ez a legkülönlegesebb pókkönyvem, hanem egy 1757-es, Svédország pókjai című kötet. Ez a mindössze kétszáz, kézzel festett példány egyike, kutyabőrbe kötve. De kivételessé mégis az teszi, hogy valamikor Herman Ottó – aláírással is jegyzett – tulajdona volt. 1930-ban, mint hetedik gimnazista, tiszteletlenül én is melléírtam a nevemet. Ma már nem tenném meg. 

A szakember rendszerint panaszkodik: csak kötelező irodalmat tud olvasni, s abból is csupán a kényszerítően fontos betűtömeget. Ön hogy van, s volt ezzel?  

Valamikor kétségtelenül jóval több szabadon választott könyvet olvastam. Jókai, Mikszáth, Gárdonyi – őket éjszaka is faltam, az árvaházban, a takaró alatt. Már akkor azt tartottam valamire, amit most, a fölösleges szószaporítás korában oly sokra tartok: ha valaki pár szóval, néhány ecsetvonással úgy meg tudja jeleníteni a valóságot, hogy egyszeriben benne vagyok. Jókai így írja le a Sárga rózsában a Hortobágyot, vagy Lev Tolsztoj – többször is – a csatateret.