Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Szecsődi Tamás Leó: Irodalomtanítás és kötelező olvasmányok a hatosztályos gimnázium 7-8. évfolyamán.

Nyomtatási nézet

Kísérletek – egy magyartanár élményei

1996-ban kezdtem el hat évfolyamos középiskolában tanítani. Akkor még az ország legtöbb gimnáziumában kísérleti szakaszát élte ez a képzési forma. A 9-12. évfolyam tananyaga nem jelentett problémát, hiszen adva volt a hagyományos irodalomtörténeti keret. A 7-8. osztályban viszont sokkal kevésbé volt egyértelmű a tennivaló. Kísérletezni kezdtem, s ez a folyamat gyakorlatilag mindmáig tart.

 

Az első próbálkozásom az volt, hogy a gimnázium négy évére beosztott, irodalomtörténeti elrendezésű anyagot széthúztam hat évre. Az ötletnek voltak olyan előnyei, amik miatt mindmáig jó érzéssel gondolok vissza erre a módszerre. Kényelmesen tudtam haladni, sohasem voltam lemaradva, s a II. világháború utáni irodalomra majdnem egy egész évem maradt a végén. Olyan művekre tudtam kitérni 12.-ben mint pl. Thurzó Gábor: A szent című regénye, ami a hagyományos menetrend alapján elképzelhetetlen lenne. Viszont ez a módszer olyan problémákat is fölvetett, amelyek miatt később föl kellett hagynom vele. Talán elég, ha annyit mondok, hogy 12 éves gyerekeknek elég nagy pedagógiai balfogás Antigonét magyarázni.

 

1998-ban ismét kaptam egy bejövő hetedikes osztályt. Velük kezdődött el az a kísérletezés, mely – jelentős módosulásokkal – mindmáig tart. Arra gondoltam, mi lenne, ha olyan regényeket vennék velük, amilyeneket hozzájuk hasonló koromban magam is olvastam, s tetszettek. Azt találtam ki, hogy folyamatosan adok fel nekik olvasnivalót, s míg ők olvasnak egy regényt, azalatt az irodalomórákon én mesélek nekik egy másikat. Megpróbáltam témakörökbe rendezni az első két év anyagát. Ilyesmiket találtam ki: 1. A sziget; 2. Kaland mindenáron; 3. A gyermekkor valóban megélt kalandjai; 4. Világok teremtése: mese, fantasztikum, mágia; 5. Sci-fi, krimi és egyéb irodalmi határműfajok.

 

Ma már nem mernék olyasmit megtenni, hogy tíz irodalomórán át A rejtelmes sziget cselekményét meséljem a diákoknak, mégis, ha erre az időszakra visszaemlékszem, föltámad bennem valami nosztalgia. Számomra meghatározó élmény volt újraélni az emberi kultúra hajnalának szájról szájra hagyományozódó, végtelenített mesemondását. A gyerekek figyelemmel hallgattak. Akiknek egész kiskorukban meséltek a szüleik, azért figyeltek, mert újraélték az egykori estéket; akiknek nem meséltek, azért, mert soha eddig nem tapasztalták a mesehallgatás varázsát. A kicsöngetés persze megtörte ezt a varázst, és amikor véleményt kellett mondaniuk egymás és a tanár előtt, természetesen gyakran a kamaszok „Nem vagyok már kisgyerek, hogy ez tetsszen!” reakcióit produkálták. Amikor aztán eljött a következő óra, s vele a soron lévő folytatás, mégis szerették a mesélést.

 

A történetmondás segítségükre volt a jegyzetelni tanulásban is. Egy hetedikes diáknak sok mindent még mondatról mondatra kell diktálni, ha a tanár azt akarja, hogy a füzetébe használható, megtanulható anyag kerüljön be. Különösen, ha elemzésről van szó. Történetmondást viszont, egy kalandregény cselekményét már képes úgy jegyzetelni, hogy azt otthon újraolvasva, megmaradjon benne a mű tartalma. Bár a későbbi évek során a „maratoni mesélésekkel” is felhagytam, ezt a kísérletet utólag sem bánom, s azt hiszem, az a két osztály, amelyet ezzel a módszerrel vezettem be a középiskolás irodalomba, szintén jó emlékeket őriz a mesélős irodalomórákról.

 

Van egy német ifjúsági regény, amely különösen emlékezetes maradt, s amit időnként mindmáig előveszek, ha új hetedikes osztályt kapok, s elmesélem nekik. Egy német író, Otfried Preussler műve: Krabat a fekete malomban. Kötelező olvasmányként nem tudom feladni, mert azt, hogy mi válhat kötelező olvasmánnyá, jócskán meghatározza, hogy mi kapható éppen a könyvpiacon – ezt a művet pedig tudomásom szerint 1985 óta nem adták ki, és antikváriumokban sem lehet megszerezni. Viszont már annyiszor meséltem egyhetes nyári táborok estéin folytatásos regényként, hogy inkább öröm, mint fáradság időnként újra fölelevenítve, epizódról epizódra végigmesélni. A történet a harmincéves háború idején játszódik a drezdai német fejedelemség egyik elrejtett vidékén. Krabat molnárinasként egy malomba kerül, melyről kiderül, hogy fekete mágiát tanító iskola. A molnár a Mester, akitől megszökni, elmenekülni nem lehet. A főszereplő három évet tölt a malomban, s végül megküzd a Mesterrel saját, a kedvese és társai szabadságáért. A regény élethűen mutatja be a kor atmoszféráját, cselekményes, izgalmas, s emellett nem enged az olcsó hatáskeltés kísértésének.

 

Azt hiszem, ebben a tanítási módszerben a legjobban azt élveztem, hogy legálisan, azaz munkaként olvashattam újra egykor szeretett könyveimet. A folyamat során különös tapasztalatra tettem szert. Voltak művek, amelyek ugyanúgy lelkesítettek, mint annak idején, amiknek a varázsa megmaradt, amiket felnőtt szemmel is izgalmasnak, jól megírtnak tartottam; és voltak olyanok, amelyeknek az elolvasása szenvedést okozott, el nem tudtam képzelni, mi tetszhetett benne kamasz koromban. A három testőr jellegzetesen ilyen volt. Gimnazistaként lelkesedtem a főszereplőiért, megborzongtam Milady gonoszságán, és azon, ahogy a végén elnyeri büntetését. Újraolvasva jórészt csak fanyalogtam. Néhány vonással megrajzolt, üres alaknak tartottam a testőröket, sekélyesnek a gondolkodás-, beszédmódjukat. A másik nagy csalódás a Winnetou volt. Rettenetesen irritált a szuperhős, Old Shatterhand, ahogy elegánsan és mintegy szabadidős tevékenységként szíven szúr egy szürkemedvét, késpárbajban legyőzi a kajovák bajnokát, szerelemre gyújtja Winnetou húgának szívét stb. Karl Mayhoz képest Cooper világa, ami gyerekként szürkébbnek, egyhangúbbnak tűnt, tanárként jobban tetszett. Megéreztem azt, amit annak idején nem, hogy egyiküknek otthonosan ismert a táj, az öt tó vidéke, melyben figuráit mozgatja, s indián szereplői is mélyebben gyökereznek a valóságban, míg a Winnetou figurái tökéletesen fiktív, életidegen alakok. Cooperben talán csak a felvilágosodás korának naiv világképe zavart: Sólyomszem, a bölcs agnosztikus, nemcsak a fehér ember által meghódításra váró idegen és vad világban mozog otthonosan, hanem a filozófiában is; és megmosolyogtató eszméit olyan öntudattal és bizonyossággal képviseli, hogy ettől még David Gamut, a zsoltárok avatott ismerője és éneklője is elbizonytalanodva elhallgat.

 

Meghökkenést okozott számomra a Rejtelmes sziget leértékelődése is. Változatlanul lenyűgöztek Verne földrajzi ismeretei, az egyes mesterségek, munkák részletes leírása – valószínű pont azok a részek, melyeket gyerekkoromban kissé ásítozva olvastam –; és határtalanul idegesített az a két-három vonásra korlátozott lelki élet, amit a szereplők éltek. Cyrus Smith, a superman, akinek minden felmerülő problémára kézenfekvő és működőképes megoldása van, Pencroft, a tengerész, aki minden olyan alkalommal, amikor a mérnök megcsillantja végtelen tudását, háromszoros hurrával reagál. Zavarni kezdett, hogy ennek az öt férfinak nem hiányoznak a szigetről a nők, soha sem érzik magányosnak magukat, nincsenek konfliktusaik, szorongásaik.

 

Aztán jöttek ismét a kellemes meglepetések: A Tom Sawyer, a Huckleberry Finn kalandjai. Igaz, most nem a kalandokat, hanem az atmoszférát kedveltem Mark Twain regényeiben. A polgárháború előtti Dél világát: egy kisváros hétköznapjait, eleven, színes figuráit, vallásosságukat, babonáikat, az egész miliőt, ami az író kisgyermekkorának világát idézte.

 

Szerettem A dzsungel könyvét: a hangulata árnyalatnyit sem fakult meg. Úgy éreztem, ez a Kipling nem volt akárki: hiteles világot teremtett; nem tudom hogyan, miféle beleérző, átalakuló képességgel lehetett megáldva, hogy egy, a civilizációtól ennyire idegen, szokatlan világot képes volt így bemutatni.

 

Komáromi Gabriellánál olvastam először azt a kifejezést, hogy „kétfedelű könyv”. Ő azt a jelenséget értette rajta, amikor egy mű megszólítja a gyerek és a felnőtt olvasót is, mást üzenve mindegyiknek. Nos, hát az újraolvasott regények egy része ilyen kétfedelűnek bizonyult, míg egy másik csoportja „egyfedelűként” kihullott felnőtt énem kánonjából.

 

Az ifjúsági irodalom tanítása a 7-8.-os tananyag részeként mindmáig megmaradt. Mostani diákjaimat igyekszem folyamatosan olvastatni. Napi 15 oldalt kérek tőlük. Míg egy regényt olvasnak, a hagyományos tananyaggal – görög mítoszokkal, bibliai történetekkel – haladunk előre. Amikor egy-egy olvasmány végére érnek, íratok velük egy, a tartalomra rákérdező dolgozatot, és két-három órát az elolvasott mű megbeszélésére fordítunk.

 

Az alábbiakban felsorolom, melyek voltak azok a művek, amelyeket az elmúlt évek kísérletező irodalomóráin feldolgoztunk. Néhány kézenfekvő regény – pl. a Harry Potter sorozat – kimaradt. Nem azért, mert rossznak tartom, csupán azt gondoltam, hogy amit ez a korosztály önmagától is olvas, azzal nekem nem kell feltétlenül foglalkoznom. Marad így is elég, amit ajánlhatok nekik, és amit – remélem – megszerettethetek velük.

 

Világirodalom

Magyar irodalom

Asimov: Alapítvány I–III.

A. Christie: Tíz kicsi néger

Cooper: Az utolsó mohikán

Defoe: Robinson

Dumas: A három testőr

Ende: A végtelen történet, Momo

Kästner: A repülő osztály

Kipling: A dzsungel könyve

Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai, Huckleberry Finn kalandjai

May: Winnetou

Orwell: Állatfarm

Preussler: Krabat a fekete malomban

Saint-Exupéry: A kis herceg

Sienkiewicz: Sivatagon és vadonban

Tolkien: A babó, A Gyűrűk ura I–III.

Verne: A rejtelmes sziget

Gárdonyi Géza: Láthatatlan ember

Kiss Dénes: Kányadombi indiánok

Lázár Ervin: Berzsián és Dideki

Móra Ferenc: Aranykoporsó

Padisák Mihály: Csipisz mégis győz

Rejtő Jenő: A néma revolverek városa

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

Tersánszky J. Jenő: Legenda a nyúlpaprikásról

Szakirodalom

 

Gyermekirodalom (Szerk. Komáromi Gabriella). Helikon kiadó, Budapest.1999

Ötven nagyon fontos gyerekkönyv. Lord könyvkiadó, Budapest.1996

Ki kicsoda a magyar gyermekirodalomban? Debrecen, 1991

Komáromi Gabriella: A gyermekkönyvek titkos kertje. Pannonica Kiadó, 1998

Hegedűs András: Legkedvesebb íróim. Móra, Budapest. 1971

Tarbay Ede: Gyermekirodalomra vezérlő kalauz. Szent István Társulat, Budapest. 1999

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: