Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Vajda Kornél: Hírünk a (történész) világban

Nyomtatási nézet

Ha egy igen jelentős, nemzetközi hírű és rangú magyar történész angol megbízásra-felkérésre írt, először angolul megjelent könyve (valószínűleg élete főműve) előszavában azt írja, hogy “A legfontosabbnak azt tartottam, hogy olyan könyvet írjak, amely miatt nem kell szégyenkeznünk. Nyugaton, különösen a középkort illetően, már régóta nem divat az a fajta pátosz és nemzeti elfogultság a ’dicső múlt’ iránt, amely mifelénk, Közép-Európában még korántsem ritka, s amelyet bizony a magyar közönség nem kis hányada is alighanem elvár egy efféle munkától. Mindez azonban, ezt tudni kell, merőben idegen a művelt nyugati olvasó mai ízlésétől… Remélem, hogy ebben a könyvben a Kárpát-medence egyetlen olyan lakosa sem fog élvezetet találni, akit erős nemzeti érzések fűtenek… Úgy gondolom, hogy megítélésünk kizárólag mai teljesítményeinken múlik, nem pedig azon, mit műveltek vagy nem műveltek elődeink ötszáz vagy ezer évvel ezelőtt” (Engel Pál: Szent István birodalma. Bp. 2001.). Nos, ha egy ilyen, ha ez a történész, egy másik művében pedig az alant idézetteket írja, akkor bizonnyal nem kell attól félnünk, hogy nemzeti büszkeségünknek óhajt – elvtelenül – hízelegni. Szövege azonban kétségkívül hízelgő: “Sok minden volt, ami Magyarországot a nyugati világtól elválasztotta, de igazából még több, ami összekötötte vele… ha a vándor, lett légyen lovag, pap, kalmár vagy paraszt, a Rajna-vidékről keletre indult, a Kárpát-medencében még nagyjából ismerős világgal találkozott. A falvak, a városok, a várak, a kolostorok szinte olyanok voltak, mint otthon, és lakóik egészben véve ugyanúgy gondolkoztak magukról és a világról, mint az otthoniak; részben ugyanúgy öltöztek és ugyanúgy is viselkedtek… Sok minden talán provinciálisabb volt, mint otthon, sok mindenből meg kevesebb volt – de ami volt, az a megszokottra emlékeztetett. Mindez megváltozott, ha Budáról a vándor továbbhaladt délnek vagy keletnek. Brassó, Nagyszeben, Temesvár vagy Pécs házai vagy templomai még ismerősnek tűnhettek fel a számára, de egy-két napi járóföldre onnan egyszeriben idegen lett a világ, ott már minden másképp festett és mindenki más fogalmakban gondolkozott. Ebből érzékelhette, hogy a Nyugatnak, az Europa Occidensnek immár valóban a szélére ért”. (Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig . Bp. 1990.) Hízelgő, és nyilván igaz. De vajon így látják-e, így érzékelik-e, így rajzolják-e meg a nyugatiak is? A nyugati történészek? Vajon ők is tudják azt, amit Engel Pál tudni vél?

E kérdésekre persze legalábbis több szemeszternyi egyetemi előadás, vagy vaskos könyv lehetne a válasz. Egyelőre az előmunkálatok is hiányoznak (ritka kivétel az olyan kis remekmű, mint Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs című monográfiája, amely Magyarország megítélésének históriáját nyújtja, igaz csak Nagy-Britannia vonatkozásában és mindössze 1894 és 1918 között). E sorok szerzőjének pedig kompetenciája sincsen a válaszadáshoz. Az alábbi sorok nem is ambicionálnak ilyesmit. Mindössze néhány megjegyzést tehetnek, néhány nyugati történelemkönyv olvasmányélményei nyomán. Ám még e minimumprogramon belül is további megszorításokat illendő tennem. Mindenekelőtt nem szólnék a bármily fájdalmas, de mégiscsak jelentéktelen elírásokról, név- és dátumtévesztésekről, az olyasféle melléfogásokról, mint például az, hogy Mária Terézia alapította volna a magyar egyetemet Budán, hogy a 18. század leggazdagabb magyar arisztokratái közé tartozott volna egy bizonyos Tekeli-család, hogy a 17. században a magyarság legfőbb jövedelmét a lókereskedelem jelentette stb. (francia történészek boutade-jairól van szó). És nem szólnék a régebbi, a huszadik század előtti történészi munkákról sem, több okból. Egyrészt mert ezek magyarságképe, a magyar történelemmel kapcsolatos koncepciói jórészt ismertnek tekinthetők, másrészt, mert az olyanféle, e vonatkozásban számba jöhető történészek, mint Ranke, Delbrück, Treitschke (stb.) egy olyanféle nacionalista megközelítés iskolapéldái, amely megközelítés eleve kizárja az elfogulatlan bemutatást, értelmezést, ítélkezést. Velük kapcsolatban mindössze azt jegyezném itt meg, hogy olyan késő huszadik századi világnagyságok is sok szempontból az ő munkáikra (elsősorban persze a világtörténetet is író Delbrückére) támaszkodnak, mint – mondjuk – Fernand Braudel (lásd különösen A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában című, magyarul is megjelent három vaskos kötetének magyar vonatkozású részeit). Ez a filiáció (amely például a reformáció és ellenreformáció korának bemutatásában Rankén át Karl Brandin keresztül Willy Andreasig és tovább tart) azért okozhat ma is sok zavart, mert a megfelelő passzusokat, például Bethlen Gábor fölötte negatív megítélésével kapcsolatban, jól érzékelhetően egymástól veszik át a szerzők, akiknek munkái (mint pl. Brandiéi) újabb és újabb kiadásokban látnak napvilágot, a friss szakirodalom benyomását keltve. De nem, vagy alig szólnék a sokszerzős, sokkötetes összefoglaló világtörténetekről sem. Nem, mivel ezekben a megfelelő (általában persze igencsak soványka) részeket specialisták írják, szövegeik nem a nyugati történészvilág magyarság-képéről árulkodnak, hanem – legfeljebb – arról, hogy a hazai szakirodalom mely rétege jutott el e szerzőkhöz. Ugyanezen okokból nem szólnék a nyugaton megjelent (nem éppen nagy tömegben megjelent), a magyar történelemről, annak egy-egy korszakáról vagy személyiségéről szóló művekről sem. Amiről szólnék, szólni szeretnék, az néhány nagy, valóban nagy, nemzetközi hírű és presztízsű modern történész, akiknek nem magyar tárgyú munkái, a kötelező és természetes kitekintés és “tájolás”, kontextusba ágyazás (stb.) okán tartalmaznak a magyar történelemre vonatkozó érdemi passzusokat (vagyis nem néhány megjegyzést, utalást, hivatkozást). Azt hiszem, tőlük, az ő révükön tudhatunk meg néhány dolgot arról, milyen is “hírünk a (történész) világban”.

Elsőül szomszédaink, az osztrák történészek körében érdemes széttekinteni. És valóban, a dolog természetéből is következően az Ausztria történetét tárgyaló igen nagyszámú munkákban találhatunk hazai vonatkozásokat. Magyarázni is fölösleges, miért. De persze ezúttal nem az Osztrák-Magyar Monarchiára vonatkozó passzusokra vadásznánk, hisz az a prior is tudható, hogy ezen a terrénumon rengeteg indíciumra lelhetünk. De majd ilyen sok magyar vonatkozás szövi át meg át a kezdetektől legalábbis a huszadik század elejéig a nagy osztrák történetírói munkákat. Ezek a művek (Hantsch: Die Geschichte Österreich 1-2. Bd. 1947 óta több kiadásban; Zöllner: Geschichte Österreich, 1961 óta számos kiadásban, magyarul is; Benedikt: Die Monarchie des Hauses Österreich, 1968.; Bauer: Österreich. Ein Jahrtausend Geschichte im Herzen Europas, 1970. stb.) sajátos sorba állíthatók: a korábbiak, élükön Hantsch ma is használatos, standard munkájával heveny magyarellenességgel telítvék, szinte minden kérdésben, a magyar honfoglalástól kezdődően az Árpádok és a Babenbergek konfliktusain át a kiegyezésig és tovább integer osztrák nacionalista álláspontot foglalnak el, szinte vörös fonalként húzódnak rajtuk végig a magyarok bűneit, szörnytetteit, értetlenségeit, a történelem normális, optimális menetét gátló tetteit taglaló részek szekvenciái, míg a későbbi munkák, élükön Zöllner talán a leginkább elterjedt (nem véletlenül magyarra is lefordított) művével, sokkal konciliánsabb álláspontot képviselnek. Persze azért ezekben is inkább – mondjuk – Harcias Frigyesnek van igaza, mintsem IV. Bélának (akit az utolsó Babenberg, mint tudjuk alpári módon megzsarolt a Muhi csatát közvetlen követően), ám a magyarok ezekben a munkákban mégsem annyira, mégsem egészen “ázsiaiak”, miként a Metternich mondását (ebben is) követő-tisztelő Hantsch-típusú öszefoglalásokban (Metternich állítólag azt mondotta volt, hogy Ázsia a Ballhausplatz-i palota keleti ablakai alatt kezdődik).

Persze nem azzal van bajunk, hogy a magyarok e munkákban és társaikban nem “rokonszenvvel”, empátiával, netán nem lelkesültséggel vannak ábrázolva. A – szerintünk lévő – baj az, hogy valami egészen mást, valami – az értékeléstől független – egzotikust, “ázsiait”, nem Európába, nem az európai (efelől soha semmi kétség) Ausztriába valót, azzal mintegy zsigerileg ellentéteset látnak és láttatnak e szerzők, többé kevésbé állandó jellemvonásuk ez, inkább csak fokozati, mondhatni hangulati különbségek akadnak itt. És ez a vonás jellemző az egyébként szinte mindennel azonosulni, magát szinte mindenbe beleélni tudó Egon Friedell nagy kultúrtörténetére is (Kulturgeschichte der Neuzeit, 1927-től számos kiadásban, magyarul is). De – és ezt találom igazán jellemzőnek - a talán legnagyobb osztrák történész, Joseph Redlich hatalmas monográfiái (Das österreichische Staats- und Reichsproblem 1-2. Bd., 1920-1926; illetve Kaiser Franz Joseph von Österreich, 1929.), valamint forrásértékű naplói (Schiksalsjahre Österreich 1908-1919, 1954.), persze a nagy történész finoman mérlegelő és sokoldalú ábrázolásmódja mellet is, kétségkívül ugyanerről az alapállásról látszik tanúskodni. Vagyis pontosan arról, hogy itt az osztrákság, a birodalom illetve elitje, politikusai, császára (stb.) valami egészen idegennel állnak szemben, nem azzal az entitással, amelyről Engel úgy állította (úgy vélte), hogy szerves része az Occidensnek. Onnan, tőlük nem olyannak látszik, vagy csak ritkán és részlegesen.

A német történetírás természetesen jóval kevésbé tekint ki a magyarokra. Amennyiben mégis igen (tekintsünk el a Drang nach Osten hatalmas irodalmától), általában (tendenciákról, nem egyes művekről van szó) ugyanolyan típusú szemléletet érvényesítve, mint a kelet (szó sincs közép-, vagy akár kelet-közép-régióról) más országai, népei, nemzetei kapcsán. Ami persze fölötte helyeselhető, ám ez az azonosság elsősorban azt jelenti, hogy szemhatáron kívül rekednek a magyarok (akárcsak – a csehek kivételével – a többiek is), az egész ún. “köztes régió” Németország és Oroszország között. Differenciálni sem igen érdemes köztük, de általános jellemzésük is maradhat fölötte elnagyolt. Kivételek persze akadnak. Egyetlen ilyent vennénk alaposabban szemügyre, Golo Mann csodálatos (a jelzőt sokan alkalmazták valóban nagyszerű, sok szempontból páratlan munkája kapcsán) Deutsche Geschichtéjét (1958-ban jelent meg először, azóta számos kiadásban, magyarul azonban csak egy vékony füzetnyi kis része jelent meg). Golo Mann igen hangsúlyosan európai kertek közt kívánja tárgyalni a 19-20. Századi német történetet. Európa egység, írja, többszörösen tagolt egység, amelyben az egyik nép, nemzet, ország története nem érthető az összes többié nélkül. És könyve több mint ezer oldalán valóban igen hangsúlyos és karakteres megállapításokat tesz az angol, francia, spanyol, olasz (stb.) fejlődési folyamatokról, eseményekről, struktúrákról és modellekről, de korántsem hagyja figyelmen kívül a “kis” népeket, államokat sem (hollandok, svájciak, csehek stb.). Ejt szót – több ízben – a magyarokról is. Ám, úgy tűnik, velük, velünk szemben, és szinte csak velünk szemben hagyja el szerényen is fölényes nagyvonalúsága, a kétségbevonhatatlan igazságoktól való rokonszenvesen szkeptikus, megengedően összetett tartózkodása, és – bizony – mindenkor kitapintható eredetisége, önálló nézőpontválasztása is. Kossuthról például imigyen ír: “Nyugat-Európában Kossuthot, az új Magyarország vezérét jó liberálisnak, Amerikában egyenesen demokratának tartják. Valójában ez a magávalragadó, túlontúl is önmagától eltelt forradalmár a legőrültebb nacionalista volt, aki addig színre lépett. Magyarország nem magyar népeit a teljes alávetés, a politikai lét hiánya és a megsemmisítés alternatívája elé állította”. A megértésnek, vagy legalább az árnyalásnak ez a hiánya – persze a nácikat kivéve – senki másnál, sem németnél, sem más nemzetiségűnél nem tapasztalható a szerzőnél. (És csak halovány mása Kossuth-ellenességének Bethlen Gábor-ellenessége hatalmas Wallenstein-monográfiájában, amely pedig általában éppen nem mondható protestánsellenesnek is.) De a magyarok egyébként sem járnak jól a Deutsche Geschichtében. A dualizmus időszakának Magyarországáról úgy ír, mint egy kisded ázsiai (lásd mint fent!) arisztokrácia hitbizományáról, amely, jóllehet ez az elit Ferenc Józsefre volt kénytelen támaszkodni, hogy a magyarok és persze főleg a többségben lévő nemzetiségek felett korlátlanul uralkodhasson, azért egyúttal függésben is tartotta, a birodalomtól való minden idegensége, mássága ellenére, magát ezt a birodalmat. És, ezt persze nem mondja ki Golo Mann ennyire határozottan, de azért jól érthetően utal rá, valamiképp Ausztria a bűnös Németországnak az első világháborúba való “bevonásáért”, akként – talán – a magyar arisztokrácia a felelős ugyanezért Ausztria vonatkozásában (Tisza István nevezetes háborúellenes állásfoglalására azért talál szép és értő szavakat Mann). Idegen és veszélyes, érthetetlen és szörnyű következményekkel terhes – talán így foglalhatnánk össze e nagy történész magyarokkal kapcsolatos alapgondolatát, alapérzését.

Nem bizonyos, hogy ennél jobb, ha tudomást sem vesznek rólunk, mint a legtöbb, ilyen tudomásulvétellel azért úgy előzetesen meggyanúsítható munkában történik. Mert ha az angol Osztrák-Magyar Monarchia-szakértő, A. J. P. Taylor (ismert nagy munkája The Habsburg Monarchy 1809., 1918., 1960.) – mondjuk – Metternich, 1848, 1848 egy új korszak kezdete, Ferenc József avagy a Habsburgok végnapjai stb. címmel ír esszét (Europe: Grandeur and Decline, 1967. c. kötetében), az olvasó joggal vélhetné úgy, hogy ilyen címek alatt feltétlenül találkoznia kell magyarokkal, a magyar történelemre (is) vonatkozó megállapításokkal. Ez az olvasó azonban téved. Taylor tud úgy szólni Metternichről, Ferenc Józsefről, 1848-ról (stb.), hogy szót sem ejt a magyarokról. Érdekes. Már sokkal kevésbé érdekes (meghökkentő), ám sajátságos, hogy a nagy angol történészek egyik elseje, Trevelyan sem “veszi észre”, hogy nagy nemzetközi ki- és áttekintései olyanféle munkáiban, mint az England Under Queen Anne (1-3. Vol., először 1930.), a British History in the 19th Century (először 1922, azóta igen sok kiadás), vagy a talán főmű, az English Social History (először 1946, azóta igen sokszor) “kifelejti” a magyar vonatkozásokat, amelyek pedig, kivált az England Under Queen Anne címűben, márcsak Savoyai Jenő (a mű egyik főhőse) kapcsán is – szerintünk – önként és meglehetős erőszakossággal kínálkoznának. Nos, úgy látszik Cambridge-ből, vagy a Trinity College-ból nem látszunk.

Sokkal természetesebb, hogy a diplomáciatörténet nagy standard összefoglalásai (a P. Renouvin szerkesztette, nagyrészt írta sokkötetes Histoire des relations internationales, 1954-1957., J. B. Duroselle: L’Europe de 1815 a nos jours, 1964., J. Droz: Histoire diplomatiquede 1648 a 1919, 1959., uő.: Histoire diplomatique de 1919 a nos jours, 1981., stb.) nem tesznek említést, vagy épp csak azt tesznek a magyarokról, hiszen – legalábbis 1526 óta - nehéz magyar diplomáciáról, külpolitikáról beszélni. Az egyetlen általam ismert olyan jelentős diplomáciatörténeti munka, amely - legalább egy fejezet erejéig - foglalkozik velünk, Henry Kissinger hatalmas Diplomacy (1994.) című alkotása (magyarul is megjelent). A fejezet természetesen 1956 kapcsán szól rólunk, de talán inkább arról, milyen diplomáciai bonyodalmakat okoztunk – másoknak.

A francia történészeket eleddig csak a diplomáciatörténet kapcsán említettük, pedig a legtöbb, leggazdagabb zsákmányra épp a franciáknál lelhetünk. Az igazán nagyok közt itt akadt olyan történész, Victor L. Tapié, aki érdemben is foglalkozik magyar vonatkozásokkal. A szerző (a budapesti Francia Intézet nemrég hatalmas konferenciát szentelt, vezető francia és magyar történészek részvételével életművének) elsősorban XIII., XIV. és XV. Lajos korának, a barokk és a klasszicizmus korszakainak specialistája, de külön monográfiákat szentelt a mi térségünknek is: Monarchie et peuples du Danube, 1969., L’Europe de Marie-Thérese, 1973. Mindkét, immár klasszikus munka igen jól tájékozott a magyar történelemben (annak adott korszakában), még a legfrissebb hazai szakmai vitákat (Benda Kálmán, Kosáry Domokos stb.) is érdemben hasznosítja könyveiben. Épp ezért csak kicsiny csalódás, az alapvető nagy öröm mellett, hogy akár Mária Terézia Európájáról, akár a Duna-menti népek és az örökös (osztrák) tartományok kapcsolatáról van szó, a magyarok valahogy belemosódnak a nagy egészbe. Szerepelnek, tárgyaltatnak, finom, értő megjegyzések esnek róluk, rólunk, de arról szó sincs, hogy a prímet mi vinnénk. Még itt, még ezen a terrénumon sem vagyunk, lehetünk főszereplők (egyike a főszereplőknek), inkább csupán statiszták. Ennyi.

De kimaradtunk abból a hatalmas kiadványból is, amely – immáron az Európai Unió jegyében – az egész Európát (nemcsak az addigi tagországokat) kívánta népes és igen rangos szerzőgárdával bemutatni. A munkát maga Fernand Braudel jegyezte (kiadóként, főszerkesztőként): L’Europe, Paris, 1982. Ebben a gazdagon illusztrált, képekkel, grafikákkal, archív és modern fotókkal is gazdagon felszerelt munkában hosszú fejezetek szólnak Európa egyetemes történetéről és földrajzáról, az ember megjelenéséről a földrészen, a demográfiai alakulásokról, Európa felfedezéseiről és világhódításáról, az Európán kívüli Európáról, a kisebbségekről, az európai civilizációról és kultúráról (stb.). Természetesen nemcsak a nagy népekről történik említés a műben. Ilyen vagy olyan vonatkozásban szinte mindenki, minden európai nép említést kap. A magyarok nem. Mi kimaradtunk a kötetből.

A kép, ami kirajzolódott, nem én rajzoltam, olvasmányaim, meglehet rosszul kiválasztott olvasmányaim rajzolták elém, nem éppen szívderítő. Úgy tűnik, csak mi hisszük, véljük, tudjuk magunkat szinte a kezdetektől az Occidens szerves részeinek. Az Occidens nagy történészei nem egészen így látják a dolgot. De talán változik, talán változóban van a kép. Üssük fel a legfrissebb, a megjelenése után azonnal alapműként fogadott-elismert Európa-történetet, Norman Davies munkáját (Europe. A History, 1994., magyarul is, immár két kiadásban). A szerző kifejezetten azzal a céllal dolgozott, hogy kitágítsa a történészek általa szűkösnek tartott Európa-képét, fogalmát. És valóban hatalmas anyagot emelt be munkájába. Szerény, de azért állandó helyet kaptak a munkában a magyarok is. Külön kis “kapszula” foglalkozik a corvinákkal, egyik másik Budával. A megfelelő fejezetekben, no azért nem mindegyikben, szó esik Magyarországról, a magyarokról is. A legtöbb talán a török hódításokat (is) tárgyaló részben. Itt ugyan – persze – szó sincs a kereszténység védőbástyájáról (ne is legyen, az ilyesmin már mi is rég túl vagyunk), de a tények rögzíttetnek. Igaz, a végvári harcok elsikkadnak, a tizenötéves háború is épp hogy csak látszik, de azért… Kicsiny, egészen kicsiny homlokráncolást – legalább bennem – azért az keltett, amikor a következő sorokat olvastam: “Az új határok mentén szüntelen elkeseredett harcok folytak, egészen a drinápolyi békéig (1568), amelyben a Habsburgok évi adó fizetésére kötelezték magukat. 1620-21-ben a törökök a Dnyeszteren túl, Moldváig nyomultak előre, de Chocim alatt kénytelenek voltak megtapasztalni a lengyel huszárság súlyát”. Hunyadi János vagy Zrínyi Miklós nem említtetik, a magyar végvári küzdelmek elmosódnak, de a lengyel huszárság “súlya” kiemeltetik. (Az angol szerző felesége lengyel.) Lehet, várnunk kell még kicsinyég.

Our reputation in the /historian's/ world

In relation to Hungary's membership in the European Union, the author exa-mines the image of Hungary portrayed in books, published in France and in the German speaking countries. He points out, that even publications of ex-cellent quality contain several factual mistakes.

Unser Ruf in der Welt (der Historiker)

In Zusammenhang mit der Mitgliedschaft Ungarns in der EU überprüft der Verfasser das in den der deutschen und französischen Sprachgebieten veröffentlichten Geschichtsbüchern gemachte Bild von Ungarn. Die Zusammenfassung seiner Untersuchungen: die Darstellung der Geschichte unseres Vaterlandes ist widerspruchsvoll und auch in den Geschichtsbüchern von Rang befinden sich zahlreiche Ungenauigkeiten.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: