Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Pataki Ferenc: Kollektív narráció és azonosságtudat

Nyomtatási nézet

Kedves Elnök Úr, Tisztelt Kollégák!

 

Némi riadalommal láttam a programban egymás mellett ezt a két szót, hogy mese és azonosságtudat. Utoljára mesét édesanyámtól hallottam, inkább a tudomány meséivel foglalkoztam: a pedagógia és a lélektan meséivel. Tűnődvén, hogy teremthető-e kapcsolat, a mese világa, vagy tágabban az irodalom – mert a mese azért az irodalomnak a része – és az azonosságtudat között, azt gondolom, hogy egynémely átjárás, tanulságos átjárás akad. S engedjék meg, hogy megosszam Önökkel az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Hadd induljak ki egy furcsaságból. Nevezetesen abból, hogy szellemi életünket időnként megülik fogalmak, kategóriák, szavak, amelyek rendszerint a tudományból erednek, s aztán megjelennek a zsurnalisztikában, a hétköznapi divatban, a politikai köznyelvben, a mindennapi diskurzusban. Ilyen fogalom lett az elmúlt egy-két évtizedben az identitás. Magyarul az azonosságtudat. Nincs nap, hogy ne találkoznánk vele. Van úgy, hogy az európai integráció kiélezetté teszi az nemzeti identitás megóvásának kérdéseit.

Az univerzalitás, az európaiság és a nemzeti viszonya sajátos. Nap mint nap találkozhatunk azzal, hogy a határainkon túl élő magyar népesség miként tudja megóvni iskolázása, a magyar kultúrával teremtett bensőséges, meghitt kapcsolata révén a maga nemzeti azonosságtudatát, nemzeti identitását. Az „identitás” divatszó lett, és a divatszavak nagyon kockázatosak. Elmondjuk őket, kiejtjük őket, s azt hisszük, hogy megmagyarázunk velük bármit is. A szellemi divatok ártalmasak. Ezért engedjék meg, hogy a mai alkalommal meghívjam Önöket egy együttes töprengésre. Próbáljunk meg egy kicsit a jelenség lényegébe behatolni. Mi lappang a szó mögött? És ha ezt megtesszük, akkor talán megtaláljuk az utakat az Önöket érdeklő mesevilág felé is. Mindenki tudja, és gyakran idézzük, hogy az ókori, antik Görögországban a delphoi jóshely homlokzatára – ahová a görögség java ment, hogy kipuhatolja személyes és együttes jövőjét –, két szó volt mindössze felírva: Ismerd meg Önmagad! Azóta ez a parancs az európai kultúra, az európai, ahogy mondani szokás, judeo-keresztény kultúra egyik alapvető erkölcsi parancsa lett. Valójában miről van itt szó? Vajon eltűnődtek-e már Önök azon, hogy mi a tartalma ennek a felszólításnak? Ki az, akinek meg kell valamit ismernie, és mit kell megismernie? Az a furcsaság ebben, hogy akit a jóshely felszólít a megismerésre, vagyis téged, aki elolvasod ezt, egyúttal tárgya is leszel tulajdon megismerésednek. Az emberi létezésnek kitüntetett, egyedi kiváltsága, hogy az ember az egyetlen lény, aki önmagát saját tudatos reflexiója, elemző, értékelő gondolkodása és érzelmei a tárgyává tudja tenni. Ez a sajátos kiváltság az emberi öntudat, más szóval éntudat létére utal. Amikor tehát a görögség először fogalmazta meg ezt az erkölcsi parancsot, akkor valójában azt mondta, hogy ember mivoltunk egyik ismertetőjegye és jellegzetessége, hogy önmagunkat tulajdon gondolkodásunk tárgyává tudjuk tenni. Weöres Sándor szépen fogalmazta meg ezt a jelenséget, amikor azt írta, hogy „Kettő vagyok, alany és tárgy. / Csak halál szülhet eggyé engem.” Amint életre keltünk, megkettőződünk. Van egy személyességünk, egy szubjektivitásunk, gondolkodó lényünk, amelyik nemcsak a külvilágot, nemcsak a tárgyi világot, hanem önmagát is tulajdon gondolkodása és érzelmei tárgyává teszi. Az ember éntudattal bíró lény. Ennek nagyon messzemenő konzekvenciái vannak, amelyek mélyen érintik az egész emberi létünket és minden olyan emberi rezdülést, ahol nevelés, ahol más emberre történő hatás felbukkan, legyen szó pedagógusról vagy íróról, mesemondóról vagy szülőről, olvasásszakértőről vagy politikusról. Mik ezek a legfontosabb konzekvenciák? Az ember az egyetlen lény, aki reflektált módon tudatában van saját léte végességének. Freud azt mondja, hogy az ember kettős lény. Mert miközben alapvető késztetése önmaga fenntartása, a túlélés, az önfenntartási késztetés egyúttal láncszem a nemzedékek cseréjében is. Önök és mindannyian miközben önmagunkat fenntartjuk, egyúttal az emberi lét, az ember társadalmi és emberi létének folytonosságát is biztosítjuk gyerekeink, unokáink révén. Az ember az egyetlen lény, aki saját egyedi létének végességét átéli. Csak az embernek van halálélménye és haláltudata. Csak az ember képes transzcendálni, tehát túllépni a végességen, mégpedig a múlt felé. Erről fogok még beszélni, hogy mért van ott minden nemzet mondavilágában az eredetmondák világa, és mért olyan intenzív manapság a családokban a családtörténet.

Az őskutatás iránti igény abból adódik, hogy egyéni létünknek ezt a végességét így is meg tudjuk haladni: visszamenőleg felkutatjuk gyökereinket, akikhez tartozunk. Akikből lettünk, és akik lesznek akkor is, mikor mi már nem. És a jövő felé is meg lehet haladni az egyéni lét végességét, azonosulván olyan, az egyéni léten túlmutató társadalmi kategóriákkal, mint a nemzet, mint a nép, mint a rokonság, mint a városunk, például Kecskemét. Az intézményünk, az iskolánk, a falu, amelyekben otthon vagyunk, s amelyek lesznek akkor is, ha mi már nem leszünk. Ebből sarjadnak ki a valódi transzcendenciák, például a vallási szükséglet is. Németh Lászlónak van egy nagyon szép, érdekes tanulmánya a vallási szükségletről – feltehetően sokan ismerik Önök közül –, ahol a dolognak ezt az oldalát sokoldalúan megvilágítja. Azáltal, hogy az ember ilyen lény, létrejön egy újfajta tárgyiasság. Nevezetesen az énünk tárgyiassága, amelyet éppoly elfogulatlanul szemlélhetünk, mint egy természeti tájat. Azt hiszem, minden modern társadalomnak van egy jellemző önismereti kultúrája. Nagyon érdekes témának tartom, hogy iskoláinkban, közéletünkben, mindennapjainkban milyen színvonalú az önismeret kultúrája. A dolog azért bonyolult, mert ha önmagunkat megismerjük – majd mindjárt erről többet is mondok –, akkor valami állandóan változó, fejlődő valamit ismerünk meg. Ez nem egy lezárt tudás, hogy ilyen vagyok, és kész. Most azért pendítem meg ezt a szálat, mert nagyon érdekesnek találom, hogy Magyarországon minthogyha egy fokkal több lenne az önjelölt zseniből. És mintha egy fokkal több lenne az iskolában is és egyébként is az önmagukban bizonytalan, vállalkozni kevéssé merő, önmagukban nem bízó tehetségek, a meddő tehetségek. Sokat ismerek ilyeneket a tudomány világából és az egyetemisták körében is. Az önismeret kultúrája elbillenhet egy nárcisztikus, önimádó, önszerető, önfelnagyító kultúra felé. Egy amerikai szociológusnak magyarul is megjelent egy briliáns esszéje, amely Az önimádat társadalma címet viseli, és az amerikai társadalomban dívó nárcisztikus késztetéseket elemzi, aminek sok előnye van, mert az amerikai magabiztosság, vállalkozó kedv – amelyik a művészettől a sportokon át a tudományig ível –, oly sokoldalúan megnyilvánul. Más oldalról viszont szerencsétlen emberek tömegét, frusztrált emberek tömegét hozza létre, akik önpusztító kompenzációs eszközökhöz folyamodnak, hogy a sikertelenséget túléljék.

Egy társadalom sikerkultusza mélyen összefügg az adott társadalom önismereti kultuszával. Ha Önök megnézik majd a gyerekek világát ebből a szempontból, hogy egy primitív sikerkultusz hogy tudja megbillenteni a valóságos önértékelést, akkor nagyon érdekes megfigyeléseket tehetnek. Az önreflexió, az önismeret mindig társas társalgási helyzetekben zajlik le. A serdülő lánykák gyakran ülnek a tükör előtt és nézik magukat, hogy szépek vagy nem szépek. A fiúk is megteszik ezt, miközben a pattanásaikat kezelik, és nézik a fizikai megjelenésüket. József Attilának van igaza: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” Önmagunkra mások tükrében, mások vélekedéseiben ismerünk rá. Ebben egy nagyon mély igazság van. Énünk, önmagunkról szerzett tudásunk nem a magányos egyén töprengéseinek az eredménye, hanem társas kölcsönhatásai világának és a benne folytatott szakadatlan dialógusnak, eszmecserének az eredménye és a terméke. Itt persze van egy érdekes életkori fejlődésvonal. Bizonyos életkori szakaszokban, serdülő és ifjúkorban mindenekelőtt, majd fiatal felnőttkorban jelenik meg az elemző önreflexió képessége. A kisgyerek nem képes még önmagáról fogalmakban beszélni. Ha Önök óvodás gyerekkel elkezdenek beszélgetni, vagy elemista kisiskolásokkal az ő élményvilágukról, tehát megpróbálják kipuhatolni, hogy miként gondolkodnak magukról, akkor ők történeteket mesélnek. Nem tudják fogalmi rendben megragadni és prezentálni önmagukat. Ez érdekes dolog, és a pedagógiai tevékenységben nagyon sajátos fejlődésvonalat írunk le, amikor az önreflexió érettségét és fejlettségét vizsgáljuk. Ilyen fejezetet nemigen találnak a szokványos tankönyvekben. Pedig perdöntően fontos, mert az önmegismerés készségeinek és a megismerés rögzítésének van egy nagyon érdekes fejlődési íve, amelyik a közvetlen személyességtől, a történetszerűségtől vezet az elvontabb értékelési műveletekig. Végül hadd emlegessem még egy konzekvenciáját ennek az emberi, antropológiai alapjellegzetességnek, tudniillik az önreflexió készségének: ez hozza létre egyéni létünk folytonossági élményét. Ez hozza létre élettörténetünk biográfiai élményét. Ez nem olyan magától értetődő. Látták Önök Darvas Iván zseniális előadásában az Egy őrült naplóját? Tévében is ment, olyan 10-15 évvel ezelőtt Ha emlékeznek rá, a darab pszichodrámája az, hogy a főhős az elmebajnak egy sajátos tüneteként egyszer csak ráeszmél, hogy ő nem az aki, hanem a keresett spanyol trónörökös. Vagyis megszűnik személyes létének a folytonossága, és az elmebetegség tüneteként egy új szubjektum kezd létezni. Akik elmebetegként Napóleonnak, Jézusnak, Ferenc Ferdinándnak adják ki magukat, azok a patológiának eme alakjától szenvednek. Elveszítik személyes létük folytonosságát. Önöknek ugye nem okoz gondot eltűnődni azon, mik is a legelső emlékeim, amire vissza tudok emlékezni? Mégpedig úgy, hogy nem mesélte anyuka, hanem eleven képként él bennem. Aztán pontosan tudják, hogy Önök azok most, akik valaha elkezdtek óvodába, iskolába járni, átélték első szerelmi élményüket és így tovább. Mi biztosítja egyéni létünknek ezt az élményszerű folytonosságát, amely mindannyiunknál teljesen egyedi, egyéni?

Az a rendszer, amelyet mindjárt megnevezek, amely ennek az önreflexív készségnek az eredményeként jön létre. Nagyon érdekes mellékszál, hogy ez pedagógiai szempontból és olvasási szempontból is fontos. Nem tudom, hogy felfigyeltek-e arra – én ezt úgy nevezném –, hogy az ember leselkedni szerető lény. Nemcsak a bibliai vének, akik meglesik Zsuzsannát. De kérem, mivel magyarázható az, hogy oly népszerűek az önéletrajzok, a naplók, a memoárok, a levelezések, a személyes dokumentumok. A gyerekek szívesen olvasnak – vagy legalábbis olvastak régebben – történelmi hősök, nagy tudósok életrajzait, főleg serdülőkorban. Miről van itt szó? Mért szeretünk leselkedni? Hát azért, mert ezáltal tulajdon énünket, saját élményvilágunkat össze tudjuk hasonlítani másokéval. Mindannyian egyetlen életet tudunk realizálni. De mindannyian különböző életek lehetőségének a tömegét hordjuk magunkban. S amikor megvalósítunk valamit, akkor a többit ki is rekesztjük. Ha pályát választunk, akkor kirekesztünk egy csomó egyéb lehetőséget. Ha élettársat választunk, kirekesztünk egy sor mást. Az életnek ez az egyedisége, egyszerűsége a választások és kirekesztések sajátos feszültségeiben jön létre. Így az, hogy miként csinálják mások, mi módon lehet még élni és megélni egyéni sorsunkat, az hihetetlenül érdekes dolog. Nagyon tanulságos, mert egy állandó társas összehasonlításra ad lehetőséget, és erre alapvető késztetésünk van. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a késztetést az iskolában, könyvtárban mindig jól tudjuk kamatoztatni. És főleg, hogy képesek vagyunk visszacsatolni magához a gyerekhez, az olvasóhoz, saját énjéhez az olvasottakat. Ezek önismereti leckék. Mások példája legalább olyan fontos az önismereti leckében, mint a saját életünk eseményeinek, epizódjainak, történéseinek a feldolgozása.

Az összes eddig elmondottak teljesen logikusan torkolnak egy következő gondolatba. Mi az, ami ennek a folyamatos önreflexiónak, tehát azoknak az aktusoknak, amikor önmagunkat saját megismerésünk tárgyává tesszük, az eredménye? Napjaink pszichológiájában ezt a sajátos pszichikus képződményt nevezik énrendszernek. Mindannyiunknak, ha egy pillanatra befelé pillantanak – és minden itt szóba került kérdést mindig önmagukon mérjenek meg –, tehát ha egy pillantást vetünk önmagunkra, akkor egy rendkívül bonyolult élmény-, tudás- és érzelemrendszer rajzolódik ki. Elképesztő mennyiségű tudásuk van saját magukról. Pontosan tudják élettörténetük eseményeit, tudják és őrzik emlékezetükben az ún. jelentőségteljes életeseményeket. Szignifikáns életesemények lenyomatát, s hogy kinek mi az, ez nagyon érdekes kérdés. Perdöntően fontos lenne az iskolában jól ismerni a gyerekek effajta életeseményeit – ami a szülők válása, haláleset, vagy valamilyen nagy öröm, élmény lehet –, ami mélyen bevésődik. Önök sok mindent tudnak saját teljesítményeikről, hogy sikeres tanárok vagy közepes tanárok, vagy sikertelenek, hogy a személyes intim életükben hova helyezhetik el magukat. Rendkívül sokat tudnak hovatartozásaikról. Hiszen a női nemhez tartoznak vagy a férfi nemhez, szakmai csoportokhoz, etnikai csoportokhoz stb. Majd erre mindjárt visszatérünk. Tehát önmagunkról elképesztő mennyiségű tudásunk van. Ez a tudás nem semleges tudás, hanem érzelem fűtötte tudás. Az énrendszerben őrzött tudás alap jellegzetessége, hogy tele van érzelmi, indulati színezettel. Ha mondjuk politikai rokonszenveikre gondolnak, és körbenéznek a világban, itt Magyarországon látják, hogy az emberek gyakorta sokkal inkább indulataik révén tájékozódnak, mintsem racionális megfontolásaik alapján, mert az indulatok primerek. Sajátos érzelemtípusok az énes érzelmek. Megkérdezném Önöket, hogy ismerik-e növendékeik efféle érzelemvilágát? Hiszen sajátos énes érzelem az önérzet, a büszkeség, a megalázottság érzése, a teljesítményöröm. Magyarán számos olyan érzelmünk van, amely az én élményeihez, az énrendszer tényeihez kötődik. Az énrendszerben elhelyezkedő tudásunknak két nagy csoportja van. Ha még jól emlékszem iskolai tanulmányaimra, akkor az ellipszis az a mértani forma, amelynek két fókusza van. Nos az én-rendszernek is két fókusza van. Az egyik arra a kérdésre válaszol, azt a tudást mozgósítja, hogy ki vagyok. Idős vagy fiatal, magyar vagy nem magyar stb., mint már mondtam. A kérdés, amely ezeket a definitív, meghatározó válaszokat kiváltja, tartalmazza azt, amit szociális, társadalmi identitásnak nevezünk. A társadalmi identitásnak jól elemezhető komponensei, összetevői vannak. A legfontosabb és a legkorábbi a nemi identitás. Azután az etnikai, nemzeti, a generációs, életkori majd ezzel párhuzamosan a családi viszonylatokat leképező identitás. Én vagyok a legkisebb testvér vagy a legidősebb, a rokoni relációk alanya vagyok, amelyek válaszolnak arra a kérdésre, hogy ki vagyok. Ezt úgy nevezik, hogy identitás dimenzió vagy identitás összetevők, vagy identitás komponensek, ahogy tetszik. A másik kérdésre azok a válaszok felelnek, hogy milyen vagyok. Érzik a különbséget? A „ki vagyok?” kérdés társadalmi minősítő kategóriákban válaszolható meg. A „milyen vagyok?” kérdés értékelő, sajátos minősítő kategóriákban válaszolható meg. Szép vagyok vagy csúnya, sikeres vagy sikertelen, okos vagy kevésbé okos és így tovább. Ezt a tudástömböt nevezzük személyes identitásnak. Ez képviseli individualitásunkat, egyediségünket, egyszeriségünket. A szociális identitásunk az összekapcsol másokkal. Olyanok vagyunk, mint mások is. Hiszen nemcsak egyedül mi vagyunk magyarok, nők, férfiak stb. Nemcsak egyedül vagyunk tanárok, nemcsak egyedül vagyunk legidősebb fiúgyerekek és így tovább. A szociális identitásunk azt tükrözi, amivel másokkal osztozunk. És ezért a szociális identitás besoroló kategóriái, a mi kategóriánk. Ezáltal leszünk részesei mi-élménynek: mi magyarok, mi pedagógusok, mi könyvtárosok, mi nők, mi iskolások, mi hívők – ilyen vagy olyan vallásúak –, mi ilyen és ilyen társadalmi, politikai, világnézeti szemléletmód képviselői. Ez rendkívül fontos, mert az én és a mi kölcsönviszonya az egyénben nagyon meghatározó személyiségminőségre utal. Amerikai szociológusok, pszichológusok vizsgálataiból derül ki, hogy – ahogy ők fogalmaznak – vannak mi-hangsúlyú mentalitások. Tehát olyan társadalmi magatartások, amelyek nagymértékben azonosulnak az egyént magába foglaló közösségekkel: egyházközségekkel, politikai, társadalmi, karitatív egyesületekkel, hitbuzgalmi és egyéb mi-kategóriában részeltető alakzatokkal. Az én-hangsúlyú identitás esetében alacsony fokú a mi-részesedése. Nagyon érdekes elemzés tárgya lehetne, hogy a mai magyar társadalomban hogyan alakulnak vajon ezek a finom folyamatok. Mintha lenne egy individualisztikus divat. Divattá válik a közjó fogalmának kiiktatása, és csak az egyéni, a személyes érdek dominál. Ezekről nagyon érdekes, finom elemzéseket lehetne folytatni. Én mélyen meg vagyok győződve arról, hogy, ma az iskolában vagy könyvtárban szinte lehetetlen úgy dolgozni, ha ezeket a finom folyamatokat nem kísérjük figyelemmel, ha nem tudjuk, hogy mi van a gyerekek lelkében, fejében. Mi az ami hat rájuk? A globális információs források.

Az énrendszer dinamikus, szakadatlanul fejlődő, alakuló, változó rendszer. A szocializáció során egyre gazdagabban árnyalódik, egyre differenciáltabb lesz a tudásunk önmagunkról. Ha a pedagógia képes az iskola világában ezt az önismereti kultúrát beépíteni a mindennapi nevelésbe, megtanítani a gyerekeknek, hogy reflektáljanak minél több rezdülésükre, arra, hogy hogyan tükröződnek másokban. Arra, hogy milyenek a teljesítmények, mekkora erőfeszítést vetettek latba és így tovább. Ez perdöntően fontos pedagógiai feladat. Az énrendszer legfontosabb szerepe az, hogy vezérli mindennapi viselkedésünket. Amilyenek vagyunk vagy amilyennek hisszük magunkat, annak megfelelően viselkedünk. A társasviszony-hálóban, az intim kapcsolatokban éppen úgy, mint a közéletben, mint a munkahelyünkön, mint sorba állva vagy bevásárolva vagy bármilyen egyéb módon. Rendkívül fontosnak tartom azt a gondolatot, hogy a konkrét helyzetekben – ennek van érdekes következménye – nem feltétlenül, sőt bizonyosan nem a teljes én-rendszerünk működik. Abból indultunk ki, hogy iszonyú mennyiségű tudásunk van önmagunkról. Ha elmegyünk vizsgázni egy szigorú tanárhoz, vagy randevúra megyünk, vagy állásajánlatot akarok kipuhatolni, akkor nyilvánvalóan más módon mutatjuk be önmagunkat. Akkor kiemeljük a helyzetnek megfelelően azokat a tudáselemeinket önmagunkról, amelyről úgy véljük, hogy előnyösek az adott helyzetben. Kamasz gyerekeknek iszonyatos nagy gondot okoz az, hogy pl. a csajok kegyeit hogy nyerjék el. Ez egy nagy téma, úgy nevezik, hogy az önbemutatás technikája. Minden olyan mesterségben, ahol a másik ember a cselekvés tárgya, (mint a pedagógus, az orvos, az ügyvéd esetében), ott fontos lesz a benyomáskeltés problémája, tehát az, hogyan prezentáljam magamat, mégpedig őszintén. Tudniillik nincs borzasztóbb, mint amikor ilyen helyzetben – például amikor egy tanár először lép be egy új osztályba –a lelkére is munkaköpenyt ölt, és mesterkélt homlokzatot épít fel, ami nem ő. Ez ugyanaz, mint amikor a politikusoknak nincs valódi személyiségük. Kérem, tessék elgondolni egy Kossuthot, egy Deákot, amint PR-szakemberek megmondják nekik, hogy hogy öltözzenek, meg mit beszéljenek. Ha nincs önsúlya a politikusnak, akkor meg kell csinálni a homlokzatát. Ez a pedagógusra is áll. A legrosszabb az, ha ilyen álhomlokzatot próbál csinálni.

Az igazi nagy kérdés, hogyan alakul ki ez az énrendszer? Ez a modern pszichológia egyik nagy vitatott kérdése. Erről sokat lehet olvasni, nem untatom Önöket a részletekkel. A kulcsfogalom itt az azonosulás fogalma. Tulajdonképpen énrendszerünk azonosulások sorában épül fel. Mi az, hogy azonosulás? Freud úgy jellemezte ezt, mint érzelmi köteléket. Eredendően személyekhez fűződő kötelékeket, később pedig elvontabb – ahogy Freud mondja –, társadalmi eszmékhez, társadalmi kategóriákhoz fűződő köteléket. Az azonosulás beleélő, empatikus élmény, amikor az azonosulásnak mindig van egy mintája, egy modellje. Ez lehet nagyon eleven, konkrét tekintélyszemély. A kisgyerek számára ez a szülő. A szülő nemcsak egyszerűen szülő. Nincsenek ennek mindig tudatában a szülők. A szülő megtestesít nemi identitásmintát. Az anyuka az a női mivolt egy lehetséges mintája. Az apuka a férfi mivolt sokféle lehetőségének egy mintája. Apuka, anyuka lehet megtestesítője cigányként, zsidóként, magyarként egy etnikai csoportnak is. Fontos, hogy a cigánygyerekek hogyan eszmélnek rá saját cigány mivoltukra, s a magyarok magyar mivoltukra. Ez nagyon korai élmény. Pszichológiai kutatások mutatják, hogy gyerekek, akik még nem tudják ezt fogalmilag realizálni, minden további nélkül azonnal kiválasztják az eléjük tett több tucat nemzeti zászló közül a sajátjukat. Ha fotókat tesznek eléjük, hogy a rokonszenvest válasszák ki, akkor rendre azokat az antropológiai típusokat választják ki, amelyek a saját populációjukra – magyar vagy kínai, vagy japán és így tovább – jellemzőek.

Az azonosulás fundamentális tény, amelyik akkor is, ha elvont kategóriákkal azonosulunk, akkor is mindig személyes közvetítés révén zajlik le. Az azonosulás tárgya lehet tehát eleven személyminta, tekintélyszemély, a pedagógustól a regényhősökön át a kultúra termékeiig. Az azonosulás tárgya lehet társadalmi, emberi kollektívum, társadalmi kategória. Az azonosulás tárgya lehet elvont eszme, világnézet, vallás, hiedelemrendszer. Ez utóbbiakat is mindig eleven személyek kapcsolatrendszerei révén, velük folytatott dialógus révén sajátítjuk el. A sikeres azonosulásnak rendkívül fontos következményei vannak. Ha a gyerek a tanárral, szülővel azonosul, akkor egy olyan motívum, indítékrendszer alakul ki, hogy megkísérelje önmagát olyanná tenni mint a minta. Hasonlítani akar az azonosulás tárgyára. Itt van a művészetnek, irodalomnak nagyon sajátos jelentősége. Minden nemzeti irodalom felfogható úgy, mint egy azonosulási mintakészlet. Nem is véletlen, hogy a magyar történelemnek azok a korszakai, amelyeket a Jókai-féle romantikus irodalom dolgozott fel – és ma is kötelező olvasmányok – azok a korszakok és figurák élnek a gyerekek képzeletében leginkább. Hogy 1956-nak nincs mitológiája, annak egyik oka az, hogy az irodalmi emlékezetben nem jelent meg ahhoz hasonló átütő erővel, ahogy megjelent Jókai munkásságában a reformkor és a szabadságharc. Tűnődjenek ezen, mert az azonosulás, – tehát az énrendszerünket felépítő azonosulásaink – utánzásra, imitációra késztető erőként működik, és az azonosulás tárgyai egyúttal identitás mintázatok is. Azt én tudhatom, hogy magyar vagyok, de az igazi kérdés egy pluralisztikus differenciált társadalomban az: hogyan kell magyarnak lenni? Úgy-e ahogy a sumér-magyar rokonság nevében, meg mindenféle ősi mitológiák nevében most tiltakoznak, hogy a Pilis az szakrális hely, ne csináljanak ott Kertész Imre regényéből filmet. Ez az abszurditás világa, de hát effajta hiedelmek is megjelenhetnek és előfordulhatnak. Ezt folytathatnánk tovább. Nő vagyok vagy férfi vagyok. De kiderül, hogy lehetek biszexuális, és lehetek legitim módon meleg is, hiszen megszűnt e jelenség kriminalizálása. Az identitásunk egyre inkább választott lesz. Alapvető identitás-hovatartozásaink is választottak. Ki lehet lépni a nemzeti kötelékekből, és emigrációban vadonatúj nemzeti kötelékre lehet szert tenni, sőt ki lehet lépni a nemi meghatározottságból is. A történelmi tendencia az, hogy a természet adta identitás kategóriák egyre inkább átadják helyüket a társadalmi identitás kategóriáknak. Van néhány – ilyen a nem, az életkor –, ahol a természet adta tényező változatlanul dönt. De ott is, hányféle módon lehet pl. modern nőként létezni? Hányféle minta kínálkozik a lányok előtt? A főfoglalkozású édesanya sok gyerekkel, a sikeres vállalkozónő, a kettőt kombináló. Ezek mind lehetséges identitás modellek. És itt jön az igazi, az Önök csemegéjének szánt gondolatmenet. Napjainkban a modern identitás- és én-elméletek nagy hangsúlyt tesznek az elbeszélő elvre, tolvajnyelven a narratív szemléletmódra. Ez azt jelenti, hogy az emberi reflexiónak, az emberi gondolkodásnak két alaptípusa van. Az egyik a logikai, deduktív, tudományos okfejtés. Úgy ahogy a matematikus gondolkodik vagy a kutató. És van egy másik, az elbeszélő mód. A narratív mód, amikor a valóságról elbeszéléseket költünk. Az emberi gondolkodás hajnalán, amikor még nincs tudomány, a mitológia – az emberiség szép gyerekkora – az tulajdonképpen a tudomány helyett birtokba vette a világot. Mesékkel, elbeszélésekkel. Nagyon szívem szerint való az analógia, hogy a kisgyerek is azért szomjazza a mesét, mert a világot birtokolni akarja, de fogalmilag még nem tudja.

Csak narratív módon történetek, megformált történetek és szereplők révén tud a valóságról képet alkotni. Döntő, hogy hogyan azonosulunk társadalmi kollektívumunkkal, és ez mélyen érinti az új Európában a nemzeti irodalmak, a folklór és minden egyéb szerepét. Ami miatt igenis a 77 magyar népmesével kell kezdeni, és ami miatt érdekes lenne összehasonlítani e mesék tipológiáit, konfliktusait, eseményeit az Andersen mesékkel és a német népmesékkel vagy az orosz népmesékkel. Kiderülne, hogy ez nagyon érdekes módja a beavatásnak. Az azonosulásunk egyik fő módja az, hogy részesülünk az adott társadalmi csoport, közösség, kategória történeteiből. Ha Önök Németországban azt mondják, hogy „Meghalt Mátyás, oda az igazság!”, ott fogalmuk sincs, hogy mit akarnak ezzel mondani. De itthon tudjuk. Énrendszerünk azonosulási mechanizmusai oly módon épülnek fel, hogy részesülünk azokban az elbeszélésekben, amelyet az adott közösség tagjai megosztanak. És ezáltal leszünk beavatottak. Mért van minden népnek eredetmondája? Arany János mért akart írni hun-magyar mondakört, és mért írta meg azt – bár e vállakozás torzó maradt – a Csodaszarvastól Keveházáig? Mért vált a reformkorban a nemzeti fellendülés korszakában a nemzeti eposz olyan kitüntetetten fontossá? Mért van az, hogy a románok oly módon mitologizálják a dákó-román elmélet révén tulajdon eredetüket, ahogy mi a hun-magyar rokonsággal megtesszük. Sőt újabban kiderül, hogy Jézus Krisztus is pártus királyfi volt. Tehát rokonunk, úgyhogy Jézus is magyar volt. Tele van ilyesmivel szellemi életünk. Egyik volt kollégám, aki Dél-Amerikában él, beszámolt egy egész mozgalomról, amely szerint minden földrajzi elnevezés magyar eredetű. A franciák kifejezetten Priamosztól vezetik le a saját eredetüket. Mért van ez? És mért oly fontos? S itt jön megint az irodalom. Mért oly fontos, hogy úgy azonosuljunk a társadalmi keretekkel, hogy részesei, beavatottjai leszünk a mitológiának? Ha Önök belépnek egy új könyvtárba, egy új munkahelyre, akkor az első néhány hét azzal telik el, hogy beszívják magukba a hely legendáit. Tehát, hogy ki kicsoda, mi történt vele, mi az intézmény. Nekem még gyerekkori, valódi élményem, hogy mennyire kedvelt műfaj az anekdota Magyarországon. Az anekdotikus irodalom, például a Deák-anekdoták. Felejthetetlen gyerekkori emlékeim a nagy családi, rokonsági disznótorok, nagy névnapok: János, István napok, amelyek mindig karácsony tájt vannak, amikor összegyűlik a nagy család. Mi, kis kölykök a kemence sutba ülve mohón figyeltük ahogy meséltek, meséltek, meséltek. Az anekdotákban a falu történetének nevezetes eseményei elevenedtek meg, pl. amikor elindultak búcsújárásra, de útközben berúgtak, és akkor ez meg ez történt. Ugyanígy a családban történtek. Gondolják el, hogy lehet belépni egy házasságba? Úgy lépnek be egy rokonságba, hogy megtanulják ennek az új rokonságnak a legendáit. Sajnálom, hogy ez kiveszett, nincs idő. Kiszorította a televízió, de a televízió az száraz, szikkadt, üres. Erre sok idő kellene: az együttes mesélésre, a megtörténteket felidéző emlékezésre, anekdótázásra. Csak így lehetek része egy nemzeti közösségnek. A magyarságélmény alapja, hogy az irodalomban, a történelemben élő legendáriumát ezzel a nációval megosztom. És ezt viszem Európába is. És ezt valóban el kell kezdeni a 77 magyar népmesével.

Hadd fejezzem be azzal a gondolattal, hogy néha az a benyomásom, kicsit úgy járunk, mint az a bizonyos Mikszáth-féle hályogkovács. Nem mindig tudjuk, hogy mit csinálunk. Néha hiányoznak a pontos fogalmaink, hogy meg tudjuk fogalmazni, mi zajlik a gyerekeinkben. És amit teszünk, az hogyan hat rájuk. És mit kell tennünk ahhoz, hogy ez a hatás kedvezőbb legyen. Én azt gondolom, hogy fontos eltűnődünk alkalmanként egy-egy ilyen kérdésről, mint amelyekről itt szó volt. Bár mint Makó Járuzsálemtől, oly messze esik a mese és az identitás, de ha eltűnődünk a dolgok mögöttes hátterén, akkor talán bölcsebbek leszünk. Az a rögeszmém – nem kell, hogy elfogadják –, hogy pedagógiai nyavalyáink, a nevelési nyavalyáink egyik oka az, hogy nem eszmélünk rá, hogy mi is történik. A szülő se, aki egyszer csak megállapítja: „Hát, ez a gyerek! Nem is gondoltam volna róla, hogy ilyet tesz.” De hasonlót mond a tanár is. Valószínűleg azért fontos a pszichológiai és a hétköznapi tudás, az a fajta bölcsesség, hogy egyrészt legyenek fogalmi eszközeink annak a megnevezésére, ami a szemünk előtt zajlik. És ha ezt meg tudjuk tenni, akkor az aktív beavatkozásunk, nevelői, szülői beavatkozásunk esélyei is javulnak. Hadd bizakodjam abban, hogy talán néhány gondolat erejéig az Önök kezére tudtam játszani az elmondottakat, de figyelmeztetem Önöket, hogy ezek nagyon töredékes, részleges gondolatok voltak. Általában 2-3 szemesztert szoktam tartani ezekről a kérdésekről, és ott is így fejezem be, hogy nehogy azt higgyék, hogy most megtanulták maradéktalanul az emberi én rejtélyeit.

Én ezt a mindannyiunkhoz illő szerénységet kívánom Önöknek is.


* Elhangzott a Kecskeméti Főiskola és a Magyar Olvasástársaság (HUNRA), Mese-, anyanyelv-, olvasásfejlesztés, mese és azonosságtudat című konferenciáján 2003. szeptember 5-én Kecskeméten.

Narration collective and identity conscious-ness

Primarily this study was read on the conference of the Hungarian Reading Association, called: „Development of tale, mothertounge and reading; tale and identity consciousness”. Ferenc Pataki states, approaching the theme from the side of psychology, that the child wants to get acquinted with the world on the basis of tales, and with it to take posession of it. The tale is suitable for getting to know the history and the intellectual world of a given community. This is a basic demand both of children and adults. A good example for it is the book under the title: „Seventy seven Hungarian folktales” which contributes to the strengthening of the national identity consciousness.

Kollektive Narration und Identitäts-bewusstsein

Diese Studie war zuerst in einer Konferenz vorgeträgt, die über das Märchen, die Muttersprache, die Leseförderung und über den Zusammenhang des Märchens und der Identitäts-bewusstseins von der Ungarischen Leseförderungsgesellschaft organisiert war. In seiner Studie hat sich Ferenc Pataki diese Frage auf dem Gebiete der Psychologie angenähert, und hat festgestellt, dass die Kinder die Welt von den Märchen erkennen und dann in Besitz nehmen wollen. Das Märchen ist ein sehr günstiges Mittel für das Erkennen der Geschichte und Gedankenwelt eines Volkes. Dies gehört zu den Grundansprüchen der Kleine ebenso wie Grosse. Als Beispiel erwähnte er das Buch mit dem Titel 77 Ugarische Volksmärchen, das zur Erstärkung der nationalen Identitäts-bewusstsein beigetragt hat.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: