Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Vajda Kornél: A másik irodalomról - másképpen

Nyomtatási nézet

Fűzfa Balázs cikke után

Fűzfa Balázs cikkének olvastán az első érzése, jó érzése minden olvasónak az lehet, hogy „végre”. A másik irodalomról immáron jó ideje mindenki hallott, olvasott, látott már valamit. De rendszeres, szisztematikus, „igazi” információkkal csak kevesen rendelkezhetnek. Nagyszerű dolog tehát, hogy végre valaki vette, veszi a fáradságot és lege artis, annak rendje és módja szerint beszámol róla, elmondja mi is az, bemutatja termékeit, elszámolja értékeit, rendet teremt tohuvabohujában. (Mert egyelőre rémes összevisszaságnak tűnhet ez az egész „másik irodalom”, jórészt persze azért is, mert az akar lenni, mert annak muszáj lennie, ontológiai státusát éppen ez az összevisszaság kölcsönzi neki.) Idáig tehát felhőtlen az olvasó öröme, és nagy várakozásokkal tekint a beígért „kritikasorozat” elé. Ezt a felhőtlen örömet azonban Fűzfa Balázs szinte azonmód lerontja, megmérgezi, ellentétébe hajtja át. Miért és hogyan?

Mindenekelőtt talán azzal, hogy a bejelentés („Az elkövetkező hónapokban ezért arra teszek kísérletet…, hogy bemutató értékeléseket közöljek a másik irodalomról.”) után azonnal valami olyasmi következik, ami az egész vállalkozást több mint kétségessé teszi. Illetlenség lenne azokra a képtelenségekre, elírásnál, henye megfogalmazásnál többre, vitatható koncepciónál azonban jóval kevesebbre hivatkozni, amelyekkel a kis írás telis-teli van. Ilyesmire gondolok: „A hivatalos szövegek, nyomtatványok tengere – végre! – perceken belül el fog tűnni az emberiség életéből”; „a könyv haldoklása néhány évtizedig is eltarthat”; „meddig tekinthető időben létezőnek egy szómondatokból és hipertextekből álló, csak interneten elérhető corpus”; ha tudnánk igazán olvasni, vagyis tudnánk, ha megtanultunk volna digitálisan olvasni, képszerűen egymásra rétegezett információsorokat dekódolni: nem horizontálisan, hanem vertikálisan olvasni, látni… akkor Esterházy olvashatatlan rajzlapját regényként tudnánk érteni és értelmezni, s mellesleg néhány másodperc alatt be tudnánk fogadni a szövegegészt” stb. stb., stb. Az ilyesféle megállapítások, passzusok, szövegrészek, persze elmennének, ha nem lenne olyan igen-igen sok belőlük. De teleszórta velük szövegét a szerző, nem kevéssé kétségessé téve kompetenciáját, a másik irodalomról szóló kritikaíráshoz való szellemi jogát. De alapjában véve azért nem erről van szó. Az ilyesmiken inkább csak mosolyogni vagy enyhén bosszankodni lehet és kell. A baj fészke másutt keresendő (és található).

De még ne menjünk odáig, tartsuk, tartogassuk azt a végére. A képtelenségek mellett és közben jókora tájékozatlanságról tanúskodó megállapítások is bőven találhatók a kis cikkben. Mindenekelőtt a valódi, az igazi szakirodalom ismeretének hiányaira gondolok. Fűzfa Balázs úgy szól retorikáról, statisztikáról, filológiáról stb., hogy nem látszik ismerni az alapmunkákat (még Balázs János ókonzervatív szövegelméletét sem, nem szólva a Petőfi S. János félékről, a holland Van Dijkéről, az ún. szegedi iskola sorozatban megjelent dolgozatairól, a francia Charpentier magisztrális munkáiról, a Liège-i u csoport retorikájáról, Vajda András hozzájuk kapcsolódó elképzeléseiket számos ponton radikálisan módosító disszertációjáról, Kulcsár-Szabó Zoltán – e vonatkozásban is úttörő – koncepcióiról stb.). Vagy retorikáról, stilisztikáról stb. szólva csak a nagy rómaira, Quintilianusra szabad, lehet gondolni? De hisz még az ő munkájában is találhatott volna saját koncepcióját a margón megkérdőjelező passzusokat szép számmal a szerző, ha… Igen, ha írás előtt olvasott volna valamicskét, egészen hagyományosan, gutenbergi módon. Kár, hogy nem tette.

Magam én az olyanféle megállapításokat is a tájékozatlanság számlájára vagyok kénytelen írni, mint például a következő elrettentő szövegrész: „A közeli jövőben bizonnyal átalakul az olvasás és írás, és végre átalakul majd a tudás szerkezete is: nem holt anyagot kell megtanulni és tudni többé (egy kevéske holt anyag tudása igen jótékonyan hathatott volna Fűzfa Balázsra is), hanem a keresés lesz a tudás. Azokat az algoritmusokat kell megtanítani és megtanulni, amelyek segítségével a ma kisdiákjai minden számukra fontos információt el tudnak érni másodpercek alatt (sic!) …”. Ha valaki csak egy kicsit is járatos az interneten való keresés kérdéskörében (legutóbb Ungváry Rudolf és Vajda Erik jelentetett meg kitűnő könyvet a tárgykörben) vagy akár a keresés témájában úgy en bloc (Almási Miklós könyve, minden hibája ellenére azért jó elindulás lehetett volna), ilyesféle bombaszttal bizonnyal nem terhelte volna meg szövegét.

Említettük azonban, hogy a baj gyökere mélyebben, és részint másutt is fekszik. A szerző – gondolom ifjú ember – bizonnyal nem emlékszik már arra, hogy annak idején minden új találmány (a genetikától a strukturalizmuson és szemiotikán át a kibernetikáig, az intelligens számítógépek projektjeiig stb.) micsoda elméleti-filozófiai – megsemmisítőnek szánt – marxista-leninista kritikában részesült. Nos, ennek az anti-hozzáállásnak van, és láthatólag egyre szaporodik a pro-válfaja. Bármilyen új találmány születik, szinte azonnal megjelennek a találmány bűvöletébe esett, azt abszolút és mindent de mindent radikálisan megváltoztató csodaerejében hívő lelkesültek, akik semmivel sem jobban – ilyen szempontból – a marxista-leninistáknál, épp csak fordított beállítottságúak. Les extrèmes ce touches (a szélsőségek találkoznak). Ilyen volt már annak idején, a – maihoz viszonyítva ősködben – McLuhan könyve (csak nemrég jelent meg magyarul). A jeles és fanatikus kanadai irodalmár nem kevesebbet állított (és állítólag igazolt) könyvében, mint hogy megváltozik az ember füle, hogy skizofrénia lesz a sorsa az írásbeliséghez kötötteknek, hogy megváltoznak az érzékszervek egymáshoz való viszonyai, hogy a térérzékelés is radikálisan átalakul, hogy a katolikusoknak le kell mondaniuk a fülbegyónásról, hogy a centrális helyzetben lévő kormányok és kormányzatok a margóra kerülnek, hogy végre lesz igazán jungi kollektív archetípus… stb., stb., stb. Nos, McLuhan tételeit sokáig és sokszor cáfolták a megfelelő diszciplínák szakértői, tudósai, képviselői. Lényegében teljesen fölöslegesen, kis idő elteltével összeomlottak azok az érvek, bizonyítások és bizonykodások maguktól is. Ez a sors vár a McLuhan-i ambíciókkal fellépő Fűzfa Balázs-i boutade-okra is. Csak figyeljen oda a szerző, ha hajlandó még nyomtatott szöveget (is) olvasni, azokra a nyugati filozófiai vitákra (pl.: a nagy amerikai logikus, Quine öröksége körüliekre), amelyek már most túlléptek a Nyiri Kristóf akadémikus gerjesztette McLuhanságokon (pedig Nyiri professzor Fűzfa Balázsnál sokkal körültekintőbben és differenciáltabban fogalmazott ismert nagy tanulmányaiban, és – persze – sokkal nagyobb hagyományos – Fűzfa szerint holt – tudásanyagot megmozgatva, felhasználva). A digitalizálás, a hipertext és társaik persze igen fontos dolgok, ezért is lett volna jó, ha a csillagképükben feltűnt „másik irodalom”-ról igazi kritikasorozatot olvashattunk volna. Ebbe, az előszó képtelenségei okán nemigen bízhatunk. Bár, ha valaki ennyire elveti a sulykot, ha ennyire nem látszik ismerni az „egyik” irodalmat, miféle kontextusban ejt szót a „másik”-ról. És nem teszi-e hiteltelenné akár megalapozott érveit és elemzéseit is a megalapozatlanok és kétségbeejtők sokasága? Mindenesetre kíváncsian várjuk a sorozat további darabjait, és éppen nem esnénk kétségbe, ha Fűzfa Balázs alaposan ránkcáfolna.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: