Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Balogh Mihály: Mustra

Nyomtatási nézet

„Szól a telefon. Fáj a hír.”

(József Attila: Meghalt Juhász Gyula)

 

 

Szól a telefon, fáj a hír: meghalt Varga Domokos. Tudtuk, hogy nincs tovább, hisz maga mondta el, írta meg barátainak, jó ismerőseinek, köszönt el tőlük, amikor közölték vele a végső, biztos diagnózist. Elköszönt könyvben is: „Víg játék-végjáték” – adta a címet kedves írásainak utolsó, maga válogatta gyűjteménye elé, a piros-fekete borítóra. Majd elköszönt mindenkitől március közepén a televízió képernyőjén, amikor betegágyához látogatott a kamera, mert maga már nem vehette át a Kossuth-díjat. Tudtuk, és mégis… fájt a hír.

Azon a hétfő reggelen a „Szeretett Szentmiklós” főterén szálltam buszra, végigdöcögtük a „Kies Kiskunság” akácos tájait, s alig értünk az „Aranyhomok” fővárosába, Kecskemétre, amikor szólt a telefon.

Néhány hete ott ültem még a betegágya mellett. Volt mostanában néhány közös könyves dolgunk, előbb arról beszélgettünk. Jólesően, mert sikerültek a közös dolgaink. Aztán Kunszentmiklósra terelődött a szó, kedves szülőhelyünkre. Elmondtam, hogy az Öreggimnázium mégis elkerüli a csákányt, megújul, szépül, befogadja a régi könyvtárt, az egyház és a gimnázium levéltárát, s az iskolatörténeti kiállítást. Örömét lelte benne, hiszen maga is szót emelt az alma materért. Akkor a kezébe adtam az új Könyv és Nevelést, a márciusi számot. Majd óvatosan, mégis reménykedőn – tán a derűsödő hangulattól is megcsalatva – arra kértem, írna ugye két-három flekket a „Megkérdeztük…” rovatba az olvasás jövőjéről. Kis csönd után, távolba nézőn, halkan válaszolt: nem ígérheti, nem vállalhatja, kevés az ő ideje már ehhez.

Nem tudtam vitatkozni. Közben belelapozott a folyóiratba, mintha keresne valamit. Akkor eszembe jutott a januári beszélgetésünk, és már fülig pirosan feszengtem, mire megkérdezte, hogy benne van-e az ígért recenzió az Íróiskoláról. Ezt a könyvét, elmondta legutóbb, minden tantestületben ott szerette volna tudni, minden magyartanárnak is hasznára szánta. Nem volt benne mert… Mert én ugyan találtam recenzenst, de nem leltünk példányt a könyvtárban, majd pedig mondták, hogy most van feldolgozás alatt, akkor én ígértem, hogy hozom a sajátomat, aztán „sok gondom közt” elfelejtettem, s így a recenzió bizony elmaradt, kimaradt a lapból. Pedig januárban mindannyian tudtuk már, hogy gyorsan eltelik a megszabott idő.

Nem tehettem mást: belül szégyenkezve, fennhangon szabadkozva megígértem újra: a júniusi számban biztosan benne lesz, kézbe veheti, olvashatja majd. Mintha még az is rajtam múlott volna!

Elbúcsúztunk, és nekem első dolgom volt most már valóban megszervezni a recenziót. És szűk két hét múltával a kezemben volt az írás. Éger Veronika: Reménytelenül is reménységben (Varga Domokos Íróiskola című kötetéről). Akkor megvillant bennem a szándék: be kéne újra kopogtatni hozzá, aki „…az utolsó nagy csatáját vívja – tudottan, bevallottan és vállaltan, tiszteletreméltó tartással és méltósággal.” Odaülni megint az ágya mellé, kezébe adni, vagy fölolvasni a kéziratot. Fölolvasni az utolsó sorokig: „Köszönjük élete minden megküzdött mondatát! Az elsőt, a másodikat, a tizediket és sokadikat, amelyekkel az időtlenségből is tanítani fog, jelenvalóvá téve hazát, hitet, tartást és emberséget ’e zsugorodó glóbuson’.”

De elporladt ez a fölvillanó szándék is. Elsodorták más fontos dolgok és fontoskodások. Pedig lett volna rá kerek tíz napom. Egy örökkévalóság.

Drága Dombi Bátyám! Most akkor hova küldjem a Könyv és Nevelést?


Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: