n/a: Anno... A könyv.

Nyomtatási nézet

Fekete István: „Egy szem kukorica” című elbeszéléskötetéből

„Szeretem a könyvet! Valamikor régen mélyen a szívemre szívtam az iskoláskönyvek nyomda szagát. Titokzatos, igaz mélységek nyíltak ki előttem. A történelem: regény volt, a földrajz: útleírás; a természetrajz: vadászat, az olvasókönyv pedig: muzsika.

Ugyanebben az időben már eljegyeztem magam Sóbri Jóskával, Verne Gyulával, Rinaldó Rinaldinival és még sok más nagy emberrel, akiknek nevét elfelejtettem.

De a nevek nem is fontosak. Az emberek közt széthintett jóságnak, örömnek nincs neve, mint ahogy nincs neve az őszi ragyogásnak, a ködös messzeségnek, a hullámnak, amikor a parthoz ütődik, a nád suttogásának, vagy a simogatásnak, amit nem felejtünk el soha, pedig sok kemény ütést régen elfeledünk ugyanezen idő alatt.

Elfelejtjük, hogy emberek mennek el mellőlünk – örökre, – elfelejtjük az élet árkait, hová belehúllott egy-egy szív, aki szeretett bennünket, – de a jó könyvet éppenúgy nem felejtjük el, mint magunkat.

Szeretem a könyvet és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de ezt mondani még se merem, mert az a másik, aki írta, álmában, vagy ébren, úgy is láthatta, ahogy leírta.

Szeretem a könyvet és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt, vagy élő lelkek néma, vagy hangos-filmjére, titkos jelekbe zárt örömére, vagy fájdalmára.

Szeretem a könyvet és tanácsait követem. Csak egy könyv volt életemben, amelynek nem hittem s amelytől féltem – a legpontosabb, legcsalhatatlanabb könyv: a matematika.

Ebben nem hittem, mert száraz volt, mert ritmustalan volt, mert félreérthetetlen volt, világos, igaz és fantáziám undorral reppent át a számok kemény oszlopa felett és szétporlódott, mint a víz, amikor sziklának ütődik.

Annál jobban hittem a vadászati könyvek minden fajtájában, a tengeri kígyóban, a hétfejű sárkányban, a borzfuvarban, a bárányt vezető farkasban és mindenben, ami életteljes, misztikus, elérhetetlen, megmagyarázhatatlan – fantázia és álom volt.

Kerestem az öreg könyveket, a vajákos tudást, a meggyőződést a homályban és igazolni akartam mámoros öreg hazudozókat, akik hittek álmaikban és igaznak feledett füllentéseikben.

Hittem a bagolyban, aki halált kiált, a szélkiáltóban, aki nélkül nincs szél, a leveli békában, aki jobban tudja az időt, mint a kalendáriumcsináló (pedig az is nagyon tudja,) Matula mesterben, tanítómban és vadőrünkben, aki fűből, fából, náthából és tyúkszemből, szélből és napsütésből, holdudvarból és rókaugatásból mindent megjósolt és ezen jóslatok vagy beváltak, vagy nem. Harmadik eshetőség nem volt.

Hittem … hittem!

És sohasem bántam meg. Néha – majdnem mindig nem azt találtam, ami a könyvekben meg volt írva, hanem annál sokkal többet. Békességet, magányt, halat, vadat, madarat, de mindig találtam valamit és a végén – nem mondhatom, hogy nagy érték, – de megtaláltam: – magamat.”

= Ifjúsági Irodalmi Figyelő, 1944. 2–3. sz., 20–21. p.

Vissza a tartalomjegyzékhez