Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Fehér József: Pataki Téka. Sárospatak, a könyvtárak városa

Nyomtatási nézet

Tisztelt Kollégák, Kedves Barátaink!

 

Antonius úgy kezdte búcsúztató beszédét ama ismert drámában, hogy „temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni”. Elöljáróban be kell vallanom, hogy én pedig dicsérni jöttem a „Sárospatak, a könyvtárak városa” című kötetet, nem elmarasztalni. Antonius azonban – tudjuk jól – cselezett, szónoki fogásként használta eme nevezetes, szállóigévé lett szófordulatot, melynek ürügye alatt a császár dicshimnuszát zengte, dicsőséglajstromát sorolta fel, hogy közönségét, a tömegeket maga mellé állítsa. Nos, én minden hátsó szándék nélkül teszem ezt; egyrészt, mert nem áll szándékomban még egy palotaforradalmat sem kirobbantani, nemhogy birodalmakat megrengető belháborút; másrészt – legnagyobb sajnálatomra – nem rendelkezem Shakespeare feszültségteremtő erejének mégcsak ezredrésznyi töredékével sem.

Tehát, vegyék úgy, dicsérő szavaim őszinték és egyenes szándékúak. Még akkor is – és ezt megint be kell vallanom –, ha elfogult vagyok a könyv kiadója, szerkesztője és szerzői iránt. Bár barátság, igazán jó munkakapcsolatok, több évtizedes személyes együttmunkálkodás fűz össze legtöbbükkel, ez nem gátolhatja a tárgyilagosságot. Mindezzel együtt is azt kell mondanom, hogy igazi tett, igazi teljesítmény ennek a kötetnek a megjelentetése. Az a tény, hogy a sárospataki Városi Könyvtár felsorakozott a Rákóczi Múzeum, a Református Kollégium, a Tanítóképző Főiskola könyvkiadói, forráskiadói tevékenysége mellé, csak elismerést érdemel. Arról nem is beszélve, hogy a fenti intézményeket a legfiatalabb „kistestvér”, az 1953-ban még csak fiókkönyvtárként létrehozott, és azóta községi könyvtárnak besorolt intézmény fogta össze.

S ha már így benne vagyok a gondolatszökellésben és a képletes beszédmódban, még azt is hadd emlegessem fel: igazi csemege, kitűnő szerkesztői fogás volt az irodalmi idézetek, versek, szépprózai szövegek, esszé-részletek, lírai önvallomások becsempészése az egyes dolgozatok közé. Amikor elfáradnánk az olvasásban, például a Nagykönyvtár – nekem, mint volt pataki gimnazistának – örökké nyikorgó és túl alacsony székein, akkor Jékely Zoltán verséből „a megvasalt öreg akácfa rám az ablakon be-benevet”, s mindjárt a könyvek poros-komoly tartományából a Berck ligetein érzem magam, és friss szellők és fű-illat, széna-illat lengedezését érzem; vagy amikor az örökké komoly Kazinczy Ferenc – aki Petőfi szerint fél századig tartotta vállán, mint Atlasz az eget, a magyar nemzetiségnek ügyét –, mosolyra késztető vallomását olvashatom arról, hogy s mint dúlta szét könyvéhségében régi udvarházak, megvénült, megfáradt prédikátorok, Pató Pál-féle magyar nemcsak évszázados könyvgyűjteményét, újra s újra kedvem támad olvasni.

Ugyan Vörösmarty is kétkedve szól a könyvek hasznáról „ment-e a könyvek által a világ elébb” –, én mégis ismét csak a széphalmi „szent öreget” idézném, mert mindannyiunknak példája, vagy tanulsága lehet pataki diákéveiről való visszaemlékezésének idevonatkozó egy mondata: „mert Pataknak húszezer kötetnyi bibliotékája van, s a könyvek a tanulók szobáikba is kiadattak; mert az igyeksző gyertyát gyújt a másika gyertyájánál…” Elképzelem a jelenetet; az ember, a diák, könyveket tanulmányozván, világosságot gyújt évtizedekkel, évszázadokkal, netán évezredekkel ezelőtt élt emberek elmét világító lángjainál. A magyar irodalom egyik legszebb képe, egyik legszebb metaforája ez.

Ha most arra gondolok, melyik része érdekelt leginkább s ragadta meg figyelmemet először, amikor a Pataki Tékát kézhez vettem s a tartalomjegyzékét végigfutottam, meg kell mondanom, a könyvtáros portrék, a főkönyvtárnokokról rajzolt élet- és pályaképek voltak azok. S miért? A könyvtörténet, a könyvtártörténet – tudománytörténet. Itt a könyv mögül előbújik az ember. Most jut eszembe, nekem a könyv vagy egy könyvtár (házikönyvtár vagy gyűjteményi könyvtár) még sohasem jelent meg úgy, mint kötetek sokasága vagy polcrendszer. A könyv mellett mindig ott egy kéz, egy figyelmesen lehajtott fej, egy csendes, merengő, vagy gondolkodó ember. A pataki könyvtárban, – hogy a hely szellemét idézzük – Újszászy Kálmán derűs mosolya, Czegle Imre visszafogott, komoly méltósága, a fiatal Szentimrei Mihály gyors, barátságos szolgálatkészsége jelenik meg.

De fölemlegethetném elődeiket is, a 19. század második felétől a 20. század közepéig. Hadd legyek ismételten elfogult, s elsőként a Zemplén megyei Lukán 1836-ban született Szinyei Gerzsont említsem, akivel csak azért nem vagyunk egyfalubeliek, mert a kedves, „Bodrogközön ragyogó Luka” időközben nevet változtatott, szégyenlős lakói Bodroghalomra módosítottak, s így – tudvalevő – gyöngyszemet cseréltek el babszemért. Hatalmas munkabírását és érdemeit az utóbbi években próbálom tudatosítani szülőfalumban, szüleinek még meglévő sírhelyét gondoztatni, kultuszát élesztgetni. Vagy Horváth Cyrill irodalomtörténeti munkásságát méltatva, főkönyvtárnoki tevékenysége mellett, olyan, ma is használható összefoglalásait kell felidéznem, mint például Nemzeti irodalmunk a reformációig (1891), vagy A magyar nemzeti irodalom története (1893) című tankönyveket, kézikönyveket.

Külön is szólnunk kell(ene) Harsányi Istvánról és Gulyás Józsefről. Egyikőjükről sem készült még teljes értékű, monografikus igényű feldolgozás. Ajánlanám legalább szakdolgozatnak, diplomadolgozatnak nemcsak életútjuk, életművük, de emberi alakjuk megrajzolását is. Arról már nem is beszélve, hogy például Gulyás József ma is élő, ható, legtöbbször szépirodalmi rangon megírt értekezéseiből igen tanulságos és kedves antológiát lehetne összeállítani. (Mintha hallottam volna, hogy hosszabb távon talán készülődik is ilyen.)

E könyvnek van egy jövőbe mutató művelődéstörténeti értéke. Talán furcsa, vagy szokatlan ilyet mondani. Értékeket a múltban szokás keresni. Mégis: ahogy ez a téka, ez a – vigyázat, nem túlzok! – kincstartó gyűjtemény egy szalmaszál hiánya nélkül számba veszi Sárospatak összes könyvtárát a legértékesebb kollégiumi gyűjteménytől a múzeumi könyvtáron és felekezeti könyvtárakon át a legkisebb iskolai könyvtárig. Áttekinti a segédgyűjteményeket: adattárakat, kézirattárakat, nyomdákat, térképtárakat stb., s mindezt történetiségükben teszi, leírván mai állapotukat, felszereltségüket, lehetőségeiket. Különösen fontos ez, amikor a műveltségszerzés évszázados (évezredes) szokásai megváltoznak, amikor az emberi civilizáció „lépést vált”, azaz a hagyományos kultúrahordozó eszközök – úgy tűnik – gyökeresen átalakulnak, technicizálódnak, a globalizációval megtörténik az információrobbanás, a számítógép eluralja az embert. Üzenet lesz ez a könyv a jövőbe, egy apró levéllenyomat, mint a vitis tokayensis, az erdőbényei szőlőlevél-lenyomat évezredes múlt homályából, mely hirdeti, hogy ősidők óta él a szőlő páratlan Hegyaljánkon. Ez az összeállítás a sárospataki könyvkultúrán keresztül hirdeti, milyen volt emberi arcunk a 3. ezredfordulón.

Én azonban bízom benne, hogy a könyv kultúrája nem veszhet el. Mert jaj az emberiségnek, ha ez megtörténne! Az emberi alaptermészet változna meg: a számítógépet ugyanis nem lehet behajtogatni, összefirkálni, magunkhoz hasonlítani, simogatni, behunyt szemmel merengeni rajta, kölcsönadni és nem adni vissza, polcunkon igazgatni, zsebrevágni, széljegyzetelni, asztalunkon tartogatni, szamárfület hajtogatni bele, kinyitni-bezárni-visszalapozgatni. Ahogy egyik beszélgetőtársam mondotta legutóbb: „még senki sem aludt el számítógéppel a hasán…”

Miről szóljak még? Hogy mennyi – a szó szoros értelmében vett – izgalmas történetet is őriz ez a Téka? Könyvsorsokat nyomoz, hányattatásokat, tragikus és felemelő történelmi időszakokat tükröz egészen a kezdetektől a sorsfordulókon át mondjuk a könyvek orosz fogságba kerüléséig.

Végül: kitűnő segédanyag ez a könyv mindenkinek: diákoknak, kutatóknak, tudománytörténészeknek, egyetemi hallgatóknak, egyszerű, tárgykeresőknek. Mit nem adtam volna érte, ha kutatói-muzeológusi pályám kezdetén vehettem volna kézbe s tanulmányozhattam volna. Mennyi időt, fáradságot, céltalan keresgélést, haszontalan tájékozódást spórolhattam volna meg!

A nálam szerencsésebbek, a maiak – ha élni kívánnak vele – e könyv segítségével legalább 10 évnyi előnyre tesznek szert. Úgy legyen.

Szóval, s végül, s még egyszer, és nem úgy, mint Antonius: én dicsérni jöttem a Pataki Tékát, s nem temetni.

Legfeljebb beletemetkezni.

 

Fehér József

KISS Endre József (szerk.): Pataki Téka: Theca Patachiana, civitas bibliothecarum. Sárospatak, a könyvtárak városa, a 800 éves város könyvtárai. Sárospatak, Zrínyi Ilona Városi Könyvtár. Felelős szerkesztő: Kiss Endre József. 2001. 326 p.

* Elhangzott a sárospataki (2001. szeptember 12-14) Az olvasás jövője című nemzetközi konferencián.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: