Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

n/a: Az olvasás jövőjéről megkérdeztük Végh Józsefet

Nyomtatási nézet

Az első fájdalmas könyvtáros tapasztalatom az volt, hogy éppen az olvasásra nem marad elég időm. Este, otthon már nincs kedvem még egy könyvet a kezembe venni, pedig korábban megszoktam, hogy délutánjaim, estéim egy része olvasással telt. Szerettem volna ezt a szokásomat megőrizni. Évek teltek el, mire ez a hiányérzetem addig és úgy fokozódott, hogy pontosan meg tudtam határozni, mi hiányzik. Közben folyamatosan próbálkoztam, de a legtöbb könyv nem tudott lekötni. Az újraolvasással többször is pórul jártam, mire világossá vált előttem, régebben milyen élményt nyújtott számomra az olvasás, amikor az ember mintegy feltöltődik, gazdagabb lesz egy-egy könyv után. Vajon mi történik egy könyv elolvasása közben? Miért vesznek az emberek akár ezer évvel régebben írt szövegeket, elbeszélt történeteket a kezükbe?

Kicsit ódivatú a kép: a könyvet „kézbe venni”. Hiszen manapság a számítógép és a mozi segítségével másképpen, és talán intenzívebben bombázhatjuk az érzékszerveinket, meg azokét az embertársainkét, akikért felelősséget érzünk. Mégis! Ameddig valaki csalódásáról számol be egy olvasott regény filmváltozata után, bízhatunk a könyv jövőjében. Csakhogy egyre kevesebben vannak ilyenek…

Egy időben (terápiás célzattal is) középiskolás korú fiatalokkal beszélgettem irodalmi művekről. Most egy másik olvasó réteggel vagyok mindennapi kapcsolatban, a főiskolai-egyetemi hallgatókkal. Nekik már alig van idejük és energiájuk a föléjük tornyosuló kötelező és ajánlott szakirodalmon kívül mást olvasni. Az olvasásuk is felületesebb, pontosabban „számítógépes”, „információvadász” lett: nagy mennyiségű szövegből kell kiválasztaniuk a számon kérendő adatok, tények halmazát. A számítógépes adatbázisokban való keresgélés ezt a folyamatot gépesíti. Akinek ez megy, a „tudását” akár pénzre is válthatja: az általa készített jegyzettel sok munkát megspórol diáktársainak.

Hallani már arról is, hogy diákok összefognak egymással, és a világhálón dolgozatokat, vizsgatételeket cserélgetnek. Összegyűjtik ezeket a kész szövegeket, átfogalmazzák, és a miskolci szellemi terméket „eladják” Szegeden. A dolgozataikat többnyire nem kézzel írják, papíron leginkább csak az utolsó pillanatban látják. Bíznak a gép helyesírási szótárában. Eleve nincs olyan gyakorlatuk, amelyet a sok olvasás és írás révén szerezhetnének meg, egyre passzívabbak és hézagosabbak a nyelvtani, helyesírási ismereteik. Ugyanakkor a szerkezet, a nagyobb összefüggések, és a mondatok közti összetartó erő is elszemélytelenedik vagy eltűnik. Ezért tudnak ma már egyesek önállóan fogalmazó gépet elképzelni, holott amikor az ember felelősséggel jelen van a szövege mögött, az nagyságrendekkel intenzívebb és ösztönzőbb hatású.

A személytelen, fel nem vállalt szövegekre csak egyetlen mentség lehet, az együttműködő, együtt dolgozó közösség, amely ha jól dolgozik, megint csak lesznek közös emberi ismertető jegyei. Mint ahogy a mechanikus információ-elnyelő és -újragyártó apparátusokat is emberek (közösségek?) hozták létre, emberek (közösségek?) működtetik. Ebből a modern falanszterből már Kafka és Borges (sőt Swift is) álmodott cellákat, nem hiába fogalmazódik meg sokunkban ez az összetett probléma a Gutenberg-galaxis és a Bábeli könyvtár metaforáiban.

Aki a képernyő villogásával nem tud lépést tartani, nemcsak az olvasás, hanem a látás egyéb területein is egyre több vakfoltot tapasztalhat. Kaptam már olyan kinyomtatott dolgozatot, amelyet a szerzője képtelen volt nyomtatott szöveg módjára olvasni. Folyton átsiklott azokon a kihagyásokon, amelyek a képernyőnyi (fél képernyőnyi) szövegrészeket választották el egymástól. Fogalmazásában töredezett, szótári, adatbázisban használt, csonka nyelvtannal szerkesztett, egyszerű mondatokban beszélt. A végére, amikor elfáradt, a központozásra sem maradt ideje, autista stílusában a kulcsszavakat kiemelve, mintegy gépi keresés segítségével lehetett megfejteni, mit szeretett volna mondani.

Így tanulnak ők. De mi van a – mégoly csekély – szabadidejükkel? A kevés szabadidő eltöltésére a (fő)városi diákoknak sok lehetőségük van. Miért is nyúlna valaki a könyvhöz, amikor a televízió és a mozi közti különbségeket sem érzékeli számottevőnek? A legújabb szerkezetek képminősége révén megjelenik egy szolgáltatás, a szélesvásznú filmkép utánzása, amely a kép arányaiban ugyan utal valamire, de kinek jut eszébe továbbgondolni, hogy a moziban visszavert fényű, szinte a teljes látóteret kitöltő képet nézhetünk, a televíziós kép pedig hátulról megvilágított, szűkebb metszet a látótérben. Sugárzása sötétben kisajátítja a horizont kieső részeit, világosban nem vonja el annyira az embert figyelmét. Míg egy könyv esetében szabadon dönti el az ember, mennyire merül el az olvasmány világába, a felidéződő kép eleve belső, addig a külső, vetített kép és hang alapállapota a kívülről szemlélés. Az olvasó ember benne lehet a történetben, a mozit, tévét néző ember szemlélheti.

Valamikor azért kezdtem el gyerekekkel olvasásról beszélgetni, mert álmaikat, játékaikat elmesélve kiderült, mennyire meghatározza belső képi világukat a televízió és a képernyős játék. Álmaikkal, történeteikkel sokan nem tudtak igazán azonosulni, mert filmszerűen látták magukat kívülről álmodni. A képek pedig nem a való világ „szabadtéri” élményeire emlékeztették őket, hanem a videofilmekben látott mesterséges környezet képernyőmetszeteire. A sugárzott műsorok önmagukban nem befolyásolhatnák a gyerekek (és felnőttek) érzékelését, fejlődését, ha a kommunikáció más csatornái is hasonló intenzitással működnének. Elsősorban a beszélgetésre gondolok, az olvasáshoz kötődő, olvasásélményből származó történetmondásra és mesélésre. Ezt a legtöbb helyen kiváltották a személytelen, nem élő, jelenlévő ember által előadott műsorok.

Az olvasászavarok nemcsak gyakorlatlanságból fakadnak, és nemcsak pedagógiai-módszertani problémák okozzák ezeket. Az olvasás csak egyik változata a közlés, az önkifejezés lehetséges formának. Az olvasászavarban az az erő vész el, amely a betűk révén képes megeleveníteni a másik ember hangját, láttatni gondolatait, elképzeléseit: az az erő, amely a betűkből összefüggő, értelmes szöveget hoz létre, és ha működik a folyamat, akkor az olvasó emberben azonnal ott a következő szakasza a folyamatnak, belülről válaszol, kérdéseket tesz fel, mintegy látja a tapasztalatai segítségével az író szándékát. Ebben az értelemben világos, hogy a probléma hasonlóan értelmezhető a beszélő emberre, a beszélgetésre is. A hallott hangok, szavak alapján nem áll össze az a kép, amely például a tanulás-elsajátítás folyamatában nélkülözhetetlen.

Ennek okát egyfelől a modern élet tapasztalatainak a töredezettségében látom, másfelől ehhez kapcsolódóan a modern élmények és a régi korok emberének a tapasztalatai közötti táguló szakadékban. Amikor az egyetemista nem tudja elképzelni a huszadik századi kényelmi berendezések nélkül élő, nem is középkori, hanem mondjuk tizenkilencedik századi ember életét, akkor hogyan érthetné meg, milyen szűrőkön keresztül érzékelhetné az úgymond klasszikus írók, költők gondolatait. Mit fog számára jelenteni a romantika, amikor a steril városi környezethez szokva egy mai természeti környezetet, villamosítás nélküli házat nehezen tud elképzelni?

Az ember és eszközei közt mindig is volt szellemi és fizikai kölcsönhatás. Az információk keresése, olvasása mást kíván, mint a „ráérős olvasás. A hagyományos irodalom és a hozzá kapcsolódó értékek együttese nem azt kívánja meg, hogy statisztikailag értékeljük ki az előforduló szavak számát, a szereplők nevét, az elhangzó tényeket, és meg tudjuk válaszolni a vizsga tesztkérdéseit, hanem az olvasás folyamán az olvasó cselekvő közreműködésére számít. A leírt szöveg, a szerző hangja csak akkor kel életre, ha az olvasó embert valaki, vagy valami összekapcsolja az adott irodalmi, kulturális hagyománnyal. Ezen „valakin vagy valamin” emberek, könyvtárak, tanítók és tanárok sorát kell értenünk, akik rámutatnak az értékekre, mintegy „kikövezik a befogadás útját”.

Ezen az úton fizikai akadályokkal is szembe kell néznünk. Az emberi szemet már az apró betűk is fárasztják, nem is szólva a vibráló, fényes képernyőről. Ezért is jelenthet nagy problémát a könyvet helyettesítő elektronikus szerkezet felépítése. Ha nem veszi figyelembe az emberi szem és elme természetét, akkor nem tudja a rég bevált, évezredes fejlődéssel megformált könyveket felváltani. Az emberi üzenet közvetítésében a nyomtatott betű még közelebb állt a kézzel írott levélhez, még „kéz a kézben” járhatott együtt az olvasó és író. Megfigyelhetjük, akár a vonaton, akár egy padon a parkban, hogy az olvasó ember, ha gyorsabban szeretne az izgalmas szövegrész végére érni, vagy az éppen unalmason túljutni, gyorsabban mozog a lába: ha csak jelzésszerűen is, de a séta, a futás mozdulatait ismétli. A gépekkel már nem biztos, hogy képesek leszünk versenyt futni. Ha van is ilyen késztetésünk, amikor elektronikus üzeneteinket, vagy egy elektronikus könyvtárban valamelyik klasszikus regény szövegét olvassuk. A virtuális könyvtár számomra ijesztően személytelen. Érzem, hogy valahol ott van mögötte az ember, de nincs látható, kézzelfogható alakja, csak nyomasztó (jelen)léte van.

Korunk bábeli könyvtárában magunknak kell megkeresni a befogadáshoz szükséges segédeszközöket, jegyzeteket. A hangos olvasás sokat segít pl. a huszadik századelő magyar íróinak megértésében, mivel a hangsúlyok, az értő felolvasás átéltsége ellensúlyozza a mai fiatal olvasók számára elveszett világ élményeit, arányait, segíthet kijelölni a szöveg fontosabb részeit, megmutathatja a mondatok élét. De a régebbi prózával, verssel valószínűleg már gondban leszünk: a jegyzetek, képek és egyéb segédanyagok elveszik a legtöbb olvasó kedvét az olvasástól.

Vajon ki fogja megmutatni a következő nemzedéknek Augustus Rómáját, Dante Firenzéjét, Ady Párizsát?

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: