Mikonya György: A történelem tanítása és a felhasznált tankönyvek felekezeti iskolákban

Nyomtatási nézet

A különböző felekezeti iskolák legátfogóbb közös jellemzője Isten létének igenlése. Ezen alapvető jelentőségű egyesítő erő megléte mellett, azonban változatos pedagógiai koncepciók jöttek létre, amelyek ugyan megegyeznek a legátfogóbb célban, de igen változatos módon jutnak el a megvalósításhoz.

Ezt jól jelzik a különböző lelkiségi mozgalmak és a körülöttük kialakult iskolák. Az egyetemességre oly nagy hangsúlyt helyező katolikus egyház kebelében is eltérések lehetnek a bencések, a ciszterciek, a dominikánusok, a ferencesek vagy éppen a jezsuiták oktatási gyakorlatában.

Mindezen eltéréseknek – még ha furcsának, anakronisztikusnak is tűnik – az összetartozás erősítésében van szerepük. Ez a gondolat talán a legszemléletesebben Newman bíboros egyik gondolatában jut kifejeződésre, amikor Néri Szent Fülöpről nyilatkozik. Ennek során az oratóriumnak nevezett közösség család és otthonpótló funkciójára utal, amikor ezt írja: (az oratórium) … „Házias kör, azaz a szó értelme szerint valami kerekded egybefűzött. … Mert nagy testületet alig lehet megakadályozni abban, hogy össze ne omoljék saját súlya alatt” – ha nem alakulnak ki önálló, de mégis az egészhez tartozó tartópillérek. (Türks, 1992. )

A neveléstörténet tényeinek ismerője azonban nem feledkezhet el arról sem, hogy az egyesítő erők mellett, széthúzással, versengéssel is találkozhatunk: gondoljunk csak a jezsuita és a piarista rend közötti iskolaállítási „versenyre”.

Ha a más felekezetűekkel – az evangélikusokkal, vagy a reformátusokkal való kapcsolatot vizsgáljuk –, akkor ott bizony a „létért”, azaz iskolaépületéért való kemény küzdelemmel is találkozhatunk.

Metodikai megfontolások

Jelen dolgozat arra vállalkozik, hogy egy tantárgy – ez esetben a történelem – keretében, mintegy feltáró jelleggel, differenciáltan elemezze a jelzett problémát.

A metodika nyelvén fogalmazva ez azt jelenti, hogy egy-egy mozzanat (az összetartozás, vagy a széthúzás) kiemelése helyett: azonosság (kongruencia), hasonlóság (affinitás) vagy különbözőség (diszkrepancia) feltárására vállalkozom.

A vizsgálathoz olyan terület kiválasztása látszott célszerűnek, amelyik jól dokumentált, és számos eltérő felekezetű iskola működik egymás mellett.

Ezt az 1867 utáni pesti viszonyokban vélem megtalálni, ahol közel azonos időben működik jezsuita gimnázium (Budán), piarista kollégium, evangélikus és protestáns, valamint állami főgimnázium.

A vizsgálat még bővíthető lenne más iskolákkal is (például zsidó iskolákkal stb.), de erre terjedelmi okokból nem vállalkozom.

A történelem kiválasztása mellett szól, hogy ez a tantárgy számos iskolai átalakulás találkozási pontja; mutatja például a latin nyelvtanításból történő önállósodással kialakuló tantárgyi rendszer csíráit; kezdetben ezen a szálon jelenhetnek meg a reálismeretek kezdeményei, majd a latin nyelvtől való elválás során a nemzeti (nyelvi) jellegzetességek is itt formálódnak ki.

Mindenesetre fenntartással kell fogadni azt, ha a reális lehetőségek, a vágyak és a kényszer adta – többé-kevésbé kiegyensúlyozódott – összecsiszolt tanrendszerből, részeket szakítunk ki.

Így az egy tantárgy elemzéséből levont következtetések csak hipotézisként foghatók fel.

A történelemtanítás újkori kezdetei

Az ókori történetírók után, a történetírás egyik megújítója Philip Melanchthon. Ő a történelmet erkölcsi szabályok olyan példatárának látta, amit a hitigazságok védelmére is fel lehet használni, a történelem

„… sok mindenre emlékeztet, figyelmeztet az erényességre, és elrettent az erkölcs megsértésétől, … olyan kincsestár, amelyből minden idők emberei példákat meríthetnek életük szabályozásához”. (Melanchthon, 1834. 1114. p.)

Melanchthon már elválasztja egymástól a világi és az egyházi történelmet. A tanítás során még alkalmazza a négy birodalomra – az asszírokra, a perzsákra, a görögökre és a rómaiakra – való felosztást. Újonnan írt tankönyvét azonban, túlzó teologizáló hajlama miatt, főleg az akadémiák használták. Ebben az esetben a legnagyobb újítás a diktálást felváltó nyomtatott tankönyv megjelenése.

Középiskolai használatra Sleidanus írt tankönyvet. A tankönyv jó kétharmada az ókori történelemmel foglalkozik, és ennek betetőzése a jelenkor története. A tartalmi felosztásra még mindig a négy monarchia szerinti tagolás jellemző. Itt már tanulást könnyítő megoldásokkal is találkozhatunk: ilyen három kötetes elrendezés, nagybetűs címek, a margóra írt emlékeztető szavak közlése.

A történelemtanítás ekkoriban még alapvetően a nyelvi és a retorikai képzés szolgálatában állt, hiszen leginkább a disputációkhoz, a szónoki gyakorlatokhoz biztosította a „nyersanyagot”. Jól szemlélteti ezt a jelenséget a meklenburgi tanítási rend egyik pontja

„A harmadik csoport tanulóinak diktáljon az iskolamester minden szombaton latin episztolákat, történeteket és verseket, ne feledkezzen meg néhány szép történet német nyelvű elbeszélésétről sem. A tanulók feladata a következő hétre, e történetek latinra fordítása ….”. (Balassa, 1929. 21. p.)

Johannes Sturm a strassburgi gimnázium vezetője már nem csak azt várta el a történelem tanárától, hogy ismerje a héber, a görög és a latin irodalmi alkotásokat és ezekből válasszon példákat. Megkövetelte azt is, hogy a tanár az egyszerű tényközlés mellett, bogozza ki az események okait, irtsa a tévedéseket és mondja el azt is, amit a korábbi történetírók elhallgattak.

A XVII. század elején számos jogtudós foglalkozott történelemmel. Fontossá váltak az analízis, a forráskutatás és a rendszerezési törekvések. Megjelentek a történelem segédtudományai: a kronológia, a heraldika és a földrajz. Egészen új volt a hasznossági szempont érvényesítése.

Már egy 1704-ben keltezett iskolai szabályzat (Waldecksche Schulordnung) hangsúlyozza az újságolvasás fontosságát.

Ezeket az erőfeszítéseket összegzik a XVIII. században a pietisták.

Közülük August Hermann Francke (1663-1727) hallei iskolájában – az emlékezet támogatása érdekében – időrendi táblázatokat és térképeket használnak. A szemléltetés kiemelt fontosságú lesz. A korabeli tankönyvek közül a pietista Freyer Jeromos és Heinrich Zopf tankönyvei jelentősek.

Freyer a négy monarchiára való felosztás helyett – aminek az alapja Dániel próféta azon jövendölése, amelyben Nabukodonozor babilóniai király egyik álmát fejti meg – most már három korszakra, az ó-, közép- és újkorra bontja a történelmet. Az egyes korszakok bemutatásánál a következő szempontokra figyel:

• az uralkodók élete és tettei,

• a népek sorsában beállott változások,

• az egyházi életalakulása,

• a tudományosság története.

A kronológiai táblák mellett közli az egyidejű események táblázatos elrendezését is.

Zopf nagy figyelemmel fordul a korabeli történeti események felé. A tanítás módszereként az akkoriban divatos metódust választja: sok gondolkodtató, összefoglaló, ismétlő kérdést tesz fel. Ebben a tankönyvben a vizsgakérdésekkel együtt összesen 1424 kérdés található. (Szebenyi, 1990. 131. p.)

A jezsuita iskolák gyakorlata

Természetesen a reformáció hatásait ellensúlyozni akaró jezsuita rend sem maradt tétlen. Az 1599-ben – hosszú előkészület után megjelent szabálykönyv – a Ratio Studiorum igyekszik az oktatás minden pozitívumát összefogni.

A történelem mindenesetre nem jelenik meg önálló tantárgyként és ez így marad egészen 1730-ig. Létezik viszont egy eruditio elnevezésű tárgy, amin az irodalmi olvasmányok megértéséhez, az események megítéléséhez szükséges, egyfajta járulékos elemként kezelt ismereteket értenek. Az eruditio keretében nyújtott ismeretek csak az előadás színesítését és a tanulók figyelmének felfrissítését szolgálták oly módon, hogy a legfőbb célt, a latin nyelv tanulását és használatát ne akadályozza.

Így a nemzetközi érvényű és egységes jezsuita tanítási rendszer távol tartotta magát attól, hogy érvényesüljenek – a reálismeretek történelembe való beszivárgásából eredő – pozitív, illetve némelykor negatív hatások.

A Ratio Studiorum zárt rendjét éppen a történelem tanítása miatt kellett megbontani.

Az 1735-ös keltezésű új tanulmányi rend, a Molindes által kötelezővé tett „Typus” már módszeresen feldolgozta a gimnáziumi tananyagot. A célul kitűzött eszmény, a vallásos és humanisztikus műveltségű ember kifejlesztéséhez a történelemnek úgy kell hozzásegítenie, hogy utaljon a földi dolgok múlandóságára, és egyúttal tárja fel az erény jutalmazásának és a bűn megvetésének történelmi példáit.

A „Rudimenta Historica” néven 1731-ben Magyarországon is kiadott hatkötetes tankönyv tovább fejleszti Sleidanus „négy monarchia” koncepcióját.

A változások a negyedik kötettől érzékelhetőbbek: a kötetben vázlatos ismertetés olvasható az egyes országok történetéről. Ennek során magyarországi iskoláskönyvben itt található első ízben magyar történelmi tananyag. (Mészáros, 1981. 367. p.) Az országokat egyébként katolikus és nem katolikus államokba, valamint európai köztársaságokba sorolták be. A földrajzi ismeretek említésével elmozdulás történt a realisztikus irányba. Alkalomszerűen előkerülnek művelődéstörténeti vonatkozások is. A tankönyv következetesen kitart az alapvető módszertani megoldás mellett, és nagy súlyt helyeznek arra, hogy a tanulók minden fejezet végén – tanári irányítással, esetleg segítséggel – levonják az anyagrész erkölcsi tanulságait.

A „Typus” a történelem tanítására nagyon kevés időt, napi 15 percet szánt. Ennek ellenére eredményesebb lett a tanulás, ebben annak is szerepe van, hogy kezdenek távolodni a latin nyelv kizárólagosságától. Ekkoriban a tanuló feleletét már anyanyelven is el lehetett fogadni. Ezzel a történelemtanítás legnagyobb akadálya szűnik meg, ugyanis a latin nyelv tanítását elsődlegesnek tartó összefoglalások, (compendiumok) elszűkítették azokat az ereket, ahol az amúgy is lecsupaszított, összefüggéseitől megfosztott kulturális örökség átplántálódhatott volna.

Figyelmet érdemel az oktatás módszertani megoldása is:

• a tanár a soron következő kérdésre a mellékkörülmények említésével együtt elmondja a választ;

• néhány tanulóval elismételteti az elhangzottakat;

• a tanulók jegyzeteket készítenek, amihez felhasználják a tankönyv megfelelőoldalait;

• másnap egy jobb tanuló kikérdezi a többieket.

A kérdések lehettek egyszerűek, vagy összefoglaló jellegűek. A tanítást térképek és táblázatok használata teszi szemléletesebbé. A tanulók tanévenként két alkalommal – vizsga keretében – adnak számot tudásukról.

A piarista történelemtanítási gyakorlat

A jezsuita renddel sokszor versengő piaristák jelenléte a XVIII. századtól kezdve egyre jelentősebb. A jezsuitáktól eltérően kifejezetten a tanítással foglalkoztak, a missziós tevékenység nem feladatuk.

Gyors terjeszkedésüket elősegítette, hogy a jezsuitáktól eltérően elemi oktatással is foglalkoztak, amivel jelentős anyagi terhet vettek át a városoktól.

Fontos szerepe van a piarista rend nemzeti szerveződésének, hiszen 1721-től önálló magyar tartományként szerveződik meg, a jezsuiták viszont az osztrák-magyar provinciához tartoztak.

Az 1752-es piarista tanrend szerint már kötelező a hazai történelem tanítása. Ennek elrendelése csaknem azonos időre esik az egyetemes történelem tanítására vonatkozó utasítással.

Cörver János 1757-ben kiadott ajánló erejű Methodusa már fontos szerepet szán a történelemnek és a földrajznak.

A történelemtanításban „nem háborúk és hódítások megismertetése, nem adatok sokaságának a bemagoltatása a cél, hanem a műveltség fejlődését, a tudományok és művészetek gyarapodását, az erkölcsi szokások nemesedésének útjait kell tanulmányozni. Az egyes történelmi események között a mozgató rugók feltárása, a megismert okokból eredő következmények vizsgálata egy-egy ország életének alakulása szempontjából – ez szükséges.” (Mészáros, 1981. 489-290 p.)

II. József piarista nevelője Bajtay Antal ilyen szellemben írta meg a tankönyveit. A történelmet száraz tananyag helyett, már a kibontakozó eszmék keletkezésének, a küzdelmek színhelyének tartja. A „Historica politica” című tankönyv már hazai statisztikát is nyújt. Tartalmát tekintve szó esik benne a természeti viszonyokról; a Szent Korona jelvényeiről; a király, a királyfi és a királyné közjogi helyzetéről; Magyarország népeiről és rendjeiről; a vallási viszonyokról; az egyházi bíráskodásról; a polgári állapotok leírásáról; valamint a törvényhozásról és az országos hivatalok működéséről, vázolja a gazdasági műveltségi viszonyokat is.

A magyar történelemtanítást a XVIII. századig döntően a német protestantizmus eszmeisége, illetve az annak ellensúlyozására törekvő – alapvetően osztrák eredetű – katolikus intézkedések alakították. A piarista rendnek köszönhetően egy új, eddig kevésbé érvényesülő szemlélet, a francia és az olasz kultúra megtermékenyítő hatása is megjelent.

A francia történészek közül, Fleyry – a történelmi múlt legendáktól való megtisztítására való törekvése – talált jó táptalajra a piaristáknál. Említést érdemel Bossuet hatása, aki a történelemben a legbölcsebb tanácsadót látta és az emberi élet és a politika „úrnőjének” tekintette. Kifogásolta a királyok kritikátlan tiszteletét, szerinte ez rontotta meg a történettanítást. A franciák közül többször idézik Rollin véleményét, aki figyelembe veszi a gyermekek sajátos érzelmi és értelmi világát és a gyermeki lélek hangján szólaltatja meg a múltat. Voltaire gondolatai közül a vallási türelemre intők jelennek meg.

A már említett Bajtay Antal – a francia hatás legfőbb érvényesítője – 1750-ben értekezést ír történettanítás módjáról. Gondolatmenete szerint, a történelem ismeretének erkölcsös életvitelre kell vezetnie, ezért sohasem állhat meg az egyszerű tényközlés kezdeti fokán; törekedni kell a múlt tapasztalatainak és az eljövendő élet követelményeinek összevetésére, mégpedig oly módon, hogy egyértelmű legyen mi a jó, és mi a rossz.

Bajtay a tudás forrásaiként a tudományosságot, az erkölcsöt, a vallást és a politikát jelölte meg. Úgy vélte, hogy a politikának polgári erényekre és hazaszeretetre kell tanítania. A művelődéstörténeti szempont fontosságának érzékeltetése mellett fontosnak tartja a kritikai szellem érvényesülésének lehetőségét.

Már az eddigiek alapján is megfigyelhető a jezsuita és a piarista megközelítés közti különbség: az előbbiek fő módszere a végső konklúzió megfogalmazása volt, mert minden történelmi eseményből igyekeztek az erkölcsi tanulságot levezetni; a piaristák viszont az erkölcsi tanulság kialakulásig vezető út lépéseire fordítottak kiemelt figyelmet.

A központi rendelkezések hatása a piarista és az állami iskolára

Mint ismeretes az állami (központi) rendelkezések minden katolikus iskolára vonatkoztak, de ettől függetlenül, az eltérő hagyományokból adódóan mégis találunk eltéréseket a történelemtanítás megvalósulásában.

Az állami rendelkezések csomópontja, összefoglalása az I. és a II. Ratio Educationis. A tanügyi tervezetek szerzői maguk is érzékelték a történelemtanításban rejlő szintézis lehetőségét, amit kifejezésre is juttattak a következő alapelvekben:

1. A történelem „hasznos” (reális) tantárgy, amelynek feladata az értelmi képzés, és a jó és rossz példák bemutatásán alapuló erkölcsi nevelés.

2. A tananyag kiválasztására nagy gondot kell fordítani. Az alsóbb osztályokban a hazai, míg a felsőbbekben a világtörténelem tanítandó. Az alsó fokon tárgyalt témákat a felsőbb osztályokban koncentrikusan bővíteni szükséges.

3. A történelmet kronologikus rendszerben kell előadni. A feldolgozás rendszerét az uralkodók élettörténete adja. Ezen belül foglalkozni kell a vallás, az államszervezet, a törvények, a tudományok, a művészetek, a néperkölcs állapotával; a szomszédos országokkal való kapcsolatokkal, és szólni kell a kor híres embereiről.

4. A tanítás jellege az alsóbb és a felsőbb osztályokban különbözik egymástól. A fiatalabbak „elbeszélő” az idősebbek „oknyomozó” történelmet tanulnak.

5. Az aktualitást az újságközlemények felhasználásával kell biztosítani.

6. A kronológiára és a földrajzra főleg a szemléltetés céljából van szükség. A hazai földrajz tanítása lehetőleg előzze meg a történelmet.

Mint olvasható, a Ratio a történelem tanításánál nem a legújabb módszert – a népek történetének tanítását – hanem a korábbi életrajzi metódust választotta.

Az ekkoriban használatos Bolla Márton-féle egyetemes történeti tankönyv számos kiadást élt meg. A tananyag rendszerezésénél azokat az eseményeket emelte ki, amelyek bármelyik korban „befolyással voltak az egész emberi nemre, vagy valamely előkelő népre”. (Szebenyi, 1990. 133. p.) Egy-egy részben szó esett még a kor népeinek általános jelleméről, gondolkodásmódjáról, politikai kapcsolatairól, vallásukról, a tudományok, kifejezési módok, az erkölcsök és szokások helyzetéről.

A tananyag feldolgozásához minden adott szakaszt kétféle időrendben kellett tárgyalni: folyamatában (chronologice) és „egykorúlag összeillesztve” azaz (synchronistice).

Az 1717-től fennálló piarista gimnázium mindazt megőrizte és megtartotta amit hasznosnak ítélt a korabeli tanítási rendszerben, a felfogásával ellenkező nézeteket pedig elvetette.

A piarista iskolákat – a merevebb jezsuita céltudatossággal szemben – szabadabb iskolai szellem, és közvetlen tanár-diák viszony jellemezte. A piaristák módszerei is egyszerűbbek, természetesebbek voltak. A tanítás során arra törekedtek, hogy a tanár jól megválasztott hasonlatokkal, mondásokkal és példákkal, szinte észrevétlenül vezesse a tanulókat. Arra is figyelmet fordítottak, hogy az oktatás során az „iskolalátó” (a praefectus) megvizsgálja a növendékeket és képességeiknek megfelelő csoportba ossza őket. A tanításban ügyeltek arra, hogy a természetes ritmusnak megfelelően, egyenletesen gyorsulva haladjanak. A tanítás szokványos menete a következőképpen alakult:

• A tanár érthetően felolvasta a megtanulásra szánt szöveget (latinul), megmagyarázta az értelmét és a szerző szándékát, felhívta a figyelmet a szebb kifejezésekre, a nyelvi, történeti, régiségtani és mitológiai vonatkozásokra.

• Lefordította a tananyagot a tanulók anyanyelvére.

• Néhány tanulóval megismételtette az elmondottakat.

• Másnapra mindenki jegyzetet készített a hallottakról, amit szükség esetén még korrigáltak.

A római Collégium Nasarénumban végzett Cörver János 1757-es Methodusa a magyar nyelv kötelező tanítása mellett a „gondolkodó és ítélő tehetség fejlesztéséről” is intézkedik. (Takáts, 1895. 166-167. p.)

A csaták, királyok életrajza helyett, a tudomány és a művelődés ismeretére, a szokások és az erkölcs beható ismeretére helyezi a fő hangsúlyt. Véleménye szerint a történelemben az igazságot kell keresni, fürkészni kell az események okait, okozatait és befolyását az államéletre.

A piarista tanárok erőteljesen bírálták a Ratio Educationis intézkedéseit. Kifogásolták az anyanyelv hiányát, mert e nélkül nincs alap, amire a további képzést építeni lehetne. Szót emeltek a rossz – a tanulók életkori sajátosságainak meg nem felelő tankönyvek – ellen, amihez szervezési gondok is társultak: a tankönyvek késtek, diktálni pedig nem szabadott. Túl soknak tartották a tananyagot is, ők inkább kevesebbet szerettek volna tanítani, de azt érdekesebben. Szót emeltek a német nyelv kizárólagossága ellen is.

A piarista Benyák Bernát teljes joggal kifogásolhatta ezt a szándékot, bírálatában ezt írja „(a növendék) megtanulhatja a jó és rossz fejedelmek életrajzát, véres harcok lefolyását, azonban egy szót sem hall a nemzetek műveltségének, tudományának és művészetének fejlődéséről, s az események okozati összefüggéseiről.” (Balassa, 1929. 159. p.)

1793-tól az elemi iskolában magyarul tanítottak és az értesítőket is magyarul nyomták.

A történelem tanításában újabb fejlemény, hogy a mechanikus, az emlékezetet terhelő szóról-szóra való visszamondás helyett, a tanuló már saját szavaival is megfogalmazhatta gondolatait.

Később a reformkori dinamikus fejlődést – a szabadságharc bukása után – az „Organisations Entwurf” nehéz időszaka követi.

A Horváth Cyrill igazgató által vezetett iskola következetesen kitart eddigi elvei mellett, még akkor is, ha a tankerületi főigazgató például az összes jelentésüket visszaküldi, mert magyar nyelven írták őket.

A pesti piarista gimnázium 1850/51-es tanévében a történelem a következő felosztásban jelenik meg:

2. osztály – Magyarország története

3. osztály – Magyarország története

4. osztály – egyetemes történelem

5. osztály – a középkor története és földrajza

6. osztály – görög régiségtan és az újabb idők egyetemes története

1853-ban a tankerületi főigazgatóság bírálta a piaristák oktatási gyakorlatát: „botrányos …. hogy a pesti gimnáziumban egyetlen német iskolakönyvet sem használnak” (Takáts, 1895. 167. p.)

1862-ben további változások történtek: az algimnáziumban: megszűnt a görög nyelv, a földrajzot csak az első három, a történelmet pedig a harmadik osztálytól kezdve tanították.

A pesti V. kerületi Magyar Állami Főgimnázium – a többi iskolához viszonyítva későn – csak 1858-ban vált teljessé, azaz nyolcosztályossá. Már az alapításkor egyértelmű volt, hogy az intézményt a németesítés szolgálatába kívánják állítani. A tanárok nem is tudtak magyarul. Az iskola teljes mértékben alkalmazkodott az Entwurf előírásaihoz. Ennek pozitív megnyilvánulása a szaktanítás, a tananyag precíz osztályonkénti elrendezése, az érettségi vizsgák bevezetése, valamint az értesítőbeli értekezések közlése.

Igaz a tanulólétszám ennek ellenére sem alakult megfelelően. Az 1860-as években megtörtént, hogy a zsúfolt piarista gimnáziumból a németül jól tudó tanulókat egyszerűen átkommandírozták ebbe az iskolába. (Perepetits, 1908. 27. p.)

A nyolcosztályos gimnázium heti óratervében minden évben három tanítási órát szántak a történelem és a földrajz tanítására.

A történelmi tananyagot igyekeztek kronológiai sorrendben tárgyalni:

2. osztály – ókor

3. osztály – közép és újkor a westfáliai békéig

4. osztály – az Osztrák Birodalom

5-7. osztály – egyetemes történelem

8. osztály – az Osztrák Birodalom statisztikája

Az 1861-es évtől kezdődik a tanügyi kísérletezés korszaka. Még az is előfordul, hogy egy ideig elmarad a német nyelv oktatása, kezdetét veszi a görög nyelv és részben a reáliák elhanyagolása.

Rómer Flóris bencés tanár igazgatósága alatt, Boskó Lajos tanár megírja „Magyarország oknyomozó története középiskolák számára” című tankönyvét, amiből azután – sajnálatos módon – nem engedélyezték a tanítást.

Az 1861-es tanterv bírálatában minden tantárgyat sorra vesznek, és javaslatot tesznek a tananyag ésszerűbb elosztására.

Az 1871-es tantervi változások nem érintik a történelmet, 1879-ben viszont a nemzeti szellem is megnyilvánulhat, leginkább a magyar nyelv és történelem tantárgyakban.

A sok változtatás eredményeként és a kiegyezés utáni nyugodtabb légkörnek köszönhetően, most már olyan összecsiszolt tanrendszer jött létre, amelyben „az egybekapcsolás magasabb egységbe olvad”. (Perepetits, 1908. 63. p.)

Történelemtanítás a protestáns iskolákban

A pesti református főgimnázium a késői 1859-ben történt alapítás ellenére, a sokszínű és gazdag hagyományokkal bíró református oktatási rendszer örökösének tekintette magát.

A sárospataki kollégiumban id. Tsétsi János (1686-1734) és fia ifj. Tsétsi János (1713–1734) már a földrajztól elkülönítve tanít magyar és egyetemes történelmet. Debrecenben Maróthy György, Szilágyi Sámuel és Sinay Mihály tanít történelmet. Sinay Mihályról jegyezték fel azt a különlegességet, hogy 29 év alatt tudta egyetemes történetét egyszer előadni. (Balassa, 1929. 53. p.)

Az ilyen és más hasonló eseteknek köszönhetően a reformátusok körében is megjelenik valamiféle stabil szabályozás igénye. A debreceni kollégiumban deklarálják is az újításokban, az állandó változtatásban rejlő veszélyeket, és egy időre eltiltják ettől a tanárokat.

A református iskolák sajátos szerepet töltenek be a külföldi hatások érvényesítésében, ameddig a piaristák olasz és francia hatásokat, az evangélikusok döntően német eszméket, addig a reformátusok svájci, holland és angol egyetemeken végzett tanárai egy más kultúra gondolkodásmódját hozzák magukkal.

A református főgimnáziumban 3. osztálytól tanítanak történelmet heti 2 órában, ez 5. és 6 osztályban heti 3 órára, majd 7. és 8. osztályban heti 5 órára növekszik.

Említést érdemel, hogy itt az érettségi tárgyak között elkülönítve szerepel történelem és az egyháztörténet.

A pesti evangélikus főgimnázium oktatási gyakorlata szinte összekapcsolódik a nagy tantervi változásokkal. A XIX. században a következő tantervi változatok jönnek létre: 1806 és 1837 a Schedius-féle tanterv, 1842 – a zayugróczi tanterv, 1861 – a pesti tanterv, 1869 – az acsai tanterv és 1883-ban a Böhm-féle tanterv.

Ezen jól dokumentált tantervi törekvések – a történelem tantárgy szempontjából történő áttekintése – bizonyára hasznos lehet a dolgozat témája szempontjából.

A Schedius-féle tanterv – még német nyelven – erőteljes neohumanista hatásról tanúskodik, alapvető célként tűzi ki, hogy a tanulók a társadalomnak valami hasznosat tegyenek, fontosnak tartja még a szemléltetést és a gyakorlatiasságot.

Az ajánló jellegű tantervvel szemben éles kritikák jelennek meg. Folnesics Lajos a budai leánynevelő intézet igazgatója kifogásolja a szemléltetést és a „méricskélő öntevékenységet. Mert ha a növendék mindenről maga akar meggyőződni, akkor a saját én mindenhatósága előtt rombadőlnek a vallási tekintélyek.” (Doromby, 1933. 92-93. p.)

A zayugróczi tantervben az egyre élesebbé váló nemzeti kérdés kerül előtérbe, de még nem szélsőséges formában. A tanítás célját a természetes képességek kibontakoztatásában, a humanitásban és a patriotizmusban jelöli meg, mindenkit a szép és igaz emberi tudás magaslataira kívánt elvezetni.

1845-re jelentős túlterhelés következett be úgy a tanulóknál, mint a tanároknál. Ennek pedig az volt az oka, hogy egyre több reáltárgyat vettek fel, és mivel aggódtak a reálirány esetleges egyoldalúsága miatt, mert „a realizmustól nincs messze az út a materializmushoz” ezért ellensúlyként megtartják a humanisztikus tárgyakat.

A túlterheléshez hozzájárult néhány (igen tehetséges) tanár fékezhetetlen ambíciója.

1846-tól vezetik be a görögpótló tárgyakat, mégpedig igen érdekes megoldással, a szülő és a tanár előzetes egyezsége alapján az egyik évben geológiát, a másikban pedig vegytant oktatnak.

A pesti tanterv minden pozitívumot átvesz az Entwurf-ból.

Az acsai tanterv reagálás Eötvös gimnáziumi tervezetére.

Az utolsó önálló evangélikus tanterv – a Böhm-féle – az önmagát értő, magában megállapodott erkölcsi jellem kialakítására törekszik. Fontosnak tartja az értelmi erő oly mérvű kifejlesztését, hogy a tanuló képessé váljon önállóan ítéletet alkotni. A történelemnek speciális feladatai vannak ennek elérésében, vonzó ideálokat kell felmutatnia, és érzékeltetnie kell az ember természetében rejlő mozgató erőket abból a célból, hogy „az ifjú lélekben rejlő erkölcsi csírákban feléled(jen) az önállóan felismert és megítélt ideálok iránti lelkesedés, s képződik ezen a biztosan lerakott alapon az élet reális viszonyai közt az önálló egyéniség, az erkölcsi jellem.” (Értesítő, 1881/82
5. p.)

Zárásként egy 1879-es kiadású evangélikus történelemkönyvet mutatok még be: Batizfalvi István „Az egyetemes történelem kézikönyve középiskolások felsőbb osztályai számára” című tankönyvét.

Már a bevezetésből is sejthető, hogy igényes, toleráns szemléletű munkáról van szó. Erre példa – rögtön a könyv elején – „az időszámítási évrendek közlése”, azaz a zsidó, a görög, a római, az iszlám, a keresztyén, sőt még a francia forradalom rövid életű időszámítási rendje is bemutatásra kerül.

A történelmi tananyag felosztásánál tartalmi és terjedelmi szempontokat vettek figyelembe. Tartalom tekintetében az államok külső eseményeit és a belső műveltségi-szellemi életet elemezték. Terjedelmi szempontból az egyetemes történelem az államok fejlődési viszonyait; az életrajzi történelem pedig az egyes kiemelkedő személyiségek életét dolgozta fel.

Az előadási módok között az okozatos, a pragmatikai, az időrendi felsorolás fordul elő.

Külön figyelmet fordítanak az átmenetek bemutatására. Előfordul a gyűjteményes bemutatás (compilatio) ahol tényeket az ok-okozati viszony mellőzésével, de együttállásukban mutatják be. A bírálatos, vagy kritikai előadásmód célja az ítélőerő gyakoroltatása. Egy másik sajátos történeti módszer a lényeglátást zavaró mellékkörülmények leválasztását, az egyes eseményekre rakódott „történelmi” hordaléktól való megtisztítást szolgálja.

A törvények értékelésénél is az ősi elveket veszi figyelembe.

A tankönyv végig azt sugallja, hogy a történelem nem rendezetlen bakugrások véletlenszerű sorozata, hanem inkább az eltérő kultúrák találkozási pontjainál, a folytonos átalakulások és változások elemzése révén tovagördülő, megismerhető, „felgombolyítható időháló”.

A Batizfalvi-tankönyv értékeit megerősíti egy másik korabeli tankönyvvel történő összevetés. Vaszary Kolos 1889-es kiadású szintén középiskolásoknak (és reáliskolásoknak) szolgáló tankönyve már csak a Gergely naptárról tesz említést.

Az államokat monarchiákra és köztársaságokra bontva mutatja be. Igen következetes a didaktikai megoldásokban: minden fejezetet összefoglalás és összegző kérdések zárnak le. A tankönyv lezárt, tömörítő jellege semmit sem érzékeltet az átmenetek bonyodalmából, kimaradnak a népek ruházatára, szokásaira utaló művelődéstörténeti részek.

A tankönyv élettelenségén, szürkeségén még a szemléltetés céljából közzétett – egyébként jó minőségű térképek – sem segítenek.

Összegzés

Lezárva az eddigi elemzéseket, a történelemtanításra vonatkozóan az alábbi, különbözőségek, hasonlóságok és azonosságok állapíthatók meg.

Különbözőség

• A külföldi hatások eredetében és ezek érvényesülésében – az evangélikusok a német; a piaristák elsősorban az olasz, francia; a reformátusok pedig a svájci, holland és az angol tudósok – nézeteit közvetítik.

• A piaristáknál erőteljes törekvés tapasztalható a nemzeti jelleg érvényesítésére. A nemzeti történelmet már 1752-től tanítják.

• Szélsőségek is előfordulnak egy-egy iskola életében: a piaristák egy időben abszolút nem használtak német szerzőktől származó tankönyvet; az Állami főgimnáziumban csak német anyanyelvű tanárok taníthattak.

• Erősen eltér a történelem szerepe a deklarált embereszmény elérésében.

• A történelem tantárgy eltérően illeszkedik a tantárgyi rendszer egészéhez: összecsiszolt vagy éppen csak érintőleges a kapcsolat.

Hasonlóság

• Minden iskola a szintézisre törekszik. A korábbi tapasztalatok valamennyi hasznosítható elemére épít, ezek alkotó integrálására törekszik.

• A megfogalmazódó embereszmény: a hívő és a világban tájékozódásra képes ember.

• Az események oksági kapcsolása a piaristáknál és az evangélikusoknál is kiemelésre kerül.

• Számos hasonló részelem – mint például a színművek, az iskoladrámák – a rendszer egészében eltérő funkciót töltenek be.

• A tanításban, a tanulás szervezésében, a vizsgák lebonyolításában sok hasonló mozzanat található.

Azonosság

• A történelem tanárával szembeni követelményekben: úgy, mint teológiai végzettség, több nyelv ismerete, színes előadásmód.

• A történelem tanítására felhasználható időkeretek.

• Az eredményes tanuláshoz szükséges segítő eszközök használata: szertárak létesítése, tankönyvek, képek, metszetek, időrendi összehasonlító táblázatok, térképek készítése, felhasználása.

A történelem tanítása és a használatos tankönyvek elemzése lehetővé teszi annak mintegy tézisszerű megállapítását, hogy

1. a XX. század elejére egyfajta kiegyensúlyozódás, lassú közeledés következett be az egykor oly gyökeresen eltérő felekezeti oktatásban: a jezsuiták kezdetben haladást jelentő központi szabályozása egy idő után megmerevedett és a továbbfejlődés akadályává vált; másrészt az egyetemes tantervek hiánya túl nagy eltéréseket okozott az evangélikus iskolákban, ezért merült fel a központi tervezés bevezetése. Tehát közel egy időben, egymás mellett megtalálható a központi tervezés fellazulása, az egyetemes szabályozás egyelőre ajánló jellegű bevezetése, valamint a túl sok spontaneitás, a mindennapi tanulmányi munkát nehezítő újítások korlátozása.

2. Ezzel együtt tisztán érzékelhető a történelem tantárgy eltérő szerepe – a többi tantárgy rendszerében – ami elősegíti az adott felekezet, vagy azonos felekezeten belül a lelkiségi mozgalom jellegzetességeinek érvényesülését. A történelem tantárgy tartalma, a tananyag felosztása, és különösen a tanítás során alkalmazott módszerek teszik lehetővé ennek megjelenítését.

3. A történelmet tanító tanárok mindegyike rendelkezik teológiai képzettséggel is, ami sajátos jelleget ad az oktatásnak. A tanárok teológiai és szaktudományos képzettsége mellett fontos szerepe van a humán (leginkább nyelvészeti) és a reál (földrajzi elemek, statisztika) integrálásának, az ilyen elemek felhasználásának vagy éppenséggel mellőzésének.

4. A megfogalmazott hipotézisek további elemzést igényelnek, nemcsak más tantárgyakra (földrajzra, természetismeretre) vonatkozóan; hanem még inkább a deklarált embereszmény, a nevelési célok és az iskolai szabályzatok és más dokumentumok összefüggésében.

Irodalom

Balassa Bruno: A történettanítás múltja hazánkban. Neveléstörténeti forrástanulmány. Dunántúl Egyetemi Nyomda, Pécs, 1929.

Batizfalvi István: Az egyetemes történelem kézikönyve középiskolák felsőbb osztályai számára és magánhasználatra. Lampel R. Könyvkiadása, Bp., 1879.

Bolla, Martini: Primae linae historice universalis Claudipoli, Typis et Sumtibus Martini Hocmeister, 1798. = Szebenyi Péter i.m. 1990.

Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945. Bp., 1985.

Corpus Reformatorium Philippi Melanchthonis opera. III. kötet, Bretschneider, Halle 1834.

Doromby Karola: Schedius Lajos mint német-magyar kultúrközvetítő. Bp., 1933.

Gyapay Gábor: A Budapesti Evangélikus Gimnázium. Bp., 1989.

Dr. Hittrich Ödön: A budapesti ágostoni hitvallású evangélikus főgimnázium első száz esztendejének története. Kellner Ernő Nyomdája, Bp., 1923.

Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 996–1777 között. Bp., 1981.

Payr Sándor: A pietizmus pedagógiája. Spener, Francke és a magyar pietista nevelők. Neveléstörténeti tanulmány. Pozsony, 1908.

Dr. Perepetits István: A budapesti V. kerületi Magyar Kir. Állami Főgimnázium félszázados fennállásának története (1858–1908). Bp., 1908.

Ratio Educationis. Az 1777-i és az 1806-i kiadás magyar nyelvű fordítása. Fordította, jegyzetekkel és mutatókkal ellátta Mészáros István. Bp., 1981.

Riedl, Mansweit: Ideen zur Reform der Gimnasien in Ungarn. Pest, 1864.

Szebenyi Péter: A történelemmetodika kezdetei Magyarországon (1650–1848) = Pedagógiai Szemle, 1990. 2. szám

Takáts Sándor: A főv. alapította budapesti piarista kollégium története. Bp., 1885.

Türks, Paul: Néri Szent Fülöp. 1992.

Vaszary Kolos: Világtörténelem középiskolások számára I. kötet Ókor, hetedik kiadás, Bp., 1889.

Vissza a tartalomjegyzékhez