Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Dobszay Ambrus: A magyar gyermekvers – klasszikusok és maiak

Nyomtatási nézet

(befejező rész)

Tarbay Ede gyermekversei

 

Tarbay Ede 1932-ben született Budapesten. A bölcsészeti tanulmányok után dramaturgnak tanult, és évekig e szakmában dolgozott a tévénél, illetve az Állami Bábszínháznál. Több gyermekregényt, illetve meseregényt, verses mesét írt, amelyek egy részét tévés Esti meseként is ismerhetjük (Varjúdombi mesék).

Gyermekverseinek válogatott, újakkal gazdagított kötete, az Árnyék és kóc 1999-ben jelent meg. Tarbay Ede nemcsak művelője a gyermekirodalomnak, hanem kalauza is. Főiskolán oktatja, s e munka eredményeként kiadta Gyermekirodalomra vezérlő kalauz című műfajtörténetét is. Gyermekköltészetében Weöres Sándort vallja mesterének, s azt gyűjteményes kötete előhangjában is megvallja:

 

Árnyék és kóc

 

Vers-palástos W. S. Mester

árnyékában jár egy ember,

nem látszik csak haja kóca,

Mintha csupán ennyi volna.

 

Ha a sok kóc eltéblábol

W. S. Mester árnyékából,

akkor látni: volt-e ember,

vagy csak a kóc, semmi testtel.

 

Tarbay Ede hagyománytisztelő költő. Gyermekverseinek legalább négyféle forrását lehet megállapítani: a Petőfi és Arany táján született családi lírát, a Weöres Sándor-i játékverset, a Gazdag Erzsi-féle mesei megszemélyesítésű természetverseket és a bolondozás humorával átszőtt angol gyermekverset. Lássunk három példát!

 

*A tanulmány Kronika Nova Kiadó gondozásában megjelenés alatt álló Érettségi témakörök irodalomból című kötetből való.

 

 

Dagadj, dunna!

Dagadj, dunna,

kispaplan,

csíkos, pöttyös

huzatban,

puffadj, párna,

pufóka,

várjatok a

lakókra.

 

Most mosdanak,

víz csobog,

hallod, papucsuk

csoszog,

bújnak már a

sötétbe,

derékaljak

ölébe.

 

Suttogó két

kislányok,

világforma

zsiványok,

jó éjszakát

kívánok!

 

A gyermekversek családi környezetben játszódó csoportjában többségében vannak azok, amelyekben a gyermekhez szóló felnőttet halljuk. Ezek a mindennapi tevékenységeket gyakoroltató, biztató, noszogató versek (például Szabó Lőrinc Hörpentője). Tarbay Edének legalább négy-öt verse a lefekvés szertartását idézi fel, amelyben a felnőtt játékosan biztatja a gyermeket a lefekvésre vagy altatójával megnyugtatni, elcsendesíteni igyekszik őt.

A Dagadj, dunna! nem altató. Nem a megnyugvást szolgálja, inkább játszadozó vers, az apa huncutkodása, amitől aztán csak izgatottabbá válik a gyermek. („Mint a pajkos gyerekek, ha még nem / akaródzik lefeküdni szépen, / sétálnak az ágy tetején ringva, / míg jó anyjuk egyszer meg nem unja, / s rájuk nem zeng: Paplan alá! Hajjcsi!” – idézi az esti játékot Babits Mihály Ősz és tavasz között című versében.)

A vers játéka, humorforrása legelőször is az, hogy az apa nem közvetlenül a kislányokat szólítja fel alvásra, hanem az ágyukat inti a készülődésre. Ez egyben a gyermekversek ismerős animizmusa, a tárgyak megelevenítése. Csak fokozatosan közelít valódi megszólítottjához. A második versszakban harmadik személyben beszél az ágy lakóiról, s csak a harmadik, rövidebb versszakban fordul közvetlenül hozzájuk.

A vers ütemhangsúlyos (2/2/3), páros rímes (aabb), ha eltekintünk attól, hogy a verslátvány érdekében megtörte a sorokat. Mindhárom versszak egy-egy mondat, hangsúlyos kezdéssel: kétszer megszólítással, egyszer időhatározóval. A nyelvi és verstani hangsúlyok tehát egybeesnek, ezáltal egybeesnek, ezáltal gördülékeny, az anyanyelv ritmusának elsajátítását támogató szöveget kapunk. A vers kezdő szavai (Dagadj, dunna) alliterálnak, ettől frappáns, játékos a vers hangütése. Azonos ritmikai helyzetbe négy sorral lejjebb variálva ismétli ezt: puffadj, párna.

A záró versszak csöndesültebb hangulatú. A kislányok suttogása, a virághasonlat teszi gyengédebbé. A zsiványok szó azonban csipkelődő kedveskedésével emlékeztet a játékra, elraktározza a derűs emlékét.

 

Havazás nyáron, egy öreg malomban

 

Rázzuk a zsákot, hullik a hó,

fehér a padlás, padló.

Rajta topog hét feketerigó,

zárva az ablak, az ajtó.

 

Tiszta havon sok láb nyoma kék,

csillag a csillag után.

Rozs-mag a padón, mind odalép,

koppan a csőrük a fán.

 

Rázzuk a zsákot, hullik a hó,

nyitva az ablak, az ajtó.

Rajta, röpülj hét feketerigó!

Újra fehérlik a padló.

 

Ez a vers nyilvánvalóan ritmusjáték. Időmértékes ritmusa a daktilus lejtésére épül. A daktilus helyett spondeus is állhat, sőt egy helyen a négy rövid szótagból álló amphibrachis (uuuu). Ez a kétszer előforduló szapora versláb változatosságot, lendületet ad a versnek.

A jelenetet talán nem is értenénk a cím nélkül, hiszen következetesen hónak mondja a lisztet. Ettől a metaforától eltekintve azonban realistán írja le a jelenetet, a malomban levő rigókat. A vékony lisztrétegben csillagformában rajzolódik a rigók lábnyoma. Ez az alapja a második metoforának. Hogy csillagot lát bele a madarak nyomának rajzolatába, az aprólékos figyelemre vall. Az apró részletek iránti érdeklődés pedig a gyermeki látás sajátja. A látvány legérdekesebbje a fehér és a fekete, illetve kék szín kontrasztja. A liszthullás hangtalansága és a csőr kopogása a színkontraszt megfelelője akusztikus oldalon.

A vers nagyon tömören, de teljes jelenet-sort alkot. A bezárt malomban rekedt rigók a harmadik versszakban kirepülnek, s lábuk nyomát újra belepi a liszt. Az első és harmadik versszak szavai majdnem ugyanazok, variált ismétléssel keretet adnak a versnek. A páros sorok felcserélődnek, hiszen így logikus, és a rímelés is megengedi. A rajta kétféle jelentését is kihasználja a költő. A jelenet derűs életkép, a rigók kirepülése az olvasót is könnyűséggel, felszabadultsággal tölti el. A népi környezet ugyan aligha lehet ismerős, mégsem érezzük benne magunkat idegennek – a gyermekdalok hagyománya ismertetett meg vele, az vezetett be minket ebbe a ma már halott világba.

 

Bolond világ

 

Bolond világ van

Angliában:

lábbal ropják a táncot.

Bolond világ van

Flandriában:

szájjal eszik a lángost.

 

Ha én lennék az ő helyükben,

szájjal ropnám a

táncot,

Ha én lennék az ő helyükben,

lábbal falnám a

lángost.

 

Tarbay Ede számtalan angol népi gyermekdalt ültetett át magyarra. Világukat jól ismeri, humoruk nem idegen tőle. Gyakran mondják ezt abszurd vagy nonszensz humornak – manapság divatossá is vált. Lényegük talán az, hogy a polgári világ normáihoz csupán egyetlen elemében nem alkalmazkodó személyiség, értetlenséget vált ki környezetéből. Természetesen leleplező humor ez: jól berendezett világunk törékenységére vall. Milyen normálisnak látszik az, ami egyáltalán nem az. Elbizonytalanítja tehát túlzott józanságunkat. Idézhetjük Mikszáth Kálmánt is: „De különben az őrültség relatív dolog. Az abnormis embernek a rendes ember látszik különösnek. S ha az abnormis emberek volnának többségében, akkor talán a rendes eszűeké volna a Lipótmező.” (Beszterce ostroma)

E vers éppen arról szól, hogy ha a világ normális, akkor éppen az nem normális, aki nem annak hiszi. Ez a személy ebben a versben nem lehet más, csakis az, aki mondja. Pedig mennyire meg van győződve okosságáról! De szavai árulkodnak róla, jellemzik őt. Érdekes, de gyakori megoldás, a vers ábrázoltja nem a szövegben leírt személy, tárgy vagy jelenség, hanem a szöveg elmondója, az ún. líra én.

A gyermekek nagyon „vevők” a humorra, leginkább talán a képtelenségek humorára. Szávai Jánosnak korábban idézett könyve egész csokrát közli a Száraz tónak nedves partján kezdetű abszurd dal gyermekek által írt parafrázisainak. Miért szeretik a humort, a becsapást a gyermekek? Mert a hiba könnyű leleplezése fölénybe juttatja őket a tévedések gyengeségével szemben. S a világ megismerése folyamán milyen gyakran keveredünk mulatságos tévutakra. Gyengeségünk beismerése, és a felülemelkedés öröme ötvöződik a humorban, ezért „regenerál” a nevetés. De azt is szolgálja, hogy meggyőződésünket kellő szerénységgel védelmezzük.

 

Kiss Anna gyermekköltészete

 

Kiss Anna 1939-ben született Gyulán. A középiskola után két évig orvostanhallgató volt, majd ápolónő, majd kollégiumi nevelőtanár. Végül a szegedi tanárképző főiskolán magyar–orosz szakos tanári oklevelet szerzett. Tizennyolc évig tanított. Első kötete 1971-ben, első gyermekvers-kötete 1978-ban jelent meg Fabábu címmel. Költészetének forrása gyermekkora archaikus népi világa, szereplői, azok szokásai. Nem ritka verseiben a groteszk humor. A reneszánsz Wittenbergben játszódik A téli utak ördöge című prózavers-kötete, melynek hőse Helleborusz, a freskóról megelevenedett kisördög. Kiss Anna humora, profán szemlélete benne testesül meg. Már verseiben különleges, mesei alakokat teremt, és azokról miniatűr portrét fest. Boróka asszonyt, Abdullahot, a törököt, Kandúr Domingo Alvarez kapitányt nagyszerű humorral és kedvességgel mutatja be.

„Ugyanazt írom a gyermekeknek, mint a felnőtteknek, de óvatosabban. A gyereknek épp annyi esze van, mint a felnőttnek, mégis van köztük egy nagy különbség: az élettapasztalat, ami megedz. Ezt tartom szem előtt, és az igazán nagy kétségbeeséseimet nem írom meg nekik. Nem azért, mintha ők nem élnének meg nagy kétségbeeséseket, de hát szabad-e egy gyereket azzal keseríteni, hogy az ember jóra törekvése lehet reménytelen? Aki közülük kíváncsi lesz arra, amit a felnőtteknek írok, és megfejti magának, az érett rá.”15

 

Látomások a víznél

 

Kígyó és madár

 

Elnyílt az olló ég iránt,

madárrá változóban.

 

Kígyó fut át a tű fokán,

alámerül a tóban.

 

Szél

 

Aztán virágba fúj a szél,

sodor belőle szárnyat,

 

imbolygó víz alá merül

a hűvös óraszámlap.

 

Part

 

A szél homályló tükrökig,

a víz is törten ára.

 

Delelni lassan fölmerül

a hűvös óraszámlap.

 

Gyümölcs

 

Gránátalmának belsejét

a kés előmutatja,

 

és mindent elborít a vér

egyetlen pillanatra.

 

Álom

 

Az éjszakát haj önti el,

és ellazul a rózsa.

 

Lehullanak nagy szirmai

vászonbéli hóra.

 

Homály

 

Vizek homálya, szélhomály

világon túli körben.

 

Viaszvirágok könnye hull

a virradó tükörben.

 

Ragyogás

 

Bíborral mindig óarany,

fénnyel vegyül az emlék.

 

Boltok fatáblás ablakán

áradnak túl a kelmék.

 

Férfi

 

Sötét, világos változik,

vagyok kinek születtem.

 

Vitorlák dülledt vásznai

süvöltöznek fölöttem.

 

 

Tigrisszemkő ujjam hegyén

emlékeztet magamra,

 

szél lombja közt az óvatos

veszélyes sárga vadra.

 

Tükör

 

Az alma egyetlen felét

egésznek megjeleníti

 

minden tükör, s mi így egész,

iker felekre ejti.

 

A Látomások a víznél ciklusával kezdődik Kiss Anna Alattunk is laknak, felettünk is laknak című gyermekvers-kötete. Meglepő dolog ez, hiszen ezek a versek nem éppen gyermekek tetszését kereső magatartásra vallanak.

A tíz rövid vers műfaja mi lehetne: epigramma? Töredék? Etűd? Leginkább talán az utóbbi, mintha nem egy kiállítás, de látomás kis képeit látnánk. Mindenképpen cáfolják azt a „szabályt”, hogy a gyermekversben történésnek, de legalábbis valamilyen életképnek kell lennie. Ezekben – a Férfi és a című kivételével nincs ember, vagy a gyermekversekben gyakran megszemélyesített állat. Nincs tehát élő, cselekvő, beszélő személy, hacsak a versek hangját, a beszélőt, a megfigyelőt nem képzeljük oda mögéjük.

Az első költemény (Kígyó és madár) legjellegzetesebb képe az olló és a madár azonosítása. Több ez, mint metafora, mivel folyamatában látjuk az azonossá válást: ez metamorfózis, és mint ilyen, mágikus-mitologikus jelenetté válik. Szöveg szerint az olló változik madárrá, de a szövegkörnyezet egésze, így a cikluscím is arra vezet, hogy úgy képzeljük: a látott madár válik a képzeletben ollóvá. Talán a szárnyak és farok-szárnyak verdesése hasonlít az olló fogóinak és éleinek diagonális mozgásához. A természeti képnek a képzeletben egy mindennapi jelenet lesz a hasonlata. Ez azonban nem biztos. Így kell fogalmaznunk: a két képrendszer és jelenet egyszerre van jelen e pár sorban. Egybejátszik, egybemosódik a kettő: a kivételes és mindenapi, a természeti környezetből való és a mesterséges, tárgyi környezetbeli, az ünnepi és a profán. A beszélő szempontjából pedig a merengő, szemlélődő, valamint a cselekvő, alkotó magatartás. Hasonlóképen a versike másik képében: „kígyó fut át a tű fokán”. Az össze nem illő dolgok melyikét kell metaforaként értelmezni? A kígyó a cérna, s a tó az anyag, amelynek fonákjára szalad a tű? Vagy éppen a természeti jelenség valóságos, a kígyó talán egy sugaras fénytükröződés, amely a megzavart vízfelszínen eltűnik? – eldönthetetlen, a kép megfejthetetlen. De talán nemcsak a képek mosódnak egybe itt, hanem emlékek is. A varrás a költőnő élménye, valamint a tétlen (gyermekkori) szemlélődés, merengés emléke. További lehetséges összefüggés a jelenetek önálló szimbolikájának találkozása: a felreppenő madár, az eliramló kígyó, a megzavart felszínű tó mind a szakadást, a nyugalom megtörését jelentheti. A vágás és varrás tevékenysége gyakran hasonlót jelent. („Ha varrsz, se varrhatod össze közös takarónk” – József Attila: Judit). A tépődés, szakadás, megvágás a népi szimbolikában is az ártatlanságnak, tisztaságnak az elvesztését, valami bajt jelent.

A második vers (Szél) szigorúbban a víznél játszódik. Ebben egyértelműbb, hogy az emberi mesterséges világ a hasonló, és a közvetlenül ábrázolt a természeti. Az első metaforát a virágszirom-szárny azonosítás jelenti, s ez megint több, mint metafora, hiszen a szél varázsolja, változtatja át a virágot madárrá. A másik kép óraszámlapnak mutatja a nap vízben tükröződő képét.

A harmadik vers (Part) szorosan kapcsolódik ehhez. Az első metafora, hogy tükörnek nevezi a vízfelszínt. (Ahogy a köznyelvben is víztükörről beszélünk.) A második kép megint a nap-óralap metafora. Ugyanakkor a „fölmerül” az első vers alámerülésére utal vissza. Ott eltűnt a kígyó, itt előtűnik a nap, tehát a megzavart víztükör újra megnyugszik, kisimul.

A negyedik vers (Álom) távolra visz az eddigi helyszíntől. Legfeljebb a napkorongnak és a gránátalma fénylő gömbjének hasonlósága fűzheti őket egymáshoz. A gyümölcsbe vágó kés a nyitó kép ollójára utalhat vissza. Az alma gazdag néprajzi és egyéb szimbolikája, jelentés-köre erőteljesen idesugárzik. Juthat eszünkbe a bűnbeesés fája, azután a Szapphónál megjelenő jelentés: a szüzesség féltett kincse. Az alma megszegése – hasonlóan az első vershez – az egység megbomlásnak lehet jelképe. Felére válik, csonka lesz, ami teljes volt. Ugyanakkor nincs ennek itt semmilyen tragikus hangulata, sőt inkább életöröm, bőség, gazdagság sugárzik belőle. Az almalé-vér metaforában a részletekre irányuló figyelmet, a mikroszkopikus látást igazolhatjuk, a szerető odafigyelésnek, a gyermeki érdeklődésnek a gesztusát, mint Nemes Nagy Ágnesnél. Ez a negyedik vers a ciklus egésze szempontjából is fontos lesz, párjaként állíthatjuk majd a ciklus záró tizediknek. Egyetlen költői képet közöl, az almalé és vér metaforáját.

Ennek a versnek a kapcsolódása a következő ötödik vershez (Álom) éppoly laza, mint a megelőzőhöz. Talán a vér pirosa és a rózsa lehet kapocs. Ebben az ötödikben megint egyensúlyban van a természeti és az emberi mesterséges világ. A sötétség képe az elomló haj. A rózsa ellazulása, a szirmok elhullása az élő valóság, a szépség belehullása a semmibe. Lehet ez emléke egy virágmintás paplannak is. A paplan–hó azonosításnak is van köznyelvi alapja hótakaró kifejezésben. (És emlékezzünk ismét Babits verseire is: „Leesett a hó a silány földre / talán csak hogy csúfságát befödje / Most oly fehér mint szobánkban esete / fekhelyünk, ha készen vár megvetve / puha dunnánk, makulátlan párnánk: / s mintha a saját ágyunkon járnánk.” – Ősz és tavasz között. A sötétség mint takaró jelenik meg az Esti kérdésben, de ott „oly óvatosan” takarja el a féltett földet, hogy „minden fűszál” egyenesen áll alatta.)

A hatodik vers (Homály) homálya sorrendileg inkább hajnali mint alkonyati. Első sor-párjában a szélhomály szóvegyülése, szójátéka kelti fel érdeklődésünk. Rájátszik ez a köznyelvi félhomály szóra, alapja pedig közös velejárójuk: hogy elbizonytalanítják látásunkat. A „virradó tükör” nyilván ismét a hajnali tó víztükre. A „viaszvirágok könnye” komplex kép, mert a virág képével azonosítja a gyertyát, amelynek viaszcsöppje maga is képe valaminek: a harmat vagy eső csöppjének.

Az éjszaka, majd a homályló hajnal versét a Ragyogás követi. Ismét eltávolodunk a víztől. A fény megjelenése, az ellentét fűzi az előzőekhez. Nehezen érthető mondattal kezdődik: az állítmány nélküli hiányos hasonlító mellékmondat gyenge lábon állna párja nélkül. A párhuzamosság azután eligazít: ahogyan az óarany a bíborral, úgy vegyül fénnyel az emlék. De mit is jelentenek ezek? Emlékeink arannyá nemesednek, és fényt, örömöt hozva merülnek fel újra. Az emlék megfelelője az arany, a bíboré a fény, de jelzőcserékkel akárhogyan párba állíthatjuk őket. Mindenképpen értékgazdagság, érzelmi fűtöttség, telítettség sugárzik a sorokból. A szigorú értelemtől megszabadult fantáziában mint álomban repülnek a színes kelme-áruk a bolt ablakán. Képtelenségét nézve ezúttal teljes joggal beszélhetünk látomás-líráról.

A nyolcadik-kilencedik versénél (Férfi, Nő) az ellentétpárok szerkesztési elve érvényesül. Mindkettő miniatűr szerepvers, hiszen egyes szám első személyben szólnak. S ezekben a szavaknál jobban jellemzi az alakokat az, ahogyan beszélnek. A férfi állandóságára büszke, hogy a sors szeszélye, fordulatok nem tántorítják, nem változtatják meg. A dülledt vitorlák, a süvöltés a kiállt harcok büszkeségét (büszkeségtől dagadó kebel), a magabiztosságot, önelégültséget hivatottak jelezni. („A szelek mérgét nemesen kiálltam” – Berzsenyi Dániel: Osztályrészem.) A Nőről szóló versben a tigrisszemkő a köves gyűrű metaforája. Magára az óvatos, veszélyes vad metaforát használja. Képe ez a nő ambivalens természetének: óvatos, hogy meg ne sértsék, de tigrisként képes a harcra. Épp oly erős tehát, mint a férfi, ám nem olyan büszke erre. Az összehasonlításban a képek szépsége által mindenképpen értékesebbnek mutatkozik.

A ciklus záró verse (Tükör) szinte leleplezi a látomások módszerét, mindenképpen értelmező jellegű. A tükör varázs-eszköz, amely egésznek mutatja, kiegészíti a felet. Amit csonka felével a tükör előtt felmutatunk, az a tükrözés módszerével újra egésszé válik. Másrészt viszont, amit egésznek hiszünk, azt csak félnek mutatja. E versekben a különböző élmények, emlékek tükröződnek egymásban. A jelenségekben felfedezzük a hozzájuk hasonlót, és egybeolvadva kiegészítik egymást. Emlékeink tükröződnek a mindennapok eseményeiben és megelevenednek. Ahogyan az első versnél fogalmaztunk: mindig két képrendszer és jelenet van jelen egyszerre, és a kettő egybejátszik, egybemosódik: a kivételes és a mindennapi, a természeti való és a mesterséges, az ünnepi és a profán. A tükörbe (tóba) mélyen belemerengve már nem is tudjuk, meddig valós, meddig képzelet, meddig álom, meddig élet, meddig a mához tartozó és meddig a bennünk élő eleven múlt.

A tükör-módszer mint pár-állítás mutatkozik meg a ciklusépítésben: a második és harmadik verset összeköti a helyszín, összekötik az ismétlődő szavak és sorok, azaz egymást követő jeleneteket látunk. A negyedik és ötödik összetartozása kevésbé erőteljes: az elborít és elönt igék, a vér és rózsa szimbolikájának hasonlósága kapcsolja össze őket. A hatodik és hetedik verset már a címe is ellentét-párba rendezi, de az előbbinek v-s, utóbbinak b-s alliterációja is (a két hang egyaránt bilabiális16 zöngés hang, csak a képzés módjában térnek el), összekapcsolja őket. A hetedik és nyolcadik vers párhuzamos portréi nyilvánvalóan egymás párjai, tükörképei.

A tükrözés, a tükörben látás több mint módszer: világszemlélet. A tükör visszaadja a meghasadt világ egészségét, s ugyanakkor, ami amúgy egésznek látszik, arról leleplezi, hogy csak fél, csak töredék. Mert semmi sem teljes önmagában. Bomlás és épülés folyamata, éjszaka és nappal, jelen és múlt, férfi és nő a másikkal együtt alkot egészet. Azt a felfedezést sugallják a versek, hogy életünkben csak a dolgoknak felével „élünk” – ezúttal két értelemben használva a szót: csak az egyiknek adunk életet, csak az egyiket használjuk. A meghasadásnak talán azért nem érezzük tragikumát, mert éppen a tükör-játék által való újrateremtődését éljük át a versekben. Hiányérzetünk kielégül, hogy azután újból szétessen a teljesség.

Nagy kérdés, hogy hogyan került ez a ciklus a gyermekvers-kötet élére. Mi az, ami ebben gyermeki, és mit fog fel belőle a gyermek-olvasó. A gyermek élvezheti benne a tiszta ritmust (nagyon szabályos jambikus versek), a gazdag verszenét, a színeket, a hasonlóságok játékát. Ismerős lehet neki a merengő magatartás, a tükör- és az emlék-játék. Ugyanakkor a versek nehéz grammatikája, bonyolult szórendje elidegenítheti tőlük.

Hogy értik-e majd e verseket? Hadd idézzem a lányainak versolvasó szokásairól beszámoló Németh Lászlót: „Értették? Hadd utasítsam vissza ezt az értelmetlen kérdést, amely ha valahol, hát a költők és gyermekek viszonyában nincs helyén. Érti-e a gyerek a világot? s benne él. Értjük-e mi? s benne élünk. A remekmű is: világ, ki mondhatja, hogy az utolsó fátylat is s levonta róla – hogy egészen érti. Ők is értették és nem értették; belekerültek, s titokzatos maradt. Értették a meséjét, itták a hangulatát, s maradtak borzongásaik és kérdéseik. Ami a költészetben nem egyéni tapasztalatokból szerzett érzelem, hanem nagy, kozmikus állapot, arra a gyerek éppen olyan érett, mint a mesére.”

Hogy a versek saját világát fogalmilag megragadni, tudatosítani ritkán tudjuk, az nem jelenti, hogy nem értjük. Akkor és úgy lesz miénk a költemény, ahogy és amikor befogadjuk.

Jegyzetek:

15 Interjú Kabdebó Lóránttal = Kabdebó Lóránt: Sorsfordító pillanatok. Miskolc, 1998.

16 bilabiális: két ajakkal képzett

The Hungarian nursery rhyme – classics and contemporary works

Under 10–12 all the children are poets, even if they do not werite a word. Poetry is the mother tongue of humanity. The article, which is published in two parts (the 1st part see in Könyv és Nevelés 2000/4.), analyses the characteristics of the good nursery rhymes, and the works of the 6 greatest Hungarian poets who wrote poems for children. The most important elements of the good rhyme are the following: strong formal structure, rhytmics, strong Hungarian rhythm, simple structure, repetitions, simple words, pictures, situativity, activity, nature and animals, humour etc.

Die Ungarischen Kinderreime – die klassischen – und die moderne (zeitgenossische)

Bis 10–12 sind alle Kinder Poet, selbst dann wenn sie kein Sterbenswörtchen abschreibt… Poesie ist die Muttersprache der Humanität. In dieser Artikel, die in zwei Teilen veröffentlicht sind, (der erste Teil siehe in „Könyv és Nevelés” 2000/4.), sind die Charakteristischen einer guten Kinderreim und die Schöpfungen der 6 größten, für Kinder schreibende, ungarische Dichter analysiert. Die wichtigsten Elemente eines guten Gedichtes sind die folgenden: kraftvoll, formelle Struktur, Rhythmik, kraftvoll ugnarischer Rhythmus, einfache Strukturen, Bilder, einfache Wörter, Wiederholung, Aktivität, reiche Handlung, Natur und Tiere, Humor usw.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: