Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Gombos Péter: Voldemort visszavág

Nyomtatási nézet

Avagy kalandok Harry Potterrel Azakbantól a Tűz Serlegéig

Bevált recepten ne változtass!

Az első két kötet sikere után talán nem meglepő, hogy a harmadik Harry Potter-regény sem szakít a hagyományokkal – legalábbis ami a történet kezdését illeti.

Az immáron tizenharmadik születésnapjára készülő varázslótanonc megint csak otthon, illetve Dursley-éknál, cseppet sem kedvelt nevelőszüleinél tölti vakációját, s ahogy azt megszokhattuk, az iskolába (egészen pontosan Roxfortba) vágyik. Hát normális fiatalember az ilyen?! Hogy nem normális (értsd hétköznapi) fiúról van szó, tudjuk már, ha nem így lenne, nem ő lenne minden idők legolvasottabb gyermekkönyvsorozatának főhőse…

Ami az iskolán kívül töltött nyaralás idejét illeti, Harry nem ok nélkül gondol mindig fanyalogva már előre és utólag is erre az időszakra. Mert hát egy leendő varázslónak, aki ráadásul amolyan hősféle is az övéi között, bizony gyötrelmet jelent muglik (emberek) között eltölteni a nyári bűbájmentes hónapokat.

Szóval hősünk unatkozik és szenved, nagy örömet szerezve ezzel Vernon bácsinak és családjának. Ráadásul ezen a nyárok a baglyok (a posta hordozói) sem sűrűn látogatják meg a fiút, így nem csoda, hogy Harry (és vele együtt az olvasó) egyre feszültebb idegállapotba kerül. Ez egyrészt a várható roxforti kalandok késleltetése (kitűnő írói fogás), másrészt magyarázat a kis varázsló viselkedésére Marge néni látogatásakor. A szintén kizárólag mugli (horribile dictu: Dursley) tulajdonságokkal felruházott hölgy percek alatt eléri, amit az amúgy utált nevelőszülők sem tudtak az egész szünidő alatt: Harry varázslással vet véget megaláztatásainak. Ezzel, a lufiszerűen felfújódó Marge nénivel, a fiú egyrészt lezárja a vakációt – otthon nem maradhat a történtek után –, másrészt a kihágással, tudniillik, hogy emberek között használta varázserejét, kétségessé teszi tanulmányai folytatását. Szerencsére ijedelme nagyobb az indokoltnál, így hősünk legnagyobb kalandjainak helyszíne továbbra is Roxfort marad.

Így kezdődik a harmadik Potter-kaland, mely cselekményét tekintve bizony semmivel sem egyszerűbb a korábbiakénál, most is szinte minden lapra jut izgalmas történés, egy-egy hajmeresztő kaland.

Persze találunk új elemeket, még inkább új(szerű) szereplőket is a sorozat harmadik részében, s ezekkel Rowling leginkább a feszültséget próbálja oldani – sikerrel.

Mindjárt a regény elején megismerkedhetünk például egy új közlekedési eszközzel (Kóbor Grimbusz), ami nem más, mint egy „bűbájos” busz, s a létezésénél talán érdekesebbek a rajta utazók, különösen a kalauz. Az embernek olyan érzése van, Stan Shunpike személye semmi más célt nem szolgál a könyvben, mint hogy megtudjuk, megnyugodjunk: a varázslók világában is vannak „furcsa fazonok”. A gettók feketéinek „dumáját nyomó” fiatalember („Black komálta Todkit, de frankón!” – 41. p.) üde színfoltja a történetnek, különösen, hogy Rowling az ő szájába adja a harmadik rész szempontjából fontos események előzményeinek ismertetését.

A kalauz elbeszéléséből ismerjük meg Sirius Balcket, akinek múltja semmivel sem kevésbé sötét nevénél, ráadásul híre olyan rémisztő, hogy a varázslók jónak látják a mugli világot is figyelmeztetni szökése után.

Viszonylag hamar megtudjuk hát, ki a címben szereplő azkabani fogoly, sőt az is kiderül, hogy történetünk ideje alatt az illető sem Azkabanban nem tartózkodik, sem nem fogoly. Ami Blacket illeti, egészen a regény végéig Harry és barátai nem találkoznak vele szemtől szembe, mégis a könyv minden lapján ott van, minden pillanatban feltételezzük jelenlétét. És ez az egyik legnagyobb erénye e kötetnek!

Mert Sirius véresen komoly bűncselekményt tulajdonképpen nem is követ el szökése után (a Kövér Dáma nevű festményhölgy vászának összeszabdalása nem épp horrortörténetbe illő jelenet), mégis a sejtetések és a homályosan, hiányosan adagolt információk jelenlétéről, tetteiről, terveiről hihetetlenül félelmetessé teszik őt a többi szereplő s egyúttal az olvasó szemében. Különösen ötletes e tekintetben a dementorok szerepeltetése. A félelmetes hírű azkabani börtön őrei a hírhedt fogoly szökése után személyesen erednek a szökevény nyomába, rémületet keltve a diákok körében. A dementorok ugyanis – bár alapjában pozitív szereplők – rémisztőbbek a könyv bármely korábban megismert szereplőjénél (Harry többször is elájul a jelenlétükben), s ettől az embernek óhatatlanul az a gondolata támad: ha ilyenek az őrök, milyen lehet a rab, amelyik megszökött? (Csak utólag derül ki, sokkal kevésbé félelmetes…)

Az értékrend ilyetén felborulása egyébként is jellemző Rowling meséjére, e részben is találkozunk „szimpatikus szörnyeteggel” (Csikócsőr), barátságos vérfarkassal (Lupin), több kedves kísértettel stb. Ami persze nem baj, hiszen az értékek továbbra is ugyanazok maradnak: a barátság, a hűség, harc minden eszközzel a gonosz ellen.

Az új szereplőknél maradva, csupán mellékszereplő, mégis kedves alakja a történetnek Sir Cadogan, a nagyszájú lovag, illetve nem is lovag, csak egy festmény a néhai Sir Cadogan-ről, a harcos kedvű, hájas pónilovon díszelgő vitézről. A Kövér Dámától megörökölt „jelszófelelősi” poszton a derék katona végre kiélhette hajlamait: rövid kötözködés után boldog–boldogtalant kihívhatott párbajra, jelszavaival pedig („Kard ki kard, ti gyáva, korcs ebek!” – 199. o.) mindenkit az őrületbe kergethetett.

Természetesen ezentúl is hangsúlyos szerepet kap a sötét varázslatok kivédése című tantárgy aktuális oktatója (ezúttal Lupin professzor), azaz a róla szóló részeket (különösen a történet végé) olvasva az íróval összekacsintó magabiztos olvasó attitűdjét felvéve állapíthatjuk meg: „sejtettük”, „ez már megint kulcsszerep volt”. Pedig Lupinnal kapcsolatban is sok titokra csak a történet végén derül fény, de erről majd később.

Fischer Eszter örömmel állapítja meg a Harry Potter-könyvekről: mennyire ízig–vérig angol történetek ezek. (Fordulópont, 2000/3. 77. p.) Erre az egyik legjobb példa talán a kviddicsmérkőzések leírása, s ezzel együtt hadd jegyezzem meg mindjárt: mennyire nem női szerzőre valló részek ezek a könyvben. Joan Rowling olyan lelkesedéssel és alapossággal ír erről a sportról, ahogy egy Chelsea-szurkoló mesélhet haverjainak egy dobozos sört szorongatva, kedvencei legutóbbi góljairól egy angol bajnoki után. A Harry Potter és az azkabani fogolyban három fontos mérkőzés leírását is megtaláljuk, önkéntelenül is végigizgulva mindet, felháborodva a durva szabálytalanságokon, örülve a szép pontszerzéseknek, miközben fel sem tűnik, hogy az egészből („Az őrzőt csak akkor támadhatjátok, ha a kvaff a dobómezőn belül van! Büntetőt dob a Griffendél!” – 286. o.) egy mukkot sem értünk. Bár a kviddicsről olvasva azt gondoljuk, ha lenne egy repülő seprűnk, könnyűszerrel elkapnánk a cikeszt, valójában nem biztos, hogy meg tudnánk különböztetni a gurkót a kvafftól… (Kíváncsi lennék, vajon Rowling, a kviddics eddigi egyetlen szakértője tényleg kívülről fújja-e – saját maga alkotta – szabálykönyvet…)

Végül hadd szóljak külön a regény befejezéséről, a történet végéről, amikor is minden fontos szereplő egy helyen fut össze, természetesen nem véletlenül. Hiányérzetünk csak azért lehet, mert a hősök között sem Miss Marle-t, sem Hercule Poirot-t nem találjuk ott, pedig a bejezés Agatha Christie legjobb könyvének is méltó párja lehetne, csak hát nincs ott az Agy (az idős hölgy vagy a nyomozó), aki elvarrja a szálakat. Így ez a szerep Harry-re és barátaira marad, akik bizony nem nagyon tudnak mit kezdeni a feladattal. Mert a történet inkább csak a regény vége felől nézve logikus, alapjában véve elég bonyolult. Először is Blck-ről kiderül, hogy ártatlanul vádolták, és hogy Harry apjának barátja volt, akárcsak Lupin, akiről viszont más furcsaság derül ki. Szintén a társasághoz tartozott Pettigrew, aki azonban nagyon is sáros, ráadásul nem halt meg, mint ahogy mindenki gondolta, s Tudjákki szolgálatába állt. Aztán ott van még Piton, aki mindent félreért, s végül a három jó barát, Hermione, Harry és Ron, akik viszont egy darabig semmit sem értenek. Szóval ebből kellene kisülni egy tisztességes hepiendnek…

Rowling természetesen megoldja a problémát, egy kis időutazással, egy kis szerencsével, csipetnyi humorral s találékonysággal. Mindezt úgy, hogy még a legelvetemültebb szereplő, Pettigrew, alias Féregfark is megússza ép bőrrel a kalandot. Ez pedig két szempontból is biztató: egyrészt a következő részben a jók és rosszak csatája helyreállt egyensúllyal indulhat, mindenhol megvannak a megfelelő „harcosok”, másrészt a véresen komoly történet megint lezárult kiontott vér nélkül. A mi egyáltalán nem baj. Hisz mégiscsak egy ifjúsági regényről van szó.

 

* * *

 

Joan Rowling nagykorúvá tette olvasóit. Bár izgalmakból az első három kötetben sem volt hiány, a világ jelenleg élő legismertebb írónője ezúttal igazi krimit zúdított a nyakunkba. Kíméletlen negatív hőssel, kegyetlen gyilkossággal és töméntelen izgalommal.

Ha csak ennyit árulunk el, talán már érthető is, a Potter-sorzatnak miért épp ezt a kötetét érte a legtöbb támadás, miért épp ennek megjelenése után döntöttek úgy például Ausztráliában, hogy betiltják a – szülők szerint gyermekük lelkivilágára ártalmas – regényt. Ugyanakkor egyre többet olvashatunk keresztény szerzők tollából arról is, mennyire nem felel meg elvárásaiknak ez a meseregény-sorozat hőseivel, értékrendjével.

Megszűnt a Potter-varázs? Rowling „elveszítette a fonalat”?

Véleményem szerint sem a szerzővel, sem a művel nincs gond, a hiba inkább az olvasókban lehet. Pontosabban az olvasók életkorával van baj. Ahogy emlékezhetünk rá, a világsikerré vált történet egy tizenegy éves fiú kalandjaival kezdődött, majd minden későbbi részben egy új (tan)év eseményeit követhettük végig. A negyedik részre Harry tizennégy éves lett, s ezzel együtt a legújabb könyv megkaphatta (volna) a „korhatáros, tizennégy éven aluliaknak nem ajánlott” címkét.

Első hallásra talán furcsának tűnik, hogy egy sikersorozatnál a főhőssel együtt „öregszik” az olvasóközönség is, de ha jobban belegondolunk, éppen ez a természetes! Az első és utolsó kötet angliai megjelenése között mintegy három év telt el, azaz az első rajongók a Tűz Serlegét legalább három évvel érettebben olvasták, mint a Bölcsek kövét!

Vegyük ki hát a nyolc–tíz évesek kezéből a számukra talán megrázóan, kíméletlenül őszinte könyvet? Talán igen. Vagy élhetünk Rowling módszerével, aki saját hétéves kislányának sem engedte, hogy az egyik pozitív szereplő halálával egyedül szembesüljön. („Majd ha a harmincadik fejezethez érsz, engedd, hogy azt a mami olvassa fel neked.” – Zsiráf, 2001. Január
25. p.) Ad usum Delphini, vagy, ha úgy tetszik: cenzúra mama módra…

Ezek után azonban joggal vetődik fel a kérdés: nem lett volna-e egyszerűbb, ha a szerzőanya inkább kihagyja a gonosz ilyen, túlságosan is hiteles bemutatását a történetből? A választ maga Rowling adja meg egy interjúban: „Ha valaki úgy dönt, hogy a gonoszságról, az emberben lakozó gonoszról ír, akkor erkölcsi kötelessége megmutatni, hogy az mit jelent […] Mert a gonoszság vonzó. Nagyon is az.” (Zsiráf, 2001. január 25. p.)

Ehhez még hozzátesszük, miközben a gyermekeknek szánt(?!) rajzfilmek zömében tucatjával halnak meg ilyen–olyan szereplők, furcsa mód vitát robbant ki egy könyvsorozat, amelynek negyedik kötetében hal meg először valaki, igaz, akkor ketten is.

Más oldalról kell megközelítenünk azt a felvetést, vajon a Potter-könyvek tényleg annyira szemben állnak-e a keresztény világnézettel. Sajnos azt kell megállapítanunk, hogy a kereskedelmi tévék Pokémon- és Dragon Ball-filmjeitől megfertőzött gyermekeit joggal féltéi az aggódó szülő, s igazat kell adnunk azoknak, akik azt javasolják: válogassuk meg a gyermek kezébe, szeme elé kerülő ifjúsági műveket. Azt viszont, hogy Harry kalandjait a fent említett két sorozathoz hasonlítsuk, elég merész párhuzamnak tartom.

A legfőbb kifogás ilyen szempontból Rowling sorozatával, hogy a magyar folklórban hagyományosan negatív, gonosz szerepet betöltő boszorkányok e műben tulajdonképpen pozitív hősök (legalábbis egy részük). Nem véletlen azonban, hogy ezen a nem angolszász kultúrában élők méltatlankodtak leginkább, az angol meséken cseperedő, hétéves Jessica Rowling feltehetően természetesen fogadta, hogy boszorkányból van jó és rossz is, ahogy tündérből is. (A tündér például nálunk mindig pozitív szereplő a népmesében.) Elég, ha az Óz, a nagy varázsló Északi Boszorkányára gondolunk, aki bizony a mi fogalmaink szerint tündér volt, még ha a fordító – úgy gondolom, helyesen – tartotta is magát az eredeti elnevezéshez. (Ugyanebben a történetben a Keleti Boszorkány már gonosz, akár egy „jó magyar” vasorrú bába…)

De nem kell messzire mennünk időben és térben sem, ha arra keresünk megkérdőjelezhetetlen példát, hogyan szelídülhet a népmesék gonosz szereplője jó, mit több, kedves hőssé. A kicsit – minden szempontból – „nehézkes” Süsü ősei (szó szerint és átvitt értelemben is) kegyetlen királyfigyilkosok és királylányrablók voltak. Mégis kötve hiszem, hogy bárki kifogást emelne a szimpatikus „antihős” ellen, mondjuk a származása miatt.

Ha már a származásnál tartunk, meg kell jegyeznünk, hogy a Tűz Serlege minden korábbinál világosabb utalást tartalmaz egy, még napjainkban is aktuális problémát illetően. Maga Rowling is elismerte, hogy nem véletlenül fedezhetünk fel a negatív szereplők jellemében rasszizmusra utaló jeleket, kezdve a gyerekek csúfolódásától (Hermione-t Malfoyék „sárvérűnek” nevezik) a ku-kluxos külsőségekkel fellépő „halálfalók” megjelenéséig.

Nem könnyű olvasmány tehát a Harry Potter és a Tűz Serlege, próbára teszi olvasóját a regény. Mert a történések néha elég nehezen követhetők, ráadásul amikor már azt hinnénk, megoldódott a rejtély, lelepleződött az áruló, az írónő akkor is tartogat még meglepetéseket. Rémszem Mordonról kiderül, hogy nem is az, aki, Barty Kuporból kettőt is megismerünk a történet végére, ám kettejük közül az él, akiről úgy tudjuk, meghalt, akit élőnek gondoltunk, azt viszont a fia megölte…

Nagykorúként kezeli olvasóit Rowling akkor is, amikor – három kötet után végre – nem magyaráz el minden visszautalást a korábbi Potter-történetekre. Sőt, olykor azt is megengedi magának, hogy olyan poént ejtsen el, amit csak a korábbi részek avatott ismerői érthetnek. Ilyen az a jelenet, amikor Ron arra célozgat barátnőjének, két évvel korábban bizony csúnyán bedőlt a megnyerő külsejű, szerénytelennek igazán nem mondható, amúgy tehetségtelen Lockhart professzor öndicsőítésének: „– Nem szokásom a külsejük alapján megítélni az embereket – csattan fel sértődötten Hermione. Ron erre csak köhögött egyet, de az furcsamód úgy hangzott, mintha azt mondta volna: «Lockhart».” (228. p.)

Természetesen nem kell megijedni azoknak, akik úgy gondolják, az előző három rész volt legnagyobb ihletője szerzőnknek. Sőt! A negyedik Potter-könyv több szempontból is kilóg a sorozatból. Nemcsak azért, mert kétszer olyan hosszú, mint elődei, s már a történet legeleje sem a megszokott: a várakozásokkal ellentétben nem Harry és az ő születésnapja a téma. Az előző részből megismert Féregfark és Tudjákki a kezdőkép szereplői, s – méltó előhangjaként a kötetnek – hamarjában el is követnek egy gyilkosságot. Azt is megtudjuk, hogy a csapda, amely Harry-re vár, már készen áll, de hogy pontosan mivel is csalják lépre hősünket, természetesen nem az első fejezetekből derül ki…

Megmaradt hát a szokásos feszültség, talán minden korábbinál több kaland olvasható a negyedik részben, és – végül is Harry és olvasóközönsége is elérte a „megfelelő” kort – bizony egyre hangsúlyosabb szerepet tölt be hőseink életében a szerelem…

Persze Rowling nem lenne az, aki, ha e téren egyszerűen mennének a dolgok. Csakhogy Ron és Hermione is nehezen találják meg a közös hangot (pedig aligha tévedek nagyot, ha már most „összeboronálom” őket), a címszereplőnek pedig Cho meghódításáért kell még sokat harcolnia. Aztán, ha sikerül elérnie célját, már csak egy kérdés marad: mi lesz a sorsa, ki lesz a párja a Harry jelenlétében folyton zavarba jövő Ginnynek? A válaszra, sajnos, legalább egy évig várni kell.



(Rowling, Joan Kathrine: Harry Potter és a bölcsek köve, A Harry Potter és a Titkok Kamrája, Harry Potter Azkaban foglya, Bp., Animus Kiadó, 1999-2000).

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: