Adamikné Jászó Anna: Gyermekirodalom és nemzeti azonosságtudat

Nyomtatási nézet

Nincs még egy ország a földkerekségen, amely oly keveset törődne a gyermekirodalommal, mint hazánk. Természetesen vannak a gyermekirodalomnak lelkes művelői, tanulmányok szerzői és folyóiratok szerkesztői, de nincs például gyermekirodalmi intézetünk (kálváriájáról és az OPKM pincéjében lapuló hetvenezer kötetnyi gyermekkönyv-állományról beszámol a Könyv és Nevelés 2000/1. száma); kevés a gyermekírónk; a gyermekkönyvek kiadása ki van szolgáltatva a külföldről beáramló giccsnek; az egyetemeken és a főiskolákon nem tanítják a gyermekirodalmat – kivéve a tanító- és óvóképzőket – nem lehet magyar gyermekirodalomból PhD-fokozatot szerezni, senki nem vállalja a témavezetést az akkreditált doktori iskolákban (bár talán megtört a jég, egy valaki, Dobszay Ambrus gyermekirodalomból doktorált Rónay László irányításával). Többen – akiknek a gyermekirodalom főiskolai tanítása lenne a feladatuk – elviszik a stúdiumot a folklór felé, s ebben a megoldásban benne rejlik a gyermekirodalom lebecsülése. A magyar gyermekirodalom története mindmáig nincs megírva, bár az utóbbi időben kitűnő tanulmánykötetek jelentek meg. A Komáromi Gabriella által szerkesztett Gyermekirodalom (Helikon, 1999) vázlatos történeti bevezetést és műfajok szerinti tanulmányokat tartalmaz. Komáromy Sándor kitűnő kötetet jelentetett meg Költők és művek a XX. század magyar gyermeklírájából címen (Eötvös József Kiadó, Bp., 1998), ugyancsak ő foglalkozik a határon túli magyar gyermeklírával is. Sok a kiváló írás, sok a jó szerző-kutató, de még mindig kevés ahhoz a szervezettséghez képest, melyet az ember nemcsak a nyugati országokban, hanem a szomszédos Horvátországban, Szlovéniában és a távolabbi Csehországban lát. Ezekben az országokban felnőtt egy angolul jól beszélő fiatal nemzedék, amely rendszeresen megjelenik az IBBY- és egyéb konferenciákon, beszámol a hazájában prosperáló gyermekirodalomról, bár nekik is megvannak a külföldről beáramló giccsel kapcsolatos gondjaik.

A gyermekirodalom fogalmáról is viták vannak. Helyesebb gyermek- és ifjúsági irodalomról beszélni, bár ez a fogalom hosszú és nehezen kezelhető (sokszor a szerzők gyermekirodalomról beszélnek, de beleértik az ifjúsági irodalmat is, magam is ezt teszem). A gyermekirodalom a gyermekek számára írt művek sora? – szűknek tűnik a megfogalmazás. Mindaz, amit a gyerekek olvasnak? – túlságosan tág meghatározás, hiszen abban van nem irodalom is, éppen ezért figyelemmel kell kísérnünk gyermekeink olvasmányait. Mindaz, amit a gyerekek számára ajánlanak vagy adaptálnak, akár a felnőtt irodalomból, akár a folklórból? – igen, ez is gyermekirodalom. Beletartozik az ismeretterjesztő irodalom is? – igen, sőt mintha manapság előtérbe kerülne. Természetesen, beletartoznak a gyermekeknek szerkesztett folyóiratok is, sőt az ábécés- és olvasókönyvek is (a külföldi gyermekirodalom-történetek tárgyalják őket). A gyermekirodalomba sorolhatjuk a gyermekek által írt műveket is.

Vannak olyan országok, melyekben a gyermekeknek írt irodalom hihetetlenül virágzik, sőt burjánzik (kifizetődő iparág!), ilyen az Amerikai Egyesült Államok, s ilyen volt – nyilvánvalóan politikai okokból – a Szovjetunió. (Az ilyenfajta tömeg-gyermekirodalom szellemes kritikája olvasható Szolzsenyicin Rákkórházában: a beteg funkcionárius lánya – mivel semmilyen irodalmi próbálkozása sem volt sikeres – lelkesen beszél lehetőségeiről a gyermekirodalomban, ahol minden tehetségtelen elem kiköthet). A „kidlit” valóban nem mindig színvonalas, s lehet, hogy ez az oka annak, hogy sokan ódzkodnak a gyermekirodalom tanításától. A gyermekeknek írt könyvek nyelvezete általában egyszerű, szókincse nem túl nagy, s a hétköznapi fordulatokkal találkozik bennük az olvasó. Éppen ezért nyelvtanulásra nagyon alkalmasak (magam is szorgalmasan olvastam őket, s hasznomra váltak).

A gyermekeknek írt irodalom keletkezését a nyugati nagy monográfiák és egyetemi tankönyvek (Bernice Cullinan: Literature and the Child, HBJ, 1989, 1981; Donna Norton: Through the Eyes of a Child, Merrill, 1987, 1983) egyértelműen az angol John Newbery tevékenységéhez kötik (1713–1767). Nemcsak arról van szó, hogy könyvesboltot nyitott a gyerekeknek, és gyermekújságot szerkesztett (Gyermekirodalom, 1999, 24, 315), hanem megírta az első gyermekkönyvet: A Little Pretty Pocket Book címen 1744-ben. Az USA-ban legrangosabb díj a Newbery Medal, melyet 1922-ben alapítottak, évente ítélik oda a legjobbnak tartott szerzőnek, s a Newbery-díjas szerzők listáját minden egyetemi tankönyv közli, s műveiket állandóan a piacon tartják. Kevesen tudják, hogy 1938-ban egy magyar származású szerző, Kate Seredy kapta meg a díjat White Stag című, a csodaszarvasmondát feldolgozó könyvéért (a Viking adta ki). Ez azt jelentette Serédy Kató számára, hogy többi gyermekkönyvét is állandóan kiadják. Ezek mind a magyar életről szólnak: The Good Master, The Singing Tree a legjobbak. Egyébként illusztrátorként kezdte pályafutását, s könyveit maga illusztrálta. Egyetemi tanítványaim közül sokan írtak Seredyről évfolyamdolgozatot, s mivel mesterfokozatos könyvtáros tanárok voltak, a gyerekeknek is felolvastak a könyvekből. Tetszésről számoltak be, különösképpen a könyvekből áradó erkölcsiséget dicsérték (az 1990/91-es tanévben összehasonlító gyermekirodalmat tanítottam a pennsylvaniai Millersville University-n).

Egy másik magyar származású, ismert szerző Aranka Siegal. Első könyve: Upon the Head of the Goat: A Childhood in Hungary, 1939–1944 a beregszászi holokausztról szól, a Grace in the Wilderness: After the Liberation, 1945–1948 című folytatás pedig az újrakezdésről, a beilleszkedésről és a megbocsátásról. Néhány évvel ezelőtt a Móra Kiadónak átadtam a könyveket, állítólag le is fordították őket, kiadásukról nem tudok. Nagyon szép és nonfiction díjnyertes könyvekről van szó. Egy harmadik könyvről is szeretnék beszámolni, a Belgiumban élő Christine Arnóthy írta, címe I am fifteen and I don’t want to dy (angolul 1956-ban jelent meg.) Budapest 1944 és 1945 telén történt ostromáról és az ország későbbi kényszerű elhagyásáról szól, izgalmas és megható olvasmány. Ezt is átadtam fordításra, ennek a sorsáról sem tudok. Ezek a szerzők is részei a magyar gyermekirodalomnak, s mivel oly kevés az új és jó könyv, jó volna a gyereket megismertetni velük.

A gyermekirodalmi művek típusokba, illetőleg műfajokba sorolása is sokféle. A fentebb említett Cullinan-könyvben a következő csoportosítás olvasható: képeskönyvek (picture books), folklór, fantáziakönyvek (fantasy), tudományos fantasztikus regények (science fiction), költészet, realista regények, történelmi regények, életrajzok, ismeretterjesztő könyvek (nonfiction) és a különböző kultúrák megértését szolgáló könyvek (books for multicultural unserstanding). A fantáziakönyvek mint kategória sokáig ismeretlen volt a hazai felosztásokban. Ez az elsősorban angolszász műfaj most már annyira meghonosodott, hogy már szakcikk is foglalkozik vele (Varju Zsuzsanna: A fantasy Magyarországon. Könyv és Nevelés 1999/1); a hazai meseregény terminus nem egészen azonos a fenatasyval, hazai összefoglalásaink a meseregény keretében nem is tárgyalják Tolkient vagy Charles Staple Lewist (a Narnia-krónika hétkötetes sorozatának a szerzője) vagy Michael Endét, esetleg Szentmihályi Szabó Pétert. Mintha a világ megállt volna a Kis hercegnél.

Képeskönyv (picture book) műfaj egyszerűen nincs nálunk, vagy legalábbis keveset lehet azonosítani a külföldi képeskönyvekkel. Vannak olyan könyvek, amelyekben több a kép, mint a szöveg, ezt hívjuk képeskönyvnek, de a picture book nem ilyen. Ez egészen kicsi gyerekeknek (is) készített könyv, melyben a képek adják a történetet: ugyanúgy kell a képeket „olvasni”, mint a szöveget: megfigyelni a részleteket, az egymásutániságot, a történetet, az ok-okozati viszonyokat, sőt a rejtett tartalmakat is. A képekre ugyanúgy „válaszolhat” az „olvasó”, mint egy szövegre, kiegészítheti, folytathatja. A kép ezekben a könyvekben nem illusztráció, hanem a lényeg. Ezek a könyvek kiválóan alkalmasak az érdeklődés felkeltésére, nagyon jó művész kell hozzájuk, bár – nagyon drágák. (Papp Katalin foglalkozott velük, tanulmánya angolul is megjelent: Proceedings from the third European’s Children’s Literature Conference held is Budapest, Hungary, 17–21st May 2000, NCRCL, London, 2000).

A különböző kultúrák megértését szolgáló könyvekre most kezdenek nálunk felfigyelni. Ez jó negyedszázada szinte középponti téma az amerikai gyermekirodalomban. Amerika sokszínű népességéből következik, de ugyanilyen tarkaság jellemzi a nyugati világot, s most már hazánkban is kezdenek érzékenyek lenni az azonosságtudat és a különbözőség ismerése-elismerése-elfogadása témájára. Meg kell jegyeznem, hogy amerikai tanítványaim is leginkább ebből a szempontból olvasták a magyar könyveket: lenyűgözte őket Jókai és Gárdonyi világának sokszínűsége, Szabó Magda ifjúsági regényének, a Mondják meg Zsófikának miliője volt a legizgalmasabb számukra, hiszen tanárok voltak, s volt némi fogalmuk a vasfüggöny mögötti világról.

A továbbiakban arról szeretnék beszámolni, hogyan kapcsolódtam néhány multikulturális gyermekirodalmi programhoz, de a programokra szeretném a hangsúlyt tenni. Ez talán érdekes az idegennyelv-tanárok számára, hiszen – a nyelvtanuláson kívül – mégis csak a kulturális különbségek és azonosságok megfigyelése érdekelheti az ifjúságot (megjegyzem, hogy a kultúra terminust tág –amerikai – értelemben használom).

1. The Moomins in the Wold – Learning with Text című kötet egy nemzetközi olvasáskutatás összegzése (szerk. Katri Sarmavuori, University of Turku, 1998), angol, ausztrál, osztrák, magyar, észt, finn, finnországi svéd résztvevőkkel. A kötet első fele a részt vevő országok olvasási kultúrájáról szóló ismertetéseket tartalmazza. A második fele tartalmazza az olvasáskutatásról szóló beszámolókat. Tove Jansson finnországi svéd írónő – szinte ismeretlen nálunk, pedig könyveit falják a gyerekek Lengyelországtól Amerikáig – Varázskalap a Múminvölgyben című meseregényének befejező része képezte a vizsgálat anyagát. A gyerekeknek a folyamatolvasási technikával (process reading) kellett dolgozniuk, kérdésekre válaszolniuk. A hátteret a reader response elmélet alkotja. A folyamatolvasás sajátos olvasmányfeldolgozás. Nem él az egész szöveg bemutatásával, hanem az olvasás folyamatában kapja a gyerek a feladatokat, ezek: előfeltevések alkotása; problémamegoldás, megbeszéléssel és/vagy vitával egybekapcsolva; a könyv végének az értékelése; kérdések feltevése, de önmagunknak; rajzolás; dramatizálás; saját tanulásunk értékelése (metakognitív rész).

Nagyon fontos az előfeltevések alkotása, mert ez jelenti a kíváncsiság felébresztését, s kíváncsiság lendíti előre az olvasót. Előfeltevéseket lehet alkotni az eseményekkel, a jellemekkel kapcsolatban. A másik fontos mozzanat a kérdezés: itt arról van szó, hogy az olvasó tegyen fel magának kérdéseket, mire kíváncsi még, hogyan fogja folytatni az olvasást, a kutatást? Ez a feladat egyik országban sem ment jól. A magyar gyerekek jól teljesítettek, s képesek voltak arra, hogy a lelki tulajdonságokra helyezzék a hangsúlyt, ne csak a külsőségekre. Nagyon érdekes volt a vita megoldása. A lényeg az volt, hogy egy kincset (királyrubin) vissza kellett adni eredeti tulajdonosának (a varázslónak). Igen ám, de a kincset a jelenlegi tulajdonosok – úgy tűnik – jogosan birtokolják, hiszen vették. De akitől vették, az lopta (a varázslótól). A magyar gyerekek egybehangzóan azt válaszolták, hogy a kincset nem szabad átadni, mert amit egyszer már megszereztünk, az a miénk. (Ezt mondja a Seuso-kincs jelenlegi tulajdonosa is.) Az angol gyerekek – érdekes módon – ellenkező véleményen voltak. Érdekes feladat lehet a különböző országokban adott válaszok összehasonlítása.

A folyamatolvasás hasznos technika, később alkalmaztam tankönyveimben is, s a kerettanterv módszertani kötete is javasolja. Természetesen, ez egy megoldás a sok közül, jól kiegészíti a hagyományos hazai szövegfeldolgozási módszereket.

2. A Nemzetközi Olvasástársaság (IRA), a Nemzetközi Gyermekirodalmi Társaság (IBBY) és mindenki, aki csak tudomást szerzett róla, nagy elismeréssel fogadta az EU-szervezője Penni Cotton, a londoni University of Surrey Roehampton egyetem professzora, itt van ugyanis a National Centre for Research in Children’s Literature (NCRCL). Abból a gondolatból indul ki, hogy az angol gyermekek izoláltan nőnek fel, az angol világnyelv volta előny is, hátrány is: elkényelmesíti őket, és elzárja más népek kultúrájától. Éppen ezért meg kell őket ismertetni más népek kultúrájával, mégpedig korán, az első iskolaévekben. Ebből a célból hozta létre az Európai Képeskönyvgyűjteményt, mely a húsz EU-ország legjobb alkotásait tartalmazza, s vándorol országról országra. Az eredeti elképzelés a következő volt: a gyerekek először mondják el a történetet a képek alapján, azután írják le saját –nyelvükön, majd hallgassák meg az adott nemzet nyelvén, s hasonlítsák össze az eredeti és a saját változatot. Mindenütt más-más módszerrel dolgoznak a programban részt vevő tanárok: Angliában a történetet kedvelik, Finnországban az országismeretre helyezik a hangsúlyt, Írországban a saját irodalmuktól eltérő jelenségeket kutatják stb. A sokféle közelítés végül is azt igazolja, hogy a képeskönyv-programot bármely tantervbe be lehet illeszteni.

A képeskönyvek kiválasztása nagy felelősséget jelent: a könyvnek egyszerre kell művészinek lennie és a nemzeti karaktert ábrázolnia. Azután gondolatébresztőnek, elmemozdítónak kell lennie, gyakran metaforákkal és szimbólumokkal ismerkedik a képeskönyvet forgató gyerek. Az olvasáshoz és az országismerethez rajzolást és dramatizálást is lehet kapcsolni. Fontosnak tartom a könyvhöz mellékelt kazettát vagy lemezt, mely közvetíti az adott nyelv hangzását! Végtelenül fontosa sokféle nyelv létezésének a tudatosítása a gyerekekben. Ily módon a gyerekek hozzászoknak ahhoz a gondolathoz, hogy Európában sok nemezt és nyelv van, melyeknek megvannak a sajátosságaik, de mégis együvé tartoznak, egy európai közösségbe.

A programot tanító tanárok kétévenként összejönnek, hogy tapasztalataikat kicseréljék. Az első konferencia Franciaországban volt, a második Burgenlandban (egyébként a volt Batthyány-kastélyban és az Almásy-kastély közelében), a harmadik pedig 2000 májusában: Budapesten, mivel Magyarországot potenciális EU-országnak tartják (ott voltam Burgenlandban, s elvállaltam a hazai helyszín megszervezését). Természetesen, igyekeztünk bemutatni hazánkat, képeskönyvtermésünket (Papp Katalin) és hangsúlyoztuk a gyermekköltészet és a zene kapcsolatát (Francsicsné Hegyi Marianna). Az idősebb vendégek jól ismerték a magyar gyermekirodalom jelentősebb műveit, s ismerték Reich Károly, Kass János, Würtz Ádám és Réber László illusztrációit. Emlékeztükben – ezt tapasztaltam – az Altató és az Egyszer egy királyfi maradt meg. Ezek ragyogó kiadványok, de egyrészt régiek, másrészt nem képeskönyvek a műfaj eredeti értelmében. Valóban nehéz lesz majd a tökéletes képeskönyvet kiválasztani (bár megjegyzem, hogy a spanyol és a portugál könyvek is inkább illusztrált könyvek voltak).

Fontosnak tartanám a képeskönyv műfaj hazai megteremtését. A waltdisney-s képek nem csupán giccsesek, s azok hazai követőik is, hanem ártalmasak is: sztereotípiákat adnak, s leépítik a gondolkodást (éppúgy, mint a szóképes olvasástanítás). A képeskönyveknek pontosan ennek a tömegkultúrának az ellensúlyozásában van jelentőségük. Mellékesen – mivel gondolkodásra késztetnek – jól használhatók az idegennyelv-tanításban, a társalgási gyakorlatokban.

3. 1998 őszén Londonban egy gyermekirodalmi konferenciát rendeztek az IEDPE égisze alatt (European Institute for the Development of Potential in All Children). Ez a konferencia is a harmadik volt a sorozatban. Az első konferencia a szülőnek a kezdeti olvasástanulásban játszott szerepéről szólt, a második az emigránsok és a vendégmunkások gyerekeinek tanításával foglalkozott, a harmadik, londoni témája a gyermekek nemzeti azonosságtudatának kialakulása volt, kutatók, tanárok és főleg fordítók részvételével. A konferenciáról megjelent kötetet Margaret Meek szerkesztette: Children’s Literature and National Indentity (Trentham Books, 2000). A következő kérdésekre keresték a választ: hogyan látják önmagukat és másokat a gyermekolvasók azokban a könyvekben, melyeket ajánlanak nekik, vagy amelyeket maguk választanak? Mikor ébrednek öntudatra, mely életkorban világosodik meg számukra, hogy ők angolok vagy franciák vagy magyarok? Hogyan alakulnak érzelmeik a háborúkról és a különféle konfliktusokról szóló könyvek olvasásakor? Kivel szemben lojálisak, és mi lojalitásuk alapja? Hogyan viszonyulnak a fordításban megjelent könyvekhez? Hogyan ábrázolják az európai könyvek az angolokat? Általában hogyan ábrázolják más népek fiait a gyermekirodalomban? Mennyire uralkodnak a sztereotípiák? Léteznek-e hagyományos ellentétek? Vádolhatjuk-e a gyermekkönyveket bizonyos előítéletek továbbéléséért? Mennyire univerzálisak a mesék? Számtalan izgalmas kérdés, melyekkel a gyerekek nap mint nap találkozhatnak, nálunk is: hiszen Budapesten is egy tanteremben tanul a magyar, a néger és a kínai gyerek. Izgalmas feladat ebből a szempontból végigpásztázni a magyar gyermekirodalmat, s megkeresni a választ arra a kérdésre: hogyan ábrázolták különböző korokban a különböző népeket íróink? Nyugaton már végeznek hasonló kutatást, egy nagy monográfia dolgozza fel a németek ábrázolását az angol gyermekirodalomban (Emer O'Sullivan doktori disszertációja).

A gyerekek egy bizonyos életkorban – rendszerint hatéves kora táján – felfedezi hovatartozását, lakóhelylét, országát, s kialakul benne a patriotizmus érzése. A nemzeti azonosságtudat kialakulása mindenképpen kötődik a nyelvhez: a gyerekek anyanyelvükkel együtt kultúrájukat is megismerik. A gyermekirodalom hozzájárulhat ehhez a folyamathoz: megtaníthatja a gyerekeket arra, hogy kik ők, kik mások, vagyis az azonosságokra és a különbségekre. Persze a gyerek elsősorban a felnőttek hozzáállását követi, a felnőttek példáit a gyermekkönyvek vagy igazolják, vagy nem. Angliában – írja Margaret Meek – arra törekednek, hogy a gyermekirodalom megismertesse olvasóit a körülöttük lévő sokszínű világgal, a társadalmi valósággal. Ez az irányzat már régebben elkezdődött, az első Multicultural Guide to Children’s Books 1985-ben jelent meg. (Az egyetemi tankönyvek végén közlik a multikulturális könyveket és kiadókat.) Angliában nagy feladat a külföldi könyvek angolra fordítása, nem volna szabad arra hivatkozni – írja a
szerző –, hogy az idegen nyelvből fordított könyvek túlságosan drágák, és nem hoznak elég profitot. Meg kellene szüntetni az elszigeteltséget, éppen ezért hangsúlyozza az európai képeskönyv-gyűjtemény jelentőségét. Fontosan tartja a háborúról szóló könyveket, mert a háborús szituáció kiélezi az „ők és mi” szituációt. Jelenleg Carol Fox szervezett egy nemzetközi kutatócsoportot a háborús könyvek tanulmányozására (a kutatásban szerepelni fog Christine Arnóthy könyve).

Ebben a kontextusban érdeklődéssel fogadták tanulmányomat, melynek címe: Ellenség vagy barát? A németek ábrázolása a magyar ifjúsági irodalomban (a tanulmány eredetileg németek felkérésére készült, és németül jelent meg: Frankfurter Blatter. Nummer 1. Das Eigene Bild im Bild des Anderes. Erstes Internationales Symposium des Deutsch-Polnisches Literaturbüros in Frankfurt (Oder) im Februar 1993).- A tanulmányban végigkövetem a németek (osztrákok) ábrázolását a hun-magyar mondakörtől, Búvár Kund történetén keresztül (Geréb László írt róla kitűnő ifjúsági regényt) egészen a második világháború idejéig (Szabó Magda Abigéljét jól ismerik külföldön). Magam is meglepődtem azon, hogy viszonylag kevés mű szól a második világháborúról. Ha eltekintünk a folklór sztereotípiáitól, megállapíthatjuk, hogy a sztereotípiák a gyenge művekben lelhetők fel. (Ilyen Hárs Lászlónak a Gajdar-könyvet utánzó művek, a Majd a gyerekek, melyben három tulajdonság jellemzi a német katonákat: vastag a nyakuk, sört isznak, és barátkoznak a sváb kocsmárossal, s a ráadás: egy kutyát kergetnek az utcán, mert a bosszújukat mindenen kitöltik. A gyerekek ezzel szemben a földalatti mozgalomban részt vevő elvtársat utánozzák: ők is pártsejtet formálnak, és jótékonykodnak.) A nagy írók – Gárdonyi, Jókai, Herczeg Ferenc – árnyaltan ábrázolják a németeket/osztrákokat. Ahogy a magyar között vannak Baradlayk, Tallérossy Zebulonok és rideghvárybencék, úgy az osztrákok oldalán is van Plankenhorst Alfonsine, Palwitz Ottó, a derék katona és Félix Mausmann, a magyarokkal harcoló forradalmár-költő. Az emberi kvalitások nem a nemzeti hovatartozás függvényei. Márpedig a népeknek együtt kell élniük. Az együttélésre Jókai adta a legszebb példát, az Új földesúr című regényében (1945 előtt ez a kötelező olvasmány volt az iskolában). Manapság is kötelező olvasmánnyá kellene tenni, de nemcsak iskolásoknak, hanem az ide jövő idegeneknek és a nekik privatizálóknak is.

Történelmi ellenségeink a múltunkhoz tartoznak: a törökök, a németek, az osztrákok, az oroszok egyaránt. Nem borzolják fel a kedélyeket, olvasunk róluk, de az emlékezés békévé oldotta már a múltat. A mai gyerekek a mának élnek. A mai szerzők nem írnak történelmi regényeket, ki tudja, miért nem. 1956-ról sincsenek az ifjúságnak szóló feldolgozások. S mintha elfordulnának a jelentől is. Az űrt pedig kitölti egy furcsa sikerkönyv, melyből a gyerekek – észrevétlenül, mint filmbevágásokból – magukba szívják, hogy az emberiség – ki tudja, milyen kvalitások alapján – kiválasztott varázslókra és muglyukra oszlik. Mindenki lehet kiválasztott, mindenki lehet milliomos – de valójában csak néhány, akit „odaengednek”. S valójában az, hogy milyenek vagyunk, milyenek mások, ilyen a körülöttünk lévő világ, kit érdekel? Ki fogja gyerekeink kezét?

Nagy szükség volna a gyermekirodalom felkarolására: a gyermekirodalmi intézetre, a gyermekirodalomnak a tanárképzésben való oktatására (tehát nemcsak a tanító- és óvóképzőkben, hanem a főiskolai karokon és az egyetemeken is); szükség volna az igényességre, az új művekre. „Ami a közoktatásügy egyes tételeit illeti – mondta Benedek Elek képviselőházi beszédében több mint száz éve, 1888-ban –, én sokkal nagyobb készséggel szavaznám meg, ha jóval nagyobb összeg volna előirányozva, de ezt az általam keveslett összeget is abban a reményben szavazom meg, hogy a közoktatásügyi kormány a jövő évi költségvetésben a gyermekvilágról sem feledkezik meg.” Elkelne egy ilyen beszéd manapság is.

Vissza a tartalomjegyzékhez