Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Bada Johanna-Bada István: Az olvasónaplótól az irodalmi táborig

Nyomtatási nézet

Miért kellett feltalálnunk a spanyolviaszt?

 

1990-ben alakult meg a Vajdaságban a Fehér Ferenc költőről elnevezett könyvbarát kör, nyugalmazott újságírók, írók, tanítók, általános iskolai- és egyetemi tanárok összefogásával. Ebből bontakozott ki a jó könyvet népszerűsítő, a magyar és a világirodalom klasszikusainak megismerését célzó, olvasónapló írásához kötött olvasási verseny; a nyári irodalmi táborok és a téli költészeti napok szervezése, meg „Az Isten háta mögé is elmegyünk!” jelszóval indított falujárás. Ez utóbbi irodalmi játékokkal egybekötött író-olvasó találkozó volt tanteremben, tornateremben, művelődési házban, imaházban, katolikus templomban (amikor a magyartanár nem merte a szerb igazgató miatt az iskolában fogadni a vendégeket).

Az alábbiakban a mozgalom kezdeményezői és vezetői Bada István és Bada Johanna mondják el tapasztalataikat.

 

Miért iratunk olvasónaplót a vajdasági gyerekekkel, amikor ezt már sokan túlhaladott módszernek tartják?

A magyarázathoz vissza kell kanyarodnunk a múltba, a sokat emlegetett 1974-es jugoszláv alkotmány meghozatalának idejére. Kétségkívül jelenetős politikai és gazdasági függetlenséget kapott akkor a Vajdaság és Koszovó, a déli tartomány. A viszonylagos jólét a jugoszlávság eszméjének megizmosodását eredményezte. Hogy, hogy nem, éppen ez idő tájt született meg az új iskolareform is. A széttagolt „szakirányú oktatás” a magyar diákok nagy többségét szerb tannyelvű középiskolákba kényszerítette. Ugyanakkor az általános iskolákban is módosították a tantervet. A magyar olvasókönyvekben az anyanyelvi irodalom alig a kétharmadára zsugorodott, kiszorította a szerb és a vajdasági nemzeti kisebbségek magyarra fordított irodalma. Azt is mondhatnánk, jó dolog, ha a környezet kultúrájával is megismerkedik a diák, de vajon akkor is, ha Radu Flora (van-e ki e nevet ismeri?) versét tanulja Kassák vagy Weöres Sándor helyett? Weöres-verset csak az óvodában, valamint az első és második osztályban tanulnak a vajdasági gyerekek, mintha nem is egyik 20. Századi klasszikusunkról lenne szó.

A felső tagozaton a négy év alatt mindössze két József Attila-verssel találkoznak a diákok. (a Tél és a Harmatocska cíművel!). Radnótinak és Kosztolányinak egy-egy versét ismerik meg, de arról már fogalmuk sincs, hogy Kosztolányinak lélegzetelállítóan szép prózai miniatűrjei is vannak, s hogy ő A szegény kisgyermek panaszainak írója, mi több, kiváló regényíró is. Annak, hogy Kassák Lajos, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc is élt és alkotott, nyoma sincs a tankönyvben. S nem tudják a vajdasági gyerekek azt sem, ki volt Csokonai Vitéz Mihály, Zrínyi Miklós, Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Katona József, Madách, Vajda János, akinek a Nádas tavon című versét épp a Palicsi tó ihlette meg. S vajon milyen kép alakul ki bennük Petőfiről, ha csak a házi olvasmányként szereplő János vitézt, a Tisza és a Szülőföldemen című költeményeit tanulják? Aranytól a Családi kör, A walesi bárdok és a Toldi szerepel házi olvasmányként.

Fekete István népszerű művein kívül tananyag még az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk és a Légy jó mindhalálig.

Honnan tudhatnának Janus Pannoniusról, Balassiról, az első szépírónkról, Mikes Kelemenről, amikor abban sem vagyok bizonyos, tudja-e minden délvidéki diák, hogy Jókai és Mikszáth nagy regényíró is. Az olvasókönyvben ugyanis csak egy-egy elbeszélésük található főbb műveik megemlítése nélkül.

Sokan úgy tartják ott délen, hogy fölösleges ezen siránkozni, majd pótolják a középiskolában. Ki tudja? A gimnáziumi tananyagban mindmáig Jókainak csak a Sárga rózsa című regénye szerepel. Aki érdemben akarna megismerkedni a magyar irodalommal, annak az újvidéki magyar tanszékre kell beiratkoznia, ahova évente kb. 30 hallgatót vesznek fel.

Az olvasó gyerekekkel tartott kapcsolat még újságíró korunkban rádöbbentett bennünket arra, hogy a jugoszláviai magyar tannyelvű általános iskolákban olyannyira csonka az anyanyelvi irodalomtanítás, hogy az már káros tájékozatlansághoz vezet. Megteremti a gyökértelenség képzetét, ez pedig az identitás feladását eredményezheti.

A nemzettudat megerősítéséhez olyan élményekre van szükségük, amilyeneket a magyar klasszikus íróink jól megválasztott művei jelentenek. Szerettünk volna az önbecsülésükre hatni, hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy mennyire félénkek, olykor riadtak a kisebbségben élő bánsági magyarok. (Magabiztosak csak a színmagyar bácskai falvak gyerekei voltak.) Tudatosítani akartuk bennük, hogy magyarnak lenni jó és érdemes, hogy a magyar nyelv és irodalom kimeríthetetlen kincsestár, amelyből mindenki erőt, hitet meríthet. És végül: az olvasás élményét, intimitását nem pótolja semmi sem. Ez az üzenet mindenkinek szól, határon innen és határon túl.

Az olvasónapló írásához kötött verseny meghirdetésekor – erre a délvidéki sajtó készséggel a rendelkezésünkre állt. A Jó Pajtás gyermeklapot pedig szinte minden diák olvasta a kilencvenes évek elején, így ebben közzétettük az ajánlott könyvek jegyzékét is. Nem kényszerítettünk senkit sem könyvvásárlásra (akkor már elég lapos volt a pénztárcánk), hiszen az általunk ajánlott klasszikusok – Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Kosztolányi, Krúdy, Móricz, stb. – mind megtalálhatók a könyvtárakban. A nyolcvanas évek végéig ugyanis viszonylag jól ellátott könyvtáraink voltak, csak éppen az olvasó hiányzott. Miután a budapesti Pro Hungaris Értékközvetítő Alapítvánnyal felvettük a kapcsolatot és több ezer könyvet kaptunk az iskolai és közkönyvtárak gyarapítására, a versenyzők a legújabb kiadványokkal és a kortárs írók műveivel is kiegészíthették olvasmányaikat.

Az olvasmányjegyzékben tehát a magyar klasszikusokra tettük a hangsúlyt, de válogatást kínáltunk a világirodalomból is. A szeptemberben meghirdetett pályázat beküldési határideje április közepe volt, amit azután minden évben „közkönyörgésre” fél hónappal meghosszabbítottunk. Nem csoda, hogy többen időzavarba kerültek, hiszen tizenkét könyvet kellett a pályázóknak elolvasniuk: nyolcat az általunk felkínált gazdag jegyzékből és négy szabadon választott művet. Elég-e hét hónap ennyi könyv elolvasásához a kötelező olvasmányok mellett? Kiderült, hogy elég. A nyári és a téli szünidőben is rendszeresen olvasó diákok közül sokan huszonöt, harminc, néhányan negyvenöt műről írták meg olvasmányélményüket.

A négy bíráló bizottságnak egy hónap állt a rendelkezésére, hogy a több száz naplót értékelje. A díjkiosztással egybekötött ünnepélyes eredményhirdetésre május végén kerül sor, s ezen a Pro Hungaris Értékközvetítő Alapítvány és az Illyés Közalapítvány ajándék könyveivel jutalmazzuk meg a verseny legjobbjait és mentoraikat (tanító, tanár, szülő is lehet.)

A pályázók száma évente változott, 600 és 700 között ingadozik. Mindannyian emléklapot kaptak, s közülük százan könyvjutalomban részesülnek.

Kezdetben csak a felsős diákok vettek részt a versenyben, később az iskolák kérésére bevontuk az alsó tagozatosokat is. Az elsősök és a másodikosok népmese illusztrációkat készítettek, de többen rajzos olvasónaplóval leptek meg bennünket. Megdöbbentő, hogy ezek a kisiskolások mennyire a mában élnek. Egy másodikos tanuló írta a naplójába 1994-ben, amikor éjszakánként katonai behívókat kézbesítettek a Vajdaságban: „Szerintem, ha egy mese szomorúan végződik, akkor az már nem mese, hanem valóság.” Néhány sorral alább ugyanez a tanuló: „Én a fele királyság helyett azt szeretném, hogy az apán itt legyen velünk. Most nem tudom, hol van. Ez a legnagyobb kívánságom, és a mesében a kívánságok mind beteljesülnek.”

A napló írásakor nem kérünk olvasmányelemzést a nagyoktól, csupán egyéni hangvételű gondolatokat az elolvasott műről, valamint egy jól választott, jellemző idézetet és a könyv azonosító adatait. A szabadon választott olvasmányok esetében megjelölik azt is, hogy ki ajánlotta és hol talált rá a könyvre.

 

Miért is iratunk olvasónaplót a gyerekekkel?

 

Meggyőződésünk, hogy az olvasónapló kiválóan alkalmas a tanulók olvasási szokásainak megismerésére. Az olvasónaplóból megtudjuk, hogy:

 

  1. Visszhangra talált-e felhívásunk, kezükbe veszik-e azokat a könyveket, amelyekről úgy találjuk, hasznos lenne az elolvasásuk? (A válasz egyértelműen igen. Érdekeltté tettük őket. Azok, akik nagyon szeretnének eljutni az irodalmi táborba, tudják, hogy az esti játékokban csak akkor szerepelnek sikeresen, ha ismerik ezeket a műveket.)

  2. Hozzá jutnak-e az általunk kínált olvasmányokhoz? (Ha alapműről van szó, igyekszünk beszerezni a könyvtárunknak.)

  3. Megértik-e az olykor archaikus nyelvezetű Jókai műveket? (Nem minden esetben, ezért foglalkozunk Jókaival gyakran az irodalmi táborban. Egyébként a vajdasági gyerekek körében a legnépszerűbb Az arany ember, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán. Többen keresztülrágták magukat A kőszívű ember fiain is, és örvendetes módon megnőtt azok száma, akik kedvelik Az új földesúr című reményt.)

  4. Mi érdekli őket a kortárs irodalomból? (A kicsik kedvelik Csukás István Süsüjét, a Lázár Ervin-meséket, Szabó Magda Sziget-kékjét, a nagyobbak Csukás Kemény Kalap és krumpliorr című könyvét, Mándy Csutak-sorozatát, stb.)

  5. Meg tudják-e különböztetni a szépirodalmat a lektűrtől? (Bűnügyi regényt nem mernek beírni az olvasónaplóba, sajnos lektűr gyakran szerepel a szabadon választott olvasmányok között. Mivel ennek felismeréséhez segítségre van szükségük, az elmúlt tíz évben öt alkalommal tartott erről előadást dr. Bányai János.)

 

Az olvasónaplók tanulságait tehát bőségesen kamatoztatjuk a haladók számára tervezett emeltszintű irodalmi olvasótáborban és a kezdők részére tartott háromnapos irodalmi hétvégeken.

 

Az irodalmi táborokról

 

A két emeltszintű irodalmi táborba minden évben 50-50 sikeres naplóírót hívtunk meg. Az ötödikesek és hatodikosok táborát Majtényi Mihály prózaírónkról neveztük el, a nagydiákokét (hetedikesek, nyolcadikosok és a visszajáró középiskolások) pedig a Délvidék irodalomszervezőjéről, Szenteleky Kornélról.

1992-ben a tábor hőskorában pénzbeli támogatást még nem kaptunk. A vendéglátó temeriniek összefogásával sikerült biztosítani a gyerekek közös étkeztetését. A pék kenyeret, a malom lisztet adott (a szakácsnő maga gyúrta a nyolcvan gyereknek a tojásos tésztához a metéltet), a mezőgazdasági birtokon levágtak egy hízót, a kishegyesi tyúkfarm tojással és hússal látta el a tábort, az újvidéki ökomenikus szeretetszolgálat olajat, rizst, cukrot, tejport, teát, levesport adott, a gyümölcs és zöldségféle pedig megtermett a helybeliek kertjében. A vidéki résztvevők tandíjat fizettek, ebből fedeztük a tábor előadóinak útiköltségét és a szerény honoráriumot. 1993-ban az infláció az egeket ostromolta, a Magyar Szó napilap a tábor idején már 25 millió dinárba került, s hogy lehetetlen időben is sikerült megszervezni olvasótáborunkat, azt a Soros Alapítványnak köszönhetjük. Teljes egészében fedezte a diákok étkeztetésének költségét, a tandíjat pedig öt német márkában szabtuk meg, ebből gazdálkodtuk ki az előadók útiköltségét és a csekélyke napidíjat.

A délelőtti előadásokat már akkor is egyetemi tanárok tartották: Dr. Bori Imre akadémikus, Dr. Bányai János, Dr. Csáky S. Piroska, Dr. Gerold László, Dr. Kaich Katalin, Dr. Utasi Csaba, Dr. Jung Károly, Harkai Vass Éva mgr., Faragó Kornélia mgr., Saffer Veronika mgr.

Az ő közvetítésükkel ismerkedhettek meg a tanulók mindazokkal az írókkal, akiknek műveit hiányoljuk a vajdasági magyar olvasókönyvekből. A nagydiákok útravalót kaptak a felnőttek irodalmából is, lenyűgözően érdekes előadásokat hallottak Márai Sándorról, Ottlik Gézáról, Szerb Antalról, Szabó Dezsőről, Esterházy Péterről, Kaffka Margit művészregényeiről. Ahhoz, hogy teljes legyen a jegyzék, még negyven nevet kellene felsorolni.

A kezdeti íróportrékat a későbbi években a tematikus táborok váltották fel. 1997-ben például a tábor műsorának vezérfonala a szerelem volt. A továbbiakban ennek a tábornak az élményeit mondjuk el.

 

Egy hét olvasó gyermekek között

Temerin, 1997. Június 29. – július 5.

 

  • „A könyv nélküli szoba olyan, mint a test lélek nélkül” – mondta egyszer egy jeles ókori római filozófus. Talán így van. Ha valaki tud olvasni és leköti az olvasmány, akkor maga előtt látja a cselekményt. Ennek e „belső látásnak” a kialakításában segít a tábor. Az értő olvasásban. Olvasni is tudni kell.

Ezeket a – Cicerót is idéző – gondolatokat Losoncz Dávid végzős temerini nyolcadikos vetette papírra a Szenteleky Kornélról elnevezett irodalmi tábor utolsó napján.

Kezdettől, tehát az 1992. Évi első irodalmi táborozástól fogva ez volt a fő célunk: a nyári vakációban eltöltött egy hét alatt a magyar- és világirodalom nagyjainak megismertetése és műveik által az értő olvasóvá nevelés. A korábbi években nem is rejtettük véka alá, hogy ez a szándékunk, 1997-ben viszont nem esett róla szó. Éppen ezért szívből örülök, hogy a délelőtti előadások, a vitasarkok, a délutáni író-olvasó találkozók, az irodalmi nyomozás, a logikai rejtvények és irodalmi fejtörők, a Mikszáth-évforduló kapcsán folytatott roppant érdekes vita az író regényes magánéletéről és ismert regényeinek nőalakjairól (lásd az 1997-es tábor témáját) mind-mind ráébresztette a gondolkodó diákembert arra, hogy az olvasásnak is van művészete.

 

A felfedezés öröme

 

Az alsó tagozatos és ötödikes helybeli gyerekek, akik vendéglátókként jutottak be a táborba, az első napon még kijelentették, hogy bizony ők nem kívánnak részt venni az előadásokon. – Nem is való az még nektek – mondtuk, és a képzőművészeti-, a hobbis-, meg a könyvkötő műhelybe irányítottuk őket. Az esti irodalmi játékokból viszont részt követeltek maguknak ők is. Így aztán párhuzamosan folyt a verseny a hetedikesek és nyolcadikosok és a kicsik asztaltársaságai között. Az első bemelegítő játékok után annyira kedvet kaptak a rejtvényekhez, hogy az irodalmi nyomozásnál a nagyok feladataiból is jutott nekik. Utóbb már teljesen egyenrangúan felvették a versenyt a náluk két-három évvel idősebb diákokkal. Aztán megtörtént a csoda: az egyik logikai rejtvény megfejtésében lekörözték a lustábban gondolkodó nagyokat, kivéve a mindvégig élen járó Gárdonyi Géza Irodalmi Asztaltársaság tagjait.

A kicsik is felfedezték a játék örömét, a közösen megoldott feladatok pedig az összetartozás szívet melengető élményét adták meg nekik.

Az elnöknek gondja volt rá, hogy az első két napon az asztaltársaság valamennyi tagja könyvet kapjon. A továbbiakban már a teljesítmény számított, ők maguk állapították meg, hogy ki milyen intenzitással vett részt a közös feladatok megoldásában és e szerint részesült a társaság „ bevételéből”. (A bevétel és egyben a fizetőeszköz a libris volt.) Mivel a gyerekeknek igen fejlett az igazságérzetük, a gyengébben szereplők vita nélkül elismerték, hogy nekik kevesebb jár a közös „vagyonból”. Az ügyesebbje a tábor végére akár 15-20 könyvet is „megvásárolhatott”. Az ínyencek külön versenyfeladatra is vállalkoztak a szabadidős foglakozások alatt – ebben mindig a rendelkezésükre álltunk –, hogy megszerezhessék a drágább könyveket, például Varga Domokosnak a Megyeriektől Mohácsig című magyarság történetét. Ha csak egyetlen példányban volt meg valamelyik könyv és többen pályáztak rá, nem riadtunk vissza a rögtönzött árveréstől sem.

A gyerekek egymásnak csináltak kedvet az olvasáshoz. Az esti játékok után – jóllehet már későre járt az idő – többen még mindig válogattak, keresgéltek az asztalon kirakott könyvek között, mert mint mondták, elalvás előtt még olvasni szeretnének.

„Tavaly hatodikosként megragadott a tábor hangulata, élveztem az egyetemi tanárok előadásait, azt, hogy milyen érthetően tudják elmagyarázni a számunkra eleddig teljesen ismeretlen dolgokat, és persze, nagyon örültem a tudásommal megszerzett könyveknek. Így aztán az idén is beküldtem az olvasónaplómat, hogy belépőt nyerjek a táborba, pedig ebben az évben sok volt a tanulnivaló, nehezen készült el a napló.” Kalmár Zsuzsa zentai diáklány írta ezeket a sorokat a tábornyitás napján. Egyébként első díjat szerzett az olvasónaplójával, és szívvel–lélekkel vett részt minden játékban.

 

Az összetartozás öröme

 

A már említett Gárdonyi Géza Irodalmi Asztaltársaság három évvel ezelőtt alakult meg Muzslyán. A Majtényi Mihály Irodalmi Táborban vették fel az Egri csillagok írójának a nevét. A következő évben is egy asztalnál ültek, a közbeeső téli költészeti napokon, Csantavéren, mivel költészetről volt szó, Babits Mihály nevét kapták, de az idei nyáron ragaszkodtak régi nevükhöz. Talán babonából. Ebből az asztaltársaságból kerültek ki jobbára a tábor egyéni versenyének a győztesei. Így aztán az idei találkozót megelőző sok telefonbeszélgetés és levélváltás eredményeként teljes létszámban foglalták el helyüket „Gárdonyiék” a közös asztalnál. Ők vállalkoztak arra is, hogy bemutassák az irodalmi lexikon adatainak felhasználásával az író-olvasó találkozók vendégeit: Németh Istvánt, Bordás Győzőt, Gobby Fehér Gyulát, Jódal Rózsát. Kitűnő érzékkel választották ki műveikből a szerelem témájába vágó részleteket.

Csoda-e, hogy az összesített versenyben a Gárdonyi asztaltársaság vitte el a pálmát? Az egyéni tudásvetélkedőn is könnyedén és magabiztosan vették az akadályokat: az előadásokra, a délutáni és esti programra, de még a kiállítás anyagára is vonatkozó 50 „rázós” kérdést az elődöntőben csakúgy, mint a harminc olvasmánnyal kapcsolatos kérdésfűzért a középdöntőben.

A legszigorúbb az elődöntő. A 30 jelentkező (ez a többéves átlag) teljesen magára volt utalva. Mintegy ellenpontja ez a korábbi csoportmunkának. Szó sem lehet baráti segítségről, átmásolásról. Másfél méter távolságra ülnek egymástól. A kérdéseket élőszóban tettük fel, mindegyiket csak egyszer. Aki nem figyel, nem tudja, mi a feladat. A tizenöt másodpercnyi gondolkodási idő bőven elegendő nemcsak a válasz leírására, hanem jutott néhány pillanat arra is, hogy a jegyzeteiben ellenőrizze, pontos-e a kért adat. Aki jó jegyzeteket készített, villámgyorsan képes megtalálni azt, amit keres. A jegyzetelést is maguknak kellett megtanulniuk, megállapítani, mi fontos az elhangzott előadásból, és mi az, ami részletkérdés ugyan, de az adat érdekessége miatt érdemes lejegyezni. A Gárdonyi asztaltársaság tagjai ezt már felsőfokon művelik. Ketten közülük mind az ötven kérdésre helyes választ adtak. Mindössze fél óráig tartott ez a teljes összpontosítást igénylő feladat. Bár utána hosszú pihenő jár a versenyzőknek, csak kevesen élnek vele. Izgatja őket az eredmény. Főleg azokat, akik sejtik, hogy érdemes szurkolniuk a továbbjutásért. Körülállták az asztalt, és közösen néztük át a megoldásokat. A szemük láttára született meg az eredmény. Azok közül, akik lemaradtak, senki sem sírt, ez nem iskola, nincs gyenge osztályzat, ajándék könyvet viszont minden egyes résztvevő kap, mert vállalkozott a megmérettetésre.

A középdöntő kérdéseit írásban kapta a továbbjutó tizenkét versenyző. Izgalomra nincs ok, ha olvasta a művet, tudja a választ akkor is, ha cseles a kérdés. Ha viszont csak átlapozta a könyvet, elbuktatják a részletkérdések. A középdöntő harminc kérdésének összeállításakor az olvasási versenyünk fogalmai szerinti alapművekre, tehát a klasszikusokra tettük a hangsúlyt. A hetedikeseknek és nyolcadikosoknak mindig becsempésztünk néhányat a fiatalabbaknak ajánlott művekből. Az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk, a Kincskereső kisködmön, a Szigetkék és még sorolhatnám, megérdemli, hogy évek múlva is emlékezzünk rá.

A zárórendezvényen, ahogy tréfásan neveztük: az öt menetből álló végső összecsapáson a Gárdonyi asztaltársaság három tagjának szurkolhatott a lelkes közönség. A győztes versenyző szurkolótábora elsőnek kapott a helyszínre szállított fagylalthegyekből. Megérdemelten. Hiszen a „menetek” közötti szünet csak a versenyzőknek volt pihenő, akkor a szurkolótáborokkal folyt a játék.

A verseny győztese, a topolyai Dévity Anna megszerezte Az emberiség krónikája című könyvet és hozzá „az irodalomtudományok tudora” címet igazoló oklevelet meg a fél éter magas tudori süveget.

 

Befejezésül különösképpen ide kívánkoznak Márai Sándor szavai: „Nem az a fontos, hogy te fogalmazd meg a jót és az igazat, fontosabb, hogy megismerjed!”

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: