Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

G. Szabó Sára: Képregény irodalmi erényekkel

Nyomtatási nézet

Bande dessinée – avagy „antiképregény”?

 

2001 februárjában egy műfaj ünnepelte 105. Születésnapját, s ugyanebben az évben egy mítosz is negyvenéves lett. 1896. február 16-án az első újságnagyhatalom (USA) a képzőművészet és irodalom találkozása révén született meg a comics (ismertebb nevén képregény) műfaja – Richard Felton Outcault Sárga kölyök című szalagtörténete volt az első –, amelynek nemcsak pontos meghatározásáról vitatkozik azóta is a tudomány, de elismertetése érdekében is sok még a teendő. (Ugyanakkor meg is kérdőjelezhető egy olyan vita létjogosultsága, amely egy 105 éves, előzményekkel, történetiséggel, saját esztétikával rendelkező műfaj értékeit vitatja…)

Hatvanöt évvel később, 1961-ben, Franciaországban útjára indult egy képregénysorozat, amely irodalmi körökben is elismerést szerezve nagymértékben hozzájárult e kettős jubileumnak kijáró tisztelethez. Az Albert Uderzo – René Goscinny névvel szignált Asterix-sorozat főhősei – a furfangos, kis termetű Asterix és barátja, a jóindulatú, nagyétkű, hatalmas Obelix – fokozatosan meghódították a világot. A 24 füzet tartalmát körülbelül 20 nyelvre fordították le, többek között latinul és eszperantóul is olvashatók, és az albumok kiadása meghaladta a 10 milliós összpéldányszámot. A német gyerekek egy része ebből tanul franciául, latin változatát pedig nálunk is felhasználják az iskolákban.

A francia sikertörténet részletezése előtt azonban érdemes néhány szót ejteni magáról a műfajról, illetve annak az irodalomban elfoglalt helyéről. A comics felfogható a gyermekkönyv-illusztráció térhódításának, vagyis a képregényben szöveg és kép szimbiózisának egy lehetséges kiteljesedése valósul meg. Ennek magyarázatát leginkább a képregény megjelenésének előzményei (a comics minden valószínűség szerint jelentős illusztrátorok – például Wilhelm Busch – munkáiból nőtte ki magát), illetve egyes műfaji meghatározások adják. (Zsilka Tibor: „…két szinten beszélhetünk a képregényről mint műfajról. Egyrészt része a szórakoztató művészetnek, másrészt egyes válfajai egyértelműen a gyermek- és ifjúsági művészetet gazdagítják […] A képregény műfaja visszavezethető egészen a középkorig, amikor […] a kép […] a verbális szöveg kiegészítésére (illusztrálására) szolgált. Természetesen a kép és a szöveg egyenértékűsége, szimbiózisa új keletű fejlemény.”1) A műfaj megjelenését a gyermek- és ifjúsági irodalomban egyébként többek között René Goscinny Jean Jacqes Sempé karikatúristával közösen készített, képregényelemekkel sűrűn tűzdelt ifjúsági regénye, A kis Nicola-sorozat példázza. El kell tehát fogadnunk Rubovszky Kálmán megállapítását, miszerint a képregény önálló tömegkommunikációs rendszer, s hogy valamely gondolat miféle műfajban, közlési rendszerben – így esetleg képregényformában – jelenik meg, nem tekinthető értékmérőnek.2

Itt (és természetesen az Asterix-történetek kapcsán) kell felhívnunk a figyelmet a műfaj történetében, fejlődésében található elágazókra, például a nemzetenkénti különbözőségekre. Amikor a képregényre gondolunk, sokakban kizárólag az úgynevezett amerikai típusú, sikerhajhász comics-emblémák idéződnek fel, ám a szalagtörténetek konvenciói nem merevedtek meg végérvényesen. Charles M. Schulz Mogyoró család című sorozata és Jules Feiffer komikus-filozófikus irányzatú művei révén amerikai törekvések is ismertek a műfaj intellektualizálására, ám ha művészképregényről beszélünk, mindenképpen ki kell emelnünk a francia és a belga alkotókat. Képregényeikről napjainkban is több publikáció olvasható, a gyermekek által kedvelt képtörténetek mellett pedig külön fogyasztótársadalma van – mégpedig főként egyetemista körökben – az úgynevezett felnőttképregénynek is. A belga comics-művészet egyébként oly módon járult hozzá a franciák sikereihez, hogy a képregény elsősorban Belgiumban, francia nyelvterületen (vagyis Belgium vallon részén) jutott magas fejlettségi szintre. Itt már a 30-as években indultak gyermek- és kamaszképregény-újságok (például a Spirou és Tintin), példát mutatva ezzel Franciaországnak is. S bár a belgáknak szomszédaikkal ellentétben nem voltak gazdag irodalmi hagyományaik, ebben az új művészeti ágban erősebbek lehettek.

A francia képregény (bande dessinée, szó szerint rajzok együttese) tehát a 19. századi sikereket követően igaz, sokban hozzájárult a szalagtörténetek általános fejlődéséhez, mégis más úton járt, mint az amerikai comics. Talán azért is, mert szinte kizárólag a fiatalság olvasmánya volt az ifjúsági folyóiratok révén. Így a francia, illetve belga comics-hősök általában inkább az eszükkel diadalmaskodnak ellenségeik felett, mindennap véghez visznek egy-egy jótettet, segítik a gyengéket, ilyen például Hergé (polgári nevén: Georges Rémi) Tintin-figurája. Ugyancsak jelentős tényező, hogy sokszor még a kémtörténetek is reális képet adnak azokról az országokról, amelyekben játszódnak.

Már ezek a jellemzők is indokolják a felvetést: vajon a francia comics tulajdonképpen „antiképregény”? A kérdést mégis inkább egyes általánosítások miatt teszem fel. Hernádi Miklós például így ír a képtörténetek stílusjegyeiről: „…tilosak a három szótagnál többet számláló szavak, a közepesen bonyolult mondatszerkezetek, az idegen kifejezések, az elvont fejtegetések, általában bármi, ami intellektuális. […] A képregénynek nem az a célja, hogy zavarba ejtse olvasóját, hanem hogy hiúságát legyezgesse. A könnyű érthetőség sikerélménnyel ajándékozza meg az olvasót.”3 Franciaországban (és nemcsak ott!) igenis van intellektuális státusa és kultusza a képregénynek, és ez éppen Goscinny nevéhez fűződik, aki a 60-as évek elején gyakorlatilag kiállította a műfaj „nemesi levelét”. (Ekkor jelent meg egy új lap, a Pilote – még a klasszikus irányvonalat követő, gyerekeknek szánt, úgynevezett mesélős képregényeivel.) Ez idő tájt egy csoport értelmiségi kezdett képregényeket rajzolni, munkáik az Iparművészeti Múzeumban is megjelentek. Létrejött a d'Etude des Littératures d’Expression Graphique (A Grafikus Irodalom Tanulmányainak Egyesülete). Kiállításokat tartottak, tisztelet övezte a képregénykészítőket. Ennek a korszaknak köszönhető, hogy manapság még a Le Monde, Franciaország egyik legismertebb lapja is hasábot tart fenn a bande dessinée számára, ami egyébként választható tantárgy az egyetemen is.4 S ebben az időszakban születet meg Asterix története, amely mára megteremtette a maga mítoszát.

 

Uderzo – Goscinny és egy mítosz születése

 

Albert Uderzo (1927–), az Asterix-figura képi megteremtője 1947-ben készítette az „Arys Buck” című képregénysorozatot, amelyben Asterix már felbukkant mint mellékszereplő. Ő maga így vall kezdetekről: „Mit művelsz, Albert? Hagyj már fel ezeknek a rémes kreatúráknak a rajzolgatásával, ezek munkához biztos nem segítenek! – Apám, Silvio Uderzo beszélt így hozzám gyerekkoromban, amikor én a Rue de Montre-uil Walt Disneyvé válásáról álmodoztam… Az 1940-es években kis „Mikik” skiccelése nem tűnt kecsegteti befektetésnek a jövőre nézve. Ötven év telt el azóta. Az első sorozatomban, amelyet publikáltam, szárnyas sisakú hősök vannak, varázsitallal, és az én „Mikimmel”, Asterixszel. Miért? Amit itt szeretnék deklarálni: Asterix és a legyőzhetetlen gallok faluja, nekem akkora örömet adott, mint bármely alkotónak a fikció.”5

Uderzo és Goscinny egy belga sajtóügynökségnél találkoztak egymással, amelynek Párizsban volt az irodája. Megállapodtak, hogy közös munkáikban Goscinny a szövegért, Uderzo pedig a rajzokért lesz felelős.

René Goscinny (1926–1977) speciális szerzőtársnak számított munkakapcsolataiban, hiszen amellett, hogy szövegíró, kiváló grafikus is volt. 1945-ben New Yorkba költözött rajztudásának továbbfejlesztése végett. Disney stúdiója vonzotta, de sem itt, sem pedig a művésziskolában nem kapott lehetőséget. „Az Állalmokba mentem Walt Disneyvel együtt dolgozni. De Walt Disneynek fogalma sem volt erről.”6 Jóval később – másodszor is visszatérve Franciaországba – az írás kedvéért felhagyott a rajzolással, innentől humoros cikkeket, könyveket és képregényszövegeket írt. Több éve dolgozott már kitartóan, amikor megismerkedett Morisszal (azaz Maurice de Bevere-rel), majd megszületett a ma is kedvelt Lucky Luke, az igazságos cowboy figurája. Majd Albert Uderzoval való együttműködése után szerzett magának hosszú évtizedekre szóló hírnevet, s lett az egyik legkeresettebb képregényíró. Élete nagy fordulópontjának számított, amikor 1959-ben társalapítója lett Pilote-nak. Az új folyóirat első számában jelent meg először az Asterix. Időközben Goscinny ismert gyermekregényíró is lett, majd 1976-ban Idéfix néven filmstúdiót is alapított, azzal a tervvel, hogy öt, teljes estét betöltő animációs filmben feldolgozza Asterix és Lucky kalandjait. Ezt azonban már csak részleteiben tudta megvalósítani, 1977 novemberében ugyanis Goscinny életútja véget ért. Munkásságáért megkapta a Nemzeti Érdemrendet, és elnyerte az Irodalom és Művészetek lovagja címet.

1961-től tehát rendszertelen folytatásokban megjelentek „Asterix, le Gaulois” (Asterix, a gall) kalandjai. A kiadást egy év intenzív forrástanulmányozás, illetve a figurák és a sorozat koncepciójának megtalálására irányuló kísérletek előzték meg. A gondos előkészületek később sem maradtak el, Goscinny haláláig mindkét alkotó gyakran utazott külföldre, hogy megismerjék az újabb Asterix-történetek helyi sajátosságait. Ám Uderzo egy lábjegyzetben beszél az ötlet születésének hirtelenségéről is: „1959-ben, Bobigny egy teraszán Asterix a barátom, René Goscinny és jómagam képzeletében született meg. Sietősen, piackutatás nélkül, saját örömünkre hoztuk létre a hősöket… Az akkori szemléletünk szerint Asterix – bocsássanak meg a történelemtanárok – volt a gyümölcse a gallokról fennálló igen kevéske tudásunknak, ami nem mutatott túl az iskolás történelemkönyvből kiolvasható mennyiségen. De Belenoszra! Biztosíthatok mindenkit arról, hogy a későbbiekben sokat tanultunk!”7

Röviden érdemes kitérni az Asterix készítésének körülményeire, közben pedig felhívnám a figyelmet néhány érdekességre, főleg a képi utalásokkal kapcsolatban. Goscinny és Uderzo határozták meg egy-egy epizód lehetséges témáját. Az ötletet adhatta akár egy történelmi tárgy, amilyen a babérkoszorú (Asterix és Cézár babérjai – 1972), esetleg párhuzamok a jelen és a múlt világa között (például a modern és ősi jósok párhuzama az Asterix és a látnokból – 1972). A téma megtalálása után Goscinny gondolta ki a történetet, majd a munkát átadta Uderzonak, aki elkezdte kidolgozni az új karaktereket, illetve utánanézett a történelmi vonatkozásoknak. Az anyaggyűjtés után kitalált néhány vizuális geget a humor kiteljesítéshez. Gyakori például úgynevezett „vendégművészek” megjelenítése a sorozatban. Sean Connery szerepel a Fekete aranyban (1981), a Beatles Anglia elmaradhatatlan kelléke (Asterix Britanniában – 1966), a belga kerékpárbajnok, Eddy Merckx pedig i. e. 50-ben még csak futva haladhatott ugyan, de mozgásában felismerhető a kerékpározók jellegzetes tartása. Uderzo egyébként saját, illetve szerzőtársa arcát is többször belerajzolta a történetbe.

Különösen érdekes elemei az Asterix-történeteknek azok a képi utalások, melyeket talán a kis gall kalandjainak rajongói sem értenek meg mindig, legalábbis nem elsőre. Azokra a képregénykockákra gondolok, melyek ismert festményeket, szobrokat idéznek meg, gall vagy más hűsökkel kicserélve az eredeti alakokat. Persze, Myron Diszkoszvetője vagy Rodin Gondolkodója elég egyértelműen jelenik meg egy-egy rajzon az Asterix és Cézár babérjaiban, de az igazán bravúros megoldásokat komplexebb szerkezetű képek karikatúraszerű „átformálásai” jelentik. Így lett Uderzo „áldozata” Gericault Madúza tutaja (Asterix, a légionárius – 1967) vagy Rembrandt Dr. Tulp anatómialeckéje című képe (Asterix és a látnok), de említhetném Breughel Parasztházasságát is (Asterix a belgák között – 1979).

Miközben Uderzo a fentiekhez hasonló ötleteken gondolkodott, Goscinny elkezdte kidolgozni a részletes, képről–képre tervet a történethez. Uderzo csak akkor kapta ezt meg, amikor a forgatókönyv elkészült, ám akkor is maximum két vagy három lapot, hogy azokon a legnagyobb részletességgel dolgozhasson.8

Mindezek alapján elmondható, hogy az Asterix két, munkáját tekintve egyenrangú ember közös szüleménye. Szoros munkakapcsolatuk olyannyira feltétele volt a sorozat színvonalasságának, hogy Goscinny halála után Uderzo csak bírói döntés hatására fejezte be az Asterix a belgák között című epizódot, pedig a szövegkönyv ekkor már teljesen készen állt. S amikor az olvasók kérő leveleinek hatására Uderzo újraindította a sorozatot, újabb írói bevonása szóba sem jöhetett, hiszen senki nem érezte volna annyira az Asterix sajátos hangulatát, mint a kitalálók.

A képregény epizódjai állandó kerettörténetben zajlanak. A kalandok Krisztus előtt 50 körül játszódnak, amikor Franciaország (Gallia) területét római csapatok uralják. Egy kis gall falut kivéve a leigázottak megadták magukat a rómaiaknak. Az ebből a faluból származó Asterix és barátja, Obelix, a menhirfaragó (sírköves) állandó csatározásban vannak a római csapatokkal. Druidájuk, Magicoturmix varázsitalával megerősítve emberfeletti erejük lesz, így újra meg újra legyőzik a rómaiakat. Sikerüket Obelix erejének, Asterix leleményességének, Gallfalva lakói bátorságának, a druida varázsitalának és a rómaiak alamusziságának köszönhetik. A hódítók már le is mondtak a kis település elfoglalásáról, sok történet ezért nem is itt, hanem távolabbi, valamilyen szempontból egzotikus vidéken játszódik (Belgium, Britannia, Egyiptom, Helvécia, Hispánia).

Főszereplőknek tekinthetők a falu lakosai, akik általában vitatkoznak, verekednek egymással, összhangot csak a rómaiak együttes gyűlölete teremt közöttük. A leggyakrabban megjelenő állandó figurák még: Hasarengazfix, a törzs vezetője, Hangianix, a bárd, Sokadikix, a falu legöregebb, mégis legharciasabb lakója és Messesaglix, a halaskofa. Fontosak a – többnyire változó – mellékszereplők, ők általában karikatúra jellegű ábrázolásai egy népnek, népcsoportnak vagy embertípusnak: kofák, adószedők, fogadósok, útonállók, hírnökök stb. A szereplők vonásai a történetek során nem változnak, szeretni való jellemhibáikat (falánkság, fékezhetetlen vágy római katonák elverésére) éppúgy megőrzik, mint erényeiket (hűség, hazaszeretet, bátorság).

Goscinny így jellemezte hősét: „Asterix, a kis gall kakas, aki a legszorultabb helyzetből is ügyesen kivágja magát, megtestesíti mindazt, amit a francia szeret magával-magáról elhitetni, és mindazt, amit a külföldiek szeretnek a franciákban.”9 Tökéletes alap tehát a mítoszteremtéshez. Egyes felmérések szerint minden negyedik francia olvassa és ismeri Asterix történeteit, az olvasók fele 20 és 40 év közötti felnőtt, sőt a francia értelmiség körében is sikert aratott. Érdekes adalék a sikertörténethez: „Franciaországban a nemzeti hősök sorában ott van Vercingetorix is, aki Julius Caesar galliai háborúiban a legtöbb gondot okozta a római birodalomnak… Az Asterix szerzői számoltak azzal, hogy Vercingetorix felkelése a rómaiak ellen minden francia iskolás gyerek egyik legelső történelemtanulmányi élményét jelenti. De maga Vercingetorix mint comicshős – Franciaországban! – nem jöhetett számításba… Így aztán megszületett a »kis gall«…”10 (Metken)

Itt kell szólnom a „mítosz” negatív vetületéről is. Az Asterix-történetek negatív hatása abban jelentkezett, hogy ebből a „gall örökségből” komoly történelmi következtetéseket vontak le – elsősorban a szélsőjobboldali politikai erők –, így a gall ősapákra való több—kevésbé vicces utalgatások néhol nacionalista jelszavakká váltak.11 Egyesek szerint az Asterixben nyilvánvaló történelemhamisítás folyik, Vercingetorix utólag legyőzi Cézárt. Nem véletlen, hogy az első német változatban például – melyet „Siggi und Barrabas” címen a Rolf-Kauka Kiadó jelentetett meg, – az Asterixet kísérő gallokból nacionalista germánok lettek. A keleti gótokról kiderült, hogy bárgyú szászok a keleti zónából, a gallok pedig kedves nyugatiak. A szerzők egyébként a soviniszta jelszavakon feldühödve megvonták a németek kiadási jogát.12

A francia „nemzeti képregény-eposz” magyar nyelven 1975-től olvasható. Ekkor az újvidéki Forum Könyvkiadó szórakoztató kiadványainak szerkesztősége a Dargaud Editeur engedélye alapján beindította az Asterix-sorozat szerbhorvát és magyar változatának kiadását. Fordításokat ismerünk többek között Kopeczky Lászlótól, Bíró Jánostól, Timár Györgytől lés Gellért Pétertől. A fordítói szabadság miatt az egyes kiadványokban ugyanazon szereplők, helyszínek más-más néven szerepelnek, én az általam legötletesebbnek ítélt változatokra hivatkozom.

 

„Klasszikus” és kevésbé megszokott képregényelemek az Asterixben

 

Az Asterix zsenialitása talán éppen abban rejlik, hogy jócskán használ „klasszikus” comics-elemeket, ám a végeredmény mégiscsak valamiféle „antiképregény” lesz. Tömegeket szórakoztat, de nem nevezhetjük tömegszórakoztató eszköznek a szó pejoratív értelmében. És ez az ellentmondás már a tematikus besorolás nehézségeiben is megmutatkozik. Hiszen a sorozat tulajdonképpen az agresszivitásra, a nyers erőre épít éppúgy, mint az úgynevezett „amerikai stílusú” képregények. Sziporkázó szellemességével azonban kivívja magának azt a megbecsülést, amely kiemeli a hasonló tárgyú, de merőben más eszközöket felhasználó kalandos képregények sztereotípiájából.13 Így az Asterix humora például – bár a „komikus csík” (comic strip) elnevezés, ami elsősorban a humortól átitatott képregényekre utal, ágál az ellen – kevésbé megszokott comics-jeggyé válik. Érdemes ezen a területen tovább vizsgálódni: ha egy képregény egyébként megtartja a hagyományos szerkezetet, sémákat és példányszámokat is, mi az, ami még kiemelheti azt a tömegáru degradáló szférájából? Gondoljunk a klisék használatára! Alapfeltevés, hogy azok elvetése lehetetlen, mert gyökereik azonosak a képregény gyökereivel. A Goscinny – Uderzo szerzőpáros a következőképpen oldja meg a problémát: „A sémák nem a rejtettség, láthatatlanság strucc-petenziójával lépnek fel. Hogy a hősök győznek, hogy a szerelmesek szeretik egymást, […] nem célja, értelemadó magva, hanem csak kiindulópontja a narrációnak. Lapjait látjuk a kártyáknak, melyeket eddig is felismert mindenki jelzésekkel telerótt hátlapjukról. Az olvasó egy szintre kerül a kliséket keverő szerzővel, és ezzel megteremtődött a lehetőség arra, hogy bekapcsolódjon. A kész klisék már nem a manipulálás tárgyai, hanem játéktárgyak…”14

A kaland, a nonfiction-vonások mellett – intellektuális hátterének köszönhetően (egyes színhelyek történelmi múltjára mindig találunk utalást, fiktív vagy régmúltban használt, csillaggal jelölt földrajzi nevek mai megfelelőit Külön szövegkockában olvashatjuk, majdnem minden rész bemutat egy-egy népcsoportot, említ kultúrtörténeti, művészettörténeti sajátosságokat stb.) – az Asterix esetében történelmi comicsról beszélhetünk. Nyelvi–vizuális szempontból pedig a képregényeknek abba a fajtájába tartozik, amelyek egy olyan rajzstruktúrához vezetnek vissza, amely valami módon a klasszikus rajzfilmek nyelvi szerkezetével mutat rokonságot. (Ezek a tények talán teljesebbé teszik a megkezdett tematikai besorolást.)

A következőkben felsorolok néhány jellemzőt, ami tulajdonképpen műfajilag meghatározza comicsot, és az Asterix-történetekben is megtalálható. A főhős szerepe általában túlméretezett, ennek következtében a képregény hőse nem lehet egyszerű figura, hétköznapi ember, csak valamilyen rendkívüli, fiktív vagy nem fiktív szereplő, aki főleg tetteivel nő az átlagember fölé. (Asterix eszével tűnik ki, Obelix erejével, s a csodatevő ital révén a gallok olykor együttesen válnak hőssé, hiszen kitartóan ellenállnak a rómaiak rohamainak.) A főhős közreműködésével a jó és a rossz erősen polarizálódik, s erre a felfokozott kontrasztra épül a mű feszültsége. (Itt inkább azt mondanám, érvényes a sztereotípia, miszerint az ellenség hadviselés idején szánalmasan ügyefogyott. Nem igazán találkozunk sátáni haraggal vagy pánik félelemmel.) Ezzel összhangban van a fantázia jelentős szerepe is, amelynek segítségével az olvasó egzotikus vidékekkel ismerkedhet meg. (Ahogy azt már említettem, az Asterix-epizódok gyakran játszódnak idegen országban, kapcsolódnak egyes népek kultúrájához.) A kaland szintén helyet kap a képregényekben, hiszen sosem egyszerű, hétköznapi események iránt tanúsítanak a szerzők érdeklődést, hanem a csodával határos, nemegyszer irreális történeteket dolgozzák fel. (A kalandosságra jó példa, hogy a két főhős gyakran száll hajóra, s utazásaik során mindig – sokszor lehetetlen körülmények között – találkoznak kalózokkal, akiket aztán alaposan elpáholnak. Ehhez segítségül természetesen a „csodatevő italt” használják, amitől a történet irreálissá válik.) A képregényalkotások éltető elemei a történelemből vett témák, az életrajzok, a kalandokkal túlfűtött események. (Az Asterixnek már az alaptörténete is utal a történelmi gyökerekre, később aztán találkozunk hiteles történelmi személyekkel, például Caesarral, Brutusszal vagy Cleopátrával, de kreált népvezérek is szép számmal akadnak, mint például a hispániai Quibelez de Saporán. Goscinny történeteinek jellemző elemei még az úgynevezett áltörténelmi tények vagy megmásított kultúrtörténeti események – például, ahogy a belgák feltalálják a rósejbnit, vagy a britek a teát –, talán még álmitológiát is teremt a gallok hiedelemvilágához tartozó ismerettel, miszerint ők bátor nép, csak attól félnek, hogy a fejükre esik az ég.)15

Műfajának megfelelően a francia „nemzeti képregény” is nagymértékben alkalmaz vizuálisan megjelenített hanghatásokat, hangerőt kifejező betűnagyításokat, a drámaiságot fokozó hangutánzó szavakat, félelmet érzékeltető, „reszkető” betűtípusokat, sokatmondó kérdő-, illetve felkiáltójeleket. Fontos a narratív szövegek szerepe, amelyek a szóbuborékokon kívül találhatók. Minden epizód ugyanazzal a néhány mondattal kezdődik (fordításonként a szóhasználat változhat, de a tartalom nem), egyes kiadások elején még a szereplőket bemutató versikékkel is találkozhatunk. Gyermekek számára készített képtörténetek esetén hasonló bevezetők viszonylag gyakran fordulnak elő.

A képregény szövegezésével kapcsolatban a megszokotthoz képest néhány érdekesség: bár a comics nyelvhasználatában megszűnnek a társadalmi különbségek, Goscinny erről nem mindig vesz tudomást. A történeteiben szereplő népek képviselői nemcsak „tájjellegű” öltözéket viselnek, de nyelvjárásaik, legtöbbször használt szavaik is gyakran szerepelnek a szóbuborékokban (hispánok, spanyolok esetében például: „Olé!”). A történetek annak a comicsra vonatkozó konvenciónak is ellentmondanak, miszerint a hősöknek nincsenek hétköznapi mozzanatai. Gallfalva lakói igenis esznek, isznak (minden epizód lakomával zárul, Obelix jó étvágya például legendásan ismert), tisztálkodnak (nem véletlenül hangsúlyos mellékszereplő Messesaglix, a halárus), dolgoznak (Obelix figurájához éppúgy hozzátartozik egy hatalmas sírkő, mint csíkos nadrágja vagy a vaddisznóhús szeretete). A főszereplők „mindennapiságát” mutatja még, hogy megismerhetjük akár háziállataikat is (hiszen Idefixnek, a kutyának általában nincs különösebb szerepe az események alakulásában). Szereplőink tehát többnyire teljesen megszokott hétköznapokat élnek át, amelyekben egy-egy unalmas félóra is természetesnek tűnik.

Essen néhány szó a képregény rajzairól is! Amit érdemes kiemelni, az a képek színvilága. Uderzo eltér a fekete-fehér hagyományoktól, színei még csak nem is jelzésértékűek. A történetek gazdagon árnyalt színpompában tárulnak elénk, valamennyi kiadásban. És ami a színezetnél is fontosabb: a rajzokból áradó mérhetetlen dinamizmus, amit hagyományos eszközökkel ér el a rajzoló (porfelhő, „lökhajtásos” vonalkázás, akcióvonalak – verekedéseknél egy-egy ütés hatására akár húsz métert is repülhet az áldozat –, atomvillanást, robbanást idéző háttérrajzok – például a csodaital elfogyasztásakor – stb.).

Nemegyszer előfordul, hogy szöveg nélküli képeket használ a a szerző, s ezeket a képek éppúgy kifejezhetnek hangulatot, érzelmet, viszonyulást az adott szituációhoz, mint konkrét történést. A képek tehát sokszor önmagukban is informálisak, de az is gyakran előfordul, hogy plusz információt adnak a szöveghez, esetleg megváltoztatják annak jelentését. Később részletesebben kitérek a képregényben szereplő ismert latin szólásokra, itt annyit jegyeznék meg, hogy a képekkel együtt hétköznapiak lesznek, csökken nimbuszuk, gyakran elértéktelenednek. Véleményem szerint az Asterix-történetek kifejező rajzaik miatt adhatók a fiatalabb korosztály kezébe, kép és szöveg önmagán túlmutató egysége miatt ajánlanám mégis inkább érettebb olvasóknak.

 

Helyzetkomikum és nyelvi lelemény az Asterix-sorozatban

 

Weinbrenner Rudolf a Kritika című folyóirat egyik számában a következőket írja: „A statikusabb, meditáló, absztrakt, vagy például a nyelvi leleményre épített irodalmi mű képregényre nem alkalmas.”16 Ezt a megállapítást most néhány Asterixből vett példával szeretném megcáfolni.

Ha az Asterix-sorozat irodalmi értékeit vizsgáljuk, mindenképpen meg kell említenünk a komikum két megjelenési formáját, a helyzetkomikumot és a nyelvi humort.

A képregényt jellemzik bizonyos visszatérő motívumok, melyeknek többsége helyzetkomikumot teremt. Ilyen például a Brutus-féle szituáció: Julius Caesar közelében gyakran láthatjuk bizalmasát, aki egy késsel „játszik” (ismert, hogy Julius Caesar gyilkosai között ott volt Brutus is). Szó volt már a „büdös a hal” kérdéséről, ami itt is említhető, hiszen egész részeken végighúzódó civakodások tárgya lehet. (A megvásárolt romlott halat megpróbálják visszajuttatni Messesaglix boltjába, a halárus viszont akkor sem veszi vissza, ha azt történetesen fizetés nélkül vitték el, majd az ide-oda dobált hal valakit eltalál, ebből pedig verekedés lesz…) Idesorolható még Hangianix, a bárd ismétlődő esete is, őt ugyanis meglehetősen kellemetlen hangja miatt minden epizód végén egy fához kötve látjuk, messze a lakomázó galloktól. (Az Asterix a belgák között című rész elején például Hangianix távol az események színhelyétől így panaszkodik: „Héj! Engem meg elfeledtetek kioldozni az utolsólakoma óta!”17) Helyzetkomikum az is, hogy a törzs vezérét, Hasarengazfixet, akit egy pajzson hordoznak emberei, minden részben elejtik, amikor valami miatt elszaladnak. „Amikor azt mondtam: „Ejteni kell!” természetesen nem magamra gondoltam!”18) Efféle komikus helyzetek természetesen az ismétlődő részleteken kívül is akadnak a sorozatban. A hispániai utakon például „forgalmi dugó” alakul ki, mert a szeszterciusz kedvező árfolyama és a szavatolt napfény miatt a „spanyol tengerpart” rendkívül keresett üdülőhely. (Még, ha az árak „tavaly” óta emelkedtek is, ráadásul a határon való átjutás sem könnyű a római határőr-légiósok „piszmogása” miatt.)

Az Asterix komikuma azonban leginkább a nyelvezetében jelenik meg. S ha nyelvi leleményről beszélünk, elsősorban a szerepelők, illetve helyszínek neveit kell említenünk. A fő- és gyakoribb mellékszereplőkön kívül még néhány érdekes név (és itt emeljük ki a fordítók nagyszerű munkáját is!): Tulius Fecalius – a bajkeverő, Kisnyápix – a vézna és gyáva gall, Falaidnahisz – a kétbalkezes építész, Elasztikmorálix – a köpönyegforgató gall vezér. Az egy-egy nemzet karikatúráját bemutató epizódokban egyébként a nevek is meghatározóak, mindig hordoznak valamilyen tartalmat. Obelix, Magicoturmix, Falaidnahisz neve például viselője foglalkozására utal, de a római katonák nevei gyakran céloznak együgyűségükre, mint például Claudius Arrulcoldus esetében. A gallok nevei mindig -ix-re végződnek, ugyanez a belgáknál is megfigyelhető: Melánkolix, Fax Mosoporix, Madambovárix stb. A vikingek elnevezései – Mamlaf, Pifpaf, Éspaf – ráadásul jó eszköznek tűnnek a szóviccfaragáshoz. Egy párbeszéd az Asterix és a vikingek (1966) című részből: „– Nincs valami jó bőrben, Mamlaf! – Úgy fogtuk el, ahogyan a madarat szokás, hogy el ne repüljön: odacsaptunk, és paff! – Jelen! – Nem neked szóltunk Éspaf!”19

A személynevek mellett érdemes felfigyelni néhány ötletes fiktív földrajzi névre is. Egy római tábor, Babaorum elnevezése például egy a francia gyerekek által kedvelt, „Baba au Rhum” nevű, koszorúformájú süteményre utal.

Jellemző nyelvi lelemény még a szóvicc, ezekből is elejtenek néhányat a szereplők. Sózott hal körüli szóviccek: „Rám akart sózni a sózott halával…” „Visszavenni a halakat? Hát tán én sóztam rád?”20 Egy gall véleménye a rómaiakról: „Gondolom már csömörük van a sok nyaklevestől. Egyhangú koszt…”21 Asterix és Obelix párbeszéde a hispán vezér fiáról: „– Pepe egy rémálom, de Mirnixdirnixszel jól kijön. – Igen. A könyökömön…” Később a gall vezető is véleményt alkot: „– Azt hiszem, Asterix, ezt a kölyköt az övéihez kell juttatni. Ez elvi szempont. – Az. Én elviszem, s pont.”22 Egy másik történetben különösen ötletesek a rabszolgapiac szójátékai, versikéi: „Ibért vehet itt, ibért! Megspórol egyheti bért!” „Húsos folyami trákok!” „Itt a belga, egy se balga!” „Táncosnőnek húsz a párja! Ontja őket Sztiptix bárja! Egytől egyik magát várja!”23 Róma utcáinak bemutatásánál láthatjuk, hogy nemcsak a párbeszédek tartalmaznak szójátékokat: „…Árusok tömege dicséri ordítva portékáját: gyümölcsöt, halat, olajbogyót, bort, pástétomot, ecetet, eceterá…”24

Goscinny képregényeit szívesen fordították verses formában, a szóhasználat hétköznapisága viszont (ami egyébként jellegzetes comics-jegy), nem mindig viseli el a lírai köntöst. Kétségtelen azonban, hogy a humoros szófordulatoknak jobban kedveznek a rímes szókapcsolatok – mint ahogy az a fenti idézetekkel is érzékeltethető.

Jellemző az Asterixre még az intellektuális nyelvi humor. Ennek egy megnyilvánulása, hogy több helyütt találkozunk régi latin mondások kifordított változataival. (Egy interneten olvasható gyűjtés több mint 70 példát mutat erre!) Olykor megváltozik maga a szöveg is, de van, hogy klasszikus latin kifejezéseket oda nem illő helyzetben használnak, ettől válhatnak azok komikussá. Az egyik leggyakrabban felbukkanó szállóige: Jöttem, láttam, győztem. Az Asterix Hispániában (1969) című rész elején Caesar és egy tábornok beszélgetése: „– Áve, áve, tábornok. Nos hát, Jupiterre, újra Veni, Vidi, Vici, nemde? – Veni és Vidi, igen, de sajna még nem Vici…”25 Ugyanerre utalás: „Megyek, látok, győzök…”26 – Caesar szavai a szenátusban. Máshol: „Jöttek, láttak és elvitték, úgy látszik a cselt bevették.”27 – miután a rómaiak sikeresen kémet juttattak Gallfalvába. Egy másik ismert mondás ugyanezen „akció” sikerére vonatkozik: „Alea iacta est!” (A kocka el van vetve!)28 Több ezekhez hasonló példát említhetünk még: „Quo vadis gall?” (Hová mégy?)29 vagy: „Ave Caligula Minimanus! Morituri te salutant!” (Üdvözölnek a halálba menők!)30 Ennél a mondásnál például ismernünk kell a szituációt, vagyis a képet is: egy kistermetű ál-gall, aki titokban ivott a csodaszirupból, verekedésre készül négy marcona római katonával, akik hahotázva ezekkel a szavakkal hajolnak meg ellenfelük előtt (a következő képkockák pedig már csak Paff! Durr! Bumm! Piff! Hangutánzó szavakat tartalmaznak, majd porfelhőt és fekvő testeket látunk). A latin szállóigéknél időnként felhívják a figyelmet a klasszikus latinra: „Aut caesar, aut nihi!” (Mindent vagy semmit!)31, illetve „konyhalatinra”: „Capisco tusco, szamóca grosso!” („Érted tuskó, szamócát, nagyot!”)32.

A szóbuborékokban találhatunk még „ősi gall dalt” (csak egy hangjegy) vagy „ősi gall szitkot” (különböző grafikus jelek, köztük ököl, halálfej stb.) is. A szóbuborék ilyenképpen való kitöltése pedig már a nyelvi lelemény egy másik lehetőségére mutat.

A betűk mellett, illetve helyett, sokszor azokra utaló jelzésekkel találkozunk. Az egyiptomi például hieroglifákkal beszél és káromkodik, az idegenvezető szintén hieroglifákkal mutatja be az egyiptomi turistacsoportnak a Circus Maximust. A római római számokkal számol, a gót szövege pedig gót betűkkel jelenik meg.

Természetesen ezeknek a szemelgetéseknek nem lehet céljuk, hogy teljes képet adjanak a képregénysorozat értékeiről, irodalmi erényeiről, még azt sem állíthatom, hogy mindent megtudhatunk belőlük magáról a történetről. Talán arra hivatottak, hogy segítsenek felszámolni az elmúlt évtizedek alatt „besulykolt” ellenérzéseket a műfajjal kapcsolatban, vagy talán „csak” arra, hogy néhány új olvasót toborozzanak Uderzo és Goscinny szórakoztató történeteinek.

31 Uo. 30. p.

32 Uo. 32. p.

1 Zsilka Tibor: A képregény mint műfaj. = Jel-Kép, 1986. 2. sz. 83. p.

2 Rubovszky Kálmán: Vita Püspökladányban. = Jel-Kép, 1986. 2. sz. 77. p.

3 Hernádi Miklós: A képregény szükséglete. = Gellért Endre: A képregény története. Bp.: Tömegkommunikációs kutatóközpont, 1975. 14. p.

4 Axterix története. [hozzáférés:] Web http://nostromo.jpte.hu/~dent/asterix/history.html
(2000. 11. 14.)

5 Idézi: Albert Uderzo lábjegyzete. [hozzáférés:]

Web http://nostromo.jpte.hu/~dent/asterix/footnote.html. (2000. 11. 13.)

6 Idézi: René Goscinny életrajza. [hozzáférés:]

Web http://nostromo.jpte.hu/~dent/asterix/goscinny.html (2000. 11. 10.)

7 Albert Uderzo lábjegyzete. [hozzáférés:]

Web http://nostromo.jpte.hu/~dent/asterix/keszul.html (2000. 11. 113.)

8 Hogyan készül egy Asterix? [hozzáférés:]

Web http://nostromo.jpte.hu/~dent/asterix/keszul.html (2000. 11. 13.)

9 Idézi: Asterix, a gall. [szerző nélkül] = Világ Ifjúsága, 1978. 2. sz. 43–445. p.

10 Idézi: Gellért Endre: i. m. 72. p.

11 Uo. 73. p.

12 Lexikon der Kinder- und Jugendliteratur. Erster Band: A–H. Herausgegében von Klaus Dorerer. Weinheim; Basel: Beltz, 1977. 70–96. p.

13 Szombathy Bálint: Egy humorista történelmi látomása. Asterix-füzetek, Forum, Újvidék. = Híd, 1978. április 547. p.

14 Várady Tibor: Jegyzetek a képregény meséjéről. Avagy Lucky Luke dicsérete. = Híd, 1977. május. 67. p.

15 Zsilka Tibor: i. m. 84. p.

16 Weinbrenner Rudolf: Képregény – igen vagy nem? Mi szükség van a képregényre? = Kritika, 1984. 9. sz. 11. p.

17 Goscinny – Uderzo: Asterix a belgák között. Újvidék: Forum, [1979.] 4. p.

18 Uo. 4. p.

19 Goscinny – Uderzo: Asterix és a vikingek. = Alfa, 1985. 2. sz. 7. p.

20 Goscinny – Uderzo: Asterix Hispániában. = Alfa, 1985. 6. sz. 34–35. p.

21 Uo. 15. p.

22 Uo. 38. p.

23 Goscinny – Uderzo: Asterix és Cézár babérjai. = Alfa, 1988. 1. sz. 27. p.

24 Uo. 6. p.

25 Goscinny – Uderzo: Asterix Hispániában. = Alfa, 1985. 6. sz. 12. p.

26 Goscinny – Uderzo: Asterix a belgák között. Újvidék, [1979] 29. p.

27 Goscinny – Uderzo: Asterix, a gall. Bp.: Egmont–Pannónia, 1989. 14. p.

28 Uo. 14. p.

29 Uo. 20. p.

30 Uo. 21. p.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: