Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

n/a: Az olvasás jövőjéről megkérdeztük: Ágh István írót, Bíró Zoltán irodalomtörténészt

Nyomtatási nézet

Ágh István

 

Azt hiszem, mostanában nem állítanák föl az olvasó nő szobrát, mint ahogy több évtizede Szigligeten, s dacolva a változó idővel ma is ott áll a falu közepén. Másképpen gondolunk az olvasásra, elévült belőle a közvetlen politikai haszon, intimebb térbe vonult, s ritka látvány az örömteli pillanat, ha valaki nyilvános helyen, éppen a vonaton hajlik a könyve fölé. Író vagyok, mesterségem figyelő állásából gondolok rá. S eszembe jut az a szigligeti szobor is, melyet célzatosan raktak a hajdani grófi kastély, az írók alkotóháza elé, mintegy megrövidítve az utat, belül készül a mű, kívül a nép között folytatódik a befogadás. Pedig milyen hosszú, egész életre szóló ez az út.

Olvasó vagyok én is, mégis egészen más a viszonyom a könyvvel, hiszen naponta azon dolgozom, amit elképzelt olvasóm befogad. Helyzetemet ráadásul könyvtárosi végzettségemmel, s majd tíz esztendei könyvtári munkámmal bonyolíthatom. Hát akkor érezhetem magamat igazán olvasó embernek, ha szabad csöndjeim óráiba elvonulhatok zavartalan. Kötelezettség nélkül átadhatom magam a műélvezetnek, ahol régi gyermek-magammal találkozhatom képzeletes kalandban a varázslat erdein, rétjein. Az írás természetes magában valóság, s üdít a tiszta forrású nyelv, mely még előbb az álbonyolultság tudálékos unalmával taszított, riasztott pongyola zsurnalizmusával, ez nem akar ámítani az információk pergőtüzével, a lélek üzeneteit nyitja föl. Az elmúlt évtizedeket át annyi könyv gyülemlett mögém, nem is számolhatom, s az emlékezet sem tartja számon. Csak részletek maradtak átlényegülve saját történetemmé. Madárhullatta kötetek a falusi tisztaszobában, s itt sorakoznak a városi lakás könyvespolcain lelkemmé változott kötetekben. Várnak a mozdulatomra, s szándékom szerint azonnal készek megéledni. Biztonságot jelentenek, hisz egész életem igazolják kétszer változatukkal. Kellemes kapcsolatban állunk a csöndes, tapintatos szeretettel. Úgy adják át magukat, hogy magamra döbbentenek. Ha például újra olvasom Illyés Ebéd a kastélyban című szociografikus regényét, eltűnődhetek azon, miért csak a próza költészete marad meg az emlékezetemben, s a valahai aktualitás milyen könnyen felejthető. A Boldogult úrfikoromban Krúdyja is csak lírai nyomokat hagyott bennem a jégtáblán való átkeléssel, a kocsmaudvarra gurult omnibusszal, s ha most már én is boldogult úrfikoromat emlegetem jobban megértem, hogyan múlt el az én századom is valami észrevétlen elcsoszogással.

Rengeteg betű hullott a lélek mélyére, s feledésbe ülepedett, a cselekmény elhalványult, semmibe tűntek az arcok. Hát akkor, kérdezhetném, egy egész életre való olvasásom mire való volt? Talán arra a nagyregényre, amely személyes sorsom, ahogy a könyvek kibővülnek olvasásuk környezetével; Verne Gyula kalandjai egy falusi vaskályha előtt, én pedig messzi földekre röpítem magamat az aratás esős pihenőjéből Steinbeck Érik a gyümölcse által, vagy Tolsztoj Levinjének kaszája mögé, Natasa Rosztovát csókolhattam, mikor első szerelmem ölelt, Kerouac Amerikáját jártam kerékpáron a szomszéd faluig. Jelenné változtak a régi terek, idők. Minden a lét teljességével fogadott, egész valómat adtam az irodalomnak. Így vagyok most is, őrizve a szerető kapcsolatot a tiszta, szép, igaz szavakkal.

 

Bíró Zoltán

 

A mi korosztályunk riadtan vagy éppen kétségbeesve nézi azt a „szép új világot”, amelyben a mai gyerekeknek, ifjaknak élniük kell, amelybe bele kell nőniük. Jogos-e ez a riadalom? Nem csak a nemzedékek, korosztályok közötti örök és természetes különbségről van-e szó? Arról, hogy az idősebbekben mindig ott van az érzés, hogy régi jobb volt, a fiatalabbaknak pedig, hogy szebb és jobb az új.

Ami az írást, az olvasást, a könyvet illeti: vegyük-e tudomásul, hogy a számítógép, az elektronika átvesz minden szerepet és uralni fogja az elkövetkező nemzedékeket, lenyűgözi őket, magához vonja figyelmüket, leköti idejüket és megváltoztatja életformájukat, lelkivilágukat, egyéniségüket, vagy törekedjünk iskolában és iskolán kívül minden lehetséges eszközzel helyreállítani a könyv, az írás, az olvasás életben, tanulásban, nevelődésben elfoglalt egykori súlyát?

Az új ellen legfeljebb szélmalomharcot lehet vívni – ennyit már megtanulhattunk a magunk tapasztalatából és a történelemből is. Ám megtanulhattuk azt is, hogy az emberi élet vagy a nemzeti lét hagyományos értékeiből lehet csak „emberi arcú” jövőt építeni. Most azonban az emberiség előtt minden eddiginél súlyosabb kérdés áll: képes lesz-e régi és új szokások, tanulási módok, eszközök viszonyában egyensúlyt teremteni? A mi gyerekkorunk még a mesék, a könyvek, az olvasás jegyében telt. Szinte hihetetlen, hogy mennyit és mi mindent olvastunk, főként gyermekkorunktól a késő kamaszkorig! Olvastunk népmesét és Grimm-testvéreket, May Károlyt és Verne Gyulát, ponyvákat, detektívregényeket, de olvastunk Jókait és Mikszáthot, Petőfit és Arany Jánost, Móricz Zsigmondot és Adyt. Megéltük külön-külön is, de együtt is, kisebb-nagyobb közösségeinkben az olvasmányokat, beépültek azok az életünkbe, gondolatvilágunk, érzelmeink részévé váltak és még a ponyváktól sem lett semmi bajunk. Így nőttünk fel együtt a könyvekkel és a barátokkal.

A mai fiatal már a számítógéppel, az internettel nő fel és a televízió egysíkú és többnyire silány filmkínálatával. A fiatalok alig olvasnak. Az ő életükbe belépett a számítógép, az internet, a képernyő és kiszorult onnan a könyv és a folyóirat. Az eszköz mintha úrrá lenne rajtuk: egyre inkább egyedül maradnak a képernyővel. Elhiszik, hogy az a világ, amit ott látnak. Elhiszik, hogy az a válogatás nélküli információtömeg a tudás, amit az Internet nyújthat. És elhiszik egy ideig, hogy így nincsenek egyedül, hiszen amikor belépnek a „világhálóba”, akkor az egész emberiségnek váltak részévé és minden információnak részesévé. Ez a hiedelem, ez a látszatvilág és látszatrészvétel ennek a jelenségnek a legnagyobb veszélye: a kábult rabság. A felnőtt társadalom, a nevelők felelőssége elsősorban az, hogy megtanítsa a gyereket, a fiatalembert arra, hogy az eszköz csak eszköz, s rajta múlik: az eszköz szolgálja-e őt vagy ő lesz az eszköz kiszolgáltatottja. A felnőtt társadalom dolga lenne már ma is és lesz a legközelebbi jövőben, hogy az elmagányosodott és eltömegesedett lét hamis mintái ellenében a valóságos emberek és emberi közösségek hiteles mintáit, értékeit mutassa fel, a valóságos család, a valóságos nemzet, a valóságos emberiség értékeit mindenekelőtt. Ez az út vezet vissza a könyvhöz, az olvasáshoz, az irodalomhoz és a történelemhez is és mindezek révén az „információs társadalom” elektronizált, isten nélküli hitvilágából a való világba, az értékvilágba, a „lelkes” és gondolkodó emberek társadalmába.

Amiben még segítségül bízni lehet: hogy eljön az internetes, az információs csömör ideje is, s az emberi természet törvényei szerint létrejön a hiányérzet, mely ezt a visszautat már igényelni, sőt követelni fogja, s akkor viszonylag könnyebben helyreállítható lesz a megbomlott egyensúly ember és technika, emberi társadalom és információs társadalom között.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: