Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Éger Veronika: Anyanyelvi tankönyvek az 5-7 osztályos tanulóknak

Nyomtatási nézet

Az általános iskolák 5. évfolyama számára készült magyar nyelvi tankönyv az anyanyelv tanításának újfajta szemléletén alapszik. Ez a megközelítés nagyobb hangsúlyt helyez a kommunikációs és szövegtani jelentésekre, de mivel ennek tananyaggá kristályosodásához és a gyakorlat által történő visszaigazolásához hosszabb idő szükséges, talán törvényszerű, hogy a tankönyv sok ponton – tartalmi és formai téren egyaránt – vitára, ellenvéleményre ösztönöz.

A hagyományos – kézzelfogható és általánosan elfogadott, egzakt szabályokba foglalt – leíró nyelvtanon nevelkedett tanároknak bizonyára azonnal feltűnik a 10–11 éveseknek szánt tananyag ömlesztett jellege, mely a könyv külalakján éppúgy lemérhető, mint az érdemi, tartalmi részeken.

Minden egyes fejezet (Anyanyelv; Kommunikáció; A szöveg; Jelek, nyelvi jelek; Szóban – írásban; A beszédhangok; Írás, helyesírás; A szóelemek; A szókincs; A magyar nyelv tagolódása) részletes, de tipográfiailag kellőképpen nem árnyalt kifejtése után egy igen tömör – esetenként pár soros – lényeg következik Jól jegyezd meg! címen. A könyveket használó tanárt is és diákot is zavarba hozhatja ez az aránytalanság. Hisz ha az összegzések azt az ismeretet tartalmazzák, amely nélkül nem lenne eredményes a továbbtanulás, mit és hogyan kell és lehet tanulni és számon kérni a könyv teljes – a megjegyezendők terjedelmét sokszorosan meghaladó – szövegéből? Erre a bizonytalanságra a következő – 6. osztályos – Százszorszép anyanyelv Köszöntője sem ad megnyugtató választ, ahonnan jobb híján a fenti idézet származik. Jobb híján, mert az 5. osztályos tankönyv semmiféle előszóval, (be)köszöntővel nem rendelkezik.

Az elolvasandók, részben(?) megtanulandók és bemagolandók szerkezeti problémái, tisztázatlanságai bizonyára összefüggenek a korántsem mindig következetes, átgondolt és a megcélzott korosztályhoz olykor nem illő tárgyalásmódban tálalt tartalommal. Csak néhány példa állításunk igazolására: 1. A hetediktől a kilencedik oldalig hosszú eszmefuttatást olvashatunk sok-sok idegen nyelvi példával a nyelvtanulás és az idegen nyelvek sajátosságairól. Ez a nem apró betűs rész (tehát nemcsak érdekességként közölt olvasmány) mennyiben, hogyan és főként miért megtanulandó? 2. Kissé túlírtnak tűnik a Kommunikáció című fejezet, melynek kapcsán az a kérdés merül fel az olvasóban, hogy miért kell hosszú oldalakat szentelni a „Beszédtársak”, a „Kapcsolatfelvétel módjai”, a „Bemutatkozás” és külön a „Telefonon történő bemutatkozás” módjainak, amikor ezt rövidebben és világosabban is meg lehetne tanítani – ha már megtanítását az anyanyelv kereti közé utalja a modern nyelvszemlélet és az új tantárgyi követelményrendszer. 3. Pontatlan definíciók, illetve az egyszer már meghatározott fogalmak, jelenségek átfogalmazása gyakori hibája a könyvnek: pl. a párbeszéd egyhelyütt úgy szerepel, mint az elbeszélés és leírás sajátos formája (35. oldal), másutt pedig mint a közlésformák egyike, mely az elbeszéléssel és elírással egyenértékű (38. oldal); a szöveget egyszer a beszéd, másszor a közlés szerkesztett egységeként definiálják a szerzők stb. 4. Vitathatóan részeltekbe menő a Beszédhangok című fejezet, mely már-már egy felsőoktatási jegyzet aprólékosságával veszi számba a magán- és mássalhangzók rendszerét. Kérdés, szükséges-e ilyen sok és bonyolult fonetikai ismeretanyag a 11 éves gyerekek számára. 5. A helyesírási alapelvek megfogalmazása egy hibáktól hemzsegő levéllel indul, az azt követő – a levél hibáit hosszan elemző – fejtegetésben pedig elsikkad a lényeg: a helyesírási alapelvek. Szerencse, hogy a Jól jegyezd meg lényegre törő összegzése ezt a fejezetet is értelmezi.

Az 5. osztályosoknak készült tankönyvről szólva már utaltunk a hatodikos könyv Köszöntő-jére, mely eligazítást próbál adni a tankönyvcsalád – a tankönyvek és a hozzájuk kapcsolódó feladatlapok és munkafüzetek – használatához. A szándék dicséretes, noha – láttuk – az útmutatóval nem sokra megyünk.

A 6. osztályos tankönyv újítása az is, hogy tartalomjegyzéke a könyv elejére került, és szerkezetileg, tipográfiailag egyaránt áttekinthetőbbé vált.

Arról, hogy a kommunikációs alapvetést a szerzők nélkülözhetetlennek tartják minden további nyelv(tan)i jelenség vizsgálatához, ebben a tankönyvben az első fejezet tanúskodik. Noha az 5. osztályban is szó esett már a kapcsolattartás nem nyelvi eszközeiről, itt most még részletesebb kifejtését kapjuk annak a ténynek, hogy szó nélkül is lehet sokat mondani. Ismét fölmerül a kérdés: érdemes-e ezen tantárgy amúgy is szűkös keretei között 15 oldalt szánni a megjelenés, a testtartás, a térhasználat, a mozdulatok, a tekintett stb. üzenteire. (Főként, ha mindennek lényegét a Jegyezd meg! című rész hat és fél sorban összegezi.)

Egyáltalán: a hatodikos tankönyv egészéről is elmondható az, amit az ötödikes kapcsán már említettünk: fejezetei többsége túlontúl aprólékos, részletes, így félő, hogy a könyv használói nem látják meg a fától az erdőt. Érvényes ez A szó alakja és jelentése című fejezetre is, melyben egy – bár apró betűs – olvasmány még a jelentésmező bonyolult fogalmára is kitér.

A továbbiakban a szófajok rendszerével ismertet meg a könyv, az előnyére és hátrányára egyaránt szolgáló megszokott alapossággal. Igen hasznos és táblázatba szedve jól áttekinthető például az Igeragozás, – Jelezés rendszere, mely az ikes igék ragozásával és a tárgyas igeragozás szabályaival egészül ki.

Némileg erőltetett és zavaros ugyanakkor a névszófajták elnevezéseinek indoklása, sőt a főnév elsődleges szerepére hozott példa kifejezetten hibás: a szerzők szerint úgy a főnév a szófajok között, ahogy vigasztaljuk magunkat egy-egy kisebb kudarc után: fő az egészség! (61. oldal). Pontos és lényegre törő viszont a főnévi igenévről írott két oldal (70–71. oldal), akárcsak a határozószók rendszerezése (92–94. oldal) és a fogalomjelölő szófajok összefoglaló táblázata (96–97. oldal).

A tankönyv utolsó fejezetei a viszonyjelölő szófajokat (névelő, névutó, igekötő, segédige, kötőszó, módosítószó) és indulatszavakat rendszerezik. Látszólag kissé szertelenül illeszkedik ezekhez a könyv legvégén A stílusról szóló mintegy nyolc oldal, de ha elolvassuk, akkor igazat adhatunk a szerzőknek: nem teljesen indokolatlan az igék és névszók megtanítása után foglakozni a verbális és nominális stílus jellemzőivel és a szövegkohézió kérdéseivel.

A legutolsó oldalon közölt Rövidítések jegyzéke is jelzi, hogy a hatodikos könyv összeállításakor a tankönyvírók már jobban felismerték és figyelembe vették a tankönyvet használók igényeit.

A hetedikes tankönyv is komoly fejtörést okoz a recenzensnek és így vélhetően a könyvet tanítóknak és tanulóknak is. Sok érték és számos kifogásolnivaló keveredik benne – éppúgy, mint elődeiben –, ezért nehéz akár a használata, akár a radikális elvetése mellett voksolni.

A korábban már jelzett szerkezeti és tartalmi aránytalanságok – helyenként túlontúl részletes, aprólékos fejezetek és az azokat tömören, sűrítetten bár, de megismétlő összegzések kettőssége – erre a kötetre is jellemzőek.

Már a tartalomjegyzékkel baj van: az egyes nyelvi jelenségek, fogalmak tiszta logikája, egymáshoz való viszonya nem áll össze előttünk szilárd vázzá, amikor a fejezetcímeket, illetve az azokon belüli alfejezeteket tanulmányozzuk. A fő fejezetcímek az alábbiak: Szóalkotás; A szóképzés; Egyéb szóalkotási módok; A mondat; Szószerkezetek; Értjük egymást? Értsük egymást!; Ismertetés és magyarázat; Fogalmazás. Noha a szóalkotás módjai (szóösszetétel, szóképzés, szóteremtés, egyéb szóalkotási módok) között a szóösszetétellel egy szinten szerepelnek a szóképzés és az egyéb szóalkotási módok (11. oldal), a fejezetcímek és alcímek egymásutánja mást mutat: a szóalkotáson belül csak a szóösszetétellel foglalkoznak a szerzők.

A szerkezetek fajtáival először A mondat című részben találkozunk, majd részletesebben az egyes szószerkezeteket a következő fejezetben (Szószerkezetek) ismerhetjük meg, de ugyanitt (!) tér vissza a könyv ismét a mondatfajták különböző szempontok szerinti ismertetésére.

Mindez – mint már korábban említettük – a szövegtani megközelítés rovására írható. Ez a megállapítás azonban túlontúl leegyszerűsíti a problémát, hiszen a szöveg teljességében való vizsgálódását a nyelv valósága, jelenségeinek egymástól elválaszthatatlan összefüggésrendszere teszi indokolttá. Így azonban a vizsgált tankönyvcsaládban helyenként összemosódnak a hagyományos kategóriák.

A Szóképzés című fejezetben a származékszavakról szólva egy család egymás utáni generációinak analógiáját hívják segítségül a szerzők. Az él ige származékainak táblázatában hibás az analógia az elevenség szó esetében, hiszen ha az alapszó, az ükanya az él ige, akkor az elevenség – a könyv állításával ellentétben – nem a dédanya, hanem a nagyanya. Nem is beszélve az alapszó és az alapnyelvi szó fogalmi összecsúsztatásáról. Hisz a kettő nem ugyanaz, még akkor sem, ha az él ige esetében egybeesés van.

Jól összeszedett és áttekinthető (bár a megszokott módon perfekcionista), ugyanakkor a leggyakoribb igeképzők és névszóképzők táblázata (38–40. oldal), mely nemcsak gazdag példaanyagra hivatkozik, hanem az egyes képzők szerepét is meghatározza.

Némi fogalomzavar mutatkozik az egyéb szóalkotási módok számbavételekor: pontos definíciók híján a szórövidítés összemosódik a betűszóalkotással, a betűszavak pedig a mozaikszavakkal, később pedig a rövidítésekkel (melyek nem azonosak a szórövidítéssel!).

Véleményünk szerint vitatható a szószerkezetlánc, szószerkezetbokor és szószerkezetsor megtanításának szükségessége a 7. osztályban. Lehet, hogy kevesebb – a szószerkezetfajták még alaposabb begyakoroltatása – több lenne. E téren egyébként nem lehet kifogásunk: az egyes mondatrészeket általában logikus rendben, lényegre törően tárgyalja a könyv. Apróbb hibák persze itt is előfordulnak. Még egy felnőtt részéről is alapos utánagondolást igényel pl. ez a mondat: Ha a tárgy alacsonyabb személyű, mint az alany, akkor alanyi ragozást használunk határozott tárgy esetén is: Nézel engem, ő néz téged, néznek minket (64. oldal).

Jól sikerül a tankönyvben a határozók számos fajtájának rendszerezése: az egyes határozókról szóló leírások általában a meghatározás – kérdések – alfajok sémát követi. Túlzásnak tartjuk ugyanakkor a határozófajtákat még irányhármasságuk szerint is táblázatba foglalni (81–82. oldal). Hiszen ha ezt most megtanulja a diák, akkor mi újat mondhat neki ez ügyben a középiskola, ha pedig nem tanulja/tanítjuk meg, akkor miért foglal el helyet a könyvben ez az anyagrész?

A fejezetcímek felsorolásából már kiderült, hogy az utolsó rész – a 6. osztályos tankönyvhöz hasonlóan – ismét a beszéd- és íráskészség finomításával, a szövegalkotás praktikus kérdéseivel foglalkozik. Márpedig a fogalmazási ismeretek tanítása korunkban – mikor egyebek között a nyelvi ellaposodás, elszegényedés is fenyeget – feltétlenül hasznosnak és szükségesnek mondható.

Magassy László – Magassyné Molnár Katalin: Százszorszép anyanyelv 5. – Celldömölk, Pauz – Westermann Könyvkiadó Kft., 1997.

Magassy László – Magassyné Molnár Katalin: Százszorszép anyanyelv. Tankönyv 11–12 évesek számára. – Celldömölk, Pauz – Westermann Kiadó, 1998.

Magassy László – Magassyné Molnár Katalin: Százszorszép anyanyelv. Tankönyv 12–13 évesek számára. – Pauz – Westermann Kiadó, 1998.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: