Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Adamikné Jászó Anna: Alexander Bernát az olvasókönyvről

Nyomtatási nézet

Alexander Bernát Az olvasókönyvről szóló könyvecskéje 1907-ben jelent meg Budapesten, a Stampfel-féle Könyvkiadó hivatalnál. A jeles filozófus, esztéta és publicista (1850–1927), egyetemi tanár, „a magyar Taine” egy hosszú eszmefuttatást szentelt az iskolai olvasókönyveknek, s nemcsak azért, mert egész életében foglalkoztatta az iskolai nevelés kérdése, hanem azért is, mert maga is részt vett egy elemi iskolai olvasókönyv-sorozat létrehozásában. Szerzőtársai Barna Jónás, Hajnal Adolf és Sretvizer Lajos voltak. Az olvasókönyvek a 2–4. osztály számára készültek el.

A szerző születésének idején az abszolutizmus közoktatását a németesítés, a nemzeti szellem, a haladó gondolat üldözése és az antidemokratizmus jellemezte. Kodály Zoltán A magyar népzene tára I. kötetének előszavában (Bp., 1951) élesen bírálta az akkori tankönyvirodalmat: „Aki nem lapozza át e fél század iskolai és óvodai gyűjteményeit (…), nem lehet képe róla, micsoda nemzetpusztító merénylet készült itt gyermekeink, s bennük az egész magyar jövő ellen.”

Olvasókönyveink nemzetellenes szellemét sokan bírálták már 1868-ban. A népiskolai törvény megalkotása idején, az 1868 utáni időszakban a magyar tanügy legkiválóbbjai pontosan ez ellen a szellem ellen vették fel a harcot, s megalkották a nemzeti szellemű olvasókönyveket. Az 1868-as minisztériumi szakbizottság pályázatát Gáspár János nyerte el, az ő olvasókönyvei fémjelezték az eötvösi korszakot, hihetetlenül népszerűek és színvonalasak voltak. Gyertyánffy István és Kiss Áron közös könyve, A népiskola módszertana (Bp., 1882., 2. Kiadás) kettős feladatot fogalmaz meg az olvasókönyv számára: „Egyfelől az anyanyelvi oktatást szolgálja, s egyik eszköz arra nézve, hogy a tanuló a mások beszéde és írása megértésér taníttassék. Másfelől meg nagy nemzeti érdek szolgálatában áll: az a célja, hogy bevezesse a gyermeket nemzete életébe.” Ennek a tételnek a megfogalmazása előtt számos vitacikk jelent meg a szaksajtóban az olvasókönyvekről. Kiemelkedik közülük Radó Vilmos tanulmánya (A népiskolai olvasókönyvekről. Néptanítók Lapja. 1881.) Radó Vilmos enciklopédikus és történelmi olvasókönyveket különböztet meg. Az enciklopédikus olvasókönyvek a felvilágosodás korának szülöttei, s Rochow Kinderfreund (1766) című olvasókönyvére mennek vissza, melyet egyébként úgy tart számon a neveléstörténet, mint az első olvasókönyvet. A történeti olvasókönyvek a nemzeti szellemű olvasókönyvek, melyeknek az a feladatuk, hogy bevezessék a gyermeket nemzete szellemi életébe. A nemzeti nevelés gondolata egyrészt Eötvös és Széchenyi eszméire megy vissza, másrészt pedig a magyar herbartiánusok, elsősorban Kármán Mór érvelésére. Radó maga írja a Kármán-emlékkönyvben: „Kármán tanácsára és példájára el is hagyogatták apránként olvasókönyveinkből a gyermekhistóriákat, s ma már végképp eltűntek azokból. Helyettük történetünk és költésünk szolgál az érzületi oktatás szövegéül” (Bp., 1897.). Maga Radó a Budai Paedagogium vezetőtanítója volt, s Gyertyánffy Istvánnal és Kis Áronnal együtt kitűnő olvasókönyv-sorozatot szerkesztett, mely 1882-ben jelent meg, s mely – talán nem túlzunk, ha azt állítjuk – a legjobb magyar olvasókönyv-sorozat.

Az 1905-ös Tanterv és Utasítás hasonlóképpen határozta meg az olvasókönyv feladatát, s részletezte az egyes évfolyamok anyagát. Forrásként javasolják a népköltészetet, a gyermekirodalmat, a nemzeti irodalmat, a történelmi és a művelődéstörténeti olvasmányokat, életrajzokat és a jellemképeket. Ezenkívül javasolják azokat az olvasmányokat, melyeknek szükségességét a hagyomány szentesítette, vagyis a földrajzi, etnográfiai és természettudományi olvasmányokat, tulajdonképpen a beszéd- és értelemgyakorlatok anyagát. Ez utóbbiakról a következő megjegyzést olvashatjuk: „A természeti tárgyaknak ne külső leírását tartalmazzák, amit szemlélni, nem pedig olvasni kell, hanem inkább biológiai mozzanatokat, főként pedig a természeti tárgyaknak az emberhez való vonatkozásait.” Az volt ugyanis az álláspont, hogy nem azt olvastatni, amit szemléltetni. Az történt ugyanis, hogy a viták és a kitűnő szakirodalom ellenére, az enciklopédikus olvasmányok egyrészt megmaradtak az olvasókönyvekben (főleg a felekezeti olvasókönyvekben), másrészt pedig visszaszállingóztak a történeti olvasókönyvekbe. A tanítóság igényelte őket, s így van ez ma is. Az eredmény: kompromisszum a nemzeti-történelmi-nevelő és az ismeretközlő olvasmányok között.

Alexander Bernát tanulmánya a nemzeti-történelmi, nevelő célú olvasókönyvek elméletének megfogalmazása. Fejezetei: Az olvasókönyv eszméje (Irányok, A vezérgondolat; Az olvasókönyv szerkezete (a/ Követelmények: Az olvasókedv, Az epikus forma, A humor, A tartalom, A források, A műélvezet; b/ A fokozatosság: A tanterv és az olvasókönyv, Az egyes fokozatok); Az olvasókönyv használata. Az egész tanulmány megérdemelné újbóli kiadását, most „A vezérgondolat” című fejezet közlésére van lehetőség. (Vö. A. Jászó Anna: A népiskolai olvasókönyvek a XIX. század végén. Pedagógiai Szemle, 32., 1982. 20–32., 119–130.)

 

Adamikné Jászó Anna

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: