Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Matĕjček, Zdenĕk: Az olvasás – öröm és bánat

Nyomtatási nézet

Az idős embereknek nemigen van új ötletük. Az a dolguk, hogy emlékezzenek, majd összegezzék mindazt, amit egész életükben tanultak. Most afféle rögtönzött összegezését adom az olvasással kapcsolatos személyes tapasztalataimnak.

Egy gyermekkori emlékemmel kell kezdenem. A falusi osztatlan iskola harmadik osztályába jártam. Öreg tanítónk mindenkinek a legjobb jegyet adta, de az igazat megvallva, nem sokat tanultunk. Egyszer édesapám elhatározta, hogy ellenőrzi a tudásomat, s egy újságot olvastatott velem. Az eredmény szomorú volt, alig tudtam kidadogni néhány szót. Édesapám azzal büntetett, hogy el kellett olvasnom a teljes aznapi újságot, az első betűtől az utolsóig. Nagyapámat bízta meg a végrehajtással. Miután apám eltávozott, nagyapám félrerakta az újságot, elővette az ábécéskönyvet, kiválasztotta az utolsó olvasmányt, s lassan, nyugodtan végigolvastuk. Mint látják, még mindig emlékszem erre a történetre. Most is hálás vagyok nagyapámnak a pedagógiai bölcsességéért, és még most is emlékszem arra az olvasmányra. Akkor életre szóló leckét kaptam: a gyereket sose olvastasd büntetésből!

A tanulási zavarokkal küszködők számára a fejlesztő programot Csehszlovákiában Joseph Langer professzor vezette be 1952-ben. 1954-ben vettem át tőle. Lehet, hogy pszichológiai pályafutásom másként alakult volna, ha a kezdet kezdetén más tapasztalatom lett volna. A következő történt: a fiút Jĭri Vrňatának hívták, átlagos vidéki gyerek volt, nyilvánvalóan okos és nyílt eszű, de nem tudott sem írni, sem olvasni, habár valahogy eljutott a negyedik osztályig. Egyetlen szót sem tudott kiolvasni. Kipróbáltam rajta Mrs. Frenald módszerét. A módszer abból áll, hogy meg kell kérni a gyereket, hogy mondjon egy nehéz szót. Azután ezt a szót le kell írni egy papírlapra, azután a gyereknek végig kell tapogatnia a betűket egymás után, párhuzamosan ki kell ejtenie mindegyik betűt, egészen addig kell ezt csinálni, amíg a gyerek le nem írja a szót csukott szemmel. Ezen folyamat közben a gyerek az agyában egy mozgásképet alakít ki, melyet a szó hangzásképével kapcsol össze. Jĭri az automobil szót ötlötte ki. Rengeteg tévesztés után elsajátította a szót mint motorikus tevékenységet. Azután betűről betűre leírta, végül kiolvasta. Ez volt az első szó, amit elolvasott, méghozzá egy nehéz szó. A nyakamba ugrott, s lelkesen kiáltotta, hogy csoda történt, és most már meg fog tanulni olvasni. Én is szívesen a nyakába ugrottam volna,

ez nekem is csodálatos siker volt. Aki ezt egyszer megtapasztalta, az sosem felejti el, és sosem hagyja el ezt a pályát. Nos, én is itt maradtam, immár egy fél évszázada. A második számú lecke a következő: pozitív motivációra van szüksége mind a tanulónak, mind a tanárnak. Sose felejtsd el az aranyszabályt: úgy kell előkészítenünk a feladatot a gyereknek, hogy meg is tudja jól oldani, s azután dicsérjük meg!

A történet még nem ért véget. Ez az esemény egy újabb felfedezéshez is elvezetett. Jĭri Vrňata megtanult jó néhány szót olvasni és írni. Azután levelet akart írni az édesanyjának (elfelejtettem mondani, hogy egy pszichiátriai klinikán voltunk Dolní Počernicében), s ekkor egy újabb nehézség támadt: a ragozás. Meg kellett volna neki tanítanom minden grammatikai estet külön-külön, a kedvest, a mamát?! Ez a probléma azonnal jelzi a különbséget az angol és cseh nyelv között, Mrs. Frenald az angol nyelvre találta ki a módszerét. Világos, hogy a csehre más módszert kel alkalmazni. Mind az elemi iskolában, mind a fejlesztő foglakozásokon számításba kell vennünk az adott nyelv sajátos helyesírási rendszerét. Sem az általános, sem a fejlesztő módszer nem vihető át mechanikusan egyik nyelvről a másikra. Ez a harmadik számú lecke.

Negyedszer, jól emlékszem, hogy angol, amerikai és ausztrál barátaim mennyire meg voltak lepve, amikor elmondtam nekik, hogy az óegyházi szláv, vagyis az a nyelv, amelyre Cirill és Metod lefordították a Bibliát, vagy jobban mondva, a glagolita ábécé fonetikai szempontból következetes volt. Vagyis minden egyes hangnak megvan a maga betűje. Úgyszintén, Husz János az 1402-ből származó cseh ábécéjébe mellékjeleket vezetett be, s ezáltal a latin ábécé alkalmas lett a cseh hangrendszer jelölésére, s mindenegyes hangnak megvan a megfelelő betűje. Ezek a mellékjelek azon kis horgok és vesszők, amelyeket minden cseh és szlovák szöveg betűi fölött lehet látni. A 15. században a reformáció idején az oktatás szintje és az olvasás színvonala gyorsan nőtt, még vidéken is, úgyhogy Eneas Silvius Piccolomini kardinális (a későbbi II. Pál pápa) feljegyezte, hogy „bármely huszita nő jobban olvas, mint egy olasz pap”. Mindezek alapján – ha az olvasásról beszélünk – nem szabad elfeledkeznünk helyesírási rendszerünk fejlődéséről és sajátosságairól, vagyis egy nép kulturális fejlődéséről.

Az ötödik és utolsó kérdés az, hogy a csehek tapasztalata hozzáad-e valamit az olvasási folyamat megismeréséhez általában.

A csaknem tökéletes hang-betű megfelelések segítségével a gyerekeknek nem nehéz az egyes betűk azonosítása, egymás utáni kiejtése balról jobbra, s bármely cseh szó helyes kiejtése. A kezdetektől arra vannak tanítva, hogy összetegyék, összekapcsolják a hangokat, és ezáltal azonnal szótagokat, majd szavakat mondjanak, amilyen hamar csak lehet. A szótagok nagyon fontos szerepet játszanak a kezdeti olvasásban. Éppen ezért most kifejezetten a szótagra kívánok összpontosítani.

A szótag a beszélt nyelv alapegysége. A neuropszichológia azt tanítja, hogy egy elszigetelt hang a jobb agyféltekén vezetődik át, de a szótagok – hasonlóképpen a szavakhoz, a mondatokhoz és általában a beszédhez – a bal agyféltekén vezetődnek át. Egy másik információnk a fejlődéslélektanból származik. Ma már tudjuk, hogy a csecsemő torokhangjai, sírása, a hangokkal való játszása még nem beszéd. Beszéddé csak a szótagokat mondó gyermeknyelvben válik – ta-ta, ma-ma, ba-ba stb. – a tizedik hónap táján, amikor a gyermeket körülvevő felnőttek jelentést kapcsolnak hozzá („A gyerek mond valamit!”). A szótaggal kezdjük a fejlesztést a speciális tanulási zavarok esetében – ha egy diszlexiás a cseh szöveget szótagolva képes olvasni 60-70 szó/perc sebességgel, akkor már rendszerint a dolgok rendben vannak. Akkor már nem diszlexiás többé. Náhlovsky, a kezdeti olvasás cseh metodológusa, sokáig tanulmányozta a szótag problémáját az olvasásban. Több mint egy millió szótagot vizsgált meg a csehben, a németben, az angolban és az oroszban. Azt találta, hogy a cseh több mint 10.000 szótagot használ, melyekből a 150 leggyakoribb szótag lefedi bármely cseh szöveg 75%-át. Ezt a 150 szótagot könnyen meg lehet tanítani az első két évben. Ebben az összefüggésben nagyon érdekes, hogy a japán szótagírás, a kana pontosan 150 szótagjegyet használ. A 150 afféle mágikus számnak tűnik az írott nyelv szerkezetében – legalábbis a csehben és a szlovákban. Jó volna tudni, mi a helyzet más nyelvekben.

Azt mondtam, hogy amikor a gyerek folyékonyan olvassa a szótagokat, és másodpercenként kb. egy szót elolvas, akkor többé már nem diszlexiás. A mi országunkban ezt a szintet általában a második év végére érik el. Az ilyen olvasás „társadalmilag elfogadhatónak” tekinthető, mivel viszonylag folyamatos, kielégíti a gyereket, megengedi számára a könyvek élvezetét és a tankönyvekből való tanulást. A megértést a szókincse korlátozza, mely két-öt ezer szó lehet. Ha egyszer egy cseh gyerek eléri ezt a szintet, akkor olvasó lesz. Csak eddig a szintig szükséges az a pozitív motiváció, melyet előadásom elején említettem. (Eddig az olvasás fárasztó és unalmas a gyerek számára, melyet különféle motivációval győz le – például azért olvas, mert szereti a szüleit, vagy egyszerűen azt akarja csinálni, amit a felnőttek.)

Ezen a fejlődési fokon jön létre az a váltás, melyre Dirk Bakker (egy holland diszlexiakutató) hívta fel a figyelmünket: egy váltás történik az eredeti jobb, vagyis érzékelő agyféltekéből a bal agyféltekébe, azaz a beszélés agyféltekéjébe. Amíg a gyerek betűről betűre dekódol, többnyire a jobb agyféltekéjét használja. Ha már szótagokat és szavakat olvas, akkor a tevékenység áttevődik a beszédközpontba, a bal agyféltekébe. Ekkor már nem olvassuk többé a betűket, hanem automatikusan aktivizáljuk a jelnek megfelelő hangot és a jelentést. Most már érthető, hogy miért a cseh és a szlovák gyerekek kezdő olvasásán figyelték meg mindezt, mivel itt a helyesírás fonológiai szempontból következetes. Ebben a vonatkozásban jó helyzetben vagyunk, és hozzájárulhatunk a probléma megértéséhez általában.

És álljon itt még egy érv. Van egy gyűjteményem kb. 80 korai olvasóból – ezek olyan gyerekek, akik maguk tanultak meg olvasni négyéves koruk előtt. (Személyesen vizsgáltam meg mindegyiküket négyéves koruk előtt.) Mindegyik gyerek hároméves kora előtt (a legfiatalabb 24 hónapos volt) megtanulta az egyes betűket és a megfelelő hangokat. Nem kezdtek azonnal szótagokat és szavakat alkotni, csak több hónap, sokszor egy év elteltével. A legkorábbi szótagalkotási esetet egy hároméves gyerekről jelentették. Tavaly az óvodákban vizsgáltuk meg azt, hogy hány gyerek olvasott az iskola előtt. (Prágában 7%-ot, vidéken 4%-ot találtunk.) Ezeknek a korai olvasóknak a szülei megerősítették tapasztalatainkat: van egy egyéves késés a gyerekek betűolvasása és szótagolvasása között. A szótagolvasás különbözik a betűolvasástól. (…)

Jegyezzük meg, hogy az olvasás a legfontosabb módja a nevelés és a kultúra fejlesztésének, s reméljük, az is marad. Miért ne lehetne örömteli tevékenység bárhol a földön? Miért ne lehetnének az eszközök és a módszerek kellemesek és vonzóak? És miért ne egyesítenénk – bárhol éljünk a földön – kezünket, agyunkat, szívünket azért, hogy mindezt a Nemzetközi Olvasástársaság rendelkezésére bocsássuk, avégett, hogy a neveléssel az emberséget fejlesszük, tökéletesítsük – ahogy a nagy humanista, Comenius is kívánta.

 

(A fordító megjegyzése: Magyarországon még mindig hadakozni kell a szótagoló olvasásért, mert vannak olyanok, akik azt állítják, hogy a szótagolás szükségessége „nincs még kísérletileg bizonyítva”. Évezredek tapasztalata, 22 év kudarca kevés volt.)

Fordította: A. Jászó Anna

*A szerző a prágai Károly Egyetem pszichológia professzora, diszlexiakutató. Előadása a Közép-európai Olvasáskonferencián hangzott el Pozsonyban 2000. júliusában. Az írás eredetileg a Magyar Nemzetben jelent meg.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: