Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

n/a: Magyar gyerek? Magyar olvasó? Állásfoglalás és tervezet a gyermekek olvasásának ügyéről

Nyomtatási nézet

Szerkesztőségünk örömmel adja közre ezt az immár tízéves mégis időszerű állásfoglalást. A szöveg tudomásunk szerint eleddig nem jelent meg nyomtatásban. (Szerk.)

Állásfoglalás

Sokan, sokféle szemszögből mondják – s igazuk van –, súlyos krízisben vagyunk. Ennek egyik legriasztóbb tünete, hogy gyermekeink mind nagyobb hányada nem tud, nem szeret olvasni. Az elmúlt években az általános iskolák nyolcadik osztályát kijáró tanulók 1/3-a a saját tankönyvét nem tudta tisztességesen elolvasni, tehát megérteni sem. A helyzet tagadhatatlanul – súlyos.

Köztudott, hogy a beszélt és írott magyar nyelv szellemi/ízlésbeli színvonala az elmúlt évtizedekben egyre gyorsulóbb ütemben szállt alá, a romlás tünetei szinte égre kiáltanak. Ugyanakkor az sem igen vitatható, hogy a gondolatok, érzelmek egyéni és társadalmi csereforgalmában a nyelv, mint alapvető és érzékeny eszközrendszer, nélkülözhetetlen: aligha hiányozhatnak ennek értékei egy művelt nemzet fő kincseinek soraiból.

E folyamat megállítása, türelmes, sok munkával járó megfordítása nyelvészek, írók, újságírók, kiadók, terjesztők, népművelők, színészek, illetőleg általában a felelősen élő és gondolkodó felnőtt emberek összességének gondjai közé kell hogy tartozzanak, ám mi – az alábbi állásfoglalás megfogalmazói –, pedagógusok, gyermekkiadói szakemberek, a gyermekek olvasásának ügyével hivatásszerűen foglalkozó gyermekkönyvtárosok, olvasáskutatók, a témakörben érintet irodalmárok arra a meggyőződésre jutottunk: mielőbbi, összehangolt és hatékony cselekedetekre van szükség annak érdekében, hogy a magyar olvasás – és egyben a beszélt és írott nyelv – ügyét a holtpontról elmozdíthassuk.

Szakmai kompetenciával állítjuk, hogy:

– az olvasás mint kulturális készség és gyakorolt tevékenység, a szellemi, nyelvi művelődés, az egyén differenciálódásának egyik alapja és „talpköve”, ám

– az a társadalmi közeg, amely az olvasásra egyfelől nevelt, másfelől arról leszoktatott, a felnövekvő nemzedékeket kettős értelemben is hátrányosan befolyásolta. Az írott és az élőnyelvi közeget klisék, nyelvi „betonlakó-telepek” árasztották el (a sémák a giccs, a politikum vagy akár a pornografikum területén egyaránt jelentkeztek), ugyanakkor a modern civilizációk „debilizáló” képfogyasztása, az audiovizuális médiák betörése még áldatlanabbá tette a helyzetet, hiszen egyre nagyobb arányban vonta el a gyermekeket (is) az olvasástól, a magyar nyelven nemesen, szépen megfogalmazott kiadványoktól és az azokból merített információk párbeszédes, kommunikatív, csoportos feldolgozásától.

Tudatában vagyunk annak, hogy ez az egész kérdéskör sokkalta szélesebb sugarú, mint az, amiről mi beszélünk, hiszen a magyar oktatás- és művelődésügy seregnyi problémájával érintkezik a mi ügyünk. Mégis – abban a meggyőződésben, hogy egy nemzeti tervet bizonyos, a célokhoz vezető útszakaszok megtervezésével kell elindítani –, felemeljük a szavunkat, és elmondjuk elképzeléseinket a jelenlegi és eljövendő fiatal nemzedékek olvasási kultúráját célzó tettek egy részéről.

A társadalom zömét alkotó, nem értelmiségi pályát választó gyermekek és fiatalok tetemes része úgy hagyja el – mint említettük volt – az általános, a szakmunkástanuló vagy akár a szakközépiskolák padjait, hogy az olvasás – egész életükben – „nem lesz kenyerük” (számos, alapos és dokumentált kutatás bizonyította ezt a tényt az elmúlt évtizedekben, a publikált adatok ellenőrizhetők!). Ezek az ifjak szülői sorba kerülnek, és ezt a „nem-olvasási” magatartásukat – melyet, nem túl tetszetős kifejezéssel, az olvasáskutatók „funkcionális analfabetizmusnak” neveznek – továbbadják születő gyermekeiknek, sőt, szép számmal vannak olyanok, akiknek oly nagyon a hátrányaik, hogy az analfabetizmus peremén járnak, illetőleg ténylegesen írás- és olvasástudatlanok. Jól meghatározhatók ezek a szociológiai csoportok, rétegek (segédmunkások, deviánsok, munkanélküliek, anyagilag és lelkileg szegények), nemzetiségek (pl. bizonyos régiók, települések cigányközösségei).

Újfent hangsúlyozzuk: a helyzet igen súlyosnak mondható, melyen gyors intézkedésekkel, rövid távon nem lehet változtatni, a gyermekek olvasóvá nevelésének ügyében csak sok-sok éves, összehangolt cselekvési terv kecsegtethet eredménnyel.

Ennek érdekében két elgondolás elfogadtatásáért állunk ki (s értük kardoskodunk, ha kell):

  1. Az anyanyelvi oktatási nevelést, képzést új alapokra, pályákra kell állítani, amely az oktatásügyi teendők sokaságát involválja, a mai pedagógusnemzedék folyamatos utánképzésétől és „olvasás-
    pedagógussá” képzésétől kezdve a hazai felsőoktatás, a tanító- és tanárképzés gyökeres reformjáig. – Ameddig a magyar nevelő maga is nem lesz olvasó, művelődő, „betűszerető” ember, addig aligha remélhető, hogy növendékei egy olvasó, beszélni, írni tudó, kommunikatív nemzet tagjainak soraiba tartozzanak.

  2. A gyermekek beszédművelésével és olvasásával voltaképpen igen sok szakma foglalkozik – hivatással, elkötelezetten, mondhatni fáradhatatlanul (említettük már – nem teljes felsorolással – alsó-, közép- és felsőoktatásban dolgozó pedagógusok, írók, újságírók, kutató tudósok, kiadói s színházi szakemberek, gyermekkönyvtárosok stb.), munkájuk azonban teljességgel összehangolatlan, és az erre fordított nemzeti szellemi energia is csekély, és az előbbi az utóbbinak a hatékonyságát, eredményességét még rontja is. Ezért vált meggyőződésünkké, hogy létre kell hozni egy olyan intézetet, intézményileg megformált szervezetet (hadd nevezzük mi most itt Magyar Gyermekirodalmi és –Olvasási Intézetnek), amelyhez hasonló majd minden európai országban működik, s mely 1949-ig hazánkban is létezett.

Amely nem nagy apparátussal, nem a kulturális bürokrácia apparátusainak számát szaporítva, de szervezői kiadói, kritikai, „animátori” tevékenységével gazdája és műhelye lehet az erre szolgáló, meglévő erőknek és az új erők kiképzésének.

Tudvalévő, hogy a címben megfogalmazott kérdést a magyar államnak kell megválaszolnia, a magyar gyermekek olvasó vagy nem olvasó volta a mindenkori kormányzat felelősségének körébe esik – másként fogalmazva: ez nemzeti ügy (és nem e dokumentum közzétevőinek ügye). A magyar gyermekirodalom és –olvasás ügyének szekerét az felelős oktatási/kulturális miniszter támogatása nélkül aligha lehet majd kihúzni.

Állásfoglalásunkat és tervezetünket el is fogjuk juttatni az ő asztalára. Addig is felhívunk mindenkit (és ebbe szervezetek, pártok éppúgy beletartoznak, mint egyének), hogy, ha egyetértenek azzal, amit leírunk, adjanak élőszóban, nyomtatásban vagy más médián keresztül hangot ügyünknek, támogatva a leendő, kiművelt, tehát olvasó magyar nemzet ügyét. (Németül, angolul megtanulni, vagy akár egy szakmunkás-átképző tanfolyamon részt venni – elkerülendő a munkanélküliséget – csak akkor lehet, ha írunk, olvasunk és beszélünk az anyanyelvünkön.)

 

I. Egy gyermekirodalmi intézet tervezete

A Magyar (vagy: Nemzeti /Gyermekirodalmi / és olvasási ) Intézet a Magyar Ifjúsági Irodalmi Társaság (alapították 1944-ben, megszüntették 1949-ben) utódjaként, de rövid életű működésének legalábbis a folytatójaként kíván megjelenni.

A tervezett intézet másik elődjének a Fővárosi Pedagógiai Szeminárium tekinthető, amelyet szintén felszámoltak, de amely teljességre törekedve gyűjtötte a magyar gyermek- és ifjúság irodalmat. Megszüntetése után ez a fővárosi gyűjtemény rövid időre a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tulajdonába ment át, az Országos Pedagógiai Könyvtár (ma: és Múzeum) alapításakor azonban ez az utóbbi intézmény kapta meg. Ez a magyar gyermekkönyvkiadást – beleértve történeti egészét – teljességgel reprezentáló gyűjtemény – mondhatni – mostoha körülmények között van a Bp. Rajk László utcai Általános Iskola pince-raktáraiban, gyakorlatilag hozzáférhetetlen, kutathatatlan állapotban. Ám az OPKM, mint e jeles kollekció örököse és gazdája, az elmúlt évtizedekben hazai kötelespéldányokból és külföldi beszerzésekből a gyűjteményt folyamatosan gyarapította. Ez a gyermekirodalmi tár mára – hozzávetőlegesen – 60-70 ezer kötetet tartalmaz.

Intézményi tervünk abból a kardinális – bár irodalomszociológiailag közhelyszerű – tézisből indul ki, hogy az olvasásnak kettős pillére van: az egyik az irodalom, ez esetben a gyermekek kezébe szánt, nyomtatott, nyilvánosságra hozott dokumentum, a másik az olvasó, aki ha ezt a tevékenységet végzi, akkor kompetens, egyéni értékekkel gazdagított recepciót végez. Ezt a két pillért kapcsolja össze az olvasáspedagógia, az olvasmányok változatos közvetítésének világa. Az intézményt tehát elsőrendűen két dolog kell, hogy foglalkoztassa: az irodalmi produktum és a befogadó, visszajelző, feldolgozó olvasó. Miután az előbbit írók, szerkesztőségek, kiadók állítják elő, az utóbbit viszont tanítók, tanárok, gyermekkönyvtárosok és más olvasmányközvetítők szolgálják és ápolják, az intézetnek e kettő között kell a kapcsolatokat megteremteni, értékelni, illetőleg fejleszteni, ösztökélni, aminálni.

Intézetünk elsőleges feladata tehát a kapcsolatteremtés, a közvetítés, és ennek megfelelően a szervezés. Kutatói bázisa eszmei, nem helyben lévő partnerei, munkatársai sok helyütt (tanszékeken, intézetekben, iskolákban, könyvtárakban) tevékenykednek, kiadói műhelyekben szorgoskodnak. Az intézet az ő olvasáskutatási, fejlesztési, publikációs és egyéb munkáik ügyét támogatja, koordinálja – az utakat teremtve meg oda-vissza. Úgy is mondhatnánk, hogy egy intézményesült „társaságról” van itt szó (nem véletlen, hogy az eszmei elődnek a Magyar Ifjúsági Irodalmi Társaságot jelöltük meg), amelynek erjesztő, ösztökélő szerepe van, illetőleg sokat tehet azért, hogy az így létrejövő szellemi értékek nyilvánosságra kerüljenek.

Mivel az OPKM-ben van az említett hazai gyermekirodalmi gyűjtemény, továbbá ez a könyvtár a hazai pedagógia szakirodalmi ellátásának szolgálatában áll, gyűjteményének egésze is sok-sok (lélektani, neveléstudományi, nevelésszociológiai stb.) dokumentumot tartalmaz, amelyek ezt a profilt is segítik, ésszerűen merült föl az a gondolat, hogy ezt a gyermekirodalmi intézetet e nagykönyvtár bázisán, annak részeként kell megteremteni.

A Művelődési Minisztérium épületében (Bp. V., Szalai u. 10.) szűkös és áldatlan körülmények között tevékenykedik az OPKM, mégpedig úgy, hogy különgyűjteményeinek fontos egységeit (tankönyv-, iskolai értesítő-, gyermekirodalmi gyűjtemény) kénytelen külső raktárakban, ideálisnak aligha mondható körülmények között tárolni. Ennek a könyvtárnak a helyzete is – sok-sok más hazai közintézménnyel együtt – régóta megoldás után kiált. Amennyiben azonban a jövőben az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumot sikerült olyan épületben elhelyezni – s erről évek óta szó van –, ahol van elegendő tér, akkor:

– használhatóvá tett, szabadpolcos formában prezentált gyermek-gyűjteményét mint élő gyermekkönyvtárat meg kell nyitni a használók – gyermekek, érdeklődő felnőttek, pedagógusok, kutatók – előtt,

– e gyermekkönyvtárhoz kapcsolva olyan helyiséget/eket kell megtervezni, ahol egy 30 fős tanulócsoport ülhet, és ahol a dokumentumtári helyszínen lehet tanítási órákat, foglakozásokat szervezni számukra; ez a terem egyébiránt szemináriumi, tanfolyami, kisebb konferenciai célokat is szolgálhatna – és mindettől függetlenül, de ehhez térben kapcsolódva

– a Magyar Gyermekirodalmi Intézet számára pár (összességében sem a 100 m2-et meghaladó) szobát kell nyitni.

A gyermekkönyvtár hely- és személyzeti igénye az OPKM telepítési tervének részét alkotja, mi a továbbiakban csak azokról a funkciókról és tevékenységekről szólunk, amelyek az elképzelésünk szerint 6–7 fős intézet dolgát jelentik. 2 szervező-kutatóval és 1 szerkesztővel, továbbá 3–4 adminisztratív erővel működőképes lesz az intézet. Az intézet szellemi kulcsemberei a szakterült reprezentáns egyéniségei legyenek – átlátással az olvasásügy, a gyermekirodalom egészéről.

  1. Az intézet szerkeszti és kiadja a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom, illetőleg a gyermekek kezébe szánt nyomtatott sajtótermékek kritikai-bírálati-elemző szemléjét* (évi 6 szám), amely lap az olvasásra nevelés, az „Állásfoglalás” részben említett kérdéskörök szócsöve is lesz – közöl tanulmányokat, elemzéseket, a helyzet külföldi vonatkozásait tárgyaló írásokat stb. Megfontolandó, hogy a hazai nyelvtudási szint ismert alacsonysága miatt e lap mellékleteként nem kellene-e egy, a nemzetközi olvasási szakirodalmat tömörítvények formájában bemutató referáló lapot is megjelentetni, amely természetesen nemcsak könyv-, hanem tankönyvkritikákat is rendszeresen publikálna.

  2. Az intézet szervező, kapcsolatteremtő munkát végez, igyekezvén összekapcsolni a hazai és nemzetközi olvasási, olvasáskutatási, nevelési, kiadói szakembereket, de természetesen írókat, művészeket (pl. gyermekkönyv-illusztrátorokat) is. Ebben az értelemben működése kimondottan szolgáltatás jellegű:

  • kapcsolatokat tart a gyermekirodalom elméletét, történetét, szociológiáját művelő kutatókkal, tanárokkal, de ilyen témákon dolgozók hallgatókkal is;

  • szemináriumokat, kerekasztal-beszélgetéseket, rövid céltanfolyamokat, továbbképzéseket szervez;

  • számontartva a meglévő hazai kutatóbázist, témakatasztert készít a hiányzó, nem kutatott kérdéskörökről, animál, megnyer embereket az ügynek, megbízásokat ad, ösztökél – fiatal kutatók útját egyengeti;

  • nemzetközi – minimálisan európai szintű – kapcsolatokat létesít és ápol (IRA, IBBY, IFLA, UNESCO stb.), és ezekre építve adott esetben nemzetközi szimpozionok, viták, kerekasztal-konferenciák szervezésére vállalkozik;

  • szoros kapcsolatot tart az egyre szaporodó számú hazai gyermekkönyv-kiadókkal és gyermeklap-szerkesztőségekkel;

  • ellátja a hazai gyermekolvasás-ügy „sajtóreferensi” szerepét.

  1. Az intézet – az OPKM gyermekkönyvtárát imígyen is kamatoztatva – a pedagógusképzés „olvasáspedagógiai” kísérleteit, vizsgálatait, stúdiumait is támogathatja, főiskolai hallgatók rendszeresen látogathatják a nagy gyermekkönyvtár életét, munkáját, az ott olvasó gyermekeket megismerve.

  2. A Magyar Gyermekirodalmi Intézet – ez esetben is az OPKM-mel együtt – kiadói tevékenységet is végez, az említet lap (+ referáló szemle) mellett dokumentációs gyűjteményeket, konferencia-anyagokat, tanulmányköteteket, bibliográfiákat jelentetve meg.

  3. Az intézet hazai és nemzetközi igényeknek megfelelően kiállításokat szervez és rendez.

Az intézet nem foglalkozik – vagy csak abban az esetben, ha ez az olvasással van összefüggésben – a nem-nyomtatott médiákkal, illetőleg nem helyettesítheti, válthatja ki az oktatásügy, a könyvtárügy, a könyvkiadás és –terjesztés, az irodalom- és néprajztudomány stb. meglévő vagy leendő intézményeit, szervezeteit, sőt együtt kíván velük működni.

Bármennyire gazdag is a teendők színskálája, nem szabad megengedni, hogy ez az intézet a jelzettnél nagyobb szervezetté nője ki magát. Minél több külső szakembert mozgósítson, minél több egyént és szervezetet nyerjen meg inkább az ügynek.

* * *

1990 az „Írásbeliség Nemzetközi Éve”. Nem vakremény, hogy ezt a létesítendő szervezetet az UNESCO anyagilag is támogatja, sőt perspektívák nyílnak arra is, hogy ennek a magyar állami feladatnak a támogatására egyéb külföldi segítőket s meg lehet nyerni.

1993-ban a Nemzetközi Olvasási Szövetség (International Reading Association) európai kongresszust szervez (1989-ben ennek helyszínéül hazánkat szemelték ki, de mi lemondtunk róla), 1994-ben pedig ennek a nemzetközi szervezetnek a világkongresszusára kerül sor (még nincs eldöntve, hogy hol).

Jelenleg azonban arra sincs pénz, helyiség, személyzet, hogy az OPKM gyermekirodalmi gyűjteménye a pinceraktárból felkerüljön, hogy feldolgozzák és használhatóvá tegyék… Igaz, rebesgetik, hogy hogy ez a nagykönyvtár talán megkapja az óbudai Zichy-palotát (vagy e hatalmas épület egy részét), ám ki tudja, honnan, merre fúj a szél…

Budapest – Gárdony, 1990. március 1.

 

Magyar Könyvtárosok Egyesülete

Gyermekkönyvtáros Szekciója

Olvasás és Olvasószolgálati Szekciója

(Az IRA magyar tagja)

* Az egyetlen ilyen hazai sajtóorgánumot, a Könyv és Nevelést pár éve – anyagi okokra hivatkozva – megszüntették.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: