Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Dobszay Ambrus: A magyar gyermekvers klasszikusok és a maiak

Nyomtatási nézet

(folytatás)

De e két megidézett egzisztenciális élmény talán nem is kettő, hanem egy és ugyanaz! Biztonság-érzetünknek ugyanis elemi összetevője az önazonosságunk. A harmadik versszak olyan létet sejtet, amelyben elveszítve elnyert, megteremtett önmagunkat a végső kiszolgáltatottság és magányosság jut osztályrészül. Ez rettegett, de egyben vágyott állapot. Versben való megélésének emléke tovább kíséri / kísérti az olvasót.

 

Ha a világ rigó lenne

 

Ha a világ rigó lenne,

Kötényemben ő fütyülne

Éjjel-nappal szépen szólna,

Ha a világ rigó volna.

 

De ha a világ rigó lenne,

Kötényembe nem is férne

Kötényem is honnan volna,

Ha az egész világ rigó volna.

 

Az első sorban a Ha kötőszó egy fantáziajátékot vezet be, s a feltételes létige ezt megerősíti. Más versben is találkozhatunk ezzel, például a Buba énekében: Ó ha cinke volnék..., A játékban valaki vagy valami nem az, ami. A más szerepébe bújás játéka - ha az az énre vonatkozik - valójában az identitás, az önazonosság megerősítését szolgálja. Most a valami, ami egy érzékletesebb, megfoghatóbb, képzelhetőbb, tárgyiasabb valamiként vetődik fel, az a világ maga. Az első sor tehát a "Ha valami valami lenne" - struktúra megalkotása. A második-harmadik sorban a szerep az, amit a szöveg kifejt. A negyedik sor az első megismétlése. A lenne helyetti volna látszólag csak rím-kényszer, de a lenne és volna szó szabatos jelentését ismerő számára a különbség fontos: előbbi a reális feltételességet, utóbbi az irreálisat fejezi ki. A megismételt megfogalmazásban tehát már benne van a dolog lehetetlenségének érzékeltetése is.

 

*A tanulmány a Kronika Nova kiadó gondzásában megjelenés alatt álló Érettségi témakörök irodalomból című kötetből való.

A lenne és volna - a létigének kétféle, a köznapi beszédben felcserélhetően használt formája kínálja azt a rímjátékot, amit itt látunk. A lenne - hívórím. A volna válasz-rím, azaz látszólag kényszeres az eltérő visszatérés. Azonban a két szó mégis összecseng. Szójátékszerű hangcsoport ismétlődésnek tűnik. Mindkettő zöngés hangokból áll. Az l és az n zárhang. A lenne magas hangrendű, a volna mély. Mindezen hangtani okokból "hintázik", "bimm-bammol" a vers.

A második versszak első szavát, az ellentétes kötőszót (De) kiugrasztja a ritmikai eltérés. A szótagszaporítás miatt gyorsabb, erőteljesebb kiejtésre kényszerülünk. A következmény képtelenségéből kiinduló cáfolás logikai módszerét indítja ez a szó. Ez a másodszori elképzelés, fantázia-játék tehát már kiindulópontján szkeptikus. Az újbóli felvetéssel már a játék visszavonása, az illúzió szertefoszlatása veszi kezdetét.

A második sor az első versszak másodikjára utal vissza. A kiinduló elképzelést nem lényegi ponton támadja, hanem az előbb végigvitt, jól elképzelhető, élményszerű jelenet egy járulékos pontján. Ehhez tesz egy újabbat a harmadik sor. Ebben inverz szórenddel kérdőszó szerepel, ami a cáfolást mint költői kérdést fogalmazza meg. Ez esetben a költői kérdésnek arról a fajtájáról van szó, amikor a válasz egyértelműsége miatt nincs szükség a megválaszolásra. A cáfoló következmények számát korlátlanul lehetne szerepeltetni, s ami azt illeti, egy nagyon is ide kívánkozik: "Honnan volnék én magam?!", de idáig már nem merészkedik a szöveg. Az utolsó sor az első versszak utolsójának megismétlése, valójában tehát variációkban négyszer hangzik ez el.

Vizsgáljuk meg a versben a lírai én szerepét! Hogy nem tökéletesen tárgyias a vers, azt csak a kötényem birtokos személyjele mutatja, valamint a műfaj, a gyermekdal műfaja láttatja az olvasóval azt, akinek ajkán a szöveg megfogalmazódik. Az első versszak második-harmadik sorában egy játszadozó leánygyermeket kell elképzelnünk, tehát egy a világot alulról felfelé perspektívában látó, mégis abban otthonosan mozgó személyt. Hogy az első sort is már láthatatlan idézőjelbe kell vonnunk, az a másodiktól lesz nyilvánvaló. Amíg az illúzió töretlen (tehát a De-ig), addig a vers feltételezése, fantázia-játéka naiv, de konstruktív tudatot feltételez. Ehhez képest a második versszakot a dezilluzionáló1, logikus gondolkodás jellemzi. Egy pillanatra még felsejlik egy "kozmikus én" személye, aki a világot kötényében tartani is képes lehet, de ez már éppen a cáfolásban történik, tehát azonnal elvetve. A "honnan volna" gondolata pedig megint egy újfajta lírai ént implikál: egy a világról reális tudást bíró, naivitásából kiemelkedett személyiséget. Ugyanakkor az a kimondatlan gondolat: "Honnan volnék én magam?!" gondolata a naiv világképet felszámoló, s így otthonát vesztő embernek mutatja. Olyan tudást kell feltételeznünk róla, amely elismeri a világ elsőbbségét énjével szemben.

Ki lehet ez a lírai én? A dal-műfajt egyebek mellett az jellemzi, hogy mivel általános élmény fogalmazódik meg benne, ezért a személyes élményszerűség ellenére az azonosulást általánosan kínálja. A vers tehát minden 2-5 éves kisgyermeké, ami nem zárja ki a hitelességet és élményszerűséget. Kérdés tehát, hogyan érzékeli a világot s ebben hogyan reflektál önmagára az, aki ezt a dalt mondja.

A gyermeki világkép nem stabil, csak stabilitásra törekszik. Kialakult elképzeléseit naponta felülvizsgálja, újraalkotja. Útja nem lejtő (vagy emelkedő?), hanem lépcső (lefelé? felfelé?). Ezen út során a magához mért világról szerzett egyre több és reálisabb ismeret a maga személyének értelmezését, a reflexiót is kikényszeríti. A világ folyamatosan egyre függetlenebbé válik az éntől. Az alárendelődés folyamata ez. A világ elnyerése a róla szerzett tudás révén, s eközben az én uralmának, teljhatalmának elvesztése.

A világkép szóhasználatomban azt jelenti, hogy ismereteink alapján rendszerszerű egységet (káoszból kozmoszt) konstruálunk a világról. Amíg nincs ismeretünk róla, addig csak mi vagyunk. Amikor tudomásunkra jut a létezése, akkor azt feltételezzük, hogy az általunk vagy miattunk van. Azután feltárul, hogy törvényszerűségei akaratunktól függetlenek. Ismereteink mennyisége növekszik, újabb és újabb konstrukcióink dőlnek meg. A világképekben tehát mindig van valami instabilitás. A gyermekében is. Ha tehát Weöres Sándor gyermek-verseiben van valami nyugtalanító elem, attól még nem lesznek azok kevésbé gyermekiek, netán hiteltelenek. E versben is egyrészt újra éljük naivnak mondott világképünk lebontását, másrészt nem is beszélhetünk erről úgy, mint meghaladott szellemi fázisról, mert másképpen, de tovább folytatódik a felnőttben.

Mindazonáltal a világképek alkotásának és bomlásának különösen intenzív szakasza ez a kor. Ez összefügg a beszéd kialakulásával. A beszéd elválaszthatatlan a világképtől, így születésük is közös kell legyen. A gyermekdal praktikusan is szolgálja a beszéd fejlődését. Ebből tanulja a gyermek az anyanyelv hangsúlyrendszerét, ritmikáját, egyéb zenei összetevőit. Nem is beszélhet jól anyanyelvén, aki ennek iskoláján át nem haladt. Másrészt a versekhez járuló "tartalmat" éppen a beszéddel egykorú ön- és világfelismerés, reflexivitás kínálja. A nyelv mint zenei és a világkép mint tartami összetevő között ott áll a kialakuló logika mint szerkezeti tényező. Legalább e hármat kell tehát elemezni, s feltételezésem szerint e versek születésében is egyenrangú szerepük volt.

Az a gyakran elhangzó tétel, hogy a gyermekdalban a naiv világkép tükröződik, valójában képtelenség. A naiv fogalma azt is jelenti, hogy a megszólaláshoz szükséges fogalmi tisztázottságra képtelen. Ami beszélni kívánkozik, az már nem tart igényt a naiv nevezetre. A megszólalás egyben bomlás is, de a bomlás folyamatában még megragadhatók emléknyomok a felbomlóról.

 

Gazdag Erzsi gyermekversei

 

Gazdag Erzsi (1912-1987) Budapesten született. Gyermekéveit Sárváron, majd Szombathelyen élte. A szegénység és a törvénytelen származás nyomta rá bélyegét ifjú éveire. Rövid ideig Szegeden járt egyetemre, de tanulmányait anyagi okok miatt félbeszakította. Weöres Sándor már befutott költő volt, amikor Gazdag Erzsinek 1938-ban Üvegcsengő címmel első kötete megjelent. Erről Weöres írt kritikát a Nyugatba, és kitűnő magyaros ritmusérzékét felismerve ajánlotta őt Kodály Zoltánnak, hogy írasson vele szövegeket gyermekdalaihoz. A kapcsolat létre is jött, és Gazdag Erzsi költészete megkapta azt az irányt, ami adottságainak leginkább megfelelt. Ami azonban Weöresnek csak jelentős hatás, inspiráció volt, az Gazdag Erzsi költészetét egészen magával ragadta, kisajátította - ezt követően kizárólag gyermekvers-köteteket publikált. Származásának bélyegét és a gyermekvilághoz való elköteleződését egyaránt jól kifejezi A megbélyegzett című versének néhány sora:

 

Világ árvája, Mária vétke

születve kitagadott,

lettél füveknek, fáknak barátja,

te mesékbe elbújtatott,

saját mesédbe menekülő,

kit hetvenhét törpe befogadott.

 

Gazdag Erzsinek 1938-tól haláláig tizennyolc gyermekvers-kötete jelent meg, csak a hetvenes években kilenc! Költeményeit Weöreséihez hasonlóan az óvodai nevelés révén a gyermekek jó része anyanyelvünk elsajátításával együtt szívja magába, első - megalapozó - versélménnyé válva. Csak felnőtteknek szóló verseiből hetvenöt éves korában szeretett volna válogatást közre adni, megjelenését azonban nem érhette meg.

Gazdag Erzsi gyermekversei tehát - legalábbis azok első sorozata - Kodály Zoltán megrendelésére, az ő elvei szerint íródtak. Kodály pentaton hangkészletű, egyszerű lépésekből építkező, azokat gyakoroltató dallamaihoz kellett szövegeket alkotni, mégpedig hangsúlyos kezdetűeket, a versszakokat páros számú sorokból alkotva. Mintaként követni leginkább a népdalokat, népi gyermekdalokat és mondókákat lehetett. Kézenfekvő volt, hogy a verseket a gyermekeknek ismerős világokból származó tartalommal, leginkább a mesevilág szereplőinek életképeivel és jeleneteivel lehet megtölteni. Derűs, vidám, barátságos, otthonos világot kellett teremteni, vagy inkább feleleveníteni egy ilyen világ meglevőnek gondolt emlékeit.

Gazdag Erzsi költeményei e követelményeknek tökéletesen megfeleltek, a célt alázatosan szolgálták: olyan zenei és nyelvi anyagokat adtak a gyermekek és nevelőik kezébe, amelyeken keresztül a gyermek zökkenőmentesen juthatott a kívánt zenei és nyelvi készségek birtokába. A versek tartózkodtak a meghökkentő, váratlan fordulatoktól, de nemcsak nyelvi-zenei téren, hanem tartalmukban is. Amilyen gyermeki világlátást volt szokás feltételezni akkoriban, ahhoz tökéletesen idomulni tudott a szerző.

Művei népi és antropomorf természeti, illetve mesei környezetben játszódó rövid jelenetek. Ábrázolt népi világa már a versek keletkezése korában is idejétmúlt, sőt inkább csak elképzelt-idealizált képe a falunak, vidéknek, a népszínművek közhelyeivel, s ezt nem vehette közvetlenül a népdalokból, népi gyermekdalokból. Szereplői falusi gyerekek: Jancsikák, Pannikák, Juliskák, azután az állatmesék szereplői: csiga-biga, cinege, méhecske, pacsirta, fecske, cincér, vakond, egérke; továbbá természeti jelenségek mesei megszemélyesítéssel: felhőcske, füstgyerek, Január-apó; s végül a klasszikus mesefigurák: tündér, törpe, manó. Helyszínei hagyományos népies zsáner-helyszínek: a konyha, az udvar, a vásár, farsang, illetve a megszemélyesített háziállatok "háztartása".

A költemények - versként olvasva - zeneileg, ritmikailag hamar unalmassá válnak. Miért? Vizsgáljuk meg a következő három poétikai szempontból a kötet harminckét versét: 1) Milyen rímképletet követnek? 2) Milyen a ritmusuk? 3) Milyen mondatrész az első szó, s ebből következően hangsúllyal kell-e kiejteni azt?

Megállapítható, hogy a leginkább népies páros rím túlnyomó többségben van, s amikor azoktól elrugaszkodik, akkor sem valami merészen teszi azt.

A versek ritmusánál elsősorban a hangütést adó első sort és a páros sorokat érdemes vizsgálni, mivel az utóbbiak mindig rímhelyzetben is vannak, és határozottan nyomatékosítják a ritmust. Leginkább a harmadik sor szokott „kilógni”, az tér el legjobban az elsőtől. Így van ez az új stílusú magyar népdalnál is (AAvBA). Nos, tizennyolc versnél az első vagy a második, vagy mindkettő kétütemű hetes (4/3), hatszor találhatjuk a felező nyolcas és kétütemű hatos sorpárját (4/4, 4/2), négy versnél a felező hatost önmagában (3/3), egyszer kétütemű hatost önmagában (4/2) és két egyéb formájú verset: három üteműt: (4/4/1) és felező nyolcas és hatos sorpárját (4/4, 3/3). A felező hatos versekből kettőben is az ütemek szóismétléssel jönnek létre (Janikát / Janikát, stb.). Egy vers (A cincér bajusza című ) inkább jambikus, mint ütemhangsúlyos: " Zizeg a rét, a margarét / s a sárga bakszakáll. ....")

A harmadik szempont hoz legmeglepőbb eredményt. A kezdő szó mint mondatrész tizenötször állítmány, ebből tizennégyszer ige, egyszer melléknév. Egyszer a névszói állítmány jelzője (Csupa csillag kinn a rét). Kilencszer alany vagy az alany közvetlen bővítménye, ebből háromszor hangsúlyos (tulajdonnév vagy mutató vagy kérdő névmás), egyszer hangsúlytalan ("Egy kis malac...") négyszer az alany jelzője (névelő nélkül!), egyszer névelő nélküli köznévi alany. Hatszor határozó vagy közvetlen bővítménye, ebből kétszer névelő nélküli főnév (Udvarunkon, Álmomban), kétszer annak birtokos jelzője - névelő nélküli főnév (Tó partján, Kémény száján), egyszer hangsúlyos mutató névmás mint jelző (E tavaszon), egyszer határozószó (Korán). Egyszer kérdőszó mint tárgy (Mit?). A harminckét versből hétnél fordul elő az, hogy egy köznév a vers első szava, névelő nélkül. Ha kötetlen beszédben fordulna elő, azt furcsának, nyelvhelyesség szempontjából kifogásolhatónak éreznénk. A szerző nyilvánvalóan azért kerüli, mert nem akar felütést, hangsúlytalan kezdést. Ilyen megoldással csak egyetlen esetben áll nyelvileg hangsúlytalan szó ritmikailag, zeneileg hangsúlyos helyen. Érdekes, hogy éppen ez a vers a legismertebb, legnépszerűbb ("Egy kis malac röf-röf-röf..."). Talán a szerzőnek is így tetszett, amilyen lett, s nem akarta a szabályosabb kezdetnek feláldozni a verset.

A verstani vizsgálódás megerősíti, hogy a költemények szigorú elvárásokat követnek. Szerzőjük tartózkodik a bonyolult formáktól, a művet alárendeli a nyelvi nevelési célnak: hogy a zenei és a nyelvi anyag egyaránt, egymást erősítve a magyaros hanglejtést, ritmust plántálja a gyermekbe. A tartalmiak kevésbé fontosak. A cél, hogy semmi meghökkentő, váratlan ne zavarja a versszöveg befogadását, a könnyű memorizálást. A kínálkozó tartalmak viszont annyiban figyelemre méltóak, hogy azokon keresztül a felnőttvilágnak a gyermekiről alkotott felfogása lesz megismerhető. S ebben természetesen igaz dolgok is vannak.

Feltűnő, hogy a gyermekverseknek és -meséknek olyan gyakori szereplői a végletesen antropomorfizált állatok. Ezekben a nyulacskákban és malackákban már csak halvány nyomai vannak a valósnak, s a városi gyerek bizonyára meglepődik, amikor falun egyszer meglátja az igazit. Miért kínáljuk ezeket a gyereknek, s miért szeretik ők is annyira? Létezik erre kézenfekvő válasz: Mert ezek a kis történetek, jelenetek természetesen róluk, gyermekekről, tágabban pedig rólunk, emberekről szólnak. Csigabiga néne, aki az erdő népének örvendező, elismerő közegében meszeli házát, semmivel sem inkább csiga, mint amennyire ember. Hasonlóképpen az ingét mosó méhecske, a bocskort csináltató gém egy-egy zsánerkép az emberi életből.

De miért van szükség arra, hogy az állatok közbeiktatásával beszéljünk az életről? Leginkább azért, mert a gyermeknek a túlzott közvetlenség nem megfelelő út. A világ jelenségeinek befogadása, birtokbavevése nem csupán racionális tevékenység, sőt elsősorban nem az. A tárgyak nem önmagukban, hanem hozzájuk kapcsolt érzelmi élményekben lesznek ismerősei. A tudati mozgásoknál intenzívebb tudatalattiak zajlanak, amelyek kontrollálására nincs közvetlen értelmi út. Amikor a nyelvben megismételni, regisztrálni, elraktározni akarjuk újonnan szerzett tudásunkat, akkor nem alkalmas sem a fogalmi elvontság, sem a konkrét, közvetlen személyesség. Az egyszerre eltávolító, de mégis az élményszerű regisztrálás segítője a hasonlóságra építő mese. Minél távolabbi világban találok hasonlóságot, annál jobb. Ha Júliának mesélek Júliáról, csak Piroskának nevezem, akkor nem érti, miért mondom ezt mesének, és mért mondok más nevet. Ha a kismackóról mesélem ugyanezt, akkor a történet megőrzi függetlenségét és egységét, de a hasonlóság révén mégis hatni tud. A cipővásárlás, a nagymosás, a meszelés átélt élményét megismétli, megerősíti és rögzíti a mese. Az történik állathősömmel, mint velem, de ő nem én vagyok. Ahogy a költői képeknél ingadozik tudásunk az azonosítás és a megkülönböztetés között, úgy rendelkezünk kettős tudattal a mesékben és szerepjátékokban. Mindemellett kiapadhatatlan humorforrás is az, hogy az embert játszó, embernek lenni képtelen állatka milyen ügyetlen. Hogy mennyire nem illik a gém lábára bocskor, a méh vállára ingecske, a csigabiga kezébe meszelő. A gyermek még fölényben is érezheti magát, hiszen ő már mindebben otthon van. A humor annál erősebb, minél nagyobb a tudati távolság és ugrás. Minél több realizmussal ábrázolja az állatot, s minél egyértelműbb az emberi szemlélet. A vidám trombitások-ban a malacot legjellemzőbb munkájában rajzolja meg, meglehetős szókimondással: a kismalac nem éppen emberi módon a sárban hempereg, a földet túrja. Annál inkább emberi viszont, ahogyan az apadisznó örül ennek, hogy "milyen szépen tanul a gyerek", mennyire hasonlít már őrá. Természetesen magunkon nevetünk, magunkra és a mi viszonyainkra ismerünk rá a jelenetben. Ráadásként az önelégültségnek, a kicsinyes elégedettségnek a költői hagyományban is előforduló jelképét kapjuk – lám, gyermekvers és a felnőttnek írott költemény, vicc és elvont gondolat nincs is oly sok mérföldnyire egymástól.

 

Nemes Nagy Ágnes gyermekversei

 

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991) Budapesten született. Középiskolát is itt végzett, az Áprily Lajos által igazgatott református gimnáziumban. (Áprily Lajos erdélyi születésű költő, szintén sok gyermekvers írója.) Már a gimnáziumban verseket illetve műfordításokat ír, melyeket az iskolai lap közöl. Budapesten járt egyetemre is: magyart, latint, művészettörténetet tanult. Férjhez ment Lengyel Balázs íróhoz. (Ő szintén sok gyermekregényt írt, valamint gyermekújságot szerkesztett, illetve a gyermekirodalom kritikusa, elméletírója is volt.) 1946-ban jelent meg első verses-kötete, amelyet az akkor legjelentősebbel, Baumgarten-díjjal jutalmaztak. Az Újhold című folyóirat író-költő csoportjának fontos tagja volt. Az 1950-es években ő is csak műfordítóként és gyermekvers-íróként publikálhatott. Életművének jelentősége túlnő e témakör keretén, itt csak gyermekverseit érintjük. Gyermekverseit Lila fecske (1965), majd Mennyi minden (1975) címmel adta ki, majd ezek kibővített, összevont változata a Szökőkút (1984) jelent meg tőle. Az általa teremtett Bors néni-figura különösen népszerű lett a gyermekek körében.

 

A titkos út

 

Hogyha most elindulok,

aztán balra fordulok,

egy kis útig, titkos útig

lábujjhegyen eljutok.

 

Egyik oldalt házak háta,

fal a másik oldalon,

és a lombok zöld szakálla

átömlik a kőfalon.

 

Nem jár erre senki, senki,

csak talán a Nem-tudom-ki,

az is akkor, hogyha kell,

kézenfogva Senkivel.

 

Messze innen utcalárma,

messze dong a kisvasút,

így bujik a -

pszt, pszt!

így lapul a -

pszt, pszt!

titkos

út.

 

A titkos út Nemes Nagy Ágnes leghíresebb gyermekverse. A költő gyűjteményes gyermekvers-kötetében, a Szökőkútban a Budai utca című ciklus kiemelt fontosságú helyén áll. A ciklus verseinek tárgyi-természeti világa a keletkezés-korabeli kertvárosi környezet, békés polgári világ, ahonnan még nem száműzték egészen a természetet. A versekben mindig személyesség, élményszerűség érezhető: egy gyermek beszél, az ő szemével látjuk ezt a világot. Őt magát közvetlenül nem ismerjük meg, csak gondolatvilágát, képzeletét, s valójában ez ezeknek a verseknek az igazi témája, nem az általa elmesélt, leírt tárgyak, jelenségek, jelenetek.

A gyermek magatartását a szemlélődés, tűnődés, fantáziálás, beleképzelés jellemzi. Érzékenyen, minden apróságra érdeklődve néz. (Jól jellemzi ezt a kötet előhang-verse, a Mennyi minden. Milyen kincseket talál magának a gyermek? Cipőfűzőt, pléhdobozt, tobozokat, cserepeket, leveleket, köveket, krétát, gyufát, kidobott fényképet - azaz kacatot, szemetet. Ő azonban lelkesen kiáltja: Bámulok csak ennyi kincsen: Mennyi minden, mennyi minden!") Magáévá teszi (pszichológiai szakszóval: interiorizálja) a tárgyakat, a körülvevő természetet. Otthonosan éli világát, béke, derű, játékosság jellemzi életét. Tűnődésébe olykor szomorkás hangulat vegyül (Őszi dongó, A gondolj-rám-virág, Nyári rajz), amikor a vers elmúló értékeket idéz fel.

A költemények ritmikája, zenei világa egyszerű és egynemű. Általában felező nyolcasokból és kétütemű hetesekből épülő sorpárok alkotják a sorokat, az ütemek hosszúságukban kiegyenlítik egymást, sőt olykor a felező hatos alkot ugyanilyen hosszú ütemet. Szótagszaporító, kilógó sorok általában a versszakonkénti harmadikak (gyakran rímtelenek). Egyébként - a népdalokhoz hasonlóan - ezek távolodhatnak el legmesszebb az alapritmustól, az első sor hangütésétől. Egyes versekben (pl. Akácfa) az ütemhangsúlyosnál erőteljesebb és tisztább az időmértékes ritmus: mégpedig a trochaikus, ami amúgy is a legjobban képes beolvadni a hangsúlyos kezdetű "magyaros" versbe. Mindezek eredményeképpen gördülékeny, pontos, de nem önmagára mutató versritmusúak, ami által egyensúlyban marad a versben a zenei, a képi és a fogalmi oldal.

A ciklus (és a kötet) első három műve "utcai vers" (Budai utca, Ugróiskola, Ki lakik az utcában?). Fent bemutatott hősünk mindegyikben jelen van, egyes szám első személyben ismerteti velünk a maga világát. A versek erőteljes, szabályos ritmusúak, játékosak. Az első mindjárt megszemélyesíti, életre kelti az utcát. A második is róla szól, hiszen ezt díszíti az ugróiskola. Ez a darab az ugróiskola számolását szedi versbe. A számolás ugyan gyakran alapja a gyermekmondókáknak (pl. kiszámolók, labdapattintók, ujjszámolók), és a rímek is innen ismerősek (egy-meggy, páros-sáros), de ez a forma (egy-egy-egy, páros-egy-páros) mégis annyira aritmikus, hogy gördülékeny versbe szedése valódi bravúr. A "nézz oda" kiszólás hallgatót varázsol köré. Hasonlóképpen a közvetkező vers kérdő mondata is: Ki lakik az utcában? Ezzel mintegy in medias res csöppenünk bele egy társalgásba, vagy még inkább ezzel fűzi ezt a darabot az előzőkhöz. A személyek sorolása számtalan furcsa, mókás rímre ad lehetőséget, ahogyan az népi gyermekjátékoknál, csúfolóknál is lenni szokott. Ilyen seregszemle ismétlődik Kormos István Vackorában is. A megnevezetteket egy-egy vonással jellemzi: cselekvésük, öltözetük, alakjuk megjelenik szemünk előtt. Mindhárom "utcai versből" derű és otthonosság légköre árad. A beszélő nem szaporítja a szót, éppen csak a szerinte legfontosabbat közli.

E három verset öt olyan követi, amelyekben a budai utca természeti világát legjellemzőbben a Gesztenyefalevél-ben ismerjük meg. Mesélőnk ezekben kevésbé élénk, inkább tűnődik, töpreng. A gyermek azért talál, mert figyel, mert mindent érdekesnek vél, mert másként értékeli a világ és a természet tárgyait, mint a megszokás rabja, a felnőtt. A gyermek tud értékelni egy egyszerű levelet is, tud neki örülni. Játszik vele, megfigyeli, hogy mit tud. Méregeti - magához, világához. Fantáziál, képzelődik. Próbálgatja, mire hasonlít, mire jó.

A kezdő költeményeknél lassabb tempójú versek sorozatában még az Őszi dongó szomorúsága sem okoz hangulati törést. Ez az őszi vers a hagyományos jelentés-társításoknak megfelelően az elmúlás hangulatát árasztja, és ezt erősíti a hangszimbolika. A versvégi sorok: a virág helyett az avarra szálló dongó képe teszi ezt igazán egyértelművé. A dongó "tévedése" azzal tetézi az eleve az elmúlásra utaló jelenet hangulatát, hogy az elmúlás számára mint nem várt, nem kívánt, csalódást jelentő esemény következik be. Úgy érezhetjük, egy ártatlan és tudatlan lény szenvedi el azt.

Ezt követi a ciklus tengelyében álló versünk, A titkos út. Ebben csak a fölütésnél van a személyes élményszerűséget igazoló első személyű alany. A leírással elszakadunk tőle, és ezúttal a többihez képest látszólag objektívabban jelenik meg előttünk a leírt tárgy: a kis út. De a megszemélyesítésekkel, a benne járó fantázialényekkel valójában a lírai én fantáziájának titkos útján járunk. Kettős tudatú szemléletét teljesen magunkénak érezzük. Egyszerre látjuk a valóst és a képzeltet.

A gyermek egyik legfőbb kincse a titok. A titkolt tárgy, a titkolt hely értéke abban van, hogy titok. A mások által való hozzáférhetetlenségben. A kizárólagos sajátban. A gyermek alapvetően kiszolgáltatott a felnőttek világának, s ha nem teremt magának titkot, akkor nem élheti át a szabadságot. A titok abban is szabadságot ad, hogy a gyermek megosztja-e valakivel, s ha igen, kivel. Ezen keresztül köt és szakít meg barátságot. A titok elmondása mindig a bizalom és a szeretet jele. Ha felkérnek, hogy írj a kapcsos, kulcsos emlékkönyvbe, az felér egy vallomással. De a titok valójában nem a tárgy, vagy hely, hanem elsősorban a hozzá kapcsolódó képzelet, mert az ember legmélyebb titka mások számára a fantáziája. E vers énje azt osztja meg velünk, hogy ezt a helyet milyen képzelettel tölti meg, ezáltal von be bizalmi körébe, titokvilágában.

E versben két lelki élmény kapcsolódik össze: „a fantázia-játék”, a képzelődés kettős tudatának élménye és a titokban való részesedés, az intimitás és barátság élménye.

A vers első fele a ciklus többijéhez képest kevésbé erőteljes ritmusú, kevésbé játékos. A vége azután felszabadultabb lesz: az ismétlődések és a titok-intő pszt-pszt gyermeknyelvi szócskák késleltetik, lelassítják a vers befejezését, s ugyanígy késleltet, lassít a képvers-szerű tördelés is.

A titkos út-at követő három vers állatokat (macska, csiga, kutya) idéz fel. Az elsőt közvetlen kapcsolja hozzá a cím: „Mi van a titkos úton” Mindhárom egy-egy szójátékon alapul: (oson - titkosan-titkoson, kocsika - csiga, illetve a játékos névadás: Sampusz-krampusz). Ezután öt olyan vers következik, amely valamilyen városi életképet elevenít meg. A Kukások című vers alapja egy megszemélyesítő hasonlat: a kukásautó vízilóvá válik a gyermek képzeletében. A Tarka ló jelenetéről a mai olvasó úgy érezheti, hogy kilóg a szövegkörnyezetből, de a versek keletkezésekor a kertvárosias környezetben, ha ritkán is, de jártak lóval, és éppen ritkasága kelthette fel a gyermekeknek csodálatát. A vers utolsó sora ("Úgy értem, hogy sörénye") humoros hatást keltően kirí a szövegből. A nyelvi reflexió távol áll a gyermekdal műfajától, ugyanakkor nem áll távol a gyermeki beszédtől, amely gyakran érzi szükségét a szókincsbeli stb. feltevései igazolásának, pontosításának. A vers itt is beszédével jellemzi hősét. A Piros autó című műben a humor forrása egyrészt egy szójáték (mint a pipacs-ipiapacs), valamint az antropomorfizáció és realitásérzék vegyülése a csattanós befejezésben: megláttam a rendszámodat. Az Űrhajó és jegenyék a képzeletben való kételkedés verse, a realizálás gesztusával a gyermeki naivitás felszámolódásának jele. A Hólapátolás derűs zsánerjelentet varázsol, fantáziálás nincs benne, inkább játékosság.

A ciklus utolsó öt verse megint a természetbe vezet. Úgy tűnik, hogy most már elhagytuk a budai utcát, hiszen tavat és fűzfát látunk. Azután az utolsó költeménnyel mégis visszatalálunk, hiszen az arról szól, hogy a távoli nyári élmény megelevenedik a papíron, mert a képzeletben emléke él. Kalauzunk képzelete olyan erős, hogy képes megteremteni azt, ami nincs jelen a valóságban.

Ez az összes vers legerőteljesebb élménye. Olyan tudatú beszélőt hallgattunk, akinek szelleme gazdagabb valóságot ismer, mint amilyen a miénk lehet. Valódi gyermeket hallgattunk, és újraéltük vele a gyermekséget, amikor még igazi szabadsággal, derűvel fogadtuk el az élet ajándékát.

 

Kányádi Sándor gyerekversei

 

Kányádi Sándor 1929-ben született Nagygalambfalván, Erdélyben, székely parasztcsaládban. A székelyudvarhelyi református kollégiumban tanult, majd színművészeti főiskolára, végül a kolozsvári egyetemre járt, magyar iro-dalom szakos tanár lett. Első kötete 1955-ben, első gyermekvers-kötete 1964-ben jelent meg. Kolozsváron él, három évtizedig az ottani Napsugár című gyermeklap munkatársa volt. Gyermekverseit az 1997-ben megjelent összegyűjtött verseinek kötetében is megjelentette (Valaki jár a fák hegyén). 1993-ban Kossuth-díjat kapott. A költő hatalmas kincset hord magával: a székelyek hagyományait, a természet-otthonosságot. Ugyanakkor verseit még elődeinél is jobban jellemzik a szó- és rímjátékok: van olyan költeménye, amely egyetlen rímpárra épül. A költő az vallja: "A gyereknek minden javunkból a legjobbat szoktuk juttatni - a versekből, az irodalomból is azt kellene."

 

Kányádi vers-világa szorosan kötődik gyermekkora vidékéhez, a Székelyföldhöz. Igen tetemes részt tesznek ki azok a művek, amelyek természetről szólnak (pl. Küküllő kalendárium). Mások a népdalok, közelebbről a népi gyermekdalok és mondókák anyagából nyernek ihletést (Róka mondóka). Gyermekverseinek egy jelentős csoportja rövid elbeszélő költemény, amelyekben vidéke mese- és anekdotakincséből merít ( A Mátyás napi vásár, Az elveszett követ, A kecske, Az okos kos). Végül pedig ott vannak gyermekkora személyes emlékei, ezek egyes szám első személyben visszatekintve-visszamerengve szólnak (Kicsi legény, nagy tarisznya). Minden alkotását életigenlő, derűs szemlélet jellemzi, és nagyfokú verstani biztonság.

A legjobbak közé tartoznak a mondóka-parafrázisok. Itt igazán jó alkalom kínálkozik a szó- és ritmusjátékokra (például a Három széklábban), és észrevétlen marad a szándékoltság. Ezek sorából egy a Róka mondóka:

 

Róka mondóka

 

Volt egy kicsi kakasom

elvitte a róka.

Jércém is a tavaszon,

elvitte a róka.

Volt egy ludam, jó tojó,

elvitte a róka.

Récém, tóban tocsogó,

elvitte a róka.

Gácsérom és gúnárom,

elvitte a róka.

Semmim sincsen, tirárom,

vigye el a róka!

 

A népi soroló-versek parafrázisa ez, amelyek állandó dallamú-ritmusú sorokból épülnek, szabadon bővíthetőek, variálhatók. ("Mit hoz, mit hoz? / Gyöngyöt, gyöngyöt asszonyának, / faragott pálcát a fiának, / gyöngykoszorút a lányának, / hosszú létrát az apjának" - Zíbor-zábor). Ez a leltár jó alkalom a baromfik számbavételére, így hát tudás- és szókincsgyarapító vers. Ugyanakkor amolyan szegényember-vers is. "Semmim sincsen tirárom..." - ez a gondtalan szabad ember szava. Akinek vagyona nincsen, annak gondja sincsen. Közismert szereplője ő a népdaloknak, a népmesének. Vagy elképzelhetjük magunk elé a másik gya-kori népmesei alakot: a bolond gazdát. Igazi csattanója a versnek, hogy a refrén- variációban az átokból (Vigye el az ördög!) humoros csattanó lesz.

A mese-verseket novellisztikus tömörség jellemzi. Általában humorosak ezek is, gyakran valódi rímparádét szerez a költő. Általában epikusak olyan értelemben is, hogy a narráció végigkíséri a történetet. Ezek rendjétől látványosan eltér a Faragott versike című:.

 

Faragott versike

 

Volt egy fakatona.

Fából volt a lova:

kengyele, kantárja,

a kádár munkája,

fából a patkója

fakovács patkolta:

fából volt faragva

a föld is alatta.

 

Fahuszár, favitéz,

hadd látom, mennyit kérsz?

Százat adj lovamért,

ezeret magamért.

 

Csapj oda, csapj bele,

égjen a tenyere!

 

Az első versszak még tisztán epikus, kezdőszavát és mondatát nézve igazi mesét ígér. A hosszú részletezés egy terjedelmes mese előkészítésének tűnik, amelyben szükség van a lassú beereszkedésre. Másrészt utal arra a műgondra, aprólékosságra, amivel kifaragták hősünket. A mester szeretetét, gyengédségét érezzük benne. A fakatonát amolyan mézeskalács-huszárnak képzelhetjük el, mondjuk: vásári ponyván. A vers első sora játékos ritmusú: a két hosszú, négy rövid szótag egymásutánja hasonló trükköket sejtet. A harmadik sortól a három hosszú szótaggal való záródás válik jellemzővé, és a nyitó sor ellentételezését nem folytatja. Igazából sem időmértékesnek, sem hangsúlyosnak nem elég erőteljes még a vers. A hangsúlyos osztásnak ellene mond az emelkedő szótagszám (2/4), a bizonytalan metszet, a gyenge ütemhangsúlyok. (Később tisztul a ritmus: 3/3-as hangsúlyossá válik.)

A második versszaknál fel kell kapjuk a fejünket. Mivel nincs összekötő szöveg, narráció, ezért nem értjük, ki mondja ezt? Ki szólítja meg a katonát? S ha meg lehet szólítani, akkor miféle katona is ez valójában? A beszélő fölényesen szól, mint vásárban a vevő. Hiányzik az is, hogy minek az árát kérdezi. De rögtön jön a válasz, megint összekötő narráció nélkül. Most nyilvánvaló, hogy a fakatona szól. Először lovát ajánlja fel. Azért, hogy pénzért megválna lovától, csodálkozunk hűtlenségén. Azután magára is árat mond. Ezt már nem is igen értjük.

A záró két sor megint összekötő szöveg nélkül jön, és beszélője még annyira sem világos, mint az előbbieké. A vásárt kezdeményező lenne az, vagy egy kívülálló? Az "égjen a tenyere" harmadik személyű birtokosa arra utal, hogy inkább az utóbbi áll. A vevőt bíztatja, hogy csapjon a huszár tenyerébe. (Mellékesen eszünkbe juthat az idősebb férfiak parola-játéka a fiú gyerekkel.) A zavaros jelenetenek kétféle megoldását tudom elképzelni: a vásári alkuban csak játék, hogy a vevő a vásárolni kívánt portékát megszólítja, s élővé varázsolja azt. Vagy a dolog nem a realitás szintjén játszódik, hanem valóban mesei (anderseni? pinokkió-féle?), ahol a fahuszár valóban eladja magát, máshoz szegődik szerető gazdájától, készítőjétől. Vagy ez a két lehetőség nem is különbözik: a reális jelenethez a képzelet hozzáírja a meseit.

A fahuszár elszegődése átértelmezi a "mennyit kérsz" kérdését is. Valójában hogy Mennyit érsz?- arra kérdez a vevő. Sőt, mennyit ér a hűséged, a becsületed? Ez az ajánlat - próbatétel. S akkor a befejező sorok értelme is több a parola-játéknál. Az eladott becsület szégyene égeti markát hősünknek.

A vers zenei feldolgozásában a Kaláka-együttes keretes szerkezettel megismétli a nyitó versszakot. Kiderül, hogy a mese elejének volt-ja több a mesei kezdetnél. A fakatona már nincs, hiszen eladták vagy eladta magát. A dal végére kerül (és hangszerkíséret nélküli énekkel komor hangulatúvá válik) a föld is alatta-sor. A dal határozottan keserű hangulatú.

A kis mese tehát valóságos ballada: „tragédia dalban elbeszélve”. Értelmezésénél e sorok írója nem függetleníthette magát a megzenésített vers hangulatától. Vajon anélkül is "benne van mindez a versben?" Mindenesetre az a tény, hogy a költő felnőtt verseiben morális kérdésre igen érzékenynek mutatkozik, támogatja ezt.

Kányádi természet-verseinek Petőfiéihez hasonló hitele van. Pontossága, részletessége érzelemmel, személyességgel párosul. Az olvasó érzi, hogy "ismeri, mint a tenyerét" ezt a vidéket, bármi mást "csak csodálna, ámde nem szeretne..." Nem tisztán állóképek ezek sem, amely magyarázható a gyermek-versek cselekmény igényével is. A mese-versek és a természet-versek határán áll a Hallgat az erdő.

 

Hallgat az erdő

 

Hallgat az erdő,

csöndje hatalmas;

mohát kapargat

benne a szarvas.

 

Mohát kapargat,

kérget reszelget,

Szimatol, szaglász,

cimpája reszket:

ura a két fül

minden kis nesznek.

 

Hallgat az erdő,

csöndje hatalmas;

kujtorog benne,

éhes a farkas.

 

Éhes a farkas,

éhében vesz meg.

Szimatol, szaglász,

horpasza reszket:

ura a két fül

minden kis nesznek.

 

Hallgat az erdő,

kajtat a farkas;

kérődzik csendben

s fülel a szarvas.

Hopp, most az ordas

orrát lenyomja,

s fölkapja menten:

rálelt a nyomra!

 

Szökken a farkas,

megnyúlik teste,

szökken, de éppen

ez lett a veszte.

 

Roppan a hó, s a

száraz ág reccsen,

ágyúlövésként

hallszik a csendben.

 

Roppan a hó, s a

száraz ág reccsen,

s már a szarvas sem

kérődzik resten:

ina, mint íjhúr

feszül és pendül,

teste megnyúlik:

futásnak lendül.

 

Nyelvét kiöltve

lohol a farkas,

messze előtte

inal a szarvas.

 

Zúzmara, porhó

porzik a fákról,

menti a szarvast

csillogó fátyol.

 

Horkan a farkas,

nyűszít és prüszköl,

nem lát a hulló,

porzó ezüsttől.

Nyomot vét. Kábán

leül a hóba,

kilóg a nyelve,

lelóg az orra.

Hallgat az erdő,

üvölt a farkas.

Kérődzik csendben

s fülel a szarvas.

 

A vers-szöveget a szavak, frázisok, ritmikai egységek variációs ismétlései jellemzik. Rafinált költői játék az, hogy az állandó elemek ismétlésével mégis részletes és teljes történet kerekedik. Először az élelem után kapargáló szarvast látjuk a téli tájban. A pontos, már-már játékos daktilusok idillt sejtetnek. A második versszakban azután kiderül, hogy milyen nyomorúságos és milyen veszélyeztetett ez az élet. A kezdő sor ismétlése után ugyanabban a versszak- és mondatszerkezetben a farkast látjuk. Ez a második "cselekményszál". A farkas a szarvashoz hasonlóan élelem után kutat, s ezzel máris feszültté válik a vers, hiszen az élelem maga a szarvas! A harmadik ismétlésnél közelebb kerül a két szereplő: egyetlen versszak két sorpárjában, s vélhetően éppen így az erdőben is közelednek egymáshoz. Ez azonban kimondatlan - nem tudjuk, mennyire közel járnak egymáshoz. Ezzel a módszerrel keltenek feszültséget, izgalmat a filmek is: az egyre sűrűbb vágások tér- és időérzékünket megzavarják, s nem tudjuk, mikor kerül össze támadó és megtámadott.

Ütközetükben alighanem mindenki a szarvasnak szorít, hiszen a mesékben mindig a gyenge oldalára állunk. Amikor megmenekül a veszedelemtől, elégtételt érzünk, sőt örülünk a farkas vesztén. Ahogyan a mesékben oly gyakran, ezúttal is a farkas lett a kárvallott, nem is lepődünk meg rajta. (Márcsak azért sem, mert hogyan lett volna folytatható a gyermek-vers eddigi realitásával?)

A szarvas a veszélyeztetettség, kiszolgáltatottság jelképe, s tudjuk, hogy a költőnek és környezetének ez egyik alapélménye lehetett. Megmenekülése diadal a gonosz erők felett. A záró versszak azonban (amelyet megint a nyitó sor vezet be), átrendezi érzéseinket. Újra különválva látjuk a szereplőket, keret-jellegű a felépítés. A párhuzamosság elgondolkoztat az élet relativitásán. Most már a farkassal érzünk együtt. Eszünkbe juthat A farkasok dala Petőfitől, de maga a költő is két olyan vers közé helyezte ezt, amelyben a farkas az "üvöltő szenvedés" megtestesítője. ("Üvöltene, de csak nyüszít, / sír a farkas" - Síró farkas; "Üvölts hát, üvölts, ne / hallgass, / fázó, éhező / farkas!" - Farkas).

 

(folytatjuk)

1 dezilluzionáló = az illúzióktól megfosztó.

2 Az utolsó szó jogán. Szombathely, 1987.

The Hungarian nursery rhyme – classics and

contemporary works

Under 10-12 all the children are poets, even if they do not write a word. Poetry is the mother tongue of humanity. The article, which is published in two parts (the 1st part see in Könyv és Nevelés 2000/4.), analyses the characteristics of the good nursery rhymes, and the works of the 6 greatest Hungarian poets who wrote poems for children. The most important elements of the good rhyme are the following: strong formal structure, rhytmics, strong Hungarian rhythm, simple structure, repetitions, simple words, pictures, situativity, activity, nature and animals, humour etc.

Die klassischen und die zeitgenossischen ungarischen Kinderreime

Bis 10-12 sind alle Kinder Poet, selbst dann wenn sie kein Sterbenswörtchen abschreibt...

Poesie ist die Muttersprache der Humanität. In dieser Artikel, die in zwei Teilen veröffentlicht sind, (der erste Teil siehe in "Könyv és Nevelés" 2000/4), sind die Charakteristischen einer guten Kinderreim und die Schöpfungen der 6 gröten, für Kinder schreibende, ungarische Dichter analysiert. Die wichtigsten Elemente eines guten Gedichtes sind die folgenden: kraftvoll, formelle Struktur, Rhythmik, kraftvoll ungarischer Rhythmus, einfache Strukturen, Bilder, einfache Wörter, Wiederholung, Aktivität, reiche Handlung, Natur und Tiere, Humor usw.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: