Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

n/a: Az olvasás jövőjéről...

Nyomtatási nézet

megkérdeztük: Hász Erzsébet tanárt, Korzenszky Richárd bencés perjelt, Vajda Kornél könyvtárost

Hász Erzsébet:

…a betű öl, a Szellem éltet.

Szent Pál

 

Mi más lehet a kincstárak sorsa, mint a kiürülés? Nincs egyetlen mesés drágaság sem, amely örökké ugyanott rostokolna. A pompa nem szereti, ha rejtegetik, inkább adja magát tolvajok kezére, faképnél hagyva kuporgató gazdáját, semmint hogy senki szeme ne láthassa. A kincstár lényege, hogy erősen zárni kell. Mindazonáltal mégsem börtön, mert csupán holt anyagot rejteget.

Mennyivel szebb a könyvtárak sorsa! Mindig nyitottságra, adakozásra rendezkednek be, ezért vannak, s gondjuk mindig csupán a szellemi értékek anyagi fölruházásával van, attól sose kell tartaniuk, hogy egyszer eljön az idő, amikor az olvasók úgy „kiolvassák” a könyvekből a történeteket, a vallomásokat, a tanításokat, hogy többé nincs mit újraköttetni, újranyomtatni.

Nem féltem a könyvet holmi Bradbury-féle lázálomban elképzelt totális könyvégetéstől, mert igencsak kedvelem, s nehéz elképzelnem, hogy ezzel az érzéssel egyedül lennék. (Sokkal kevesebb könyvégetés volt a történelemben, mint ahány ünnepe a szellemi értékek e hordozóinak.) Azt ellenben jól el tudom képzelni, hogy a könyv a computerizált jövőben, néhány évszázadon belül megbecsült luxuscikké fog válni, s ezt nem is tartom nagy bajnak, két okból sem: egyrészt a luxuscikk ez esetben olyasmit jelent, mintha ma valaki középkori kéziratokat gyűjtene, ami nem rossz hobbi, főként, ha a végén közgyűjtemény lesz belőle, másrészt a computert nem tartom az ördög művének, inkább úgy tapasztalom, lehet ezt a nyöszörgő gépecskét is szívvel-lélekkel kezelni. Nem halt meg a színház sem, amikor jött a mozi, egyáltalában: nem halt meg semmi, amit szeretünk, s ezért óvjuk, védjük. Ez pedig egyedül csak tőlünk függ. Az egészen biztos persze, hogy nem a nem-olvasók fogják a jövőben fenntartani a könyv világát – egy okkal több, hogy az olvasók álljanak helyt olvasói mivoltukért. Az is fontos, hogy az újabb és újabb nemzedékek könyvolvasó emberek is legyenek – de ez ügyben sem várhatunk a nem-olvasó szülő nevelői „stratégiájának” megváltozására, annál inkább apellálhatunk azonban az iskolai nevelésre és a közművelődési intézmények – a könyvtárak! – működésére.

Nem állítom, hogy nem szoktam soha sopánkodni, például akkor, ha a kultúra ügyeire-bajaira gondolok. Ki nem keseredik el, ha látja a tengernyi mocskot az utcai könyvesstandokon, újságospavilonokban? Azt mondom néha: minek ez a sok papír, a levélládákba gyömöszölt színes nyomású reklámtömeg, a borzasztó bestsellerek a buszon utazó nagyközönség kezében, az újságok, magazinok elképesztő dömpingje – ez mind bűn a fák, a tüdőnk ellen, nem beszélve az agyunkról. Az elkeseredés ellenszerét azonban meg lehet találni a remény erényének buzgó gyakorlásában, s ami ezzel együtt jár, a személyes felelősség felismeréséből következő tevékenységben.

A jövőről leghelyesebb a múlttal és jelennel együtt tekintve beszélni, akkor pedig önkéntelenül szemünk elé tárul a kéziratos könyvtől a könyvnyomtatáson át az elektronikus szövegvilágig terjedő út. Mi jót és rosszat hozott a könyvnyomtatás, megváltoztatta-e az emberi kultúrát? Nem kisebb, nem nagyobb, hanem körülbelül hasonló mérvű változást jelent ma a számítógép belépése a papírra nyomtatott könyv világába, a kérdések tehát ugyanazok lehetnek. Nézetem szerint azonban ezeket a kérdéseket nem így kell feltenni, mert nem a technika dönt a kultúra kérdéseiben. Nem dönthet, hiszen a technika halott eszközökből áll, a kultúra pedig nem más, mint a szellemi élet. Minden esetben, amikor a technika „eluralkodni” látszik, nem történik egyéb, mint a szellemi élet renyheségének napvilágra kerülése.

A betű – legyen az a könyvben vagy a számítógépben – csak akkor öl, de akkor viszont mindig öl, ha nincs, aki uralkodjon fölötte. Ez nem a betű hibája – hanem az emberé, aki arra használja a betűt, hogy ne kelljen gondolkoznia, mint ahogy arra használja az autót, hogy ne kelljen járnia, holott élőként szüntelenül gondolkoznia és mozognia adatott. Ez az „uralkodás” tehát voltaképp nem más, mint az ajándékba kapott legfőbb kincs, az élet szolgálata. E tekintetben pedig nem különbözik a könyv jövőjének problémája a posztindusztriális civilizációban élő ember összes többi problémájától, attól, hogy a maga alkotta, működőképes tárgyakat merő lustaságból ne akarja önmaga helyett működtetni, hanem mindig járjon egy lépéssel a gépei előtt, s akkor mindig tudni fogja, mire jók. Akkor lesz tehát a könyvnek, a betűnek, akár papíron van, akár a virtuális térből hívható elő, jó szerepe, igazi jövője, ha nem vagyunk restek a szellemi munkára, s a betűt szolgálni hívjuk elő a ceruzakoptatással, a két lépcső magas mechanikus írógép bősz csattogtatása által, vagy az asztalhoz simuló, szerény, halkan csettegő számítógépes billentyűzetből.

Ebben a reményteli jövőben pedig (amelynek a milyensége, reménytelisége vagy reményvesztettsége csak rajtunk múlik) a könyvnek pompás, ragyogó jövője ígérkezik. Ugyan mi más lehetne? Szent Pál ugyan azt is mondotta, hogy az asszonyoknak be kell fedni a fejüket és hallgatniuk illik a gyülekezetben, de azért, ha már szólnom volt szabad ebben a mai, kendőzetlenségre beállított világban, köszönöm a megtiszteltetést és a figyelmet.

 

Korzenszky Richárd:

Gyermekkoromhoz hozzátartozott az a Petőfi-kötet, amelyik ma is hiányozna, ha nem állna ott a könyvespolcomon, bár ezt a könyvet csak nagyon ritkán veszem a kezembe. Ha leemelem a polcról, legtöbbször azért, hogy nagyapám emlékét idézzem, akinek a térdén sokszor láttam ezt a könyvet: a kék kötéstáblában aranyozott, díszes keret, piros mezőben aranyozott „P” kezdőbetű… „Hazai művészek rajzaival díszített ötödik képes díszkiadás. A költő arczképével.” A kiadás évszáma: 1889. Nagyapám nagyon sok verset tudott fejből. Szívesen is olvasott. Számomra, akkori kisgyerek számára titkokat rejtett szüleim könyves szekrénye. Vasárnapi, ünnepi foglalatosság volt, ha kinyithattam a szekrényt és böngészhettem a könyvek között, s az „Új Idők Lexikoná”-t lapozhattam. Csend volt a szobában. S közben kitárult egy titokzatos világ…

Nem szeretnék szomorúan nézni vissza az elszállt gyermekkor világába. Örülök, hogy közel kerülhettem a könyvekhez. S közben megváltozott körülöttünk a világ.

Úgy látszik, mintha a világ alakítana bennünket, s nem mi formálnánk a világot. Pedig az embernek emberségéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy felelőse a világnak.

Az olvasás lényegéhez tartozik, hogy az ember hagyja megszólítani magát. Szoktunk beszélni ingerküszöbről: egyre zajosabb a külvilág, egyre több inger éri az embert, egyre vadabb rohanás részesei vagyunk. Úgy látszik, hogy a pénz uralma fölékerekedik a józan észnek, nem is beszélve a szívről. Birtokba venni a világot és művelni azt: ősidők óta feladata az embernek. Ezzel szemben leigázni próbálja az ember a világot és hatalmat akar szerezni a másik ember fölött. A szabad választás látszatát keltő különféle diktatúrákkal.

Mikor van ideje valakinek olvasni? Bencés szerzetes vagyok: Szent Benedek Regulájában – másfél ezer éves írás, életszabályok gyűjteménye – az olvasás központi szerepet kap. Napi több órát fordítottak a régi szerzetesek arra, hogy vagy maguk olvassanak (könyvet, amelyet kivettek a könyvtárból), vagy csendben hallgassák az épülésükre szolgáló felolvasást. A felületesség kísértése megvolt már akkor is: figyelmeztet Szent Benedek arra, hogy nagyböjt idején mindenki vegyen ki egy könyvet a könyvtárból, és azt „elejétől végéig olvassa el”.

Az olvasás művészete az élni tudás művészetének része. Emberi tartást igényel. Kívülről irányított (úgy is mondhatnánk: manipulált), vagy belülről irányított (értékekhez igazodó, lelkiismeret szavára figyelő, önálló döntésre képes) ember vagyok-e?

Iskolának, szülőnek, az egész társadalomnak kötelessége volna (elfeledkezünk róla), hogy megtanítsuk a gyermekeket a csendre. Rácsodálkozni a világra. Napfelkeltére, napnyugtára, virágokra, az élet csodáira. Beszélgetnünk kellene. Megosztani egymással az élményeket. Az élő emberek élő kommunikációja létfontosságú (lélektől lélekig). Ha ez a közösség hiányzik, a látszólag holt betű és szöveg sem fog tudni megszólítani.

Ugyanakkor a mennyiségi szemlélettel föltétlenül szakítania kellene az iskolának. Megtanulhatatlan, befogadhatatlan olvasmány- és információmennyiség helyett élményekre van szüksége a gyermeknek, de a felnőtt embernek is. Nem az irodalomról kellene beszélni, hanem írásokat megismerni. Nem tudományt közvetíteni, hanem élni tudást továbbadni, nagyapáról-apáról-fiúra. Nem a minél hamarabb forintosítható információmennyiség megszerzése kell hogy legyen a cél, hanem az életét harmóniában leélni és megélni képes ember. A társadalmi elvárások mindennek nem kedveznek. A gyermeket információval árasztjuk el, ahelyett, hogy fölvezetnénk az életbe.

A valós világ csodái többet érnek minden agresszív, erőszakos, érzékeket-idegeket bombázó és borzoló, lenyűgöző, de pusztító (de nem keveseknek jó üzletet jelentő) „műsoroknál”. Persze kell tudni, kik vagyunk, honnan jöttünk, kell tudni tájékozódni. De még ha ódivatúnak is tűnik, leírom Vörösmarty mondatát: „Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk.”

Olvasni tanítani: élni tanítani.

 

Vajda Kornél:

Ne jósolj, ha nem vagy kénytelen vele – tartja a régi angol mondás, és igazságát többezer év be nem vált jóslatai, próféciái, “bölcs” előrelátásai, futurológiai jelzései és koncepciói nyomatékosítják. Ilyesmikre mindenki tud tucatnyi példát, a London utcáit derékmagasságban elöntő (mára szintjüknek még sokkal emeltebbnek kell lennie ) lócitromoktól a 2000. év számítógépes szupercsődjéig és tovább. Mi azonban nem is jóslásra vállalkoznánk ezúttal, inkább jóslatok – nem ugyan cáfolására, de – kétségbevonására. A – sajnos – fölötte elterjedt védekezés szerint a számítógépek “betettek” a Guttenberg-galaxisnak, vége van immár, de közelesen bizonnyal vége lesz a könyvek és az olvasás világának. Nem érv e megoldás ellenében, hogy hiszen ma több könyv jelenik meg mint valaha, hisz köztudott, hogy a nyomtatás feltalálása után volt a kézzel írott könyvek, a kódexek fénykora is, soha annyi és olyan jó minőségű kódex nem “jelent meg”, mint azokban az évtizedekben, amikor a könyvnyomtatás megkezdte hódító, diadalmasnak később bizonyult útját. Az pedig nem a jóslatok és próféciák világába tartozik, hanem a szigorú tényekébe, hogy bizonyos könyvféleségeket valóban és véglegesen kiszorított a számítógép, a CD-ROM, az Internet, (stb.). Mert könyv és könyv között éppúgy különbség van, mint olvasás és olvasás között. Persze, az elektronikus könyvtárak, elektronikus folyóiratok, (stb.) korában és bővedje idején az is elmondható, hogy nem Nachschlagewerke-tipusú könyvek is fellelhetők a hálón és a hálószerű hordozókon. A magyar klasszikusok művei csakúgy, mint az alapvető filozófiai munkák, a friss tudományos publikációk nem kevésbé, mint a szórakoztató olvasmányok. Ám mégis megkérdezném (költői a kérdés) van-e, lehet-e, elképzelhető-e olyan emberi lény, aki a Sein und Zeitet, a Das Problem der geistigen Seinset, a Process and Realityt, az Iliászt vagy a Hermann und Dorotheat (stb., stb., stb.) a monitorról fogadja be, tanulmányozza? Akik előszeretettel emlegetik, jósolgatják, elővételezik a könyvek világának eltűntét, elsüllyedését, végét, általában azok közül kerülnek ki, akik a könyvnyomtatást is valamiféle minőségileg radikálisan újnak szeretik, szokták beállítani. Akik úgy vélik, a könyvek világa 1455-tel született, Guttenberg találmányával. Nos, bizonyos szempontból, bizonyos aspektusban igazuk is van. Eléggé túl nem becsülhető a könyvnyomtatás felfedezése és főként tömeges elterjedése. Ám könyvek voltak már nemcsak a másoló rabszolgák százait foglalkoztató Rómában, de a cserepekre ékírással másoló-másoltató Babilonban is. Könyvek voltak ezek bizony, és pontosan úgy használtattak, (a régi cserepeknek még antikváriusi forgalmuk is volt) mint a nyomtatott könyvek. És éppúgy olvastattak is. Mi a különbség?

Könyvek tehát voltak, vannak, lesznek. De lesznek-e olvasók is vajon? Hogy az olvasók száma csökken vagy emelkedik, hogy kik és mit olvasnak ma, azt mondják el az olvasáskutatók, ők tudják. Mivel azonban vannak olyan könyvek (az imént felsoroltunk kettőt-hármat) amelyek nélkül egyszerűen nincs, nem lehetséges szellemi világ és élet, gondolkodás és kutatás, szügségképp lesznek olvasók is. Lehet, hogy kevesen lesznek. Hogy csak egy – persze nem feltétlenül szűk – szellemi elit tagjai fognak olvasni, a “köznép” beéri (vagy beéreti vele) a szóbeli (gépszóbeli), vízuális, (gépileg, elektronikusan vizuális) vagy ilyesféle “szellemi” táplálékkal. Nem lenne jó, de lehetséges. Az agytrösztök azonban nem halhatnak ki, nem szünhetnek meg létezni – vagy vége a világnak. (Nem a könyvekének, az egésznek.)

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: