ROVÁCS BARNA: ADY ENDRE TANULMÁNYI PÁLYAFUTÁSÁNAK TELEPÜLÉSEI A STATISZTIKA TÜKRÉBEN – KORABELI TEMATIKUS TÉRKÉPEK SEGÍTSÉGÉVEL

Nyomtatási nézet

Rohács Barna statisztikus, Központi Statisztikai Hivatal Népszámlálási és Népesedési Statisztikai Főosztály, Budapest

________________________________

Ady Endre életének első 20-25 évében a statisztikai adatok több forrásból származtak Magyarországon. A legfontosabb volt ezek közül a népszámlálás, amelyet 1870 óta – néhány kivételtől eltekintve – tízévente szervezett és hajtott végre a Központi Statisztikai Hivatal (KSH), illetve annak 1867 óta működő jogelődjei.[1] A népszámlálás 1870 óta kiterjed többek között a lakóházak és a lakosság számának, ez utóbbi vallási összetételének és írni-olvasni tudásának számbavételére,[2] 1880 óta pedig az anyanyelv is szerepel a kérdések között.[3] A másik fő forrás a népmozgalmi adatok (pl. születési arányszám, halálozási arányszám), amelyek 1876 óta állnak rendelkezésre,[4] míg a polgári anyakönyvezés 1895-ös bevezetésének köszönhetően a 20. század első évtizedétől már kezdetleges termékenységi mutatókat is közöltek.[5] A települések I. világháborúig történő bemutatásához az imént felsorolt, a népességre és lakóingatlanokra vonatkozó adatokat fogom segítségül hívni.

A költő szülőfaluja és elemi népiskolai tanulmányainak helyszíne a vizsgált időszakban Szilágy vármegye Tasnádi járásában fekvő kisközség volt.[6] Az 1880-as népszámlálás szerint 132 házában 641 polgári (nem katonai) lakos élt, ami, kistelepülés esetén családi házakkal számolva, 486 fős átlagos laksűrűségnek (száz lakásra jutó népesség) felelt meg. Anyanyelv szerint a románok voltak szerény többségben 357 fővel (55,7%), míg a magyarság 256 fővel az össznépesség közel 40%-át tette ki. A két közösségen felül élt még a faluban 7 német anyanyelvű személy is, illetve 21 beszélni nem tudó (főként csecsemő), utóbbiakat ekkor külön kategóriába sorolták. A felekezetek között az ebben a térségben főként a románokhoz köthető görög katolikus közösség volt a legnépesebb 378 fővel (59%), őket követték a magyarsághoz köthető reformátusok (192 fő, 30%) és római katolikusok (51 fő, 8%). Az 1880-as népszámlálás eszmei időpontjában élt még Érmindszenten 20 izraelita is (ez néhány zsidó családot jelenthetett), akik, az anyanyelvi és felekezeti adatok összevetéséből következtetve, magyar anyanyelvűek voltak. Az összlakosságból (beleértve a 6 év alattiakat is) 194 fő (30%) tudott írni-olvasni, ami nem maradt el jelentősen az országos átlagtól (36,3%),[7] viszont a nagyon alacsony megyei átlagot (16,1%)[8] jócskán felülmúlta.

1880 és 1910 között egy kisközséghez képest több szempontból is figyelemreméltó változások következtek be. Az 1910-es népszámlálás szerint a lakóházak száma 147-re nőtt, azonban nagy többségük vályogház volt (129, 87,8%), tégla vagy kő alapozás nélkül.[9] A tetők borítását tekintve a nád dominált. A polgári népesség 788 főre nőtt, így a lakosság gyorsabban gyarapodott, mint a lakóházak száma, ami (családi házakkal számolva) a laksűrűség (és ezzel együtt a zsúfoltság) növekedését jelentheti, de a lakóházak alapterületéről, illetve pontos felszereltségéről nem tudunk semmit, így a lakosság életkörülményeinek tekintetében nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Figyelemre méltó, hogy 1910-re többségbe került a magyarság, a 413 magyar anyanyelvű az össznépesség több mint felét tette ki, míg a 363 román anyanyelvű a 46%-át. Ekkor 9 német és 4 egyéb anyanyelvű személyt is összeírtak Érmindszenten. A lakosság anyanyelvi átrendeződése mögött több ok is állhatott. Az első világháború előtt a magyarság termékenysége magasabb volt, mint a románoké, a Tisza bal partján (benne Szatmár és Szilágy vármegyékkel) a magyar anyanyelvűek befejezett házas termékenysége (a nő halálával megszűnt házasságokból született gyermekek átlagos száma) 4,26 gyermek/nő volt, míg a románoké 3,98. Ugyanez a Tisza-Maros szögében 4,3 és 3,51, míg a Királyhágón túli területeken (Erdélyben) 3,9 és 3,73, szintén a magyarság javára.[10] Egyéb okok lehettek még a magyarság kedvezőbb halálozási viszonyai, valamint román családok magyar anyanyelvűvé válása, de Ady szülőfalujára vonatkoztatva egyik sem bizonyítható egyértelműen. A felekezeti összetétel is módosult harminc év alatt. Kis mértékben csökkent a görög katolikusok (439 fő, 55,6%) és a reformátusok aránya (220 fő, 27,9%), ezzel szemben az átlagot jelentősen meghaladó mértékben gyarapodtak a római katolikusok. Számuk 108-ra nőtt, ami több mint duplája az 1880-as értéknek, arányuk pedig 8%-ról közel 14%-ra ugrott. Ilyen jelentős növekedés mögött vélhetően az áttérések vagy beköltözések, és kevésbé a természetes szaporulatban mutatkozó különbségek állhattak. Az izraeliták 1910-ben is pontosan 20-an voltak, és összeírtak a faluban egy evangélikust és egy görögkeletit is. A vizsgált időszakban az analfabetizmus jelentősen visszaszorult Érmindszenten. Az I. világháború előtti utolsó népszámlálás szerint az összlakosságból 420 fő (53,2%) tudott írni-olvasni, ami 1880-hoz hasonlóan magasabb volt a megyei átlagnál (34,3%),[11] de nem érte el az országost (58,2%).[12] Érdekesség Érmindszent esetében, hogy az 1930-as román népszámlálás is szerény magyar többséget mutatott ki, míg az 1966-os szerény román, az 1992-es pedig jelentősen megfogyatkozott össznépesség mellett újfent kis mértékű magyar többséget.[13]

A három érintett település közül Nagykároly, a Szatmár vármegyei rendezett tanácsú város[14] fekszik legközelebb Érmindszenthez. Habár a szabad királyi várossá vált Szatmárnémeti ebben az időszakban már népesebb település volt, mint a megyeszékhely[15] Nagykároly, utóbbi mégis jelentős városnak számított, és mint ahogy Ady példája is bizonyítja, oktatási szempontból vonzáskörzete a megyehatáron is túlterjedt. Az 1890-es népszámlálás szerint 1547 lakóházában 13.495 polgári személy élt, de Érmindszenttel ellentétben nincs lehetőség a laksűrűség kiszámítására sem Nagykároly, sem Zilah esetében. Míg a költő szülőfalujában feltételezhetően a lakóházak szinte mindegyike családi ház volt, addig a városokban egy ház akár lehetett társasház is, több lakással, ami torzította volna az eredményeket (sajnos csak vármegyék és szabad királyi városok/törvényhatósági jogú városok esetében közölték a lakások számát 1890-re).[16] A szatmári megyeszékhely anyanyelvi szempontból viszonylag homogén volt, 1890-ben a 12.790 magyar (94,3%) anyanyelvű mellett 569 román (4,2%) és 133 német (1%) ajkú lakost írtak össze. Az egyéb anyanyelvűek együttesen sem tettek ki száz főt. Felekezeti szempontból már közel sem mutatott ennyire egységes képet a város, kifejezetten heterogén volt, ahol egyik vallási közösség sem alkotott abszolút többséget. 5.064 fővel (37,5%) a római katolikusok alkották a legnépesebb vallási közösséget, őket követték a görög katolikusok (3.113 fő, 23,1%), a reformátusok (3017 fő, 22,4%), az izraeliták (2.073 fő, 15,4%) és az evangélikusok (199 fő, 1,5%). 1890-re sajnos nem közölték települési szintre az írni-olvasni tudást, így az Érmindszenttel való összehasonlíthatóság kedvéért érdemes az 1880-as adatokhoz visszanyúlni. Ezek szerint a 12.523 fős polgári népességből 5.887-en tudtak írni-olvasni,[17] ami 47%-nak felelt meg, de tekintve, hogy ebben benne vannak a hat éven aluliak is, kijelenthető, hogy a város hat éven felüli lakosságának többsége ekkor már tudott írni-olvasni. Ezzel Nagykároly lényegesen kedvezőbb helyzetben volt, mint a költő szülőfaluja, és a saját megyéjének átlagát (28,9%), illetve az országos átlagot (36,3%) is túlszárnyalta.

1890 és 1910 között demográfiai szempontból nem történtek jelentős változások a városban. Az össznépesség 16.078 főre nőtt (ebben a polgári lakosság mellett 154 ott állomásozott katona is szerepel), és ebből 15.772 főt (98,1%) tettek ki a magyar, 216 főt (1,3%) a román, míg 63 főt (0,4%) a német anyanyelvűek.[18] Látható, hogy húsz év alatt tovább erősödött a város amúgy is meglévő magyar jellege, míg a román, német és egyéb anyanyelvűek száma (és aránya) csökkent. A magyar nyelv további terjedése nem meglepő egy eleve karakteresen magyar városban (a már ott élő, illetve beköltöző nem magyarok alkalmazkodnak a környezetükhöz), és azért sem, mert 1910-ben az összlakosság 99,8%-a tudott magyarul (csak 38 olyan személyt írtak össze, aki nem beszélt magyarul, így elvben még az is előfordulhatott, hogy jó részük a 154 katona közül került ki, akik érkezhettek az ország más, kevésbé magyar vidékeiről). Felekezeti szempontból sem történt jelentős elmozdulás, és ebből adódóan pozíciócsere sem. Továbbra is a római katolikusok alkották a relatív többséget (5.932 fő, 36,9%), az őket követő sorrend pedig megegyezett az 1890-ben rögzítettel; görög katolikusok (3.893 fő, 24,2%), reformátusok (kereken 3.500 fő, 21,8%), izraeliták (2.491 fő, 15,5%) és evangélikusok (230 fő, 1,4%). Látható, hogy kis mértékben nőtt a görög katolikusok részesedése, kis mértékben csökkent a római katolikusoké és a reformátusoké, míg az izraelitáké stagnált. Az 1910-es népszámlálás szerint az össznépességből 11.022 fő (68,6%) tudott írni-olvasni, és ez az érték továbbra is meghaladta a megyei (48,1%) és az országos átlagot (58,2%) is, habár a relatív előny némiképp csökkent. A dualista korszak utolsó népszámlálása szerint a város 2009 házának a fele még mindig szilárd alapozás (kő- vagy téglaalap) nélküli vályogház volt, és a kőből, téglából épült lakóalkalmatosságok részesedése még a 25%-ot sem érte el. A tetőzet szempontjából viszont már egészen korszerű képet mutatott Nagykároly, a házak több mint felét cserép-, pala- vagy bádogtető borította (itt vélhetően a cserép dominált), míg a tűzveszélyes nádtető már csak a házak negyedét védte az időjárási jelenségektől.

Ady Endre nagykárolyi tanulmányai kutatása kapcsán szerencsés helyzet alakult ki, ugyanis az iskoláról is vannak elérhető adatok. Az 1888-as statisztikai évkönyv szerint a nagykárolyi római katolikus 6 osztályos gimnáziumot 1725-ben alapították, és 1888 év végén, tehát a költő ottani tanulmányainak kezdetén, 9 rendes tanára és 251 tanulója volt.[19] Az évkönyv közli a tanulók anyanyelvi megoszlását is, e szerint 232 magyar (köztük Ady) mellett az iskolának volt 12 román, 6 német és 1 egyéb anyanyelvű diákja is. Érdekesség, hogy a gimnázium tanulóinak 1888-as anyanyelvi megoszlása szinte pontosan megegyezett a város 1890-es anyanyelvi megoszlásával.

Zilah, a költő szülőfalujának is otthont adó Szilágy vármegye székhelye, méretében meg sem közelítette Nagykárolyt. Az 1890-es népszámlálás szerint a szintén rendezett tanácsú város címet viselő település házainak száma 1147 volt, míg polgári népessége 6.474 fő tett ki, ez utóbbi kevesebb, mint a fele volt a szatmári megyeszékhelyének.[20] Nyelvi szempontból itt is megkérdőjelezhetetlen volt a magyarság dominanciája, az 5.992 magyar (92,6%) mellett 329 román (5,1%), 37 német (0,6%), 17 szlovák (0,3%) és 101 egyéb anyanyelvű személy is élt a városban. A felekezeti megoszlás – Nagykárollyal összehasonlítva – közel sem volt annyira heterogén. Zilah esetében egyértelmű református többség volt kimutatható, a magyarsághoz köthető protestáns felekezet 4.786 főt (73,9%) számlált 1890-ben, míg a római katolikusok csak 1017 (15,7%), a görög katolikusok 406 (6,3%), az izraeliták pedig 201 főt (3,1%). 1880-ban (1890-re az adat erre a területi szintre sajnos nem elérhető) az 5961 polgári lakosból 3004 fő (50,4%) tudott írni-olvasni, ez az érték jobb még Nagykárolyénál is, és a megyei átlagot (16,1%) nagymértékben meghaladta.

1910-ig Zilah esetében sem történt nagymértékű elmozdulás az anyanyelvi és felekezeti összetételben, azonban a tendenciák Nagykárollyal összehasonlítva különösen érdekesek. A szilágyi megyeszékhelyen húsz év alatt csak stagnált a magyar anyanyelvűek amúgy kiemelkedően magas aránya, ezzel szemben valamelyest nőtt a román ajkú lakosság részesedése. Szám szerint a 8062 fős összlakosságból (ebben 177 katona is szerepel) 7.477 (92,7%) volt magyar, míg 529 román (6,6%) anyanyelvű. A változás oka vélhetően a környező román falvakból a városba irányuló vándormozgalom. Ezt a feltételezést erősíti a felekezeti összetételben bekövetkezett elmozdulás is. Habár a reformátusok vezető szerepéhez továbbra sem fért kétség (5.353 fő, 66,4%), viszonylag jelentősen csökkent arányuk, és ezzel párhuzamosan nőtt a római katolikusok (1.333 fő, 16,5%) és ebben a térségben a főként románokhoz köthető görög katolikusok (873 fő, 10,8%) súlya. A zsidó közösség is gyarapodott, húsz év alatt több mint a duplájára (485 fő, 6%), ami a görög katolikusok gyarapodásához hasonlóan főként a beköltözéseknek volt köszönhető. Az összlakosságból 5.529 fő (68,6%) tudott írni és olvasni, ami tized százalékra pontosan megegyezett Nagykároly korabeli adatával, így ez alapján kijelenthető, hogy a szatmári megyeszékhely harminc év alatt beérte Szilágy megye központját ebben a tekintetben. Az épületek falazatát tekintve már nem beszélhetünk holtversenyről, Zilah egyértelműen városiasabb képet mutatott, az 1.427 lakóház közül 487 (34,1%) volt kő- vagy tégla falazatú, és csak 353 (24,7%) alapozás nélküli vályogház. A nádtetők ekkora már szinte teljesen visszaszorultak, arányuk 2% körüli volt, és a város lakóépületeinek döntő többségét cserép vagy zsindely borította.

Debrecenről, tekintve hogy törvényhatósági jogú város volt, lényegesen több az elérhető adat, mint a másik három településről. Ennek ellenére a cívisváros bemutatása során is az eddig megszokott adatokat használom fel az összehasonlíthatóság érdekében. Az időben legközelebbi, 1900-as népszámlálás szerint a városnak 75.006 lakosa volt, ebből viszonylag sokat, 2655 főt (az összlakosság 3,5%-a) tettek ki a katonai személyek.[21] Lakosságszám alapján Debrecen ekkor az ország negyedik legnagyobb városa volt Budapest, Szeged és Szabadka után.[22] Nyelvi szempontból még az előző két városnál is hangsúlyosabb volt a magyar jelleg, 73.641 magyar (98,2%) mellett csak 801 német (1,1%), 202 román (0,3%), 105 szlovák (0,1%) és 257 egyéb anyanyelvű személy élt Debrecenben. Német anyanyelvű személyen itt nem feltétlenül német nemzetiségűeket kell érteni, az ebben a kategóriában összeírtak egy része lehetett jiddis anyanyelvű idős zsidó, aki módszertani okokból (a jiddist a némethez sorolták be) került a legnagyobb nyelvi kisebbség közé. A kálvinista Rómának is nevezett városban nem meglepő módon abszolút többségben voltak a reformátusok 52.282 fővel (69,7%), őket követték a római katolikusok (13.258 fő, 17,7%), az izraeliták (6.192 fő, 8,3%), a görög katolikusok (2023 fő, 2,7%) és az evangélikusok (1009 fő, 1,3%). 52.609 fő (70,1%) tudott írni és olvasni, ez az adat Nagykároly és Zilah tíz évvel későbbi értékénél, továbbá a korabeli országos átlagnál (51,6%) is kedvezőbb képet mutatott. A századfordulón Debrecen 8.228 lakóházának relatív többsége már tégla- vagy kő falazatú volt (3.487, 42,4%), azonban jelentős volt a szilárd alapozás nélküli vályogházak (2.369, 28,8%) aránya is. Ez utóbbi Debrecenben még mindig nagyobb részt hasított ki az egészből, mint Zilahon, azonban figyelembe kell venni azt is, hogy Debrecen alföldi város (ahol a vályogtégla terjedt el, szemben az agyagtéglával vagy a helyben nehezebben megtalálható és beszerezhető kővel és fával) és nagy határú (1910-ben a lakosság több mint harmada külterületen élt),[23] míg Zilah dombvidéki, és nem rendelkezett jelentős külterületekkel (mindössze 300 külterületi lakost írtak össze 1910-ben).[24] A tetőborítás szempontjából már a cserép-, pala- vagy bádogtető (itt nyilván a cserép dominált) képviselte a legnagyobb súlyt (4.820, 58,6%), de továbbra is hozzátartozott a debreceni városképhez a nádtető (2.465, 30%) is. Ez utóbbi viszonylag magas előfordulási gyakorisága szintén a fentebb részletezett okokra vezethető vissza.

Debrecen mindössze tíz év alatt is jelentős fejlődésen ment keresztül, 1910-re össznépessége 92.729 főre nőtt (ebben szerepelt 2576 katona is),[25] ezzel a városok rangsorában megközelítette Szabadkát.[26] Nyelvi szempontból továbbra is szinte teljesen homogén volt, a 91.305 magyar anyanyelvű a teljes népesség 98,5%-át tette ki, és 92.236 fő (99,5%) tudott magyarul. Ez alatt a viszonylag rövid idő alatt a felekezeti összetétel csak kis mértékben módosult, enyhén csökkent a reformátusok részesedése (63.318 fő, 68,3%), stagnált a római katolikusoké (16.584 fő, 17,9%), míg az izraelitáké (8406 fő, 9,1%) nőtt. Figyelemre méltó a görög katolikusok látványos gyarapodása (2023 főről 2.655 főre), ami leginkább a környező Hajdú, illetve Szabolcs vármegyei magyar ajkú görög katolikus településekről történt beköltözések számlájára írható. A nagy háború előtti utolsó népszámlálás szerint az összlakosságból 67.358 fő (72,3%) tudott írni-olvasni, ez az érték felülmúlta az országos átlagot (58,2%), habár a különbség csökkent, az analfabetizmus visszaszorulása látványosabb volt országos szinten, mint az eleve jó értékeket produkáló Debrecenben. A lakóházak száma 1910-re 10 441-re nőtt, ebből 4.938 (47,3%) volt kő- vagy tégla falazatú, és 2.694 (25,8%) szilárd alapozás nélküli vályogház. Ebben a tekintetben 1900-hoz képest érzékelhető javulást lehet megfigyelni (csökkent az alapozás nélküli vályogházak, míg nőtt a téglaházak részesedése). 7.299 házat (69,9%) fedett cserép, bádog vagy pala (itt a cserép a meghatározó), míg 2.173-at nád vagy zsúp (20,8%). Az utóbbi kategóriába tartozó házak száma nemcsak arányait tekintve, hanem már számszerűen is megfogyatkozott a tíz évvel korábbi állapotokhoz képest. Ezek alapján kijelenthető, hogy az első világháborúhoz közeledve Debrecen egyre városiasabb képet mutatott.

Nagykárolyhoz hasonlóan Ady debreceni iskolájáról is vannak elérhető adatok. Az 1898-as statisztikai évkönyv szerint a Debreceni Református Jogakadémiát 1525-ben alapították, a tanítás nyelve a magyar volt, és az 1896–97-es tanév nyári időszakában (a költő első tanévének végén) a nyilvános rendes tanárok száma 9, míg a tanulók száma 230 volt.[27] A hallgatók közül 200 volt magyar (87%), 12 román, 10 német, 8 szerb anyanyelvű, és kivétel nélkül mindegyikük magyarországi honosságú volt. Felekezet szerint 179 reformátust (77,8%), 13 evangélikust, 12 görögkeletit, 11 római katolikust, 8 görög katolikust és 7 izraelitát regisztráltak. Látható, hogy az iskola felekezeti (és ebből következően nemzetiségi) jellege ellenére minden nemzetiségből és vallási közösségből fogadott tanulókat.

1. sz. térkép: Magyarország nemzetiségei az 1890-es népszámlálás alapján29

Az 1890-es népszámlálás anyanyelvi adataiból készített nemzetiségi térképen a mi szempontunkból lényeges nemzetiségek közül pirossal jelölték a magyarságot, szürkével a románokat és sárgával a németeket. Az ábrázolás módja felületmódszer, ami nem veszi figyelembe a népsűrűséget (a sűrűn lakott Budapest ugyanakkora területet fed le, mint egy alig lakott hegyvidéki járás). Ebből adódóan leginkább a magyarság, kisebb részben a németek kárára torzít, ugyanis ebben az időszakban a városlakók főleg magyarok és németek voltak. Látható, hogy az Érmindszentnek otthont adó Tasnádi járás (Szilágy vármegye északnyugati csücskében) vegyes, román–magyar lakosságú volt. Nagykároly, amit külön jelöltek a térképen, magyar lakosságú, azonban látszanak a környező német (szatmári sváb) és román falvak is. Zilah esete egyértelmű; maga a város magyar, azonban jellemzően román nyelvterület öleli körbe, ez vezetett a beköltözések révén a román lakosság arányának fokozatos növekedéséhez. Debrecen helyzete nem igényel bővebb magyarázatot, szinte teljesen magyar lakosságú város volt a központi magyar nyelvterület szerves részeként.[28]

2. sz. térkép: A népesség évi átlagos növekedése 1869–1880

A térkép a tényleges népességváltozást mutatja vármegyék és a törvényhatósági jogú városok szintjén. Minél sötétebb kék egy adott terület, annál jobban fogyott a lakosság, minél vörösebb, annál gyorsabban gyarapodott. Látható, hogy Szilágy vármegyében jelentős mértékben csökkent a népességszám, aminek oka az ebben az országrészben különösen nagy pusztítást okozó 1872–73-as kolerajárvány.[29] Hasonló okból fogyatkozott meg Szilágy vármegye is, de látható, hogy Hajdú vármegyét és Debrecent kevésbé sújtotta a költő születése előtt 4-5 évvel tomboló kór.

3. sz. térkép: A népesség  évi átlagos növekedése 1881–1890

A megegyező tematikájú és színezésű térképen jól látszik az előző évtizedhez képest a változás. Már csak Szepes vármegyében jelentkezik érdemi fogyás (ennek oka az elvándorlás/kivándorlás lehet), továbbá Szilágy és Szatmár vármegye népessége is növekvő pályára állt.

4. sz. térkép: A természetes szaporodás 1890-től 1900-ig a születések és halálozások különbözete szerint

A térkép sötétvörös színnel jelzi azokat a területeket, ahol a természetes szaporodás gyors volt (a születések száma jelentősen felülmúlta a halálozásokét), míg világosabbal azokat, ahol szerényebb volt a gyarapodás. Kékkel láthatók azok a területek (ebben az esetben csak törvényhatósági jogú városok), ahol már akkor természetes fogyást mutattak ki. Látható, hogy Szilágy vármegye átlag körüli, Szatmár kicsivel átlag feletti értékeket produkált, míg Debrecen némiképp szerényebben gyarapodott természetes úton. Érdekesség, hogy ebben az évtizedben a szinte teljesen magyar lakosságú Szabolcs vármegyében volt a legmagasabb a természetes szaporodás mértéke.

5. sz. térkép: A különbözet a tízévi természetes szaporodás és tényleges népnövekedés között

A természetes szaporodás mellett a lakosságszám változását nagymértékben befolyásolhatják a vándormozgalmak is. Ez a térkép a törvényhatóságok 1890 és 1900 közötti vándorlási egyenlegét mutatja (legyen az belső vándorlás vagy nemzetközi vándorlás), pirossal a népmozgások nyerteseit, kékkel a veszteseit. Ebben az időszakban Szilágy és Szatmár vármegyére is az elvándorlás volt jellemző, míg Debrecen esetében, a nagyvárosok többségéhez hasonlóan, a beköltözések nagymértékben növelték a népességszámot.

6. sz. térkép: A görög katolikus vallású népesség aránya 1900-ban Magyarországon

A színezés alapján látható, hogy 1900-ban görög katolikusok főként az ország keleti, északkeleti vidékein éltek, legyenek ruszinok, románok vagy magyarok. Szilágy vármegyében görög katolikus többség volt ebben az időszakban, míg Szatmár vármegyében részesedésük nem érte el az 50%-ot. Debrecenben a görög katolikusok aránya nem volt jelentős, de elmondható, hogy súlyuk a dualista korszak alatt fokozatosan nőtt a beköltözéseknek köszönhetően.

7. sz. térkép: A református [hivatalosan evangélikus refomátus] vallású népesség aránya 1900-ban Magyarországon

A Kárpát-medencében a szinte teljes egészében a magyarsághoz köthető helvét hitvallás mintázata értelemszerűen összefügg a magyar anyanyelvűek területi elterjedésével. 1900-ban a súlypont a magyar nyelvterület keleti részére esett, egy Hajdú vármegyei maximummal. Szilágy vármegyében is jelentős református közösségek éltek, de nem alkottak többséget. Szatmár vármegyében már magasabb volt arányuk, de Debrecen, a kálvinista Róma értékét meg sem közelítették.

8. sz. térkép: Az írni, olvasni tudók aránya Magyarországon az 1890-es népszámlálás alapján.

A térkép megtekinthető a hátsó borítón.

This paper aims at presenting the settlements where Endre Ady – an outstanding personality of the 19–20th century Hungarian literature – was born and studied between 1877 and 1899. Four localities are presented using statistical data (predominantly from official censuses) and contemporary thematic maps, mostly made by the Hungarian Central Statistical Office. The first settlement is Ady’s hometown, Érmindszent, that in those times belonged to Szilágy county of Hungary (today in Romania), characterized by a mixed Hungarian and Romanian ethnic population. When Ady finished primary school studies in his native village, he continued at the Catholic high school of Nagykároly, the county seat of Szatmár (today called Carei, in Romania), the population of which was almost exclusively Hungarian by language and culture at the turn of the 19th and 20th centuries. The population of this town is mostly Hungarian still today. Then he continued his high school studies in Zilah, the county seat of Szilágy (today called Zalău, in Romania). The municipality of Zilah counted mostly with an ethnic Hungarian population, however the vicinity was mostly Romanian, that caused the slow increase of the share of Romanians due to the urbanization. Ady started higher education in Debrecen, a traditional stronghold of the Hungarian Reformed (Calvinist) denomination in Hungary (Endre Ady was also a Calvinist), that was the fourth largest city of Hungary back then following Budapest, Szeged and Szabadka. Besides these linguistic, ethnic and denominational data, this paper focuses on the population dynamics, vital statistics, housing conditions and schooling data of the referred settlements.

________________________________

Vissza a tartalomjegyzékhez