Kolontári Attila: Oroszország és a Szovjetunió 1945 utáni történelme az ezredforduló utáni magyar középiskolai történelem-tankönyvekben

Nyomtatási nézet

Jelen tanulmány folytatása a folyóirat korábbi számában megjelent, a Szovjetunió 1945-ig terjedő történetének tankönyvi bemutatását elemző írásnak. A tankönyvszerzőknek ezúttal lényegesen nehezebb dolguk volt, mint a megelőző korszak kapcsán. Akkor ugyanis a századelő Oroszországától, a forradalom és polgárháború időszakán keresztül egészen a sztálini diktatúra kiépítéséig és működéséig lényegében országtörténetet kellett bemutatniuk. 1945-öt követően a Szovjetunió (és Oroszország) történetével kapcsolatos ismereteket három összefüggő, de a tankönyvi leckék szintjén mégiscsak elkülönülő témakörre kellett felfűzniük: 1. a hidegháborúra, melyben a Szovjetunió globális szuperhatalomként az Egyesült Államok vetélytársa, a stratégiai elrettentésen alapuló erőegyensúly és a fegyverkezési hajsza egyik főszereplője; 2. a Szovjetunió és a csatlós – megszállt – szövetséges országok viszonyrendszerére, ezen államok megszállásától, szovjetizálásától kezdve, a blokkon belüli „válságmenedzselésen” át a Brezsnyev-doktrína kimúlásáig; a közép-kelet-európai érdekszféra feladásáig; 3. a tulajdonképpeni országtörténet, amely a szovjet belpolitika, gazdaság történéseit, fordulatait követi nyomon a II. világháború végétől a birodalom felbomlásáig.

Kolontári Attila PhD, habil. egyetemi docens, Kaposvári Egyetem Pedagógiai Kar, Kaposvár

_______________________

A Szovjetunió története ennél a résznél beágyazódik a hidegháború, a nemzetközi kapcsolatok történetébe. A tankönyvek nagyjából ugyanazon kulcskifejezésekkel igyekeznek megragadni a folyamatok lényegét. A szerzők között egyetértés mutatkozik abban, hogy a Szovjetunió szuperhatalmi státuszát súlyos áldozatokkal járó II. világháborús szerepvállalásának, közép-kelet-európai térnyerésének és hatalmas szárazföldi haderejének köszönhette.

Szinte mindegyik tankönyv hozza forrásszemelvényként Churchill fultoni beszédének legtöbbet idézett kitételeit. A beszéd kapcsán ugyanakkor 1-2 esetben némi pongyolasággal is találkozhatunk. A befejezetlen múlt sorozat A globális világ felé című kötete pontatlanul idézi a vasfüggöny leereszkedéséről szóló szövegrészt, a szemelvény utolsó mondata nem is szerepel az eredeti Churchill-beszédben: „E hatalmas kommunista birodalom és oligarchia ambíciói messze túlszárnyalják a cári idők álmait”.[1] Lator László könyvében nyilvánvaló elírás a következő: „1946-ban Churchill, az Egyesült Államok miniszterelnöke, Fultonban komor szavakkal ecsetelte Közép- és Kelet-Európa jövőjét” (ezt azonban egy gondos lektori–korrektori átnézésnél mindenképpen ki kellett volna szűrni). Ugyancsak problémás Churchillt a fultoni beszéd kapcsán angol miniszterelnöknek titulálni.[2] Egyrészt a pozíció hivatalos megnevezése – az Egyesült Királyság miniszterelnöke (de még kevésbé hivatalos formában is inkább brit miniszterelnök). Másrészt a kérdéses időpontban nem volt kormányfő, sőt – miképp ezt magában a beszédben is hangsúlyozta – semmiféle hivatalos pozíciót nem töltött be.

A hidegháborút a tankönyvek többsége – egyébként helyesen – a két rendszer közötti áthidalhatatlan értékrendbeli, ideológiai, politikai és gazdasági különbségek természetes folyományának tekinti. A törzsanyagban szerepelnek a hidegháborúval kapcsolatos legfontosabb kifejezések, információk: bipoláris világrend, szuperhatalom, szövetségi rendszerek, érdekszférák, befolyási övezetek elhatárolása, fegyverkezési hajsza, elrettentésen alapuló erőegyensúly. A kísérleti tankönyv két passzust idéz szemelvényként az ún. Majszkij-feljegyzésből: az egyik rögzíti, hogy a Szovjetuniónak a háborúból kedvező stratégiai határokkal kell kikerülnie, kiindulópontként pedig az 1941-es határok szolgálnak; a másik pedig, hogy a háború után Európában csak egyetlen erős szárazföldi hatalom, a Szovjetunió és egy tengeri hatalom, Nagy-Britannia létezhet.[3] A globális világ felé című könyv Dean Acheson amerikai külügyminiszter megállapítását idézi a bipoláris világról: „Csak két nagyhatalom maradt a világon, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Olyan történelmi szituációhoz érkeztünk el, mely páratlan az ókor óta. Róma és Karthágó óta soha nem volt ilyen mérvű polarizáció a világon.”[4]

A kísérleti tankönyv egy rövid szövegrészt szentel Sztálin elképzeléseinek az 1945 utáni világrendről. Amint a szerzők helyesen megállapítják, a szovjet vezető továbbra is a kapitalizmus és a szocializmus közötti elkerülhetetlen összecsapás keretrendszerében szemlélte a nemzetközi folyamatokat, az állandó fenyegetettség érzését keltve a szovjet társadalomban, politikájának kulcsfontosságú eleme a háborús készülődés fokozása volt.[5]

A globális világ felé című tankönyv szövegezésében némi ellentmondás figyelhető meg, amikor a szerzők arról értekeznek, hogy Sztálin nem elsősorban újabb hódításokra, hanem az addig megszerzett területek bekebelezésére és megtartására törekedett, miközben néhány sorral előbb ők sorolják az ellenpéldákat: kísérlet Észak-Irán elszakítására, törekvés a Ruhr-vidék, Líbia és a tengerszorosok feletti ellenőrzésben való részvételre.[6] Hozzátehetjük, hogy a tankönyvszerzők a hidegháború genezisének bemutatásánál és a szovjet szándékok feltérképezésénél nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a történettudománynak sincsenek kizárólagos és egyértelmű válaszai nagyon fontos alapkérdésekre.[7] Az 1939–1940-es és az 1945–1946-os szovjet expanziós törekvések érdekes és tanulságos összevetését végezte el egy tanulmányában Békés Csaba. Ebből világosan látszik, hogy Sztálin ilyen irányú aspirációit egyfajta cinikus, pragmatikus hozzáállás jellemezte, expanziós igényeit mindig hozzáigazította a pillanatnyi reálpolitikai lehetőségekhez. A „próba-szerencse” alapon előterjesztett, ellenfeleit tesztelni hivatott követelések terén (a tankönyv által felsoroltak ebbe a kategóriába tartoztak), ha határozott ellenállással találkozott, akkor nem vitte kenyértörésre a dolgot.[8] Fontos látni azonban azt is, hogy a szovjet vezető a nemzetközi folyamatok osztályszempontú megközelítésével soha nem szakított. Mindent az imperializmus és a szocializmus világméretű összecsapásának prizmáján keresztül szemlélt. A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban című munkájában a nyugati országokban kibontakozó békemozgalmak kapcsán cáfolta, hogy érvényét vesztette volna Lenin tézise arról, hogy „az imperializmus elkerülhetetlenül háborút szül”. „Hogy kiküszöböljük a háború elkerülhetetlenségét, meg kell semmisíteni az imperializmust”.[9] A kölcsönös gyanakvások és félelmek hálójában mindkét fél megnyilvánulásai óhatatlanul növelték a másikban a fenyegetettség érzését, hozzájárultak a hidegháború eszkalációjához.

A globális világ felé című kötet és a kísérleti tankönyv is említést tesz a Sztálinnal és a szovjet vezetéssel kapcsolatos kezdeti amerikai illúziókról, Roosevelt bizonyos fokú naivitásáról ezen a téren, majd a szerzők megjegyzik, hogy Harry Truman keményebb fellépést szorgalmazott a szovjet térnyeréssel szemben.[10] A Truman-doktrínára (a feltartóztatás stratégiája) adott válaszként jelenik meg a könyvek lapjain a Kominform megalakítása, a Zsdanov-doktrína, vagy más megfogalmazásban a két tábor elmélete. Több tankönyv is idézi Zsdanov szavait az antiimperialista, demokratikus, valamint az imperialista és demokráciaellenes tábor világméretű szembenállásáról. A Korunk története című könyv a szovjetek erőszakos kelet-európai politikájával magyarázza az amerikai magatartás megváltozását és a Marshall-segély elutasítását tekinti döntő lépésnek Európa kettészakítása terén.[11] Konszenzus van abban a tankönyvek között, hogy a szovjet veszélytől való félelem Nyugat-Európában fontos szerepet játszott az euroatlanti együttműködés és az európai integráció elmélyítésében.

A hatalmi tömbök közötti konfrontáció legfontosabb elemei közül a német kérdés (azon belül a nyugat-berlini blokád és légihíd, két német állam létrehozása a megszállási övezetekből), a koreai háború szerepelnek a tankönyvekben. Utóbbi a hidegháborús szembenállás egyik mélypontjaként és az ún. „helyettesítő háborúk” iskolapéldájaként: jelentős szovjet és kínai támogatás a kommunista Északnak, amerikai csapatok bevetése a déli országrész védelmében, nagyarányú szovjet fegyverszállítások (korszerű repülőgépek, harckocsik), katonai tanácsadók, pilóták megjelenése a térségben, de a két szuperhatalom tartózkodik a közvetlen katonai konfrontációtól.[12]

Sztálin halála mindegyik tankönyvben úgy jelenik meg, mint amely megnyitotta az utat az enyhülés felé. Ezt olyan események fémjelzik, mint a koreai háború gyors lezárása a panmindzsoni fegyverszünettel, az osztrák államszerződés, a szovjet–jugoszláv viszony látványos javulása, valamint az 1955-ös genfi csúcstalálkozó. A tankönyvek mindemellett jól mutatják be a korszak ellentmondásosságát, a kísérleti tankönyv a hruscsovi politika kétarcúságáról, A globális világ felé című tankönyv szerzői a hruscsovi diplomácia fordulatairól beszélnek.[13] A „békés egymás mellett élés” elvének deklarálásával párhuzamosan a blokkon belüli elégedetlenség megnyilvánulásait (Berlin, 1953; Magyarország, 1956) Moszkva tankokkal fojtotta vérbe, a szuezi válság idején fenyegető hangú ultimátumot küldött Londonba és Párizsba. Tovább folytatódott a fegyverkezési hajsza, illetve a mögötte húzódó tudományos–technikai versengés. Ebben a Szovjetunió nemcsak utolérte az Egyesült Államokat a nukleáris és termonukleáris fegyverek terén, de számos területen, mint pl. az interkontinentális, ballisztikus rakéták terén fölénybe is került. Ezzel – amint a tankönyvek helyesen rámutatnak – az USA számára az 1950-es évek végére megszűnt az óceánpajzs. Ezt a Száray–Kaposi-féle tankönyv egy Anasztaz Mikojantól származó idézettel szemlélteti. Mikojan az 1956-os XX. kongresszuson arról beszélt, hogy amerikai agresszió esetén a világtörténelemben először az USA nem tudna elbújni a válaszcsapás elől, és hidrogénbombák hullhatnak városaira, üzemeire. A globális világ felé című tankönyv Hruscsov egy 1962-es kijelentését idézi: „Rakétáink egy legyet is eltalálnak a világűrben. Nem kérkedem.”[14] A világűr meghódításáért folyó verseny, a szputnyik-sokk, Jurij Gagarin űrutazása szintén szerepel a tankönyvek lapjain.

A globális világ felé című tankönyv és a hozzá készült forrásgyűjtemény is külön leckét szentel a „kölcsönös elrettentés” stratégiájának. Több tankönyv közöl olyan térképet, ahol a kontinenseket az Északi sark felől nézve ábrázolják. Ebből a nézőpontból jobban megérthető a katonai tömbök elhelyezkedése, a hidegháborús szembenállás logikája.[15]

Nagy teret kap a tankönyvekben a hruscsovi időszak két súlyos nemzetközi krízise, a berlini válság (ami 1961-ben az európai megosztottság szimbólumává vált berlini fal megépítéséhez vezetett), illetve a kubai rakétaválság (karibi válság), melynek során a világ a legközelebb sodródott egy nukleáris katasztrófához. Minden kiadványban szerepelnek a legfontosabb történések: szovjet nukleáris rakéták telepítése Kubába, a Kuba köré vont amerikai blokád, a blokád felé közeledő szovjet szállítóhajók, a NATO és a VSZ haderejének teljes harckészültségbe helyezése. A hangsúly mindenütt azon van, hogy a két szuperhatalom vezetői tisztában voltak vele, mit kockáztatnak, és a legutolsó pillanatban kellő bölcsességgel rendelkeztek a probléma megoldásához. A szovjet rakétákat kivonták Kubából, cserébe az amerikaiakat Törökországból. Mind az USA, mind a Szovjetunió garanciát vállalt arra, hogy nem támadja meg Kubát, illetve Törökországot. Több tankönyv is közöl részleteket Hruscsov Kennedyhez intézett leveléből: „Ha háború tör ki, nem lesz hatalmunkban, hogy megállítsuk. Mi is a józan eszünknél vagyunk, és világosan látjuk, ha megtámadjuk önöket, önök ugyanúgy válaszolnak majd, és akkor az egész ellenünk fordul. […] Ilyet csak őrültek tesznek, vagy az öngyilkosok, akik azt akarják, hogy velük együtt pusztuljon az egész világ.”[16] Több könyvben szerepel illusztrációként egy karikatúra a rakétákon ülő és egymással szkanderező, ujjukat az indítógombon tartó Hruscsovról és Kennedyről, érzékeltetve az idegek harcát. A kiadványok egy része térképvázlatot is közöl a Kubába telepített rakéták hatósugaráról. Ezeken egyetlen apró tárgyi tévedés található (igaz, ez nem a szerzők, hanem a felhasznált forrás számlájára írható). A szovjetek a NATO kódrendszerében SS-4-es jelzéssel ellátott (a szovjet elnevezés szerint R-12) közepes hatótávolságú rakéták mellett nem SS-6-osokat, amint az a térképeken szerepel, hanem ún. közbenső hatótávolságú SS-5-ös (R-14-es) rakétákat telepítettek Kubába. A Szergej Koroljov által tervezett SS-6-os (R-7-es) már interkontinentális ballisztikus rakéta volt, ezekkel Kubából nem lehetett az Egyesült Államok területét támadni, mert a szigetország túl közel volt az USA-hoz.[17]

A hruscsovi külpolitika (a sztálinihoz képest) új elemeinek megragadására tesz figyelemreméltó kísérletet a Hantos–Bíró szerzőpáros tankönyve. A szovjet külpolitika a hruscsovi időszakban válik igazából globálissá, a Szovjetunió minél nagyobb gazdasági, politikai befolyásra igyekszik szert tenni a harmadik világ államaiban. Hiteleket, segélyt nyújt ezen országoknak, támogatja a különböző antikolonialista, nemzeti-felszabadító mozgalmakat. Egy szovjetbarát elit kinevelése érdekében Moszkvában létrehozzák a Lumumba Egyetemet. Helyesen jegyzik meg a szerzők, hogy ez a stratégia a Szovjetunió bekerítettségének lazítására szolgált és elsősorban a közel-keleti arab országok értékelődtek fel Moszkva szemében.[18] Ugyanakkor itt meg lehetett volna jegyezni, hogy a hruscsovi külpolitikának volt bizonyos kalandor, impulzív jellege, nem mindig számolt a tényleges költségekkel és a várható haszonnal, valamint azzal, hogy a harmadik világbeli rezsimek lojalitása egyik vagy másik tömbhöz meglehetősen kérdéses tud lenni.

Több kiadvány érinti a szovjet–kínai viszony kiéleződését, a nemzetközi kommunista mozgalmon belüli rivalizálást Moszkva és Peking között. Ideológiai síkon ez „a békés egymás mellett élés” doktrínájának elutasítását jelentette kínai részről. Katonai oldalon Kína atomhatalommá válását, a pattanásig feszült helyzetet a kínai-szovjet határszakaszon, határincidensek sokaságát emelik ki. A globális világ felé című tankönyv Mao Ce-tung fenyegetéssel felérő kijelentését idézi, arról, hogy a Bajkál-tótól keletre fekvő térség a 19. században vált Oroszország, később a Szovjetunió részévé: „Erre mi még nem nyújtottuk be a számlát”. Majd a szerzők megemlítik, hogy az 1970-es évek elején a szovjet szárazföldi haderőnek már nagyobb része állomásozott a Távol-Keleten, mint nyugaton. Azt is jól érzékelik a szerzők, hogy a szovjet–kínai rivalizálás alapvetően megváltoztatta a geopolitikai viszonyokat a világban, hiszen Moszkva számára veszélyes ellenfél jelent meg keleten, ami adott esetben nagyobb kompromisszumkészségre sarkallta őt a Nyugat irányába.[19]

Az 1960-as évek második felében kibontakozó enyhülési folyamat, a fegyverzetkorlátozási tárgyalások ugyancsak megkülönböztetett helyet kapnak a hidegháború történetét taglaló leckékben. A Száray–Kaposi-féle tankönyv nagyon jó és tanulságos táblázatokat közöl a nagyhatalmak katonai kiadásairól, az USA illetve a Szovjetunió által hadrendbe állított interkontinentális rakéták számának alakulásáról az 1959 és 1975 közötti időszakban, valamint a fontosabb fegyverrendszerek kifejlesztésének időpontjáról a két szuperhatalom esetében.[20] A Moszkva és Washington közötti „forró-drót”, az atomcsend- valamint az atomsorompó-egyezmények mellett a SALT-I megállapodás a stratégiai fegyverek számának korlátozásáról, valamint a Helsinki záróokmány aláírása ennek az időszaknak a kulcsfontosságú eseményei. A kísérleti tankönyv egy táblázatot is közöl az engedélyezett rakéták és hordozóeszközök számáról.[21] Helsinki kapcsán több tankönyv idézi a záróokmány tíz alapelvét. Ugyancsak a kísérleti tankönyv a tanulók feladatává teszi annak megvitatását, hogy a pontok közül melyek feleltek meg a Szovjetunió érdekeinek, illetve melyek álltak ellentétben azokkal.[22]

Amint a tankönyvek nagyon helyesen rámutatnak, a helsinki folyamat nem vezetett a hidegháború lezárásához, nem írta felül a bipoláris világrend logikáját. „Az enyhülés természetesen nem jelentette a két szuperhatalom kibékíthetetlen ellentéteinek feloldását. Sokkal inkább arról volt szó, hogy számot vetve a pillanatnyi realitásokkal, mindkét fél a távolabbi jövőre bízta fő célkitűzéseinek megvalósítását, az ellenfél legyőzését, vagy visszaszorítását.”[23] Az enyhülési folyamattal párhuzamosan tovább folyt a két világrendszer közötti versengés, ráadásul úgy tűnt, a mérleg nyelve a Szovjetunió felé billen. A vietnami háború súlyos presztízsveszteséget okozott az Egyesült Államoknak, a diáklázadásokkal rejtett társadalmi feszültségek törtek a felszínre a jóléti társadalmakban, az olajárrobbanás súlyos gazdasági nehézségekhez vezetett a nyugati országokban. Közben Moszkva tovább erősítette befolyását a harmadik világ országaiban, hadereje az érdekszféra védelme mellett megjelent a világ számos más pontján is. Ezt A globális világ felé című tankönyv két nagyon találó idézettel szemlélteti, az egyik Szergej Gorskov tengernagytól, a szovjet flottaépítési program atyjától származik, a másik Grecsko marsall, védelmi minisztertől. Gorskov konstatálta, hogy „hadiflottánk part menti flottából óceánivá vált […] A szovjet óceáni hadiflotta megteremtése véget vet az amerikai és angol flotta uralmának a világtengereken”. Grecsko pedig 1974-ben kijelentette: „A szovjet fegyveres erők történelmi funkciója jelenleg nem korlátozódik a Szovjetunió és a többi szocialista ország védelmére…”[24]

Az 1970-es években a szovjet vezetés többször is hangsúlyozta, hogy a békés egymás mellett élés nem szünteti meg az osztályharc törvényeit. „A harc tovább folyik a proletariátus és a burzsoázia, a világszocializmus és az imperializmus között a kommunizmus világméretű győzelméig”; „Mert teljesen világos, hogy az enyhülés és a békés koegzisztencia csak az államközi kapcsolatokra vonatkozik. Az enyhülés nem szünteti meg és nem is szüntetheti meg az osztályharc törvényeit. Senki sem várhatja el, hogy kommunisták, tekintettel az enyhülés vívmányaira, belenyugodjanak a kapitalista kizsákmányolásba.”[25]

A Száray–Kaposi szerzőpáros könyve a világtérképen bejelöli azokat a harmadik világbeli országokat, melyekben szovjet befolyás érvényesült az 1970-es évek közepére. Ebből jól látszik, hogy a szovjetek megvetették lábukat Indokínában (Vietnam, Laosz, Kambodzsa), a Közel-Keleten (bár itt Szíria, amely pedig a Szovjetunió egyik legfontosabb szövetségesének számított a térségben, valamiért nincs jelölve a térképen), Afrikában (Etiópia, Mozambik, Angola, Bissau-Guinea stb.), valamint Kuba mellett Közép-Amerikában a sandinista Nicaragua is részévé vált az ún. külső birodalmi peremívnek. Komoly szakmai hiba azonban a tankönyvszerzők részéről, hogy a tényleg szemléletes térképre egy „Der Bolschewismus” feliratú plakátot helyeznek, amelyen egy vöröscsillagos sisakot viselő, halálfejes, óriási vörös pók öleli lábaival a földgolyót. Ráadásul a tanulók feladatává teszik, hogy kapcsolatot találjanak a térkép és a plakát között.[26] Az ábra ugyanis egy nemzetiszocialista propagandaplakát része, az 1930-as évek második felében többek között ezzel a plakáttal hirdették a Harmadik Birodalom több városában is bemutatott antibolsevista kiállítást. Ebben a kontextusban tehát a tankönyvbeli szerepeltetése nem szerencsés.

A következő nagy témakör a tankönyvekben a kis hidegháború időszaka. Konszenzus van a szerzők között abban, hogy a kelet–nyugati konfliktus elmélyülését a szovjetek 1979-es afganisztáni beavatkozása okozta. (Egyidejűleg több könyv említi még okként az SS-20-as /RSZD-10) közepes hatótávolságú rakéták hadrendbe állítását és közép-európai telepítését.[27]) A kiadványok közül azok, amelyek részletesebben foglalkoznak az afganisztáni eseményekkel, aláhúzzák, hogy bár a Szovjetunió az egymással marakodó afgán klikkek küzdelmébe avatkozott be, a Nyugat számára az intervenció azt jelentette, hogy szovjet haderő veszélyes közelségbe került a közel-keleti olajforrásokhoz és a Hormuzi-szoroshoz, az olajszállítás fő útvonalához. Ezért volt a Nyugat reakciója váratlanul éles a szovjet lépésre. A kísérleti tankönyv geopolitikai, geostratégiai összefüggésbe helyezi a történéseket (a közel-keleti olajforrásokat körülölelő „vörös sarló”), ismerteti a Carter-doktrínát és több gondolkodtató kérdést tesz fel a tanulóknak a téma kapcsán.[28]

A kis hidegháború korszakának leírása Lator László könyvében némileg zavaros, sok benne az ismétlés, felbomlik az időrend, ami már-már a megértést nehezíti. Egy rövid részen belül két alkalommal kerül elő a SALT-II megállapodás (és életbeléptetésének elmaradása), kétszer az SS-20-as rakéták telepítése. Előbb – egy bekezdésen belül – Ronald Reagan elnökké választását, és az 1983-ban meghirdetett űrfegyverkezési programot említi, majd hirtelen átvált az 1970-es évek két súlyos olajválságára és következményeire. Nem egyértelmű a megfogalmazás, amikor arról ír, hogy a „Szovjetunió «vietnami háborújának» számító beavatkozás még szovjet adatok szerint is több mint 13 ezer áldozatot követelt”.[29] A szövegből nem derül ki világosan, hogy a szerző itt a szovjet katonai veszteségekre gondol-e. Az afgán áldozatok száma ennél nagyságrendekkel magasabb volt, 1–1,3 millió fő közé teszik. A szovjet veszteségek hivatalosan elismert mértéke is valamivel magasabb a könyvben megadottnál: 14.500 halott, 53.800 sebesült, de a Frunze Katonai Akadémia belső használatra készült kiadványa összesen 27.660 halottat és eltűntet említ.[30]

Apróbb következetlenségek A globális világ felé című könyvben is tetten érhetők. Az afganisztáni háborúval kapcsolatban némileg anakronisztikus a Vörös Hadsereg említése egy képaláírásban („A vad hegyek kemény lakóit a Vörös Hadsereg nem tudta legyőzni”), hiszen a szovjet fegyveres erők hivatalos megnevezése 1946 januárjától Szovjet Hadsereg volt. Ugyancsak érdemes lett volna árnyalni azt a megállapítást, mely szerint „1979 decemberében a szovjet vezetés elbizakodottságában súlyos hibát követett el, csapataival bevonult Afganisztánba, hogy egy szovjetbarát rezsimet segítsen hatalomra.”[31] Az ANDP (Afgán Népi Demokratikus Párt) képében már 1978 áprilisában egy szovjetbarát politikai erő került hatalomra. Ez a párt azonban egymással is komoly belharcokat vívó frakciókra tagolódott, illetve a különböző lázadó iszlám fegyveres csoportok miatt csak egy részét tudta ellenőrizni az ország területének. A kabuli vezetés 1979 márciusától többször is kérte a szovjet csapatok bevonulását az országba. Moszkvában, a Politikai Iroda ülésein számos alkalommal volt napirendi pont az afganisztáni helyzet, a közvetlen szovjet intervenció lehetőségét sokáig elvetették, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint a szovjet vezetés tagjai pontosan tisztában voltak a várható presztízsveszteséggel és a katonai kockázatokkal. Csak miután az afgán vezetésen belüli leszámolásokban a legfőbb szövetségesüknek számító Nur Tarakit meggyilkolták, miután az afgán helyzet azzal fenyegette őket, hogy a közép-ázsiai szovjet köztársaságok szomszédságában egy velük etnikai, vallási szempontból sok vonatkozásban rokon térségben teljesen eluralkodik a káosz, csak ezt követően döntöttek Moszkvában a katonai megoldás mellett.[32] Elbizakodottságról tehát szó sem volt.

A kis hidegháború kapcsán a rakétatelepítéseken és az afganisztáni háborún kívül a tankönyvek még az olimpiák kölcsönös bojkottját, a COCOM-listát[33] említik, valamint az SDI kapcsán a fegyverkezési verseny újabb hullámát, amelybe az Egyesült Államok tudatosan kényszerítette bele a Szovjetuniót. Tartalmi és módszertani szempontból is kiemelendő a kísérleti tankönyv ide vonatkozó része: informatív, problémacentrikus, szemléletes. Szól a keleti blokkban tapasztalható válságjelenségekről, valamint a Szovjetunió bukásához vezető külső és belső okokról, a világgazdaságban bekövetkezett, a szocialista országok számára kedvezőtlen átrendeződésről. A fegyverkezési verseny kapcsán táblázatot közöl az erőviszonyokról, amely felöleli az interkontinentális rakétáktól a hagyományos fegyverrendszerekig, a haderő létszámáig a teljes spektrumot. Idézi Ronald Reagan híressé vált kijelentését: „Ki akarunk fejleszteni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót”. Felhívja a tanulók figyelmét, hogy a koncepció célja nem a stratégiai erőviszonyok megváltoztatása, hanem a Szovjetunió gazdasági térdre kényszerítése volt. – A szerzők kiemelik, ekkor derült ki, hogy a szovjet gazdaság teljesítőképessége nem áll arányban a vezetés világpolitikai ambícióival. A Szovjetunió többé nem volt képes szövetségi rendszerének finanszírozására a világban.[34]

Ebből az alaphelyzetből vezethető le a hidegháborús szembenállás utolsó, a szovjet blokk felbomlásához vezető szakasza. A gorbacsovi peresztrojka nemzetközi vonatkozásai közül a tankönyvek az afganisztáni kivonulást, a harmadik világbeli rezsimek támogatásának beszüntetését, valamint a szovjet–amerikai csúcstalálkozókat és fegyverzetkorlátozási megállapodásokat emelik ki. A Száray–Kaposi-féle tankönyv Gorbacsov 1987-es koncepcióját idézi a közös Európa-házról, amely bár két társadalmi rendszerről és két katonai-politikai szövetségről tesz említést, de az európai népek egymásra utaltságát hangsúlyozva már a hidegháborús logika felülírása irányában tett lépés volt.[35] A kísérleti tankönyv Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter egy, 1988-as kijelentésével igyekszik érzékeltetni a szemléletbeli változást: „Korunk immár nem meghatározó tendenciája a két szemben álló rendszer harca. Ma a döntő az, hogy az anyagi javak termelésének és igazságos elosztásának alapján egyesült erőfeszítésekkel regeneráljuk, újratermeljük és megvédjük az emberiség túléléséhez nélkülözhetetlen eszközöket és forrásokat.”[36]

Több tankönyv is említi a Gorbacsov–Reagan csúcstalálkozókat (Genf, Reykjavík, Washington, Moszkva), az 1987-es megállapodást a középhatótávolságú rakéták leszereléséről és megsemmisítéséről (bár maga az INF rövidítés nem szerepel a tankönyvekben), az egyoldalú szovjet haderő-csökkentési lépések bejelentését.[37] A fegyverkezési hajsza megállítása, a fegyverzetkorlátozás tehát eddigre abszolút prioritást élvezett Moszkva számára. A szuperhatalmak közötti konfliktust az enyhülés és párbeszéd váltotta fel, amely megszabadította ugyan a világot egy globális háború rémképétől, a szovjet blokkot és a birodalmat azonban már nem volt képes megmenteni az összeomlástól.

1944–1945 folyamán Közép- és Kelet-Európa országai a Szovjetunió érdekszférájába kerültek. Moszkva a térséget saját elsődleges biztonsági övezeteként kezelte. A hidegháború eszkalációjával párhuzamosan felgyorsította ezen államok szovjetizálását, függetlenül attól, hogy azok a győztes vagy a vesztes oldalon fejezték be a II. világháborút. A kísérleti tankönyv idézi Sztálin Milovan Gyilasz előtt tett kijelentését, ami már előrevetítette a térség további sorsát: „Ez a háború eltér a múltbéli háborúktól: ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét. Ahova a hadserege eljut, ott a saját rendszerének szerez érvényt. Másképp nem is volna lehetséges.”[38]

A tankönyvek kiemelik, hogy erre minden országban nagyjából hasonló forgatókönyv alapján került sor. A polgári („jobboldali”) politikai erők szerveződését már a kezdetektől fogva akadályozták, a koalíciós kormányokban a kulcsfontosságú tárcák (pl. belügy, a karhatalom és a gazdaságirányítás) a kommunisták kezén voltak, a közigazgatásból fokozatosan eltávolították a nekik nem tetsző szereplőket, a rivális politikai pártokat lépésről lépésre szorították ki a hatalomból. A vesztes országokban a szovjetek a SZEB-en keresztül komoly befolyást tudtak gyakorolni a folyamatokra. Az első időszakban még – amint a tankönyvek fogalmaznak – „fenntartották a demokrácia látszatát”, „a folyamatnak látszólag demokratikus «álarcot» azzal adtak, hogy mindenhol választásokat tartottak, amelyek során számos visszaélés, csalás történt”.[39] 1947–1948-tól azonban már a látszatra sem adtak a szovjetek, minden csatlós országban egypártrendszeren alapuló totális diktatúrát építettek ki szovjet típusú erőszakapparátussal, az államosítások és a kollektivizálás, a tervutasításos gazdaságirányítás mellett még arra is ügyeltek, hogy mindenhol meglegyenek a helyi „kis Sztálinok” és a szovjet mintára rendezett koncepciós perek.[40] A szovjet integrációs modell nemzetközi szervei a Kominform, a KGST és a Varsói Szerződés lettek. Utóbbi kapcsán A globális világ felé című tankönyv megjegyzi, hogy létrehozása pusztán a már fennálló helyzet intézményesítését jelentette, hiszen a kétoldalú szerződések már eddig is szabályozták a katonai együttműködést, a kelet-európai országok hadseregeihez beosztott szovjet „tanácsadóknak” pedig a szerződések szövegén messze túlnyúló szerepe volt”.[41] A Korunk története című tankönyv tömör, de szemléletes összefoglalását adja annak, mit jelentett ezen országok számára a szovjetizálás. A kulcskifejezések: egypártrendszerű proletárdiktatúra, gazdasági racionalitás helyett politikai céloknak alárendelt tervutasításos rendszer, a kommunista ideológia kizárólagossága, nemzetközi kapcsolatok erőteljes beszűkülése, kényszeren alapuló szövetségi rendszerek, törvénytelenségek és félelem.[42]

Mindegyik kiadvány jól érzékeli, hogy a változásokban nem a belső gazdasági, társadalmi folyamatoknak, hanem a szovjet katonai jelenlétnek volt meghatározó szerepe. Éppen ezért ezen rezsimek társadalmi támogatottsága meglehetősen alacsony volt. A térség sorsa lényegében Moszkva akaratától és a világpolitikai folyamatoktól függött. A tankönyvek nagy figyelmet szentelnek a szovjet blokkon belüli válságoknak. Az 1953-as kelet-berlini felkelést nem mindegyik könyv említi. Lator László két mozzanatot emel ki a megmozdulásból, az egyik, hogy szovjet tankok verték le, a másik, hogy a szovjetek ezt követően lemondtak a további háborús kártérítésről, hogy elejét vegyék a zavargásoknak.[43]

Az 1956-os magyar forradalom leverése és az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás már lényegesen nagyobb hangsúlyt kap a tankönyvek lapjain. Ezek vizsgálatakor most csak a szovjet vonatkozásokat érintem.

A magyarországi események kapcsán a tankönyvek kiemelik: a Sztálin halála utáni időszakban a szovjet vezetés tisztában volt azzal, hogy a befolyási övezetébe tartozó országokban robbanásveszélyes helyzet alakult ki. 1953 nyarán a teljes magyar pártvezetést Moszkvába rendelték, előírták számukra a politikai irányvonal megváltoztatását és a szükséges személyi változtatásokat (Nagy Imre került a miniszterelnöki székbe). A kísérleti tankönyv felhívja a figyelmet arra, hogy olyan dolgokért marasztalták el a magyar pártvezetést (mindenekelőtt személy szerint Rákosit), amiket korábban a szovjetek követeltek a magyar vezetéstől. Forrásszemelvényként hosszabb részletet közölnek a szerzők a szovjet vezetők Rákosit bíráló megjegyzéseiből, a forráshoz kérdések, feladatok kapcsolódnak, melyek segítik a tanulókat a valós történelmi szituáció megértésében (pl. Miért tűnhetett cinikusnak a bírálat? Kiktől kapta korábban [Rákosi] az utasításokat? stb.).[44]

Dupcsik Csaba és Repárszky Ildikó könyvében a fenti eseménysor érdekes ellenpontozását adja az 1955. január 6-i moszkvai tárgyalás eseményeinek és hangulatának felidézésével az MDP KV Politikai Bizottsága üléséről készült jegyzőkönyv alapján. Az idézett szövegrészben Nagy Imre határozottan visszautasítja Hruscsov fenyegetését, amikor utóbbi a kivégzett Zinovjev és Rikov sorsával példálózott a magyar kormányfőt és politikáját bírálva.[45] A fenti szemelvények jól jelzik a tanulók számára a csatlós országok és vezetőik függését Moszkvától, a moszkvai hatalmi harcok pillanatnyi állásától. Rákosi helyzetét a vezetésen belül az SZKP XX. kongresszusán elhangzott Hruscsov-beszéd és következményei tették tarthatatlanná.[46] Több kiadvány is megjegyzi, hogy a hatalomból való eltávolítására szovjet kezdeményezésre került sor miután személye már Moszkva számára is kényelmetlenné vált.[47]

Az 1956-os forradalommal és szabadságharccal kapcsolatban témánk szempontjából a legfontosabb kérdés a szovjet magatartás vizsgálata. A főbb súlypontok minden kiadványban megtalálhatók. A szovjet csapatok Magyarországról történő kivonása a forradalmárok egyik legfontosabb követelése volt. (Több könyvben pontatlanul továbbra is a Vörös Hadsereg elnevezést használják a szovjet fegyveres erőkre, és van, ahol következetlen az orosz, szovjet kifejezések használata is.[48]) A szovjet tankok megjelenése Budapest utcáin október 24-ére virradóra csak olajat öntött a tűzre. A Kovács–Kovácsné szerzőpáros tankönyve megemlíti Mikojan és Szuszlov nevét is, akik a szovjet vezetés képviseletben érkeztek Budapestre, abból a célból, hogy Moszkva megpróbálja ellenőrzése alatt tartani a folyamatokat. Jurij Andropov budapesti szovjet nagykövet neve két összefüggésben merül fel a tankönyvekben, egyrészt ő volt, aki jelentéseiben felhívta Moszkva figyelmét arra, hogy az MDP vezetése nem ura a helyzetnek, másrészt november 1-én Nagy Imre nála tiltakozott az újabb szovjet csapatmozdulatok miatt.[49]

Szinte mindegyik tankönyv komoly figyelmet szentel a nemzetközi környezet bemutatásának. A szuezi válság olyan eseménysorként jelenik meg, amely elvonta a nemzetközi közvélemény és a nagyhatalmak figyelmét a magyarországi eseményekről. A legsarkosabban Kovács István és Kovácsné Bede Ágnes fogalmaznak ezzel kapcsolatban: „Az egyiptomi válság fegyveres megoldásától távolmaradó Szovjetunió az USA-tól cserében szabad kezet kapott a magyarországi forradalom leveréséhez”.[50] Jól érzékeltetik a könyvek az amerikai (nyugati) magatartás ellentmondásait is. Szavakban, a gesztusok szintjén együtt éreztek a felkelőkkel, de egy nukleáris háborút nem akartak kockáztatni a Szovjetunióval szemben Magyarország miatt, lényegében nem vállalták a Jaltában kialakított világrend, a szovjet érdekszféra megkérdőjelezését. A forrásszemelvények között megtalálhatjuk J. F. Dulles amerikai külügyminiszter kijelenéseit, melyek pontosan jellemzik az amerikaiak magatartását: „Az egyetlen mód a magyar forradalmárok megsegítésére a nukleáris háború lenne. Van-e épeszű ember, aki azt mondaná, hogy indítsunk nukleáris háborút ebből a célból?”[51] Több könyv említi név szerint is Charles E. Bohlent, az USA moszkvai nagykövetét, aki Dulles utasítására közölte a szovjet vezetéssel, hogy az amerikai kormány nem tekinti potenciális szövetségesének Lengyelországot és Magyarországot. Dupcsik Csaba és Repárszky Ildikó arra is felhívja a figyelmet, hogy ezt a közlést másképp értelmezték Washingtonban és másképp Moszkvában. Washington ezzel nagyobb engedékenységre kívánta ösztönözni a szovjeteket Magyarország irányába, míg utóbbiak azt a következtetést vonták le, hogy nyugodtan nyúlhatnak keményebb eszközökhöz is, mert az Egyesült Államok ezt nem fogja megakadályozni.[52]

Részletesen nyomon követik a tankönyvek a magyarországi eseményekkel kapcsolatos szovjet álláspont változását. A szerzők között egyetértés van abban, hogy a magyar forradalom sorsa Moszkvában dőlt el. Szólnak a vezetésen belüli vitákról, beavatkozáspárti keményvonalas sztálinisták, és a hozzájuk képest „liberálisabb” vezetők küzdelméről, amelyben Hruscsov a „mérleg nyelvét jelentette”.[53] Van kiadvány, amely idéz az október 30-i szovjet kormánynyilatkozatból. A dokumentumból döntően két passzusa köszön vissza a tankönyvek lapjain: a szocialista országok közötti kapcsolatok új alapokra helyezése a teljes egyenjogúság, a belügyekbe való be nem avatkozás, a szuverenitás tiszteletben tartása alapján, valamint a szovjet csapatok visszavonása a magyar fővárosból, illetve egy általános formában megfogalmazott, semmire sem kötelező ígéret, miszerint a szovjet kormány kész tárgyalásokat kezdeni Magyarország és más VSZ tagországok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatásáról.[54] Amint azt több könyv említi teljesen helyesen, október 31-én fordulat következett be a szovjet álláspontban, és döntés született a forradalom fegyveres leveréséről. A legrészletesebben A globális világ felé című könyv igyekszik megvilágítani a fordulat hátterét. A szerzők megjegyzik: „A szép elveken azonban felülkerekedett a birodalmi érdek. Október 31-től a szovjet vezetés titokban felülvizsgálta saját helyzetértékelését, és előkészítette a Magyarország elleni újabb katonai akciót.” A szovjet döntés motívumai kapcsán egy találó forrásszemelvényt idéznek, Veljko Mićunović, Jugoszlávia moszkvai követének visszaemlékezéseit, aki jelen volt Hruscsov és Tito brioni találkozóján. Hruscsov itt már a magyar semlegességi nyilatkozattal érvelt (holott a döntés az intervencióról már ennek közzététele előtt megszületett), közölte, nem engedhetik tovább fajulni az eseményeket, neki kül- és belpolitikai okok miatt is erőt kell mutatnia.[55]

A szovjet álláspont megváltozásának pontosabb megértéséhez talán érdemes lett volna a tankönyvekben ismertetni azokat a kritériumokat, melyekből Moszkva nem engedett egyetlen csatlós ország esetében sem. Ezek eleve nagyon szűkre szabták a magyar mozgásteret: 1. egységes és cselekvőképes, Moszkvához lojális kommunista pártvezetés; 2. Ütőképes, szilárd állambiztonsági erők; 3. Moszkvához lojális és fegyelmezett katonai vezetés és hadsereg; 4. A párt által irányított és ellenőrzött, a szovjet érdekeket és szempontokat maximálisan figyelembe vevő tömegtájékoztatás. Ebből látható, hogy már a forradalom előestéjén az egyetemi ifjúság részéről megfogalmazott követelések is túlmentek a szovjetek által tolerálható határon, a kérdés számukra tehát úgy merült fel, képes-e a Nagy Imre által vezetett kormány a fenti négy pont által meghatározott keretek közé visszaszorítani az eseményeket, vagy sem. A forradalom napjaiban a négy pont egyike sem teljesült.[56] Amint a kísérleti tankönyv nagyon helyesen megállapítja az október 31-i döntés kapcsán: „Ekkorra a szovjet vezetők számára is nyilvánvalóvá lett, hogy a Nagy Imre által megkísérelt konszolidálás nem maradhat azon keretek között, amire 28-án még ők is áldásukat adták. Úgy vélték, hogy a magyar társadalom elemi erővel megnyilvánuló igényeivel szemben Nagy Imre sem tud – talán nem is akar – olyan konszolidációt végrehajtani, amely megőrzi a kommunista párt vezető szerepét és megtartja Magyarországot a szovjet blokkban”.[57] Lengyelországban 1956 őszén az utolsó pillanatban sikerült elkerülni a szovjet katonai intervenciót, miután Władysław Gomułka garanciát adott Hruscsovnak, hogy a reformok, változások nem érintik a rendszer szocialista jellegét és az ország szovjet blokkon belüli tagságát. Magyarország esetében ez az út nem volt járható.

Az 1968-as csehszlovákiai eseményekkel kapcsolatban a szovjet vonatkozások közül tankönyvek többsége természetesen a Brezsnyev-doktrínát említi törzsanyagként. Igaz, a Korunk története című tankönyvben maga a kifejezés nem szerepel. Egy rövid, hárommondatos Brezsnyev életrajzból mindössze annyit tudunk meg, hogy „szinte semmilyen reformot nem engedélyezett: eltiporta a «prágai tavaszt»…”. A Csehszlovákiáról szóló részben egy rövid forrásszemelvény szerepel Brezsnyev és Kádár 1968. június 12-i megbeszéléséről, amivel a szerzők a csehszlovák kísérlet értékelésében tetten érhető nézetkülönbségeket kívánják érzékeltetni a két pártvezető között; egy részlet Zdeněk Mlynář visszaemlékezéséből a szovjet katonai beavatkozás kezdetéről. Az összegző részben pedig azt olvashatjuk, hogy a szovjet vezetés megijedt a változásoktól, és a Varsói Szerződés erőinek bevetése mellett döntött, augusztus 20-án megkezdődött Csehszlovákia lerohanása.[58] A globális világ felé című tankönyv terjedelmes részt szentel a prágai tavasznak, illetve azon belül a szovjet vezetés, valamint a többi szocialista ország magatartásának, Csehszlovákia megszállásának. Érdemes megemlíteni, hogy magát a Brezsnyev-doktrínát nem ennél a résznél, hanem kettővel későbbi fejezetben tárgyalják a szerzők. Idézik a Brezsnyev-doktrína ominózus passzusát a szocializmus építésének általános törvényszerűségeiről, valamint arról, ha valamelyik szocialista országban a szocializmust veszély fenyegetné, az nem az adott ország belügye, hanem az egész szocialista közösségé. A szerzők mindössze egy kérdést tesznek fel a tanulóknak a szövegrészlet kapcsán: „Mondott-e újat a Brezsnyev-doktrína?”. A kísérleti tankönyv komplexebb feladatsort kapcsol a forrásrészlethez: a tanulóknak fel kell ismernie a szövegben rejlő ellentmondásokat, a megfogalmazás fenyegető jellegét, valamint röviden össze kell foglalnia a doktrína lényegét.[59] (Száray Miklós és Kaposi József tankönyvében némileg zavaró, hogy a törzsanyag után közölt forrásszemelvények időrendje összekeveredik, és pl. a kubai rakétaválságról, a Brezsnyev-doktrínáról szóló szövegek megelőzik az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos amerikai álláspont hátterét feltáró szemelvényeket. Ezek közül az egyikben, Charles E. Bohlen amerikai nagykövet Moszkvából Washingtonba küldött jelentésében egy apróbb hiba található: Nyikolaj Bulganyin szovjet miniszterelnök neve többször is rosszul szerepel a szövegben, Bulgagyin, illetve Balgunyin alakban.[60])

Az 1980-81-es lengyel válság kapcsán a tankönyvek szintén említik a Brezsnyev-doktrína alkalmazásának lehetőségét. Ekkor azonban – amint Száray Miklós és Kaposi József könyvükben fogalmaznak – a Szovjetunió számára sokkal kedvezőtlenebb volt a nemzetközi helyzet, mint 1968-ban, a lengyel történelmi hagyományokban gyökerező várható ellenállás miatt pedig egy ilyen akció következményei beláthatatlanok voltak. A szovjet katonai beavatkozást végül hadiállapot bevezetésével sikerült elkerülni.[61] „Wojciech Jaruzelski tábornok, miniszterelnök és pártfőtitkár, hogy megelőzze a Vörös Hadsereg bevonulását, 1981. december 13-án rendkívüli állapotot vezetett be” – olvashatjuk Dupcsik Csaba és Repárszky Ildikó könyvében. A megállapításban két apró pontatlanság szerepel: a szovjet fegyveres erők megnevezése helyesen Szovjet Hadsereg (nem pedig Vörös), Jaruzelski pedig nem főtitkár volt, hanem a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára.

Hogy mennyire állt fenn tényleg egy szovjet intervenció veszélye, erre nézve megoszlanak a vélemények. Valószínűleg az a verzió áll a legközelebb az igazsághoz, amely szerint a szovjetek nem terveztek közvetlen katonai beavatkozást, viszont folyamatosan nyomás alatt tartották a lengyel vezetést, hogy saját erőből oldja meg a válságot. A szükségállapot bevezetésének előkészítésében a KGB és a szovjet katonai vezetés munkatársai szorosan együttműködtek a lengyel hatóságokkal (a hadiállapot bevezetését a lakossággal tudató plakátokat is a Szovjetunióban nyomtatták), de szovjet erők bevetését lengyel területen gyakorlatilag kizárták. 1981 decemberében a VSZ Moszkvában ülésező vezetőitől Jaruzelski kemény hangú, intervencióval fenyegető nyilatkozat kiadását kérte, néhány nappal később Viktor Kulikov marsall, a VSZ akkori főparancsnoka közvetítésével katonai segítséget kért Moszkvától. Jaruzelski mindkét kérését elutasították. Két nappal a hadiállapot bevezetése előtt a SZKP KB Politikai Bizottságának ülésén Jurij Andropov kijelentette: „Nem kockáztathatunk. Nem szándékozunk katonai erőt vezényelni Lengyelországba. Ez helyes álláspont, és végig ki kell tartanunk mellette”. Ugyanakkor a lengyel közvélemény, mindenekelőtt az idősebb generációk tagjai, nagy arányban fogadják el Jaruzelski érvelését, melyet a tábornok a rendszerváltást követően előszeretettel hangsúlyozott, – és amellyel a magyar tankönyvek lapjain is találkozunk – miszerint a szükségállapot bevezetése a „kisebbik rossz” volt, amivel sikerült elkerülni a szovjet katonai beavatkozást.[62]

Moszkva és a szovjet blokk országai közötti viszony terén a következő csomóponti kérdés a gorbacsovi peresztrojka időszaka, a szovjet magatartás változása a csatlós államokkal szemben. A kulcsmozzanat minden tankönyvben a Brezsnyev-doktrína feladása. A kísérleti tankönyv szerzői arra hívják fel a tanulók figyelmét, hogy a válságban lévő kelet-európai rezsimek, miután Gorbacsov egyértelművé tette, hogy nem számíthatnak szovjet katonai és politikai támogatásra az ellenzéki mozgalmakkal és a növekvő társadalmi elégedetlenséggel szemben, kénytelenek voltak meghátrálni és a helyi kommunista elitek egymás után adták át a hatalmat.[63]

A globális világ felé című tankönyv ennek kapcsán idézi Gorbacsov 1989. júliusi beszédét az Európa Tanácsban, ahol a szovjet vezető egy adott ország belügyének nevezte a társadalmi és politikai rendszer megváltoztatását és teljességgel megengedhetetlennek mindenféle beavatkozást, a szuverenitás bármilyen fokú korlátozását. Ez a tankönyv az egyetlen, ahol szerepel a Brezsnyev-doktrínát felváltó, félig tréfás „Sinatra-doktrína” kifejezés, és meg is magyarázzák ennek eredetét.[64] Az elnevezés „ötletgazdája” Gennagyij Geraszimov, a szovjet külügyminisztérium sajtóosztályának akkori vezetője, külügyi szóvivő volt. Geraszimov 1989. október 25-én a „Jó reggelt, Amerika” című televíziós műsorban annak kapcsán hivatkozott Frank Sinatra híres, My way című dalára, mint az új szovjet doktrína alapjára, hogy addigra Gorbacsov és E. Sevardnadze külügyminiszter több megnyilatkozásukban kizárták a szovjet beavatkozás lehetőségét a keleti blokkhoz tartozó országokban. A dal említése egyértelműen arra utal, hogy a blokk országai immár Moszkva szerint is a saját útjukat járhatják. Helyesen állapítják meg a tankönyvszerzők, hogy Gorbacsov láthatóan nem volt tisztában a változások erejével és gyorsaságával. Ennek legeklatánsabb példája az NDK esete. Gorbacsov részt vett az NDK fennállásának 40. évfordulójára rendezett ünnepségeken, beszédéből úgy tűnt, Moszkva egyáltalán nem tervezi Kelet-Németország feladását, a háború után kialakult realitásokat emlegette. Ehhez képest a berlini fal néhány nap múlva jogi és szimbolikus értelemben, majd pedig fizikai valójában is leomlott, 1990 februárjában pedig a Helmut Kohllal folytatott megbeszélésen Gorbacsov gyakorlatilag áldását adta a német újraegyesítésre.[65]

Néhány tankönyv említi M. Gorbacsov és G. Bush máltai csúcstalálkozóját 1989 decemberében, ahol érintették Kelet-Európa kérdését is. Eltérő megfogalmazással ugyan, de a szerzők egyöntetűen úgy interpretálják a történéseket, hogy Gorbacsov itt adott határozott ígéretet a térség országainak elengedésére.[66] A változásokat a tankönyvek egyöntetűen Közép- és Kelet-Európa felszabadulásaként értékelik, hangsúlyozzák, hogy a válság nem állt meg a Szovjetunió határainál, hanem a keleti blokk széthullását követően hamarosan a birodalom felbomlásához vezetett.

A tankönyvek között itt viszonylag nagy a szórás, hogy melyik, milyen részletességgel tárgyalja az 1945 utáni országtörténetet. A főbb csomópontok, melyek mindegyik kiadványban szerepelnek: az 1945 utáni időszak, Sztálin halála, az azt követő hatalmi harcok, a hruscsovi „desztalinizáció”, brezsnyevi pangás, gorbacsovi peresztrojka időszaka. Legkevésbé a Száray Miklós, Kaposi József szerzőpáros tér ki a belpolitikai vonásokra, ők inkább az egyes vezetőváltások nemzetközi konzekvenciáira koncentrálnak.

Kovács István és Kovácsné Bede Ágnes tankönyvükben két bekezdést szentelnek a Szovjetunió 1945 és 1953 közötti történetének, ebbe azonban jól belesűrítik a legfontosabb információkat: területi gyarapodás, a világ legerősebb szárazföldi hadereje, készülődés a harmadik világháborúra, a terror újabb hulláma, koncepciós perek, a kultúra, a tudományok és művészetek feletti szigorú ellenőrzés.[67]

Hasonló mozzanatokat emel ki Lator László is könyvében. A diktatúra lazulásához fűzött remények szertefoszlását, a régi hatalomgyakorlási módszerek és a terror folytatását és fokozását. Az új típusú szovjet nacionalizmus kapcsán nagyon találó és szemléletes idézet szerepel a könyv lapjain Isaac Deutscher Sztálin-életrajzából, amely jól jellemzi a rendszer abszurditását: „Az iskolások számára a történelem nem volt más, mint gonosz külföldi összeesküvések sorozata, amelyeket mindannyiszor meghiúsított az ősök ébersége és bátorsága”. Az egyébként jól összeszedett kultúrpolitikai bekezdésben egyetlen apró elírás van: a sztálini rezsim fő ideológusát és fő cenzorát nem „Alekszander”, hanem Andrej Zsdanovnak hívták.[68]

A korunk története című kiadvány egy kronológiai táblázatban igyekszik összefoglalni a szovjet blokk országainak legfontosabb eseményeit országokra és évekre lebontva címszavakban 1-2 fontos történést, folyamatot, eseményt megemlítve. 1949-nél az alábbi megállapítást olvashatjuk: a Hruscsov–Malenkov–Berija trojka félreállítja a „reakciós” zsdanovi vonalat. A megállapítás így önmagában elvarratlan szál a könyvben, érdemes lett volna árnyalni, pontosítani, ha már a hatalmi harcok világát érintik a szerzők. Maga Zsdanov 1948 augusztusában meghalt, tehát a kérdéses időpontban már nem lehetett részese a hatalmi játszmának. A „reakciós” minősítés magára Zsdanovra kétségkívül igaz, ugyanakkor legalább ennyire használható az ellentáborra is. Ráadásul a Zsdanov halálával összefüggésben álló leszámolásokhoz leginkább köthető „leningrádi ügy” korántsem valami „reakciós csoport” felszámolása volt a „mérsékeltek” vagy „reformerek” részéről, sokkal inkább a hatalomért marakodó klikkek, érdekcsoportok kulisszák mögötti, véres összecsapásáról volt szó. A fő vádlottak egyike, Nyikolaj Voznyeszenszkij például kifejezetten gazdasági szakember, technokrata volt, mások vezető leningrádi pártfunkcionáriusok, akiknek karrierjét korábban Zsdanov egyengette. Zsdanov halálával ez a csoport meggyengült, ez lehetőséget adott Malenkovéknak a riválisokkal való leszámolásra. Az egész mögött pedig ott volt az egyes csoportokat egymással szemben kihasználó, új hatalmi konstellációval kísérletező, közvetlen környezetéhez egyre betegesebb gyanakvással viszonyuló Sztálin alakja.[69]

A kísérleti tankönyv a vizsgált időszak kapcsán kiemeli, hogy „a rendszer egyre több irracionális választ adott az újabb kihívásokra”: a Gulág rablétszámának felduzzasztása, a rabmunka minden korábbinál tömegesebb alkalmazása, fokozódó terror, a nehézipar erőltetett fejlesztése, háborús készülődés az egyik oldalon, éhínség, nyomor, lakáshiány a másikon. A Gulág világának embertelenségét egy Szolzsenyicin szemelvénnyel érzékeltetik a tanulók számára, a témához számos gondolkodtató és önálló utánajárást igénylő feladat kapcsolódik.[70]

A legrészletesebben és leginformatívabban a témával A globális világ felé című tankönyv foglalkozik. Már az 1945 utáni időszak kapcsán is érdekes problémafelvetésekkel találkozhatnak a tanulók. Sztálin 1945. május 24-i pohárköszöntője, melyben nem a szovjet, hanem az orosz népnek mond köszönetet a kormányba vetett bizalomért, és a hozzá kapcsolódó feladat még kicsit lóg a levegőben. A rendelkezésre álló információk alapján a diákok nem biztos, hogy értelmezni tudják a különbséget. Itt vagy hosszabb idézetre lett volna szükség az említett beszédből, ahol Sztálin maga is egyfajta „magyarázatát” adja tettének: az orosz nép a Szovjetunió „vezető ereje”, „legkiválóbb nemzete” „világos esze, szilárd jelleme és türelme van”, a kormány iránti bizalma döntő tényező volt a fasizmus feletti győzelemben.[71] Vagy ki lehetett volna térni a háború után zajló antikozmopolita kampány néhány vonatkozására. Ez utóbbinak fontos eleme volt az orosz nemzeti kiválóság hangoztatása az élet minden területén. A pontosabb megértéshez itt több tanári irányítás és kiegészítő információ szükséges a feldolgozás során.

A „dekabrista-szindróma” bemutatása azonban mind tartalmilag, mind módszertanilag igen jól sikerült a szerzők részéről. A jelenség lényege, hogy a Napóleon elleni háborúkhoz hasonlóan a Vörös Hadsereg tisztjei, katonái saját szemükkel láthatták a szovjet valóság és az európai mindennapok, életmód közötti különbséget. Az ellentmondást két jól megválasztott forrásszemelvény érzékelteti: Sztálin szavai a szovjet rendszer magasabbrendűségéről minden más társadalmi formációval szemben, és egy Ehrenburg-idézet a vöröskatonák rácsodálkozásáról a nyugati anyagi kultúrára. Ebből a közegből nőhetett volna ki –Szolzsenyicin szavaival – egy új „dekabrista nemzedék”, amely elődjéhez hasonlóan szembefordulhatott volna a hatalommal. Amint a tankönyv írói helyesen megállapítják, Sztálin csírájában akarta elfojtani az elégedetlenséget, ez vezetett a repressziók újabb hullámához, a lágerek fogolylétszámának még a korábbinál is drasztikusabb felduzzasztásához.[72]

Sztálin halála a belpolitikai életben is fontos fordulópontként jelenik meg. Az eseményt a tankönyvek elsősorban a hatalmi harcokkal összefüggésben tárgyalják. Több szerző említést tesz Berija letartóztatásáról és kivégzéséről, hozzáfűzve, hogy ez volt az utolsó olyan véres leszámolás, ami a korábbi sztálini gyakorlatra emlékeztetett. A globális világ felé című tankönyv a Műhely című rovatban terjedelmes részt közöl az eset kapcsán Hruscsov 1960-as elbeszéléséből és Zsukov visszaemlékezéséből. A két narratívának számos közös vonása van, egy lényeges pontban azonban eltérnek egymástól, Hruscsov teljesen elhallgatta Zsukov részvételét az akcióban. A tankönyv szerzői rögtön meg is magyarázzák ennek okát (Zsukov 1957-ben komoly szerepet játszott Hruscsov hatalmának megmentésében, ám a pártvezető néhány hónappal később, „hálából” eltávolította a honvédelmi miniszteri posztról), majd gondolkodtató kérdést tesznek fel a visszaemlékezések történeti forrásértékéről.[73]

Több könyv közöl rövid portrét Nyikita Hruscsovról. Megemlítik, hogy alacsony sorból származott, gyermekkora óta dolgozott, a szovjet érában pártkáder lett, Sztálin alatt tagja volt a legfelső vezetésnek. A Kovács–Kovácsné szerzőpáros könyvének megállapítása, miszerint Hruscsov „állítólag Sztálin feleségéhez fűződő viszonyának köszönhette, hogy nem esett áldozatul a terrornak”[74] nem egészen helytálló. Egyrészt Nagyezsda Allilujeva még jóval a nagy leszámolások előtt, 1932-ben öngyilkos lett, másrészt a sztálini repressziók az ő rokonságát, baráti körét is sújtották, a vele való korábbi kapcsolat semmiféle védettséget nem jelentett az érintetteknek. Minden kiadvány megemlíti a XX. kongresszuson elmondott titkos Hruscsov-beszédet, használják a „kollektív vezetés”, a „desztalinizáció” fogalmát, több tankönyv igyekszik felhívni a figyelmet a folyamat ellentmondásosságára. A Dupcsik Csaba, Repárszky Ildikó, Ujváry Pál által összeállított tankönyvek és forrásgyűjtemény mindegyike közli azt az olasz karikatúrát, amelyen a szovjet vezetők (Hruscsov, Malenkov, Molotov stb.) disznó alakjában jelennek meg, és Hruscsov a következő kijelentést teszi: „Elvtársak, súlyos titkot kell elárulnom, Sztálin disznó volt”. (Maga a rajz egyértelmű utalás G. Orwell híres szatírájára, az Állatfarmra.)[75] A kísérleti tankönyv egy forrásszemelvényt közöl Hruscsov beszédének azon részéből, ahol a szovjet vezető a zárt ülés szükségességét magyarázta: a személyi kultusz gyakorlatát fel kell számolni, de a sajtó, a külvilág nem szerezhet róla tudomást, nem adhatnak muníciót az ellenség kezébe.[76]

A tömeges terror felszámolása és a lakosság életszínvonalának emelésére tett intézkedések mellett A globális világ felé című könyv megemlíti a hruscsovi politika kalandor jellegét, kiszámíthatatlanságát, a többnyire kudarccal végződő mezőgazdasági kampányokat. Az idézetek, forrásszemelvények a hruscsovi kor hangulatát is megelevenítik. Van olyan kiadvány, amelyik rövid, de rendkívül jól összeválogatott idézetcsokrot közöl az SZKP XXII. kongresszusán elfogadott pártprogramból, amely a tőkés országokat, mindenekelőtt az Egyesült Államokat gazdaságilag túlszárnyaló, a jólét korábban soha nem látott fokát biztosító (ingyenes lakhatás, közüzemi szolgáltatások és közétkeztetés stb.) kommunista társadalom vízióját vázolta fel, megvalósítását pedig az 1980-as évekre ígérte.[77] Kovács István és Kovácsné Bede Ágnes szintén igyekeznek árnyalt képet adni a korszakról, ugyanakkor megállapítják, hogy Hruscsov „főtitkárságának időszaka (1953–1964) a Szovjetunió történetének talán legígéretesebb, az embereket legtöbb reményre jogosító korszaka volt”.[78]

A legtöbb kiadvány érinti Hruscsov leváltásának kérdését. Kiváltó okként a kudarcba fulladt reformokat, külpolitikai téren a rakéták kivonását Kubából és a Kínával való viszony kiéleződését nevezik meg. Szinte mindegyik kiemeli, hogy Hruscsov félreállítását követően a sztálini idők gyakorlatától eltérően nyugdíjasként élhette tovább életét.[79] A Brezsnyev-éra belpolitikai aspektusai nem minden tankönyvben kapnak helyet, ahol azonban legalább egy bekezdést szentelnek neki, ott leginkább a „pangás, stagnálás”, a „rendszer merevsége és megújulásra való képtelensége” kifejezésekkel írják le a korszakot.[80] Több kiadvány korabeli viccekkel, életképekkel próbálja megidézni a kor hangulatát, abszurditását, ezek a részletek jellemzően hiánygazdaságról, sorban állásról, lopásról, alkoholizmusról szólnak.[81] A tankönyvrészletek összességében egy válságba merülő, fejlődési lehetőségeit kimerített gazdasági és társadalmi rendszer képét vázolják a tanulók elé. A globális világ felé című könyv Élet a halál előtt című fejezetéből a tanulók a szocialista tömb egészére vonatkozóan ismerhetnek meg kedvezőtlen demográfiai mutatókat, a lakáshoz, autóhoz jutás mizériáit, a sokszor évtizedes várakozást, az önkizsákmányolás, második gazdaság szerepét a megélhetés biztosításában. Mindezeket jól ellenpontozzák a különböző kommunista pártok hivatalos közleményei az élet nagyszerűségéről és a szocialista rendszer felsőbbrendűségéről.[82]

A Szovjetunió történetének utolsó időszaka, Gorbacsov főtitkársága majd elnöksége belpolitikai síkon a szocialista rendszer megújítására tett sikertelen kísérletként jelenik meg a tankönyvek lapjain. A reformkísérlet az adott körülmények között azonban csak a bomlási folyamatokat gyorsította fel. Ennek leginformatívabb, leginkább adatgazdag bemutatását ismét csak A globális világ felé című kiadványban olvashatjuk A birodalom alkonya című tankönyvi leckében. Előzményként előkerül a rendszer pangásba torkolló nyugalmi időszaka, az ellenzékkel szembeni repressziók (Szaharov, Szolzsenyicin), a legfelső vezetés életkori válsága (elaggott, egymást gyors ütemben váltó főtitkárok). Az utánuk színre lépő Gorbacsov nevét a világ mindenekelőtt a glasznoszttyal és a peresztrojkával azonosítja, bár amint a tankönyvszerzők igen találóan rámutatnak, ezeknek a fogalmaknak a tartalma még megalkotóik számára sem volt világos. A Központi Bizottság állományának lecserélése, az első többjelöltes választások, a birodalmon belüli orosz függetlenedés paradox folyamata mellett a sztálini rendszer bűneit (is) feltáró glasznoszty gátakat átszakító, a rendszer alapjait megrendítő ereje jelentették a legfontosabb változásokat, mindezek azonban nem a megreformálhatatlan modell megújítása, hanem sokkal inkább a széthullása felé egyengették az utat. A Műhely című részben a szerzők forrásszemelvényekre támaszkodva kiváló leírását adják a Gorbacsov-jelenségnek: a káderlétrán felemelkedett egykori sztavropoli pártvezető végeláthatatlan értekezletek és szónoklatok iránti vonzalma, a kommunikációs technikákban való jártassága (Nyugaton igazi médiasztár lett, honoráriuma messze felülmúlta a kortárs vezető nyugati politikusokét) mellett képtelen volt a gyakorlati politizálásra, döntések meghozatalára és keresztülvitelére.[83]

A kísérleti tankönyv tömör, ámde nagyon jó összefoglalását adja a gorbacsovi éra belpolitikai vonatkozásainak. Itt is megjelenik a már korábban említett kettősség Gorbacsov értékelésében: „Hazájában sokan a Szovjetunió szétverésével vádolják, míg Nyugaton kiemelik a szerepét a hidegháború békés lezárásában, és a kelet-közép-európai régió szabadságának visszaállításában”. A peresztrojka (átalakítás) kapcsán a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdasági hatékonyság, versenyképesség javítását a szocialista viszonyok fenntartásával képzelték el, a reformok azonban tőke és gazdasági kultúra hiányában nem hoztak megoldást. A glasznoszty (nyilvánosság) pedig, amelytől a rendszer társadalmi támogatottságának erősödését remélték, a cenzúra fellazulásával felszínre hozta a múlt elfojtott fájdalmait, sérelmeit, nyíltan lehetett beszélni a szovjet társadalom korábban szőnyeg alá söpört problémákról, mint a tömeges alkoholizmus, bűnözés, szegénység, mindez végső soron a rezsimmel szembeni általános elégedetlenség növekedéséhez vezetett.[84]

Itt kell még megemlíteni, hogy a tankönyv a „Globális problémák, a fenntarthatóság dilemmái” című tankönyvi leckében terjedelmes részt szentel a csernobili atomkatasztrófának, illetve annak, hogy a korabeli politika és sajtó miképp próbálta eltusolni, elbagatellizálni a történteket.[85]

Kovács István és Kovácsné Bede Ágnes ítélete talán még sarkosabb a peresztrojka belpolitikai vonatkozásairól: „Az orosz emberek többségének mindebből csupán a növekvő szegénység, a munkanélküliség réme, az infláció, a bűnözés térnyerése, a nemzeti ellentétek kiéleződése jutott osztályrészül”.[86] Száray Mihály és Kaposi József egy forrásszemelvényt közölnek Gorbacsov 1985-ös „Több szocializmust, több demokráciát” című beszédéből, ahol a frissen megválasztott főtitkár határozottan visszautasította azokat a feltételezéseket, hogy a reformok valamiféle tőkés restaurációt jelentenének.[87]

Az országtörténetet a legtöbb kiadvány a Szovjetunió megszűnésével és a jelcini Oroszország megszületésével zárja. Az 1991-es augusztusi puccskísérlet, a Független Államok Közösségének decemberi létrehozása szinte mindegyik tankönyvben szerepel. Lator László könyvében egy némileg leegyszerűsített változatával találkozunk az eseményeknek: a Gorbacsov elleni puccs Jelcin bátor fellépése miatt kudarcba fulladt, Jelcin megszerezte az államfői hatalmat Gorbacsovtól.[88]

Száray Miklós és Kaposi József a Szovjetunió szétesésével kapcsolatos forrásszemelvények között három hosszabb idézetet közölnek Borisz Jelcin Éjszakai naplójegyzetek című, elnöki ciklusának második periódusát felölelő önéletrajzi könyvéből. A szemelvények Jelcinnek a szovjet birodalom felbomlásával, valamint a kommunista párt betiltásával kapcsolatos gondolatait mutatják be.[89] Utóbbi (sorrendben a második szemelvény) azonban nem a legszerencsésebb választás a szerzők részéről, hiszen az itt közölt részlet nem az 1991-es, de még csak nem is az 1993-as történésekhez kapcsolódik. Az 1996-os esztendőről van szó, amikor Jelcin másodszor indult az elnökválasztáson. A népszerűsége mindössze 3% körül mozgott, míg az Orosz Föderáció Kommunista Pártja, élén annak elnökjelöltjével, Gennagyij Zjuganovval sok helyen vezette a közvélemény-kutatási listákat, a pakliban benne volt egy kommunista győzelem lehetősége is. Ebben a helyzetben merült fel Jelcinben a gondolat, hogy – amint maga is fogalmaz – alkotmány szabta határokat átlépve kezdeményezze a kommunista párt betiltását, illetve az elnökválasztás elhalasztását. Azonban sem a kormánytagok többsége, sem Jelcin közvetlen tanácsadói (pl. Anatolij Csubajsz) nem támogatták az ötletet. Végül Jelcin és csapata pénzzel, egy nagyon tudatosan felépített médiakampánnyal és a rivális, bár kommunista-ellenes jelöltekkel kötött taktikai szövetségekkel fordította meg a helyzetet és a második fordulóban győzni tudott. Szóval ekkor nem került sor a kommunista párt betiltására.[90]

Időben a legtovább a Dupcsik Csaba, Repárszky Ildikó által a középiskolák számára írt Történelem IV. című kiadvány követi az eseményeket. A FÁK létrejöttével kapcsolatban megemlítik, hogy a Szovjetunió jogutódja a nemzetközi szervezetekben, így az ENSZ BT-ben is Oroszország lett, az Orosz Föderáció örökölte a szovjet nukleáris arzenált is, illetve az orosz politikai rendszerben az elnök kezében jelentős hatalom összpontosul. Az új rendszerben kb. 20 millió orosz került a határon túlra, kisebbségi sorba. A posztszovjet térség konfliktuszónái közül hármat említenek. A Krím-félszigetet, ahol – mint írják –, a helyi lakosság többsége Oroszországhoz akart csatlakozni, végül hosszú tárgyalások eredményeként Ukrajna része maradt széles jogú önkormányzattal, az orosz haditengerészet pedig bérelte a szevasztopoli flottabázist. Moldávia (a történelmi Besszarábia) kapcsán megjegyzik, hogy ott a moldáv többségű lakosság nacionalista része a Romániához való csatlakozás mellett van, míg az orosz–ukrán lakosság elszakadási törekvései fegyveres harcokba torkolltak az országban. Végül a térségben orosz közvetítéssel jött létre megállapodás, ami a kisebbségeknek széleskörű önkormányzatot biztosít. A részben egyetlen apró elírás, tárgyi tévedés található, az orosz, ukrán etnikum nem az ország nyugati, hanem a keleti területein él, a Dnyesztertől keletre, az úgynevezett Transznisztria (Pridnyesztrovje) régióban. A harmadik említett válsággóc Csecsenföld, ahol a harcias muszlim csecsen fegyveresek és az orosz erők véres harcokat vívtak egymással. Némileg talán pontosítani lehetett volna azt a megállapítást, hogy mivel Csecsenföld a Szovjetunión belül csak autonóm státusszal rendelkezett, ezért Oroszország nem ismerte el függetlenségét.[91] A helyzet az, hogy Csecsenföld az Orosz Föderáción belül élvezett autonómiát, így a szövetségi köztársaságokkal ellentétben nem csak a Szovjetunióból, hanem az Orosz Föderációból is kivált volna, ami így már Oroszország területi integritását érintette, és veszélyes precedenst teremtett volna. Sajnos a „befagyott konfliktus” kifejezés, ami a politológia, biztonságpolitika és a történettudomány terén is általánosan elfogadott, és a fenti jelenségek lényegét pontosan leírná, sem itt, sem más tankönyvi kiadványban sem szerepel.

Összességében a tankönyvszerzők – dacára annak, hogy eltérő tankönyvtípusokról van szó – sikerrel birkóztak meg az 1945 utáni szovjet, orosz történelem bemutatásának nem könnyű feladatával. Az apróbb, tartalmi szempontból másodlagos hibák, elírások tanári irányítással korrigálhatók. A valamennyi szükséges információt, lényeges fogalmat, adatot tartalmazó törzsanyag mellé a tanulók érdeklődésének megfelelően lehet a megértést könnyítő vagy szemléltető képi és szöveges kiegészítő anyagot felhasználni az órai munkához.

_______________________

Attila Kolontári: The history of Russia and the Sovietunion after 1945

in the post-millennial history textbooks of Hungarian middle schools

The study continues the analysis of secondary school textbooks published after the millennium from the aspect of how they portray the history of Russia and the Soviet Union in the second half of the 20th century. Compared with the first part of the 20th century the textbook authors’ task has become even more complicated, as the USSR after the WW 2 turned into a global super-power, the main rival of the USA in the Cold War, forced its own political, social and economic system upon Eastern and Central European countries, set up its own alliance system and maintained it for long decades. And last but not least the Soviet Union also played a determining role in Hungarian history. So, besides the presentation of country history authors had to focus on international aspects, global processes and the peculiarities of Soviet dominance over the satellite countries. In general authors of textbooks could cope with this task successfully, they all succeeded in presenting the history of the Soviet Union and Russia in its complexity, the lessons contain the most important and necessary information, names, chronology and terms; illustrations, source extracts and maps are relevant and help students to better understand topics. Mistakes and inaccuracies, of which there are not so many in the schoolbooks, are of secondary importance and can be corrected by teachers during the lessons.

_______________________

Vissza a tartalomjegyzékhez