|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
Az információ mindennapi és gazdasági életünkben betöltött szerepének változása, felértékelődése következtében a könyvtárhasználati készségnek is az eddiginél nagyobb hangsúlyt kellene kapnia oktatásunkban. Magyarázható ez többek között azzal, hogy ez a készség már régen többet jelent, mint pusztán a könyvekkel való bánni tudást. Az információ fogalmának előtérbe kerülésével már ezt is a könyvekből való információnyerési készségnek definiálnánk. Ez utóbbi meghatározás viszont közelebb hoz ahhoz, hogy ez a fogalom a modern korban mit jelent. A technikai fejlődés és az információközvetítés differenciálódása következtében a könyvtár már nemcsak könyveket és egyéb nyomtatott információhordozókat szolgáltat, hanem az ún. nem hagyományos dokumentumtípusokat (pl.: AV és elektronikus dokumentumokat) is. Ennek következtében a könyvtár használata ezeknek a használatához is kötődik. Ezek alapján a könyvtárhasználati készség úgy határozható meg, mint az információt hordozó dokumentumokhoz való hozzájutásnak és az abból való ismeretszerzésnek a készsége.
Az 1995-ös Nemzeti alaptanterv (Nat) valóban nagyobb hangsúlyt fektet erre a területre, mint a korábbi tanterv, de kérdés, hogy ennek megvalósulása hogyan fog alakulni. Két hangsúlyosabb probléma merül fel ennek kapcsán. A számítástechnikával való kapcsolat és a pedagógusok felkészültsége ennek a készségnek a kialakítására. Itt most ez utóbbiról lesz szó.
Ennek a készségnek egyik szelete a megfelelő hivatkozási módszerek alkalmazása, mind formailag, mind etikailag. A Nat minimális követelményei szerint a formai résszel már a 6. évfolyam végén, az etikaival pedig a 10. évfolyam befejeztével rendelkezniük kell a tanulóknak.1 Így méltán elvárható ez egy pedagógustól is.
A megfelelő hivatkozási kultúra nemcsak a vonatkozó szabványok és a tudományos etikai elvek ismeretéről tanúskodik, hanem a dokumentumokhoz való viszonyt is kifejezi. Hiszen a következetes alkalmazás a szabályok értését is feltételezi. Azt, hogy az etikai vonatkozásokon túl is átérzi a dokumentumok azonosíthatóságának jelentőségét, tudniillik a szükséges adatok nélkül a dokumentum nem létezőnek (de legalábbis nem hozzáférhetőnek) tekinthető, így a benne lévő információ sem tudja ellátni a neki szánt közvetítő szerepet.
Egy hivatkozás nélküli (és tulajdonképpen ilyennek tekinthetjük a nem azonosítható hivatkozásokat tartalmazót is) dolgozat, tanulmány több problémát is felvet. Először is az adatok, gondolatok visszakereshetetlenségét. Ennek egyik káros következménye, hogy az érdeklődő olvasó az írás kapcsán nem tud a témában elmélyülni, tájékozódni. Ezenkívül akadályozza a leírtak ellenőrizhetőségét, ami a hitelesség kárára is megy. Nem utolsó sorban pedig a szükséges hivatkozások elmulasztása (nem hivatkozott hivatkozás) akár jogi felelősségre vonást is eredményezhet, hiszen az a szellemi tulajdon megsértése. „A hivatkozás elmulasztása valamely fontos, az adott közleménnyel jelentős tartalmi átfedésben lévő dolgozatra a tudományos közlés esetében plágiumnak tekintendő.”2
A bibliográfiai hivatkozások formájára vonatkozó szabvány az MSZ ISO 690. Ez nem könyvtári szabvány, hanem kifejezetten a szerzőknek, kiadóknak szól. Meghatározza a publikált dokumentumokra való hivatkozások adatelemeit és azok közlési sorrendjét, de nem könyvtári előírás révén nem ad meg kötelezően alkalmazandó központozást, csak az egyértelmű megkülönböztethetőséget és a következetességet írja elő.
A hivatkozási kultúra tehát egyféle jelzője a könyvtárhasználati készség meglétének. Az, hogy a pedagógusok rendelkeznek-e vele, kritikus kérdés. Ennek mérésére Magyarországon még nem került sor. A problémának egy szeletét próbálja feltárni ez a kutatás. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy a leendő pedagógusok a képzés során elsajátítják-e azt a készséget, melyet majd nekik kell kialakítaniuk a diákokban.
A könyvtárak tapasztalatai, "megérzései" alapján a kutatás előzetes hipotézise az, hogy nem teljesül ez az elvárás. Nem csak a közművelődési könyvtárakban előforduló jelenség a katalógust és az adatbázisokat vagy a kapott irodalomjegyzéket használni nem, vagy nem teljesen tudó olvasó. Ez az iskolai könyvtárak (itt elsősorban a tanár-használók szempontjából) és már a felsőoktatási, sőt az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum (OPKM) dolgozóinak (ahol az olvasók túlnyomó része leendő vagy már gyakorló pedagógus) is gyakori tapasztalata.
A tervezett minta három tanárképes egyetemi bölcsész, két tanárképes egyetemi természettudományi szakon és ezeknek megfelelő főiskolai szakokon az 1997. és 1998. évben leadott és elfogadott szakdolgozatokra épült. A tervek szerint szakonként harminc darab szakdolgozat került volna átvizsgálásra. Az előre látható volt, hogy nem minden szakon adnak le évenként ennyit, különösen azután, hogy a minta, a kezdeti nem kielégítő tapasztalatok miatt, az összehasonlítás kedvéért kiegészült a könyvtár szakokkal is.
A szakdolgozatok nyilvántartási és hozzáférési problémái miatt a 466 darab dolgozatból álló minta a következőképpen alakult:
szak/év |
átvizsgált/összes szakdolgozat száma 1997. |
átvizsgált/összes szakdolgozat száma 1998. |
megjegyzés |
egyetemi angol |
30 / kb. 192 |
30 / kb. 156 |
|
egyetemi magyar |
30 / 69 |
30 / 106 |
|
egyetemi történelem |
- |
- |
Nem hozzáférhető. |
egyetemi fizika |
12* / ? |
4* / ? |
|
egyetemi földrajz |
27* / 29 |
30 / 38 |
|
főiskolai angol |
23* / 63 |
30 / 64 |
|
főiskolai magyar |
-* / 67 |
30 / 82 |
Az 1997. éviek nem találhatók. |
főiskolai történelem |
20* / 33 |
30 / 58 |
|
főiskolai fizika |
12 / 12 |
5 / 5 |
|
főiskolai földrajz |
16* / 29 |
10* / 29 |
|
egyetemi könyvtár |
30 / 33 |
22* / 28 |
|
főiskolai könyvtár |
15* / 25 |
30 / 32 |
|
A *-gal megjelölt adatok az adott könyvtárban megtalálható dolgozatok száma
A vizsgált minta és a tervezett minta közti különbség egyrészt a szakdolgozatok nyilvántartásának hiányosságai miatt alakult ki. A másik ok pedig az a bevett gyakorlat, hogy a bíráló tanárok, konzulensek egy-egy, a munkájuk, tanításuk során használható dolgozatot maguknál tartanak. De a nyilvántartás és tárolás módja szakonként és tanszékenként eltérő még egy karon belül is.
A felsőoktatási tanulmányok befejeztével a pedagógusjelölteknek szakdolgozatot kell készíteniük. Ez a „kapott vagy választott téma olyan kifejtése, hogy abból kitűnjék a hallgató szakmai tudásának szintje, önálló szakterületi (gyakorlati vagy tudományos) munkára való felkészültsége.”3 A szakdolgozat ennél közelebbi műfaji meghatározása már bizonytalan. Többnyire elvárásnak tekintik a tudományos publikáció szintjét, a vonatkozó szakirodalom feldolgozását, szintézisét és az önálló alkotótevékenységet. A szakdolgozatra kapott jeles osztályzat feltétele, hogy „a szövegben említett minden mű szerepel az irodalomjegyzékben, pontos a bibliográfiai leírás, szakszerűek a hivatkozások.”4 A négyesnek hasonlóak a feltételei, de még a kettesnek és a hármasnak sem megengedett, hogy ne legyen benne bibliográfia. Így a szakdolgozat mutatója annak is, hogy a hallgatók milyen szinten sajátították el a könyvtárhasználatnak a hivatkozásokra vonatkozó részterületét.
A vizsgált záródolgozatok ilyen szempontú elemzése a már említett Bibliográfiai hivatkozások szabvány alapján készült. Ennek alapján az adatok közlési sorrendje könyvek esetében (dőlt betűvel a kötelezők): elsődleges szerzőség, cím, másodlagos szerzőség, kiadás, megjelenés helye, kiadó, a megjelenés éve, terjedelem, sorozat, megjegyzés, szabványos azonosító szám. Könyvek és időszaki kiadványok részeinél: elsődleges szerzőség, cím, másodlagos szerzőség, gazdadokumentum címe, kiadás, év, a részegység megjelölése, megkülönböztető oldalszámozás.
Az előírás szerint a bibliográfiai hivatkozások jegyzéke vagy az első adatelem szerinti betűrendben vagy az idézettség számsorrendjében van. Az idézésekre három formát is elismer: 1. az idézet utáni zárójelben utalást a szerzővel és az évszámmal a felhasznált irodalomra, 2. a sorszámozott és 3. a láb- vagy végjegyzetben való hivatkozást. A lényeg az, hogy lehetővé tegye a kiadvány egyértelmű azonosítását és az idézett szöveg vagy gondolat helyének meghatározását.
A dokumentumelemzés szempontjai a következők voltak: van-e csatolt bibliográfia (felhasznált irodalom), ha van, betűrendben van-e? Tartalmazza-e a szabványban megadott kötelező és lehetséges adatelemeket? Ha cikk is szerepel benne, akkor megadja-e annak adatait és a megkülönböztető oldalszámozást? Van-e hivatkozás a dolgozatban, és ha van, mely formát alkalmazza a szerző? A hivatkozási formák három kategóriába voltak besorolhatóak: a szöveg vagy fejezetek végén jegyzetben, a szövegben megadott utalás a jegyzékre és a lábjegyzetben megadott hivatkozás. Szempont volt még az is, hogy a hivatkozások segítségével azonosíthatóak-e a kiadványok és a bennük hivatkozott szövegrészek. Vizsgálat tárgyát képezte az is, hogy a csatolt bibliográfia fedi-e a hivatkozott dokumentumok jegyzékét. Ez elsősorban a jegyzetben való hivatkozások esetében térhet el. Ezeken kívül még két érdekes szempont volt: csak számszerűsítve az, hogy tartalmaznak-e internetes hivatkozásokat, és hogy a bibliográfiában és a hivatkozásokban található-e tanári javítás.
Az átvizsgált dolgozatok nagy száma és a tudományok széles köre miatt nem volt mód arra is, hogy a nem hivatkozott hivatkozásokat és a hivatkozott dokumentumok és azok részeinek létezését is feltárjuk. Így a vizsgálat a hivatkozások formai megfelelését elemzi.
Az elfogadott és átvizsgált szakdolgozatok 96,35%-a tartalmaz bibliográfiát. Ez a látszólag nagy arány sem kielégítő, hiszen tudományos munka nem létezhet a szakirodalom áttekintése és ismerete nélkül. Valójában viszont ez az adat nem azt jelenti, hogy a szakdolgozók 3,65%-a nem olvasott semmit munkájához, hanem inkább azt, hogy nem tüntette fel, hogy mit használt. Ez alapvető hiányosság. A fenti feltevést bizonyítja a hivatkozások 87,12%-os aránya, amely szintén nem kielégítő, és az, hogy olyan záródolgozat nem fordult elő, amelyikben legalább az egyik ne szerepelt volna. De ez utóbbi adat nagyobb problémát vet fel, mert míg a bibliográfia elsősorban az érdeklődők, a témában elmélyedni szándékozók (és persze a bíráló) tájékozódását segíti, addig a hivatkozás már az adatok, gondolatok forrását adja meg. Így ez utóbbi sokkal szervesebb és kötelezőbb része egy tudományos munkának. Így hiába javít az arányon, ha egy fontosabb szempontból nézve még rosszabb képet mutat. Szintén az olvasók és a bíráló tanár munkáját nehezíti, hogy csak a dolgozatok 56,22%-ának bibliográfiája tartalmazza az összes hivatkozott dokumentum adatait is.
Az 1. grafikonról – mely a bibliográfia előfordulását és annak betűrendezettségét mutatja – leolvasható, hogy mely szakonkénti adatokból áll össze a bibliográfiát tartalmazó dolgozatok átlaga. Meglepő, hogy éppen az egyetemi magyar szak húzza le az átlagot, hiszen itt szemináriumi dolgozatok hosszú során "nőnek fel" a hallgatók. Itt harmincból négy szakdolgozat nem tartalmaz bibliográfiát. Ez a 13,3% jellemzőnek nevezhető, ha azt tekintjük, hogy mindkét vizsgálati év eredménye ezt mutatja. Hasonló arányokat mutat a főiskolai könyvtár szak 1997. évi eredménye – igaz kisebb mintából.
1. grafikon
Ahogyan a 2. grafikon is – mely a hivatkozások előfordulását és azok azonosíthatóságát ábrázolja szakonként – mutatja, a hivatkozások létében már sokkal nagyobb a szórás az egyes szakok között. Negatívan lógnak ki a sorból a természettudományi szakok mind az egyetemen, mind a főiskolán, és ezek közül is főleg a fizika szak (33,3-60%). A főiskolai könyvtár szakos diplomamunkák ebben a tekintetben is alacsony eredményt mutattak (80%). A mintába került 11 szakból mindössze három olyan van (egyetemi angol, főiskolai magyar és történelem), melyen mindegyik átvizsgált szakdolgozat tartalmaz hivatkozást.
2. grafikon
A kötelező adatelemek közlése szempontjából egyetlen egy olyan szakdolgozat sem volt, mely megfelelt volna a vonatkozó szabványnak. (Adatelemenkénti részletezés a 3. grafikonon.) Ennek oka a szabványos azonosító szám, az ISBN közlési kötelezettsége. Ez az átvizsgált 466 munka egyikének egyetlen tételében szerepelt csak. Ennek jelentősége viszont nem olyan nagy, ha szem előtt tartjuk azt, hogy a publikált bármilyen témájú szakirodalmak is csak hasonló arányban tesznek eleget ennek az előírásnak. Ettől eltekintve 100 db (21,45%) olyan munka volt, mely megfelelt az előírásnak a kötelező adatelemek közlésében és azok sorrendjében. Ebből viszont 44 db volt a könyvtár szakon leadott szakdolgozat.
3. grafikon
Az adatelemek közül a szerző (vagy szerkesztő) és a cím közlése az, amit mondhatni mindenki természetesnek tart, így majdnem eléri a 100%-ot. (Egy dolgozatból hiányzott a szerző és kettőből a cím adata.) Ez az adat nem azt jelenti, hogy egyetlen tételben sem szerepelt, hanem azt, hogy több olyan tétel volt, melyből indokolatlanul hiányzott az adott elem (és a hely, kiadó, év, terjedelem, ISBN esetében is így van). Ezenkívül a megjelenési év közlése az, ami megközelítette a kívánt előfordulást a 97,06%-os jelenlétével. A megjelenés adatcsoport többi elemét is gyakorta közlik (hely: 86,88%; kiadó: 77,38%), sokkal jellemzőbben, mint a még nem részletezett kötelező elemeket. A 442 db bibliográfiával rendelkező szakdolgozat közül viszont 161 db-ban nem a megadott sorrendben szerepelnek a megjelenési adatok. Ez ugyan az azonosíthatóságot nem gátolja, de a szabványnak nem felel meg.
A kiadásjelzés közlésének vizsgálata már nem ilyen egyértelmű, hiszen az első kiadás feltüntetése nem kötelező. Így ha egy dolgozatban
legalább egy kiadásjelzés van, akkor az már úgy szerepel az adatok közt, mint olyan záródolgozat, mely eleget tett ennek a közlési kötelezettségnek. A kapott eredmény így is nagyon alacsony, csupán 4,98%, ami 22 szakdolgozatot takar. Nem valószínű, hogy a többség csupa első kiadásból dolgozik, azért sem, mert az egyes tudományterületek alapvető kézikönyveit és időtálló monográfiáit többször is kiadják. A sorozat feltüntetésének vizsgálata, mely nem kötelező adatelem, hasonló problémákat vet fel, hiszen nem minden kiadvány része valamilyen sorozatnak. Közlése mégis a dolgozatok 7, 92%-ára jellemző. A kiadványok terjedelmének feltűntetése sem kötelező, mégis 14,03% közli következetesen. Furcsa módon a terjedelem közlésénél gyakorta felbukkan az oldalszám után a pont.
A bibliográfiák 65,25%-a tartalmaz cikket (időszaki kiadványét vagy könyv tanulmányát). Ebből messzemenő következtetést nem lehet levonni, hiszen a felhasznált dokumentumok típusát a téma befolyásolja. Az viszont már figyelemre méltó, hogy ezek közül a kötelezően közlendő megkülönböztető oldalszámozás csak 73,38%-ban szerepel, pedig ez a visszakeresésnél fontos meghatározó.
Fentebb már szerepelt az az adat, hogy a diplomamunkák 87,12%-a tartalmaz hivatkozásokat. Ezek elrendezésük szerinti megoszlása az említett három technika között egyharmados, ha az átlagot vizsgáljuk. A végjegyzet elsősorban a magyar és a könyvtár, a szöveg közben elhelyezett hivatkozások az angol és a természettudományi, a lábjegyzet pedig a történelem és a könyvtár szakokra jellemző. Ettől függetlenül általában mindegyik szakon alkalmazzák mindhárom formát. Kivétel az egyetemi fizika szak, ahol a vizsgált két évben csak a szövegközi hivatkozást használták abban a néhány esetben, melyben egyáltalán volt hivatkozás.
A hivatkozásokkal kapcsolatban a legfontosabb kérdés, hogy ellátják-e funkciójukat, tehát azonosíthatóak-e. Más szóval megtalálható-e minden adat (de legalább a szerző, cím) az ellenőrzéshez, az adott utalás valóban elvezet-e a megfelelő leíráshoz és egyértelműen csak egyhez vezet-e el? Az eredmények szomorú képet mutatnak. Azok közül a diplomamunkák közül, amelyekben van hivatkozás, csak 83,99%-ban azonosíthatóak, tehát a fennmaradó munkákban több azonosíthatatlan hivatkozás is van. Ez azt jelenti, hogy valójában csak a dolgozatok 73,18% látja el ezt a feladatát. Az összes hivatkozásnak csak 75,62%-a határozza meg az idézés pontos helyét a forráskiadványban, amit a szabvány szintén előír és az ellenőrzéshez is szükséges.
Tanári javítást a munkák bibliográfiájának és hivatkozásának 4,94%-a tartalmaz. Ebből következtetést levonni bizonytalan, hiszen nem tudni, hogy miért nincs nyoma javításnak. Azért nem, mert nem a bíráló példánya került leadásra, vagy azért nem, mert a szövegbe sem javított, vagy pedig azért, mert megfelelőnek találta, vagy mert meg sem nézte azt?
Az internetes hivatkozások száma 22 db. Ez az adat az azóta leadott szakdolgozatokban minden bizonnyal növekedett, hiszen az elmúlt években vált egyre ismertebbé és elterjedtebbé ez a fajta információszerzés hazánkban.
*
Összehasonlításként azonos szempontok szerint megvizsgáltuk a Könyv és Nevelés új folyamának első három számát is. Az ezekben megjelent 73 írás számszerűleg rosszabb eredményt ad, mint a szakdolgozatok. A cikkeknek csak 46,5%-a tartalmaz bibliográfiát és csak 29% hivatkozást (viszont ezek mind azonosíthatóak). Mindkét adat nagyon alacsony, de nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy egy folyóiratnak – még ha tudományos jellegű vagy szaklap is – nem minden cikke tudományos publikáció, hiszen jellemző a beszámoló, a könyvismertetés (jelen esetben 30%), visszaemlékezés és az esszé is. Ezért is vet fel problémákat a záródolgozatokkal való összehasonlítás, ahol ez utóbbi műfajok nem jöhetnek számításba.
Az adatok viszont ezt figyelembe véve is alacsonyak, különösen a kötelező adatelemek közlési gyakoriságának fényében. A közlési arányok, 1-2%-os lefelé eltéréssel, közel megegyeznek a szakdolgozatok átlagával. Ezek az adatelemek pedig különösen az ismertetésre, bírálatra kerülő kiadványok pontos azonosításában játszanak fontos szerepet, ahol például az ISBN szám sokat segíthetne.
A vizsgálat másik eredménye, hogy a bibliográfiák formája nem egységes, sem adatelemeiben, sem közlési sorrendben, sem kinézetben.
A szakdolgozatnak alapvető része a bibliográfia és az ezen alapuló korrekt hivatkozási kultúra. Mindez mutatja, hogy az államvizsgázó mennyire felkészült a tudományos munkára és/vagy arra, hogy ennek a könyvtárhasználati készségnek is nevezhető tudást kifejlessze majd a diákokban. Ezért elgondolkoztatóak a kapott eredmények, melyek az előzetes hipotézist nem cáfolják. A hiányosságok súlyát nem csökkenti, hogy a minta 96,35%-ában van bibliográfia, sem a dolgozatoknak az a háromnegyede, mely azonosítható hivatkozásokat tartalmaz, sem az a negyede, mely megfelel az adatelemek közlési kötelezettségének. Mivel a vizsgálat során az volt az elv, hogy csak az a diplomamunka nem felel meg valamilyen szempontból, mely következetesen (vagy túlnyomó részben) nem közli a kérdéses adatot.
A hivatkozások és közvetetten a könyvtárhasználati ismeretek fontosak mind a tanári munkában, mind a tudományos pályán. Mivel itt nem is csupán ismeretszintű tudásra, hanem készségszintűre van szükség az alkalmazni tudáshoz, ezért hangsúlyt kell fektetni a képzésben ennek gyakoroltatására. Erre szolgál például a kisebb, de tudományos igényű dolgozatok készíttetése és értékelése a tanulmányi idő folyamán.
Dömsödy Andrea
jegyzetek:
Nemzeti alaptanterv - NAT, Bp., Korona, 1995. 216. p.
Beck Mihály: A tudományos kutatás és közlés etikai kérdései = Magyar Tudomány, 1992./3. 263. p.
M. Nádasi Mária: Szakdolgozat (szócikk) = Pedagógiai Lexikon III.
kötet, Bp., Keraban, 1997. 335. p.
A Tantervfejlesztő Bizottság Ajánlása alapján: Pinczésné Palásthy Ildikó
Schreiber Ferenc: Gondolatok a szakdolgozatok témavezetésének és
védésének problémaköréből = Felsőoktatási Szemle, 1989./11. 657. p.
FELHASZNÁLT IRODALOM:
Báthory Zoltán - Falus Iván (főszerk.): Pedagógiai Lexikon III. kötet, Budapest, Keraban, 1997. 694 p.
Beck Mihály: A tudományos kutatás és közlés etikai kérdései = Magyar Tudomány 1992./3. 257-266. p.
Bibliográfiai hivatkozások. Magyar szabvány, MSZ ISO 690:1991, A hatálybalépés időpontja: 1991. július 1.
A hivatkozás és az idézés szabályai: Állításaink, meggyőződéseink alapjai = Secretary 1999./9. 12. p., 1999./10. 8-9 p.
Nemzeti alaptanterv - NAT, Budapest, Korona, 1995. 262 p., ISBN Pinczésné Palásthy Ildikó - Scheiber Ferenc: Gondolatok a szakdolgozatok témavezetésének és védésének problémaköréből = Felsőoktatási Szemle 1989./11. 653-658. p.
Tóvári Judit: A szellemi munka technikája: Szakirodalmi információ keresése: Hogyan készítsünk hivatkozásokat és bibliográfiát a dolgozathoz? Nyíregyháza, Dialógus, 1999. A nyitott szakképzés tananyagai 3. 60, [60] p.
Hozzászólások: