Szávai Ilona: Kinek a dolga védeni a kultúrát, az olvasást, a könyvet?

Nyomtatási nézet

Nehéz feladatot kaptam a Könyv és Nevelés szerkesztőségétől: írjak arról, hogy miért is foglalkozik a PONT Kiadó, a Fordulópont olyan hangsúlyosan az olvasással, jómagam miért ragadok meg minden alkalmat, hogy szóban és írásban védjem a könyvet, az olvasást.
Aki ismer – és a Könyv és Nevelés folyóirat olvasói közül sokan ismernek, hiszen gyakran találkozunk szakmai összejöveteleken –, az ismeri történetemet: súlyos betegség miatt kerültem Budapestre bő két évtizede, az akkor még dúló romániai diktatúra alatt. Családomtól elszakítva, egyedül vártam a kórházban hónapokon át a sors döntését: meggyógyulok, vagy beteljesül a bukaresti orvosok jóslata, miszerint öt hónapnyi életidőm lejár. Még telefonon is alig érintkezhettem a családommal. Hatodik osztályos kislányom anyai támogatottság nélkül maradt az egyre jobban eldurvuló Bukarestben.
Amikor „orvosi javallatra” – mert életveszélyes műtét előtt jogom volt látni gyermekemet – férjem és kislányom kijöhetett Budapestre, s akkor mondtam ki magamban azt, amit az esküvőkön szokás kimondani: „míg a halál el nem választ…” Többé nem szakíthat el minket senki egymástól. Újra együtt volt családom, és ez mindennél fontosabb volt. Még egészségem terén is csodálatos fordulat történt: lassan visszaálltam az élők, a tevékeny emberek sorába. És azt mondtam magamban, hogy számomra minden, ami rossz volt, lejárt: ezután csak „pozitív sárkányokkal” kell megküzdenem…
S „ha már lúd, legyen kövér” alapon – alkotó férjem javaslatára néhány év múlva kitaláltunk magunknak egy jó nagy – ám felettébb pozitív! – sárkányt: megalapítottuk a PONT Kiadót – gyakorlatilag a semmire, csupán tudásunkra és nagy-nagy elszánásunkra alapozva, hiszen Adyval szólva: Magyarországon „sem utódja, sem boldog őse, sem rokona…” nem voltunk senkinek, semmiféle háttérrel nem rendelkeztünk.
A PONT Kiadón belül a GYERMEKEKRŐL – GYERMEKEKÉRT – GYERMEKEKNEK programot kezdtem építgetni.

*

A PONT Kiadó ötéves évfordulóján, amikor a saját életkorom is egy szép kerek számhoz ért, egyre inkább megmutatkozott az igény, hogy kell indítani egy olyan folyóiratot, amely mindenkit megszólít, aki így vagy úgy gyerekekkel foglalkozik: hiszen majdnem mindannyian szülők vagyunk vagy leszünk, és ebben a minőségében egyformán illetékes a gépkocsivezető és a miniszter; ehhez a közös nevezőhöz adódik hozzá a szakmai elkötelezettség vagy érintettség. De a gyerek személyiségét nemcsak a szülők, majd az óvoda és az iskola alakítja: a lakókörnyezete, a szomszédok, a plakátok, amelyeket az utcán lát, a média beszédmodora, a rendezvények hangulata, ahova eljut – mind-mind hozzájárul a gyermek tudatának és magatartásának, személyiségének kialakulásához.
Elgondolkodtatott, hogy a folyóiratok többnyire nagyon szakosodottak: szinte nincs átjárás irodalmi, természettudományos, pedagógiai folyóiratok között. Holott minden embernek számtalan arca van: sajátságos gondokkal megküzdő (vagy megküzdeni nem tudó) magánszemély, családját összetartó (vagy összetartani nem képes) szülő, közösségben élő, társadalmilag (jó vagy kevésbé jó) példát mutató vagy követő egyén, munkatárs a munkahelyén, tudós vagy politikus, médiafogyasztó, saját szüleinek gyermeke stb.…
A gyermek sem csak szorongó vagy csintalan, dadogó, olvasó vagy nem olvasó, jó vagy rossz tanuló: minden gyerek olykor ilyen, olykor olyan. Figyelni kell rá – és lényének TELJESSÉGÉT érzékelni, ha beszélni akarunk róla, és úgy, hogy az minél szélesebb közönség számára érthető legyen, a szakembernek is mondjon lehetőleg valami újat, de úgy, hogy az érintett „laikus” felnőtt, szülő, a szomszédasszony stb. is megértse.
A lehetséges címek között keresgélve tisztult le egy reggel: nem lehet más az induló folyóirat neve, mint Fordulópont – tükrözve a PONT Kiadó szellemiségét: a PONT, amely mindig a fontos dolgok felé fordul.

*

Épp a közelmúltban jelent meg a Fordulópont ötvenedik száma.

*

A Fordulópontot lopják a könyvtárakból, különösen a pedagógusképző intézmények könyvtárából, hiszen több szám felkerült már az ajánlott és kötelező olvasmányok listájára. Gyesen lévő fiatal pedagógus írta: számára a PONT Kiadó kiadványai valóságos otthoni továbbképzést biztosítanak. Vezető politikus jegyezte meg egyszer: a Fordulópontot, ha nem lenne, ki kellene találni… Intézményi előfizetőink száma annak ellenére nő, hogy főként az iskolák gyakran le kell, mondjanak a periodikákról, dotáció hiányában. De mégis nagy bánatom, hogy nem jut el a Fordulópont minden könyvtárba, minden iskolába. Nagy bánatom, hogy a „laikus” szülőnek nincs hol tájékozódnia az arra érdemes folyóiratokról: az újságárusoknál a kultúra mélyen a bulvársajtó mögé van rejtve. Ha minden kerületben, minden városban lenne egy hely, egyetlenegy, ahová betérhetne a tájékozódni vágyó felnőtt, fiatal szülő, tanácstalan nagyszülő, megfáradt pedagógus – és sorolhatnánk, hosszú a lista – , ahol belelapozhat a frissen megjelent értelmes folyóiratokba, megvásárolhatja, amihez kedve és pénze van. Nem, a könyvtár erre nem igazán alkalmas, már csak azért se, mert ott nem lehet megvásárolni – márpedig olykor fontos, hogy sajátunk legyen a kiadvány, amely megszólított. Így alakulnak ki a kötődések, így válnak előfizetővé az olvasók. Ezért lenne fontos a jutalomkönyv intézményének visszaállítása is az iskolában.
A könyvtárba járás más műfaj. De módfelett alkalmasak lennének erre a helyi pedagógiai intézetek, ha…
Ha nem választanánk oly csökönyösen szét a szociális gondoskodást, a nevelést és a kultúrát… Ha a pedagógusnak is kötelező lenne tájékozódnia, továbbképeznie magát… Ha ő is fontosnak tartaná, hogy tudását megossza a szülőkkel… Ha…
Az amúgy tájékoztatásra létrehozott és dotációval megjelentetett „szaklapok” csak pénzért adnak hírt egy-egy fontosabb tematikus szám, egy-egy fontosabb könyv megjelenéséről. A reklám bekebelezte a közérdekű tájékoztatást is. A múltkoriban meghívtak egy tévéműsorba a gyermekkultúráról beszélgetni: beszélgetőtársaimmal teleszórtuk az asztalt fontosabbnál fontosabb, jobbnál jobb kiadványokkal, szép – és beszédes! – háttérképek lettek volna a műsorhoz. De a kamera nem mehetett rájuk, mert az reklámnak minősülne.
Itt tartunk ma.
Kinek a dolga védeni a kultúrát, az olvasást, a könyvet?

*

A PONT Kiadó nagyon tudatosan építi a GYERMEKEKRŐL – GYERMEKEKÉRT – GYERMEKEKNEK programját. A Fordulópontban felvillantott kérdéseket a folyóirat mellett indított könyvsorozatok köteteivel erősítjük meg. Néhány példa: Miért nem olvas a gyermek? Válságban az olvasás? Az (olvasni) tudás – hatalom? Kié a könyvtár? Mesék várai? felcímű Fordulópont-számok könyvsorozatot eredményeztek: Mint a mesében? Tévé előtt védtelenül? Olvasni jó! Az olvasás védelmében című kötetek minden érdeklődő rendelkezésére állnak a könyvtárakban és a kereskedelemben egyaránt, folyamatosan, elérhető áron.
Miért ilyen fontos számomra az olvasás? Mert olvasó ember vagyok. Mert olvasó családban nőttem fel. Mert a kolozsvári egyetem kellő muníciót adott a szaktudás mellett. Mert gyermekem és unokáim vannak – és nem közömbös számomra, hogy könyvek között vagy olvasás nélkül nőnek fel.

*

Egyre többször elhangzik mostanában: elherdáljuk kincseinket. Nagy kultúrák – mint a német vagy a francia – intézményeket tartanak fenn az olvasás, a gyermekkultúra kutatására – nálunk meg néhány elszánt fantaszta és sokat kockáztató műhely működtet egy-egy lapot, pályázik a fennmaradásért, kutat, fordíttat, szerkeszt, kiad, aztán csomagol, cűgöli a postára a küldeményeket – a nagy múltú, nagy infrastruktúrával rendelkező intézmények „piacorientáltan” megvonják a vállukat… A helyiség bérleti díja, a számítógépek beszerzése, a telefonköltség, az internetes hozzáférés, a webes jelenlét, a szerzői honoráriumok, a fordítási költségek, a munkatársak honorálása, a tetemes és egyre növekvő postai díjak – mind-mind a kiadót, a szerkesztőséget terhelik. Miközben nagy infrastruktúrával rendelkező állami intézményekben azt sem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal…
Nagy kultúrák komoly pénzeket szánnak arra, hogy a kutatások eredményei eljussanak a nagyközönséghez. Csak egyetlen példa: 1999-ben Németországban megjelent egy, az olvasáskultúrát elemző közel 1000 oldalas könyv. Ez a kiadvány a német nyelvterület minden könyvtárába eljutott, mi több, a világ összes német nyelvű könyvtárába is. Jómagam a budapesti Goethe Intézetből kértem kölcsön. Impozáns mű! Szerteágazó, igazi holisztikus megközelítésű kutatás az olvasásról, annak minden vetületéről. Ennek mintájára építettem fel – szerény, „szegény távoli rokonként” – a szerkesztésemben 2010-ben megjelent Az olvasás védelmében című kötetet. Tétje volt ennek a munkának: a szentendrei Pest Megyei Könyvtár 1500 példányban megvásárolta a könyvet, és négy Pest megyei településen INGYEN az olvasók kezébe adta – ajándékként!
A jó példa is ragadós tud lenni: 2010 őszén a Győri Könyvszalon nyitókonferenciáját is erre a könyvre építették – és itt is AJÁNDÉKBA kapták a konferencia résztvevői a könyvet! Mert a könyvvel nem csak „akciózni” lehet, ahogy a kereskedelemre, a „piacelvűségre” felesküdött könyves cégek teszik. Könyvet AJÁNDÉKOZNI is lehet! Nem elfekvő raktárkészleteket, nem poros remittendát, nem tartalmatlan nyomdaipari terméket, hanem vadonatúj, tartalmas, a legfrissebb kutatásokat tartalmazó kötetet is!
De miért egy könyvtárnak jut eszébe, hogy így is lehet? Miért „csak” a könyvtárnak?
A fentebb említett (Németország könyves- és olvasáskultúráját elemző) kötet teljes költségét – a kutatástól a nyomtatásig és a terjesztésig – a német állam viselte.
Vajon egy nagy, erős kultúra miért tartja fontosnak, hogy ennyire vigyázzon az értékeire?

*

Egyszer egy ismerősöm egy pesti viccel válaszolt szokásosan és joggal szenvedélyes érvelésemre: „Te most dicsekszel, vagy panaszkodsz, Záli?”
… És valóban dicsekszem, amikor ilyen csodálatos életet kínált fel nekem a sors, a „második életem”, ahogy mondani szoktam, ilyen gyönyörű munkával, értelmes küzdelemmel telik. Amikor ilyen fantasztikus összefogások tanúja és résztvevője lehetek.
… De panaszkodom is, mert lehetne jobb is. Lehetne nagyobb az elismerés, lehetne nagyobb az összefogás, kisebb az alkotókedvet romboló teher, lehetne nagyobb a felelősségteljes rálátás a felnövekvő generációk – unokáink! – sorsára. Mert nem mindegy az ő életük minőségét tekintve, hogy tudnak-e olvasni, szeretnek-e olvasni – és van-e értelmes, színvonalas olvasnivalójuk. Mert ha életük első 14 évében kimarad a könyv – akkor … lassan a könyvtárak is bezárhatnak majd…

Vissza a tartalomjegyzékhez