|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
Magam is hiszek a címben foglalt állítás igazában, ám egy néhány évvel ezelőtt megjelent Verne regény, a Párizs a XX. században című egy időre kissé elbizonytalanított. A gondolattársítást Pápayné Kemenczey Judit zárótanulmánya indította el bennem. A szerző leírja, hogy a tanulmánya alapjául szolgáló közvéleménykutatás alapötletét egy 1967-es francia modell adta, amelyben 150 párizsi és Párizs környéki 9-16 évesnek tették fel a kérdést: „Mit keresek én a könyvben„. Ennek a helyszínnek a fölemlítése pörgette vissza emlékezetemben a nevezett regény történetét. A „nagy francia álmodó„ ebben a munkájában igencsak szomorú képet fest arról a világról, amelyben a párizsi fiatalok megkérdeztettek, arról a világról, amelynek mi is részesei vagyunk. Egy csaknem tökéletes, de lélektelen civilizáció szürke freskóját rajzolja meg, egy olyan világét, amelyben az irodalom, a művészet közmegvetés tárgya. A regény fiatal főhőse különc, csudabogár, aki antik versek fordításával országos pályázatot nyer, ám megalázó díja páratlan tudásáért csupán egy szakácskönyv. Azon keveseknek, akiket ebben az elembertelenedett közegben mégis megtartott az irodalom, a művészetek ereje, szinte konspirálniuk kell ahhoz, hogy a régi kiadású, híres regényekhez hozzá juthassanak, sőt titokban kell beszélgetniük irodalomról, festészetről és muzsikáról is. A történet szomorú véget ér, mert a főhős a Pére Lachaise-i temetőben, a hajdani nagy írók, művészek porhüvelyét őrző sírok között önkívületi állapotban bolyong.
A regény olvasása óta sokszor eszembe jutott, talán valóban egy ilyen, gépek által vezérelt, elsekélyesedett érzelmű, arcnélküli világ felé haladunk, s mint Vernének annyi más utópisztikus elgondolása, ez a jövőképe is valóra válik hamarosan. Ám szerencsére kezembe került ez a kitűnő gyűjtemény, amely felnőttek és gyermekek életről, irodalomról, olvasásról szóló vallomásait tartalmazza, és a benne foglaltak a vernei fikció ellenkezőjéről győztek meg.
Az összeállítást közreadó - 1991-ben alakult - Magyar Olvasástársaság munkája jellegénél fogva sem lehet „hangos”, igazán látványos, ám a szervezet keretei között évek óta folyó műhelymunka eredményeként jó néhány értékes kötet látott már napvilágot. Ezek sorában az ötödik a Segített a könyv, a mese című mostani összeállítás, amely a Magyar Olvasástársaság, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Gyermekkönyvtári Szekciója és a Könyvtárostanárok Szervezete által 1997-ben közösen meghirdetett pályázatra beérkezett írásokat, emlékezéseket, vallomásokat, történeteket és esettanulmányokat fogja színes csokorba. Az értékes anyagot az egységbe szerveződés igénye Bartos Éva szerkesztése nyomán formálta kötetté.
A háromszáz pályamunka mindegyike természetesen nem kerülhetett bele a kötetbe, ám a nyolc évestől a nyolcvan évesig behatárolható korcsoportok mindegyike képviselve van a válogatásban: kisiskolások, kamaszok, fiatal emberek, szülők, nagyszülők, pedagógusok, óvónők, tanítók, tanárok, gyógypedagógusok, pszichológusok, lelkészek, könyvtárosok vallanak arról, miként vált életük meghatározó, szerves részévé az olvasás, az irodalom.
A bevezető tanulmány Bartos Éva munkája. A szerző tömören, lényegre törően tekinti át ember és irodalom évezredes kapcsolatát, „megmutatva az alkalmazott irodalom spontán és tudatos formáit, a gyógyító célú és személyiségfejlesztő biblioterápia lehetőségeit az iskolában, a családban, az öngyógyításban„. Ezután olvashatók a kötet fő testét kitevő pályázati anyagok, amelyeket szerzőjük életkora szerint rendezett fejezetekbe a szerkesztő. (Gyerekekről, gyerekeknek; Kamaszkor; Felnőtt sorsok, felnőtt gondok; Anya-mesék, apa-mesék; Nemzedékről nemzedékre; „Hivatásosok„; A Könyvek Könyve; Könyvek: életünk mérföldkövei; Kiírni magunkból a rossz érzéseket.)
Szinte lehetetlenség kiemelni - a többieket kirekesztő látszat nélkül - egyet is, a legjobbat az írások közül, hiszen valamennyi emlékfoszlány, szavakba öntött, mondatokká formálódó történet az élet olyan meghitt pillanatait idézi föl, amikor könyv és olvasója egymásra talált, és ezekben az „ihletett„ pillanatokban a „lélektől lélekig„ vezető úton mű és befogadója egészen közel kerültek egymáshoz. Talán kevesen tudják fölidézni emlékezetükben azt az első pillanatot, amikor az olvasás tudásnak arra a szintjére értek el, hogy már nem kellett bajlódniuk a betűk felismerésével, hanem gondolataik szabadon szárnyalhattak az író, költő által megfogalmazott, ábrázolt színes világban. Ha azonban valaki eljut erre a szintre - a kötet alkotói valamennyien ilyenek -, amikor az olvasás már élménnyé válik, soha nem tudja ezt az érzést mással helyettesíteni, hiszen általa egy gyönyörű világ részesévé válik, egy olyan birodalomé, amely mindig befogadja a hozzá segítségért, gyógyírért fordulót. Többek között ennek az ígéretét is hordozzák ezek az írások, annak a lehetőségét, miként lehet a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is erőt meríteni egy-egy magvas gondolatból, miként enyhítheti a szenvedést már annak tudata is, hogy a világban vannak a miénkhez hasonló élethelyzetek, megoldásra váró nehéz feladatok, hétköznapi bajok, és ezeknek orvoslása - az egyén és a közösség szempontjából is - a legnemesebb emberi feladatok sorába tartozik. Álljon itt néhány példa mindezek igazolására. Megejtően szép történet L. Dóra Nagyapának szóló „levele„ amely kis túlzással annak példázata is lehet, hogy a szeretet halk hangjain szóló üzenetek talán a túlvilági lét felé is megnyithatják a kaput. Az elbeszélő ötéves korának egyik emlékét idézi föl, azt az éjszakát, amikor nagyapja az ő betegágyánál mesélt. És ennek a mesének gyógyító hatása volt, mert - bár a kórházi kiscsomag már útra készen állt - a kislány, nagyapja 24 órán át tartó meséje után magához tért és megindult a gyógyulás utján. Költői sorokban ekként vall erről L. Dóra: „A nagyapám egyszer azt mondta, aki mesél, az varázsol. Varázsol csúf szörnyeket, csudaszép lényeket és önmagát. Hiszen a mesélő az, aki a tündér, a farkas, a világszép leány...„ Nos ennek a nagyapának a bölcs szavaiban fogalmazódik meg az a lényeg, amely tanulmány terjedelemnyi, oldalakon megfogalmazott igazságoknál is többet mond, ami az olvasást élménnyé avatja. Az élmény által pedig „mindenné„ válhatunk, azonosulhatunk a számunkra megnyerő szereplők akármelyikével, képzeletben beutazhatjuk a világot, megismerkedhetünk távoli tájak, emberek életével, sorsközösséget vállalhatunk minden teremtménnyel, hiszen az olvasás folyamán minden átélhető, átérezhető, csak hagyni kell magunkat az író által vezetve, az olvasás felfedező öröme által „sodortatva„ eljutni az érzelmi és értelmi magaslatokra. Szívszorítóan meghat annak, a 83 esztendős asszonynak, a fiatalkorában írt verse, amelyben a szerző irodalmi értékkel bíró sorokban vall arról, miként ölelte magához első gyermekét, és miként formálta lírai sorokba az a miatt érzett modhatatlan örömét, hogy édesanya lett. Sajnos a versben vágyott élet nem következhetett be, mert az asszony tragikusan korán elveszítette gyermekét, és ettől kezdve életében egymást követték a megpróbáltatások. Az idős hölgy, ma már egy nyugdíjasklub tagjaként hittel vallja, hogy az olvasás tartotta őt meg a világnak, mert ez volt az egyetlen, igazi gyógyír sebeire. Megejtően szép Kné Sz. Beáta vallomásértékű pár sora is. A fiatalasszony azokra a napokra emlékezik, amikor - az azóta már egészségesen megszületett - gyermekével veszélyeztetett terhesként, kórházban tartózkodott. Ekkor a várakozás ólomlábon tűnő perceit oldandó, olvasni kezdett. És ez az olvasás képes volt feledtetni a veszélyhelyzetet, képes volt gondolatait más irányba terelni, és ha bár indirekt módon, de a kórházi ágyon olvasott regények mindegyike hozzá járult ahhoz, hogy végül szép és egészséges gyermeknek adjon életét. Kodály Zoltán híres mondatát – „ a gyermekek zenei nevelését már születésük előtt kilenc hónappal meg kell kezdeni„ – juttathatja mindez az olvasó eszébe. Mert az édesanya által megrajzolt képek annak ígéretét sejtetik, hogy ez a kisgyermek szeretni fogja a könyveket és nem fog elfordulni az otthoni könyvtártól, hiszen akinek az édesanyja könyvvel a kezében várta az ő világra jöttét, annak már meg kellett érezni valamit ebből a „titkos„ üzenetből. A kötetet lapozgatva szeretne az olvasó fölkiáltani: Kedves szülők, édesanyák és édesapák! Ne szalasszatok el egyetlen alkalmat sem, amikor mesélni lehet, hiszen az „ott és akkor” pillanata soha nem tér vissza, ám a szeretettel elmondott mesék életre szóló kapcsolatot teremtenek mesélő és befogadó, szülő és gyermek között. Bátran meséljünk hát gyermekeinknek, hiszen csakis abból az emberpalántából válhat örömmel olvasó kamasz, a világ dolgaira mindig nyitottan figyelő fiatalember, aki már életének első éveiben megtapasztalta miféle örömforrást jelenthet a betűkből formálódó szavak befogadása. Emberi sorsképletek, „életforgácsok„ élednek meg a kötet lapjain, gyermeki rácsodálkozás és felnőttkori depresszió, életigenlés és az élettől való elfordulás érzései mind-mind helyet kértek maguknak ezen a sokszínű tablón, amely meggyőző erővel hirdeti, hogy igenis, még a huszonegyedik század számítógépektől elárasztott, virtuális világában is szükség van az olvasásra. Hiszen azok, akik képesek a csend legtitkosabb hangjaira figyelni, a maguk által teremtett belső nyugalomban találhatnak majd rá igazán önmagukra, és ez nemcsak a kamaszkor útvesztőiben lehet alapvetően fontos iránymutató, de az emberi élet későbbi szakaszaiban is, hiszen akkor válik valaki a világ számára is igazán hitelessé, ha pontosan meg tudja fogalmazni a maga számára is, hogy hol a helye és mi a feladata a földi életben, ennek fölismerésében pedig egészen bizonyos, hogy a könyvek nélkülözhetetlenek. A kötet zárótanulmánya Pápayné Kemenczey Judit munkája. A szerző 10-14 évesek könyvről, olvasásról, élménytársról szóló vallomásait elemezte, és ennek a vizsgálatnak az eredményét osztotta meg az olvasókkal.
A kötet egyetlen hiányossága is erénnyé formálódik az olvasás közben, az ugyanis, hogy a Tartalomjegyzék fejezetei mellett nem lelhetők föl az oldalszámok, szinte hasznára válik a lapozgatónak, mert amikor egy fejezetet szeretne megtalálni, a keresgélés közben egészen bizonyos, hogy rálel egy-egy szívet-lelket melengető írásra, amely fogva tartja, továbbgondolásra készteti majd.
A pályamunkákhoz készült rajzokkal illusztrált kitűnő kötetet minden szakembernek és a lélek halk hangjait faggatni kész olvasónak meg kellene ismernie.
Bartók Györgyi
Hozzászólások:
Az édesapja családneve pedig Ziegler volt, nem pedig Zigler. (Habár az iskolaigazgató levele nincs idézőjelben, s a hivatkozás is hiányzik.