Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Forrai Katalin: Identitás – nyelv – idegenség

Nyomtatási nézet

(Peter Handke: Kaspar)

A Könyv és Nevelés című folyóirat elsősorban olvasáspedagógiával foglalkozik. Olvasáspedagógia azonban nem létezhet olvasás nélkül. Olvasás pedig nem létezhet nyelv nélkül. Nyelv nélkül nem beszélhetnénk befogadásról, gondolkodásról s mindenek előtt identitásról sem.

A következőkben egy érdekes olvasmány, Peter Handke: Kaspar (1968)1 című drámájának rövid bemutatásával kísérletet teszek arra, hogy megmutassak egy, talán a „hétköznapi” olvasó számára idegen befogadási módot, gondolkodási perspektívát. Az osztrák író művének olvasása során megkérdőjeleződik mindaz, ami minden ember számára evidencia (vagy legalábbis annak tűnik). Elbizonytalanodunk a következő állítások helyességével kapcsolatban: minden ember rendelkezik egy „én”-nel, s ehhez tartozik egy identitás, amely a nyelv által kifejezhető, hiszen az emberek természetes kommunikációs eszköze a nyelv. Ez a mű megmutat egy alternatív nyelvtanulási és identitásképző folyamatot, a társadalmi rendbe való bevezetés egyfajta utópikus formáját.

Az ebbe a témakörbe tartozó kérdések a 18. század óta jelen vannak a filozófiai, irodalmi gondolkodásban, alkotásban. Az egyik fontos kérdés: létezik-e az „én”? A tanulmány szűkös keretei miatt röviden csak két fontosabb hivatkozási alapot említek meg, amelyek rávilágítanak a problémakör lényegére. Ernst Mach Beiträge zur Analyse der Empfindungen című művében arról ír, hogy az én („das Ich”) nem más, mint az emlékek, hangulatok, érzések, érzetek stb. testhez láncolt komplexuma.2 Hermann Bahr hasonló gondolatot fogalmaz meg Das unrettbare Ich című írásában, mikor azt írja, hogy „az én menthetetlen” (ford. FK), csak egy illúzió, csak egy fogalom, amelyre azért van a mindennapi gyakorlatban szükségünk, hogy képzeteinket rendezni tudjunk.3 Ezzel a modern egzisztenciális filozófiai problémával szorosan összefügg a nyelvbe vetett bizalom megrendülése. A modern nyelvkrízis a 20. század elejére csúcsosodik ki. Friedrich von Hardenberg (Novalis) Monolog című írásában arról ír, hogy a nyelv saját magának alkot világot („eine Welt für sich”4). A modern nyelvkrízis problémáját figyelhetjük meg Hugo von Hoffmanstahl Ein Brief című művében, amelyben Lord Chandos, a fiktív elbeszélő arról beszél, hogy képtelen a nyelv segítségével bármiről is összefüggően gondolkodni, avagy beszélni.5 Meg kell itt említeni Ludvig von Wittgenstein gondolatát: „nyelvem határai világom határait jelentik”6 – mondja az osztrák gondolkodó. Azaz a filozófus felveti a kérdést, hogy amit nem tudunk nyelv által kifejezni, az nem is tartozik világunkhoz, azt talán nem is „látjuk”, érzékeljük? Peter Handke szóban forgó drámájában szintén jelen van a modern nyelvszkepszis, de ezt ő nem valamiféle krízishelyzetként éli meg, hanem mint a későbbiekben láthatjuk, innovatívan felhasználja.

Peter Handke Kaspar című drámájának életrajzi referenciája történelmi személy, Kaspar Hauser. Szakadt parasztruhában jelent meg a közel 16 éves fiú Nürnberg városában 1828. május 26-án. Alig tudott beszélni, gyakorlatilag nem volt kapcsolata más emberekkel. Miután megtanították beszélni és írni, elmesélte, hogy egy sötét pincében tartották fogva, még a gondozóit sem ismerte, akik ételt adtak neki. Az eset nagy visszhangot keltett az európai sajtóban, Kaspar Hausert „Európa gyermekének“ nevezték7, s mint kisgyermeket nevelték, szocializálták a civilizáció rendjének megfelelően8.

Handke művének elolvasása során választ kaphatunk arra, hogyan születik meg a nyelv által egy meghatározott én-kép, nyelvben kifejezhető identitás, egy társadalmi életvilág, illetve hogyan értékelhető Kaspar nyelvi „fejlődése”. Ha ezeket a kérdéseket megválaszoljuk, akkor világosabbá válhat számunkra a nyelv működése, az identitás képződésének és a társadalom mechanizmusainak folyamata.

A főhőst, Kaspart a mű során megtanítják beszélni. A főszereplő nyelvtanulásával párhuzamosan – s vele szorosan összefonódva – sajátítja el a társadalmi rendet9, és alakít ki egy identitást, amely természetesen alapvetően a megtanult nyelvben manifesztálódik. A nyelvtanulás Kaspar – mint minden ember – számára egyben a nyelv és a társadalom szimbolikus rendjébe való bevezetést jelenti.

Ha elemezzük a művet, az első nagyobb egységet Kaspar nyelv általi öntudatra ébredése jelenti (ez a I. tanulási szakasz). A főszereplő a mű legelején mozdulatlanul áll a színpadon, és rácsodálkozik a közönségre. Széles kalapot, tarka kabátot, világos inget és maszkot visel, a kinézete teátrális.

A drámai alapszituációt a rend” hiánya, amediális momentumok, hiányzó identitások jellemzik. Kaspar egyetlen mondata, melynek értelmét nem ismeri: „Olyan szeretnék lenni, amilyen volt már valaki más”10. Ez a mondat amediális, hiszen Kaspar mondatával nem fejez ki semmit, az ő esetében a nyelv nem funkcionál kommunikációs médiumként. A főhős természetesen bizonyára rendelkezik érzésekkel, hajlamokkal, érzetekkel, attitűdökkel stb., de ezeket nem tudja összefüggésbe hozni egymással, mivel hiányzik számára a nyelv, mint kontextus-teremtő szubsztancia11. Éppen ezért azt mondhatjuk, hogy Kasparnak nincs elbeszélhető élettörténete, identitása, amiről talán korábban azt hittük, hogy ez minden ember számára olyan evidencia, mint az, hogy élünk, s a hétköznapjaink során valószínűleg önmagunktól sohasem gondolkoztunk volna el róla. Kasparról tehát megállapítható, hogy a nyelvi szimbolikus, és így a társadalmi rend „túloldalán” áll, „rendetlen“ („unordentlich“), azaz „az idegen” megtestesítője. A rend hiánya fizikailag is megjelenik a színpadon: a tárgyak szétszórtan helyezkednek el, azaz a tárgyak között nincs reláció (akárcsak Kaspar identitás-elemei között). „Középen semmi sincs”(K 9) – olvashatjuk a rendezői utasítást, azaz hiányzik a középpont, amelynek segítségével orientálódni tudnánk s így problematikus lesz a befogadó számára az alapszituáció interpretálása. Itt azzal találkozunk, hogy a színpadkép nem fejez ki semmit, nem egy történet kiindulópontja, amelyet a néző rögtön „feltölthetne” természetes asszociációival. A színpad nem ábrázol semmit, legfeljebb önmagát, magát a színpadot. Kaspar aztán egyszer csak mozogni kezd, de mozgása is „rendetlen” („unordentlich”): „közbülső mozgás a mindegyre fenyegető elesés és a kusza előrehaladás között” (K 13). A főhős természetesen ösztönszerűen, mint minden ember, „haladni” szeretne, ezért állandóan változásokat okoz az „előbbre jutás” érdekében. Egyrészt felfedezi és élvezi a nyelv zenei lehetőségeit, mikor egyetlen mondatát az öröm, harag, türelmetlenség stb. hangján szólaltatja meg. A muzikalitás mint érzéki, direkt közvetítési mód jelenik meg, amely szintén nem mediális tartalom-közlés. Itt gondolhatunk arra, mikor például meghallgatjuk Bedřich Smetana Moldva című klasszikusát. Nem szavak fejezik ki számunkra a folyó hömpölygését, hanem egyfajta ösztönös, intuitív beleérzésről, megértésről van szó. Kaspar aztán ügyetlen mozgása miatt elesik, s miközben lassan feltápászkodik, nézi, ahogy távolodik tőle a talaj, s mutatóujjával rámutat. Itt megfigyelhetünk egy lényegtelennek tűnő momentumot, amely azonban a beszédképesség alapját képezi. Az egy pontra mutató ujj az egy orientációs pontra (amely a szemlélő szubjektumtól elválik) való koncentrációs képességről tanúskodik. Ez magában foglalja az egy adott pontra való irányultság meglétét. Kaspar ezzel a mutatással térbeli relációba helyezi magát a talajjal. Ezzel kapcsolat jön létre a szemlélő szubjektum („én”) és a szemlélt objektum („te”) között; ennek a viszonynak a felismerése rendkívül fontos a kommunikációs helyzetek kialakításakor. Kaspar, miután felfedezi az „én” versus „te” relációját, először vizuálisan majd fizikailag is kontaktusba lép a színpadon található tárgyakkal.

Kik vezetik be azonban Kaspart a „rendbe”, kik kultiválják? Ezt a feladatot az ún. sugalmazók látják el, akik monológjaik révén kapcsolatba akarják hozni a „vad” Kaspart a nyelvvel, s így a „renddel”, a társadalommal. Ők csak hallhatóak, hangosbemondókon keresztül hallható beszédjeik révén bírják Kaspart beszédre. Megjegyzem, a dráma formája is igen szokatlan: az oldalak két hasábra oszlanak, a jobb oldali hasábban olvashatók a sugalmazók szövegei, a bal hasábban pedig Kaspar mondatai. Mindkét hasábban vannak rendezői utasítások is. A sugalmazók közvetítik tehát Kaspar számára a nyelv szabályait, a társadalom konvencióit. A sugalmazók tanítják Kaspart, miközben jellemzik mondatát: „Észrevétetheted magad a mondattal a sötétben, hogy ne tartsanak állatnak” (K 16). Megjelenik Martin Heidegger gondolata, miszerint a nyelv birtoklása által ember az ember12. „Van egy mondatod, amellyel önmagadnak már megmondhatod mindazt, amit másoknak nem tudsz megmondani” (K 16) – oktatják tovább a sugalmazók a főszereplőt. Az imént idézett mondatban ismét Kaspar egyetlen mondatának amedialitása jelenik meg, hiszen ezzel a sugalmazók arra utalnak, hogy a főhős mondata saját maga számára bármit jelenthet, de általa másokkal nem tud kommunikálni. Ennél a pontnál is azzal találkozunk, hogy bár természetesen „nyelvben” kimondott mondatról van szó, ez a nyelv számunkra mégis idegen, hiszen vele Kaspar semmiféle tartalmat nem képes közölni.

A sugalmazók megjelenésével tehát Kaspar az alapvető gondolati műveleteket sajátítja el, méghozzá úgy, hogy a főhős fizikai cselekedeteit e „virtuális tanítók” a nyelv segítségével lefordítják gondolati, intellektuális síkra. A főhős például kihúzza a színpadon található asztal fiókját, s felismeri a fiók és az asztal közti rész-egész viszonyt. Ezzel párhuzamosan a bemondók egy nyelvi rész-egész viszonyról, a szó és mondat kapcsolatáról beszélnek. A sugalmazók tovább tanítják Kaspart: „ezzel a mondattal minden tárgy a tiéd” (K 18); azaz a nyelv jelenti a hidat a valósághoz. Ennél a pontnál megjelenik a hétköznapi ember „naiv” nyelvfelfogása, miszerint ha kimondunk valamit, azzal már „birtokoljuk”, meg is tudjuk ragadni azt. A főszereplőnek megtanítják azt is, hogy a nyelv segítségével lehet állítani és tagadni, a mérlegelés közben pedig önmagára is figyelhet az ember, azaz a nyelv az önreflexió, a nyelvi identitásképzés lehetőségeként, sőt feltételeként jelenik meg. Önreflexió közben a társadalom különböző relációiba „ágyazzuk be” magunkat, miközben kialakítjuk saját narratíváinkat, élettörténetünket. A bemondók tovább hangsúlyozzák a nyelv jelentőségét: „A mondat nélkül egyetlen tárgyat sem láthatsz” (K 19). Ennél a pontnál Wittgenstein gondolata jelenik meg, miszerint a nyelv képezi az individuum világának határait.13 Nyelv nélkül vakok lennénk a „valóságra” („die Wirklichkeit”), tapasztalatainkra.

Kaspar végül elérkezik tanulási folyamatának első nagyobb lépcsőfokához, első tudatos cselekedetéhez: a többszöri földre esésből tanul, odamegy egy székhez és leül, s utána tudatosan lerövidítve mondja ki mondatát: „Olyan szeretnék lenni, amilyen. (K 21) Megállapíthatjuk, hogy Kaspar ennél a momentumnál már öntudatra ébredt, s ezáltal most már képes „tudatától vezérelve“ a sugalmazók rendjéhez alkalmazkodni.

A főhős öntudatra ébredése után tehát megkezdődhet az a progresszív tanulási folyamat (II. tanulási fázis), amely során Kaspar asszimilálódik a sugalmazók rendjébe. E folyamat a főszereplő „agymosásával“, „beszédkínzásával“ (II./1. tanulási szakasz) indul. A sugalmazók megállapítják: „A fájás minden fáj neked, de semmi” (K 21), azaz Kaspar fájdalmat érez. Azonban a mondatok erős ritmikai zavarai miatt ezt a „kínzást“ a befogadók is érezhetik, hiszen rendkívül nehéz e mondatfoszlányokat megérteni. Kaspar fájdalmának oka egyrészt a sugalmazók szerint a beszéd szabályainak nem ismerete, fogalom és tárgy összekapcsolásának képtelensége. Másrészt Kaspar szenved, védekezik, mert nem akarja elveszteni egyetlen, amediális mondatát, amelyet „tanítói“ (a sugalmazók) ki akarnak űzni belőle. Kaspar mondata összezavarodik, szavak, hangok maradnak belőle, aztán „Kaspart végül hallgatásra bírták. Kiűzték belőle a mondatot.” (K 27). Kaspar így egyfajta „zéró”-állapotba kerül, amely a bemondók által felhúzni kívánt „rend-épület“ bázisa lesz.

A főhős asszimilációjának következő stációja a nyelvi fogalmak elsajátítása (II./2 tanulási szakasz). A sugalmazók megtanítják Kaspart, hogy a világ dolgai a nyelvi megnevezések révén lehetnek “valósak” (“wirklich”): „Az asztal egy szó, amelyet a szekrényre alkalmazhatsz és akkor az asztal helyett van egy valódi szekrényed” (K 29). Ennél a szövegrésznél ismét a modern ismeretelméleti probléma jelenik, amelynek legfőbb kérdése, hogy vajon csak azokat a dolgokat érzékeljük-e valódiként, amelyek a nyelv segítségével kifejezhetők. A már említett filozófus, Wittgenstein válasza erre a kérdésre „igen”, hiszen ő a következőt állítja: „Nyelvem határai világom határait jelentik”14.

Kaspar a nyelvi fogalmak elsajátítása után a következő, II/3. tanulási fázisban már magát a „rendet“ tanulja, s eközben kialakít egy „rendes“ én-képet, azaz egy élettörténeti narratívát. Kaspar ebben a szakaszban egyre inkább asszimilálódik a rendhez (a sugalmazók segítségével). Ezt az mutatja például, hogy a főhős első monológjában, átvéve „a rend tanítóinak“ szemszögét, reflektál korábbi “rendetlen” tetteire (többek között a nyelvhasználat előtti süketségére, vakságára, valamit egy korábbi tettét, egy heverő megrongálását is most már „rendetlen“ tettként értékeli15. A bemondók egyre inkább egyéniségének elvesztését várják Kaspartól valamint felszólítják: „a saját képeddé kell válnod!” (K 35). De mi is ez a „saját kép” ? Ez nem jelent mást Kaspar számára, mint hogy én-jének a nyelv által kifejezhető én-jével, képével kellene azonosnak lennie. A kérdés az, hogy egy ilyen azonosulás, identifikáció egyáltalán lehetséges-e. Kaspar ezután a „rendbe“ való integrációjának további megnyilvánulásaként otthont épít a színpadon, ízlésesen berendezi az ott lévő tárgyakkal, és rendbe hozza öltözékét. Ezalatt a sugalmazók politikai, filozófiai, irodalmi szövegeket mondanak, illemtani, háztartási könyvekből idéznek frázisokat, különböző nyelvi modelleket tanítanak a főhősnek. Ezek a frázisok azonban semmiféle kapcsolatban nincsenek sem egymással, sem az adott szituációval, így az adott helyzetben nem jelentenek semmit. A nyelv ismét csak mint valamiféle „anyag“ jelenik meg, amelyet érzékelünk (hallunk), de kommunikációs tartalmak közvetítésére nem képes.

Ezzel elérkeztünk a III. tanulási fázishoz, amelyben Kaspar öntudatának nyelv általi elbizonytalanodásának, a sugalmazók perspektívájából Kaspar fejlődési regressziójának mutatkoznak jelei. Bár a főhős monológjában először megjelenik egy időben kontinuus én-kép:Minthogy vagyok, voltam […] Amikor vagyok, leszek” – mondja, de ez a látszólag stabil identitás meginog, mikor hirtelen felteszi a kérdést: Miért röpdös itt csupa fekete féreg?“ (K 65) Ezzel az adott szituációban ismét teljesen értelmetlen mondattal, megkérdőjeleződni látszik mindaz a tudásanyag, amelyet a sugalmazók megtanítottak neki, hiszen eddig a pontig Kaspar monológjában „értelmes”, egymásba fűzött mondatokat, szövegeket mondott. A bemondók a főszereplő kis megingását észre se veszik s azt mondják neki: „feltörtünk, mint egy diót” (K 67). Ezen állítás tárgyiasulásaként valóban több Kaspar-figura jelenik meg a színpadon. Ezt értelmezhetjük a Kasparban lakozó idegen-Kasparok objektivációjaként. Kaspar asszimilációs szándékáról is nyilatkozik: „Tag szeretnék lenni“(K 79) de nem sokkal később kifejti: „Nem akarok többé valaki mássá lenni nem izgat már semmi fel magam ellen” […]”tudom mit akarok: semmi mást csak csendben lenni” (K 80). A főhős tehát önmagával szeretne azonosulni, hiszen érzi, hogy a „rendbe“ való asszimilációja elidegenítette önmagától, a nyelv korlátozta ön- és világ-szemlélési lehetőségeit, hiszen most már végérvényesen a nyelvhez van láncolva. Ebből a helyzetből az egyedüli kiutat a hallgatás jelenti. A főhős reméli, hogy talán a némaságban ismét nyelv nélküli, öntudatlan „én-je“, önmaga lehet.

Az utolsó, IV. szakasz Kaspar nyelvi önazonosságának végső megrendülése. Kaspar az előzőekben említett rendről tartott monológja végén hirtelen felteszi a kérdést: „Mit mondtam itt az imént?” (K 104). A főszereplő azonban többé nem képes a nyelv segítségével megismételni, „kifejezni“ az elmondottakat s identitását sem. Kaspar ebben a végső fázisban elmondja kezdeti vágyát: „Láttam, hogy valaki birtokol valamit. Én is akartam szerezni olyasvalamit” (K 110), azaz vágyott egy nyelvi identitásra, amellyel az emberi társadalomban, a „rendben” kontextualizálhatja magát. Azonban hozzáfűzi: „Később én is valamit akartam szerezni” (K 110), jelenlegi állapotát tehát negatívként értékeli, hiszen most már egyáltalán nincs semmije, teljesen a „nyelv rabja“ lett. Rájön, hogy valóban csak a „nyelvben“ képes gondolkodni, szemlélni a „valóságot“ és önmagát, kifejezni identitását. Arra is rájön, hogy a nyelvben kifejezhető „valóság“ („die Wirklichkeit“), azaz a nyelvben megragadható dolgok összessége nem azonos a realitással („die Realität”). Kaspar megoldása: „Kecskék és majmok“ (K 116) – ismétli el háromszor a mű befejező soraiként majd végleg elhallgat. Mi lehet az értelme e soroknak? Egyrészt úgy interpretálhatjuk ezt az ismét az adott szituációban teljesen értelmetlen mondatfoszlányt, mint amellyel Kaspar újra egyfajta nyelv-nélküli állapotba kerül, amely hasonlít ahhoz, mint amilyen még kezdeti, „vad”, tudatlan, nyelv-előtti állapotában volt. Ezt az eredeti állapotot azonban már sosem képes elérni, hiszen most már öntudattal választja a némaságot. A „Kecskék és majmok“ szintén kifejezhetik a szinte állatias, ösztön-lény állapot vágyát. Nem utolsó sorban azt is mondhatjuk, hogy Kaspar Wittgenstein tanácsát követi: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”16 – mondja a filozófus. Mivel „én”-ünket, identitásunkat nem lehet reálisan kifejezni, ezért erről jobb, ha hallgatunk.

Érdekes kérdés még egyszer szemügyre venni az „idegen” megjelenési formáit Handke művében. Itt megjegyzem, hogy idegenné csak akkor válhat egy szemlélt objektum, ha az elválik a szemlélő szubjektumtól, azaz annak már nem evidens „saját”-ja. De ez a szubjektum és objektum közti distancia, megadja a szemlélés, a vizsgálat távolságát, hiszen ha valami evidens, addig azon nem kezdünk el gondolkodni, csak akkor, ha valami „probléma van vele”. Handke nem tesz mást, mint evidenciákat problematizál, azért hogy ezáltal gondolkodásra késztetve egyfajta „tisztább látást” érjen el a befogadóknál.

A szóban forgó műben a nyelv, mint kommunikációs eszköz többször megkérdőjeleződik. A drámában Kaspar és a sugalmazók szövegei – mint korábban már említettem –egymás melletti hasábokban olvashatók; a főhős és „tanítói” között azonban sosem alakul ki dialógus, hiszen szövegeik nem fejeznek ki szituatív jelentéssel bíró tartalmakat, csupán üres frázisok. A befogadók számára tehát a nyelv többé már egyáltalán nem evidens tartalom-közvetítő médium. Nemcsak az olvasó találkozik egy idegen nyelvvel. Kaspar számára a bemondók által képviselt „rend” nyelve idegen, amelyet meg kell tanulnia, s amellyel egy rövid ideig úgy tűnik, hogy azonosulni tud. Nyelvi identitásának összeomlásakor a főhős felteszi a kérdést: „Mit mondtam itt az imént?” (K 104), s e kérdést többé nem képes a „rendes” nyelvvel megválaszolni, azaz a félig-meddig elsajátított sugalmazói nyelv ismét idegenné válik Kaspar számára. A főszereplő úgy érzi „valódi” identitását s a világ dolgait nem képes többé a nyelv segítségével hűen kifejezni, ezért a mű végén inkább elhallgat. Azt is megállapíthatjuk, hogy Kaspar az idegen nyelv miatt saját magától is „elidegenedik” (ennek tárgyiasulása a már említett több Kaspar-figura megjelenése a színpadon). Ezenkívül az olvasó és a bemondók „rendjének”szemszögéből Kaspar, mint a beszélni nem tudó, rongyos „vad”, mint „az idegen” egy tipikus alternatívája jelenik meg.

A színház is idegen lesz a nézők számára, hiszen ennek a darabnak nem a szórakoztatás a célja, hanem a befogadók evidenciáktól való elidegenítése, a „tisztábban látás céljából”. Ez a mű nem mesél el történetet, nem meséli el, hogy hogyan működik a nyelv és a társadalom, hanem mindezekre egyfajta analógiát képez. Handke művében a sugalmazók szövegei nyelvi formulák összességei, amelyek arra hívatottak, hogy megtanítsák Kaspart a helyes mondatokra, úgyhogy nem a szabályt mondják el, hanem mondataikban „megmutatkozik” a szabály. Kaspar felismeri a mondatok „rendjét” s erre analógiákat képezve, ő is képes lesz beszélni. Handke tehát nem egy történetet mesél el, hanem hagyja, hogy a nyelv és egy alternatív társadalom mechanizmusai (amely tehát akár a miénk analógiája is lehet) működésük közben „megmutatkozzanak”. Az elemzett mű mint dráma szintén idegenül hat a befogadók számára. Itt többek között gondolhatunk a szöveg hasábokra darabolására, illetve arra, hogy ebben a drámában nincsenek dialógusok, nincs interperszonális kommunikáció. A cselekmény is tulajdonképpen minimális, az egész mű egy Handke-féle nyelvjáték.

Feltehetjük a kérdést, miért is érdemes elolvasni ezt az elsőre igen idegenül ható művet? Éppen ezért az idegenségért. Ugyanis az „idegennel” való találkozás mindenképpen tágítja látószögünket. Már nem csak a „saját” perspektívánkon keresztül gondolkodhatunk önmagunkról, világunkról, hanem egy időre átvehetjük az idegen szemüvegét is. Ezen keresztül először talán ijesztőnek tűnik a látvány. Számunkra oly evidens dolgok, mint saját énünk, amely oly evidens, mint az, hogy e pillanatban is lélegzel és olvasod e sorokat kedves Olvasó, vagy mint a nyelv, amely segítségével kommunikálunk, a dráma, amely „normális” esetben szórakoztat, vagy katarzist kiváltva megríkat minket (amelyre mind épp az azonosulás kiváltása miatt képes) – egyszer csak „vadidegenné” válnak. De ezáltal mégiscsak egy új perspektívából tudjuk szemlélni e dolgokat, az ezektől való elidegenülés, teret, távolságot nyújt vizsgálódó tekintetünknek, s ez mindenképpen pozitívum. Itt láthatjuk, hogy Hande innovatívan meghaladja a XX. század eleji, modern nyelv- és identitáskrízist, hiszen azt nem negatívumként, a tradicionális szemléletmódok válságaként, hanem új látásmódok megszületéseként értékeli.

Rendkívül izgalmas olvasmány lehet már a középiskolások számára is Handke Kaspar-ja, hiszen egészen újfajta befogadást, gondolkodást, elemzési eljárást követel az olvasótól. A mű elolvasása után már „kétféle színben” is láthatjuk a világot, önmagunkat. A dráma evidens dolgokat kérdőjelez meg, ami termékeny tanórai viták, eszmecserék táptalaja lehet. Az idegen perspektívájának megmutatásával többek között a nyelv és a társadalmi konvenciók, a szocializáció identitásképző működésének „tisztábban látására”, sőt, az identitás-fogalom újragondolására nyújt lehetőséget e mű.

Felhasznált irodalom

 

Primer irodalom:

Bahr, Hermann: Das unrettbare Ich. In: Wunberg, Gotthart (szerk.): Die Wiener Moderne. Literatur, Kunst und Musik zwischen 1890 und 1910. Stuttgart: Philipp Reclam, 1981.

Handke, Peter: Kaspar. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1975.

Handke, Peter: Kaspar. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 1968.

Heidegger, Martin: Sprache. In: Pias, Claus – Vogl, Joseph – Engell, Lorenz – Fahle, Oliver – Neitzel, Britta (szerk.): Kursbuch. Medienkultur. Die maßgeblichen Theorien von Brecht bis Baudrillard. 5. Auflage, Stuttgart: Deutsche Verlags-Anstalt GmbH, 2004.

Hofmannstahl, Hugo von: Ein Brief. In: Wunberg Gotthart (szerk.): Die Wiener Moderne. Literatur, Kunst und Musik zwischen 1890 und 1910. Stuttgart: Philipp Reclaim, 1983.

Mach, Ernst: Antimetaphysische Vorbemerkungen. In: Wunberg, Gotthart (szerk.): Die Wiener Moderne. Literatur, Kunst und Musik zwischen 1890 und 1910. Stuttgart: Philipp Reclam jun. GmbH & Co., 1981.

Novalis: Monolog. In: Mähl, Hans Joachim – Samuel, Richard (szerk.): Novalis. Werke in einem Band. München: Wien: Carl Hauser Verlag, 1981.

Wittgenstein, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés. Tractatus logico-philosophicus. Budapest: Atlantisz, 2004.

 

Szekunder irodalom:

Blanke, Mathilde: Zu Handkes »Kaspar«. In: Scharang, Michael (szerk.): Über Peter Handke. Franfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 1973.

Kovács, Kálmán: Ein Fall für zwei. Anthropologische Konzepte in Jakob Wassermanns Caspar Hauser und in Peter Handkes Kaspar. In: Auckenthaler, Karlheinz F.: Die Zeit und die Schrift. Österreichische Literatur nach 1945. Szeged: JATE, 1993.


 

 

Jegyzetek

 

1.

 

Megjegyzem, hogy én a művet német nyelven olvastam (Handke, Peter: Kaspar. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 1968.), de jelen tanulmányban az Eörsi István által magyarra fordított műből idézek (Handke, Peter: Kaspar. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1975.).

2.

 

Lásd: Mach, Ernst: Antimetaphysische Vorbemerkungen. In: Wunberg, Gotthart (szerk.): Die Wiener Moderne. Literatur, Kunst und Musik zwischen 1890 und 1910. Stuttgart: Philipp Reclam jun. GmbH & Co., 1981, p. 138.

3.

 

Bahr, Hermann: Das unrettbare Ich. In: Wunberg, Gotthart (szerk.): Die Wiener Moderne. Literatur, Kunst und Musik zwischen 1890 und 1910. Stuttgart: Philipp Reclam, 1981, p. 147.

4.

 

Novalis: Monolog. In: Mähl, Hans Joachim – Samuel, Richard (szerk.): Novalis. Werke in einem Band. München: Wien: Carl Hauser Verlag, 1981, p. 522.

5.

 

Hofmannstahl, Hugo von: Ein Brief. In: Wunberg Gotthart (szerk.): Die Wiener Moderne. Literatur, Kunst und Musik zwischen 1890 und 1910. Stuttgart: Philipp Reclaim, 1983, p. 431.

6.

 

Wittgenstein, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés. Tractatus logico-philosophicus. Budapest: Atlantisz, 2004, p. 81.

7.

 

Több művészt is megihletett Kaspar Hauser sorsa, ezt mutatják a következő művek: Paul Verlaine: Gaspard Hauser Chante, Georg Trakl: Kaspar-Hauser-Lied, J. Wassermann: Kaspar Hauser oder die Trägheit des Herzens, Anselm von Feuerbach: Kaspar Hauser, Beispiel eines Verbrechens am Seelenleben des Menschen. Lásd: Blanke, Mathilde: Zu Handkes »Kaspar«. In: Scharang, Michael (szerk.): Über Peter Handke. Franfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 1973, p. 270.

8.

 

Kaspar pontos származását ma sem ismerjük. Feltételezések szerint a Badeni Királyság örököse lehetett és valamely hatalmasságoknak nem állt érdekében, hogy ő kerüljön trónra, ezért zárták be egy pincébe. 1831-ben valaki több késszúrással meggyilkolta. Lásd: Kovács, Kálmán: Ein Fall für zwei. Anthropologische Konzepte in Jakob Wassermanns Caspar Hauser und in Peter Handkes Kaspar. In: Auckenthaler, Karlheinz F.: Die Zeit und die Schrift. Österreichische Literatur nach 1945. Szeged: JATE, 1993, p. 261.

9.

 

„Rend”-en a sugalmazók (bemondók) által közvetített rendet értem, amelybe Kaspart asszimilálni akarják. Ez a „rend” analóg a mi társadalmi rendünkkel is. Az analógia-képzéssel Handke eléri, hogy saját társadalmunkat, nyelvünket és az identitás-képződés folyamatát jobban megfigyelhessük.

10.

 

Handke, Peter: Kaspar. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1975, p. 13. A tanulmány további részében az elemzett műből vett idézeteket K és oldalszám (pl.: K x) jelzéssel látom el.

11.

 

A beszélő tudatát a szubjektum elemeinek (például érzetek, emlékképek, érzelmek, képzetek stb.) folytonossága képezi, ez a kontinuitás testesül meg a nyelvben, összefüggések csak a nyelven keresztül teremtődnek az egyes én-kép-elemek között, s ezeknek a nyelv ad látható (betű) vagy hallható (hangrezgés) fizikai, érzékelhető testet.

12.

 

Lásd: Heidegger, Martin: Sprache. In: Pias, Claus – Vogl, Joseph – Engell, Lorenz – Fahle, Oliver – Neitzel, Britta (szerk.): Kursbuch. Medienkultur. Die maßgeblichen Theorien von Brecht bis Baudrillard. 5. Auflage, Stuttgart: Deutsche Verlags-Anstalt GmbH, 2004, p. 105.

13.

 

Wittgenstein 2004: 81.

14.

 

Wittgenstein 2004: 81.

15.

 

Lásd: Handke, Peter: Kaspar. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 1968, p. 29.

16.

 

Wittgenstein 2004: 103.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: